2011. december 31., szombat

2 0 11 _ AZ ÉV I Z ÉI _ T O P 40 ALBUM S_





40. The Kills: Blood Pressures
Domino

Eredeti kritika

A Dead Weather-rel való közösködés után Alison Mossheart visszatért Jamie Hince-hez, hogy csináljanak egy újabb DW albumot. Persze, ez enyhe túlzás, de tény és való, hogy VV másik együttesének hatása talán egy kicsit túlságosan is egyértelmű a Blood Pressures-ön, ami nem mellesleg egy remek, kifejezetten élvezhető munka.



39. Explosions in the Sky: Take Care, Take Care, Take Care
Bella Union

Az Explosions in the Sky idén gyakorlatilag ugyanott folytatta, ahol négy évvel ezelőtt abbahagyta. A Take Care, Take Care, Take Care nem nagyon tér el az eddig alkalmazott receptektől, viszont a hatodik lemezre minden valószínűséggel csak a legjobb ötletek és alapanyagok kerülhettek fel.






38. The Caretaker: An Empty Bliss Beyond This World
History Always Favours the Winners

Leyland Kirby Caretaker nevű zenei projektje minden további az év legérdekesebbike. Az 1920-as és 30-as évek ballroom zenéjének manipulálására épülő vállalkozás idővel nem elégedett meg a kísérteties és nyugtalanító hangulatok fabrikálásával. Kirby idei lemezén egészen az emberi emlékezőképesség zenén keresztüli megközelítéséig, s vizsgálatáig merészkedett.




37. Elbow: Build a Rocket Boys!
Fiction / Polydor

Eredeti kritika

A Build a Rocket Boys! alaposan alulmarad a szinte hibátlan Seldom Seen Kid-hez képest, de egy kis hang a fejemben mind arról próbál meggyőzni – valahányszor erre a lemezre irányul a figyelmem –, hogy ez nem véletlenül van így. Ettől eltekintve az ötödik Elbow albumért sok együttes még így is nagyon sok mindent megadna.



36. Cut Copy: Zonoscope
Modular

Eredeti kritika

A Zonoscope, az ausztrál Cut Copy harmadik albuma az év egyik legjobb elektronikus/tánczenei dolgozata. Okos megoldásai, fülbemászó dallamai és visszautasíthatatlan ritmusai nem csak csábítóak, hanem egyenesen ellenállhatatlanok. Persze vannak szépséghibái, de azok ellenére is minden további nélkül szerethető munka.



35. Smith Westerns: Dye It Blonde
Weird World / Domino

Eredeti kritika

A Smith Westerns második albumára megemberelte magát, s összehozta a megkerülhetetlen Dye It Blonde-ot, amely hatásosan vegyíti a klasszikus indie slágerek paneljait tánczenei és poszt-punk hatásokkal. Noha ez nem hangzik ördöngösnek, a végeredmény még így is több mint meggyőző.




34. Cat’s Eyes: Cat’s Eyes
Polydor

Eredeti kritika

Rachel Zeffira és Faris Badwan (The Horrors) zenei szerelemgyereke jókorát merít a hatvanas és hetvenes évek slágerzenekarainak hagyatékából, mindezt kombinálva klasszikus zenei érzékenységgel. Az eredmény 2011 legjobb kamara pop albuma.





33. Unknown Mortal Orchestra: Unknown Mortal Orchestra
Fat Possum Records

Nagyon úgy fest, hogy a remekbe szabott tavalyi Tame Impala album (Innerspeaker) valamit elindított a pszichedelikus zenékre fogékony indie együttesek körében. Ennek újabb ékes bizonyítéka az Unknown Mortal Orchestra, s cím nélküli bemutatkozó albumuk, amely ugyan alulmarad Kevin Parker-ék anyagához képest, mégis elegendő ahhoz, hogy elrepítse az egyszeri hallgatót egy másik helyre.




32. Danger Mouse & Daniele Luppi: Rome
Parlophone

Eredeti kritika

Spagetti western ihletésű pop albumot készíteni nem lehet olyan nagyon nehéz. Egy jó spagetti western ihletésű pop albumot viszont már minden bizonnyal annál inkább az lehet. Danger Mouse-nak és tettestársának, Daniele Luppi-nak ez azonban nyilvánvalóan sikerült.




31. R.E.M.: Collapse Into Now
Warner Bros. Records

Eredeti kritika

Még mielőtt az R.E.M. bejelentette volna feloszlását, elkészítették és kiadták a Collapse Into Now-t, amely az együttes legújabb kori kiadványainak alfája és ómegája lett. Az athensi együttes tizenötödik albuma nem mestermű, arra viszont elegendő, hogy Michael Stipe, Mike Mills és Peter Buck nyugodt lelkiismerettel, egy egészen nagyszerű utolsó lemezt hátrahagyva köszönhessen el rajongóitól.


30. Emika: Emika
Ninja Tune

Emika az alternatív elektronikus zenei színtér egyik legígéretesebb alakja. Dalai végtelen precizitásról és a megalkuvás lehetőségének teljes és totális kizárásáról tanúskodnak, amelyről most már nem csak az eddig megjelent kislemezek, hanem nemrég megjelent első stúdióalbuma is alátámaszthat.






29. Jamie Woon: Mirrorwriting
Candent Songs / Polydor

Eredeti kritika

Jamie Woon 2011 egyik legjobb új előadója, aki nagyszerű dalszerzői képességeivel és kiváló hangjával azon nyomban magára parancsolta nagyon sok ember figyelmét, s aki első LP-jével, a nagyon jó Mirrorwriting-gal sem hagyta cserben közönségét. Sőt!





28. David Lynch: Crazy Clown Time
Sunday Best Recordings

Eredeti kritika

A filmtörténet egyik legelborultabb elméjű rendezője idén jelentette meg első stúdióalbumát, a tagadhatatlanul David Lynch-es Crazy Clown Time-ot, amely hatásosan ragadja meg a zene médiumán keresztül azt, amit a művész úr általában a széles vásznon szokott megjeleníteni.




27. Sepalcure: Sepalcure
Hotflush Recordings

Emika mellett a Sepalcure albuma volt az a lemez idén, aminek sikerült egy jó adag új színt vinnie a nagy elektronikus zenei szcénába. Cím nélküli első albumuk bővelkedik a jobbnál jobb megoldásokban, a lenyűgöző harmóniákról már nem is beszélve.






26. The Horrors: Skying
XL Recordings

Eredeti kritika

A Horrors harmadik lemezére fogta a két évvel ezelőtti, egészen kitűnő Primary Colours alapanyagait és elkezdte őket egymáshoz viszonyítani, s úgy rakosgatni, hogy egy sokkal letisztultabb változatát adhassák annak a hangzásnak. Tény és való, a Skying szinte hibátlanul szól, az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy character flow-i miatt volt Faris Badwan-ék második anyaga annyira szerethető.


25. Tim Hecker: Ravedeath, 1972
Kranky

Eredeti kritika

Tim Hecker zenéje letaglózóan sűrű. Mint a téli köd. De ahogyan az időjárási jelenségnek, úgy a Ravedeath, 1972-nak is megvan a maga romantikája, szépsége. Minél messzebbre kerülünk a kiindulóponttól, annál inkább elveszünk ebben a rengetegben, de a felvonultatott hangok konstellációjának köszönhetően soha nem lehet okunk pánikra.



24. AraabMuzik: Electronic Dream
Duke Productions

Eredeti kritika

AraabMuzik-nak sikerült a szemétesztétika művészetét egy új perspektívába helyezni. Sokszorosan újrahasznosított, természetüknél fogva eleve lerágott csontnak minősülő trance zenei melódiák, s elhagyatott ütemek adják zenéje alapját, az egészben pedig az a legpazarabb, hogy sikerül annyira kikupálnia, s összekovácsolnia ezeket a dolgokat, hogy gyakorlatilag luxuskategóriás dance floor filler eposzokként tudja őket eladni. Le a kalappal.



23. The Weeknd: House of Balloons
Szerzői kiadás

Az idén felfedezett együttesek és előadók közül a Weeknd néven tevékenykedő Abel Tesfaye volt az, akit a szaksajtó – a kelleténél talán egy kicsit magasabb – pódiumra állított, mondván, hogy ha lo-fi urbánus mizéria ihlette hálószoba hip-hop, akkor csak és kizárólag ő jöhet szóba. Ez némi fenntartással kezelendő, mindemellett azonban a House of Balloons egy kétségkívül jól sikerült album.




22. EMA: Past Life Martyred Saints
Souterrain Transmissions

A grunge, noise, folk és indie zsánerek, szub-zsánerek végtelenül hatásos, de még véletlenül sem hatásvadász kombinációjának köszönhetően figyelhetett fel a nagyközönség idén Erika M. Anderson-ra, illetve nagyszerű első lemezére, a sokszor fájdalmasan őszinte Past Life Martyred Saints-re.






21. Coldplay: Mylo Xyloto
Parlophone

Eredeti kritika

A Coldplay nyelt egy nagyot, s kockáztatott. A Mylo Xyloto a lehető legpofátlanabbul, s a lehető legbátrabban inkorporálja mindazt, amit ez az együttes csak egy kicsit is szeret. Van itt hip-hop, folktronika, zaj és nyál pop, alternatív, art rock, Rihanna, Johnny Cash, Radiohead, Brian Eno stb. Olykor egy kicsit talán sok lehet ez az egész, de még így is azt kell, mondjam, hogy remek arányérzékkel adagolták a dolgokat a fiúk, s ha valahol az Every Teardrop Is a Waterfall környékén kezd elegünk lenni, akkor csak gondoljunk arra, hogy pózőri minőségük hátrahagyásának köszönhetően végre újra egy őszinte Coldplay-vel van dolgunk.


20. Clams Casino: Instrumental Mixtape
Szerzői kiadás

Az alternatív hip-hop produceri színtér talán legígéretesebb alakja az ápolóból lett zenész, a Clams Casino néven tevékenykedő Mike Volpe. Rainforest EP-je is igazán izgalmas anyag, de az igazi gyöngyszemek az ingyenes Instrumental Mixtape-en vannak.






19. Washed Out: Within and Without
Weird World

Washed Out kellemes EP-i és kislemezei után végre remekelt egy nagyot első lemezével, a kohézív, meditatív, fülbemászó és romantikus Within and Without-tal. Az Eyes Be Closed első hangjaitól kezdve a sötétebb tónusú Echoes-on át az összetört szívű Far Away-ig roskadásig tele van ez az album jó dalokkal.





18. Nicolas Jaar: Space Is Only Noise
Circus Company

Eredeti kritika

Az első dolog, ami feltűnhet Nicolas Jaar-ral kapcsolatban az nem más, mint a fiatal kora és zenéje kvalitásai közötti kapcsolat. Az 1990-es születésű Jaar ugyanis úgy rendezte össze a hangokat első stúdióalbumán, mintha már legalább húsz éve zenélne, magukról a dalokról, azok finom textúráiról, a bennünk található hangok egyedi konstellációjáról nem is beszélve.



17. St. Vincent: Strange Mercy
4AD

Eredeti kritika

Annie Clark zenei vállalkozása idén sok szempontból révbe ért: harmadik lemeze mellett alig ment el barátságos szó nélkül egy-egy zenei orgánum, ide értendő az év végi listákat is, s emellett sikeres turnéba kezdett, leforgatta az év egyik legjobb videóját (Cruel) és ki tudja, még mit tervez jövőre.



16. The Antlers: Burst Apart
Transgressive Records

Eredeti kritika

Ha úgy tetszik, a Burst Apart a 2009-es Hospice light változata. A legfontosabb panelek, mint például a figyelemre méltó összhang az egyes dalok között, s a fülbemászó, instant kedvenc falzetthangok megmaradtak, koncepcióját és a nyomasztó hangvételt tekintve azonban egy kicsit szabadabbra vették a formát, engedtek a szíjból. Ennek ellenére egy legalább ugyanolyan színvonalú munkát sikerült kiadniuk a kezeik közül.


15. WU LYF: Go Tell Fire to the Mountain
LYF Recordings

Először azt hittem, hogy Ellery Roberts-ék vokál harmóniái – amely leírására az „egyedi” szó gyakran édes kevésnek bizonyul – majd a sírba kergetnek. De korántsem így alakultak a dolgok. A Go Tell Fire to the Mountain kivehetetlen dalszövegei ellenére az év egyik legexpresszívebb, legjobb lemeze.






14. Caveman: CoCo Beware
Magic Man!

Eredeti kritika

A Caveman-ről nem lehet sok mindent tudni, az viszont teljesen biztos, hogy CoCo Beware c. debütálásuk fényében nagy jövő vár rájuk – már ami elsősorban az indie szcénát illeti, persze. A lemez elsősorban modern alternatív és független együttesek munkásságából táplálkozó hangzása a pillanat tört része alatt ejt rabul.



13. Shabazz Palaces: Black Up
Sub Pop Records

És ha már underground/alternatív hip-hop, legyen kövér. A Shabazz Palaces a Roots-hoz hasonlóan nem gépekre, hangmintákra és ügyes produceri munkára támaszkodik, amikor zeneszerzésről van szó, hanem a lehető legtöbb energiát és kreativitást fektetik minden egyes dalba, amely attitűd tisztán kivehető és érezhető, s annak ellenére, hogy nem alkottak forradalmit, mégis egy annyira friss, újszerű és kellemes megvilágításba helyezték a műfajt, hogy ?uestlove valószínűleg erre csak bólogatni tud.



12. Fleet Foxes: Helplessness Blues
Bella Union

Eredeti kritika

Robin Pecknold-ék fogták az első Fleet Foxes lemezt, s egy merőben új, sokkal változatosabb tájképbe illesztették azt. Nem hangzik túlságosan bonyolultan, de a legnagyszerűbb dolgok néha a legegyszerűbb ötletekből születnek. Csakúgy, mint a Helplessness Blues.




11. Bon Iver: Bon Iver
4AD / Jagjaguwar

Eredeti kritika

A Bon Iver a Fleet Foxes-hoz hasonlóan nem rugaszkodott el annyira a For Emma, Forever Ago receptjétől, a cím nélküli második albumhoz hasonlóan tulajdonképpen itt is arról van szó, hogy egy alapvetően változatosabb kontextusba helyezték karakterességüket adó jegyeiket, fogásaikat és megoldásaikat, ezáltal létrehozva szinte valami teljesen újat.



10. Lykke Li: Wounded Rhymes
Atlantic / LL Recordings / Warner Music

Eredeti kritika

Az első Lykke Li album naivája már a múlté. A Wounded Rhymes egy felnőtt, a szó legpozitívabb értelmében vett öntudatos vamp-ot tár elénk, aki szinte triviálisnak mondható történeteket mesél nekünk szerelmekről és csalódásokról, vágyakról és a valóság szürkeségéről nem éppen hétköznapi módon, a lehető legőszintébben.



9. The Field: Looping State of Mind
Kompakt

Eredeti kritika

A harmadik The Field albumon Axel Willner az unalomig felhasznált hangminták helyett élő hangszereket sampler-ezett, s vegyített hangzásának már rég megismert jegyeivel, hogy végső soron valami egészen egyedülállót kerekítsen ki belőlük.





8. Wild Beasts: Smother
Domino

Eredeti kritika

A Wild Beasts a Smother-rel sem nyúlt mellé, sőt mi több, egy csodálatos és törékeny teremtést sikerült létrehozniuk, amely nem csak az együttes diszkográfiájában állja meg a saját helyét, hanem az idei felhozatalban is előkelő helyet vívott ki magának. A kendali négyes ezzel az albummal valamelyest elrugaszkodott az első két dolgozaton megismert recepttől, egy kicsit csendesebb lett a hangzás, s bár egyértelműen ráfért volna még némi csiszolás, mégis az elsőtől az utolsó hangig imádnivaló munkát tettek le az asztalra.


7. M83: Hurry Up, We’re Dreaming
Naïve

Eredeti kritika

Anthony Gonzalez nem volt rest az idei M83 lemez készítése során az eddigi albumok legfontosabb stílusjegyeihez visszanyúlni, s azokat egy olyan hangtájképbe illeszteni, ahol gyakorlatilag teljesen új értelmet nyertek. A Hurry Up, We’re Dreaming az eddigi leggrandiózusabb M83 album, s nemhogy nem bukik el, vagy roskad össze saját koncepciójának súlya alatt, hanem egyenesen az eddigi leggazdagabb, s legjobb albumot köszönthetjük formájában ettől az együttestől.


6. James Blake: James Blake
Atlas Recordings / A&M Records

Eredeti kritika

James Blake első stúdióalbuma egy törékeny mestermű, amely egyszerre reflektálja az ifjú titán kedvenc huszadik századi jazz és klasszikus zenei példaképeit, soul kedvenceit, valamint az elektronika (dubstep, IDM, garage) iránti rajongását egy olyan kohézióban, amely előtt csak fejet hajtani lehet.




5. The War on Drugs: Slave Ambient
Secretly Canadian

Eredeti kritika

Az előző évszázad második felének klasszikus amerikai rockzenei hagyatékát felkaroló és újrahasznosító, valamint azt ambient és drone hatásokkal feldúsító Slave Ambient az eddigi legjobb War on Drugs lemez, amely amellett, hogy egy eleve gazdag zenei érából merít inspirációt, rendkívül erős dalokkal operál, így létrehozva egy olyan harmóniát, amit csak nagyon nehezen lehetne támadni.



4. tUnE-yArDs: w h o k i l l
4AD

Eredeti kritika

Ezen a lemezen nincs púder. Csak elmebeteg dobtémák, szinte sértő őszinteség és temérdek fülbemászó melódia. A w h o k i l l Merrill Garbus-ék első albumának (Bird-Brains) továbbgondolt, letisztultabb, precízebb, s ennél fogva élvezhetőbb kiadása. De emellett van még benne egy kis plusz is, amitől bekövetkezik az ősrobbanás.



3. Radiohead: The King of Limbs
Ticker Tape Ltd. / XL Recordings

Eredeti kritika

Bár nyilvánvalóan nem a King of Limbs a Radiohead eddigi legjobb munkája – részben azért, mert nem olyan kerek, mint az ezt megelőző In Rainbows, részben pedig azért, mert végül is nem tettek akkora lépést előre, mint az előbb említett munkával –, azonban vitathatatlan, hogy remek album lett ez is. Annak ellenére, hogy per definitionem egy átmeneti lemezről van szó, az együttestől megszokott aprólékossággal lett minden egyes nüánszi részlet kidolgozva, amelyek végül olyan nagyszerű harmóniákban kulminálódnak, mint a gyönyörű Bloom, a finoman beborult Little by Little, a Radiohead minimál esztétika iránti elkötelezettségének újabb ékes bizonyítéka, a Give Up the Ghost, vagy az eddigi legradioheadesebb albumbefejezés, a Separator.


2. Kate Bush: 50 Words for Snow
Fish People

Eredeti kritika

Megannyi év után Kate Bush idén visszatért a könnyűzenei színtérbe, de nem akárhogy: a 50 Words for Snow máris egy klasszikus darabja az énekesnő karrierjének, s diszkográfiájának, amely egy nettó katartikus dalgyűjtemény. Se több, se kevesebb.





1. PJ Harvey: Let England Shake
Island Records

Eredeti kritika

A Let England Shake, PJ Harvey tízedik stúdióalbuma egy két és fél éves folyamat végeredménye, s ez igazából minden egyes hangon hallatszik is. Nehéz pontosan szavakba önteni, hogy miért is funkcionál olyan kiválóan ez a lemez, mindenesetre a zene és a dalszövegek, az érzékenység és a nyersesség tökéletes összhangja, valamint Polly Jean őszinte előadásmódja nyilvánvalóan mind hozzájárulnak ehhez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése