2010. július 23., péntek

/EL EK TRÓDÁ K 3. RÉ S Z



Chew Lips
Unicorn
Indie Europe/Zoom
10 dal, 32 perc

Értékelés: 4.5/10

Felszarvazás. A Chew Lips első lemeze szerethető jószág, de csak úgy távolról, közelről ugyanis egy ronda, kifejletlen bestia. Semmi fennkölt pompa, mint mondjuk egy unikornis esetében. (Mert ugyebár a cím részben ezt sejteti.) A dolog elegancia része megvan, az biztos, fehérlik is rendesen. De egyszerűen nem akar beindulni ez a gépezet. Az Eight sokat sejtetően, egyáltalán nem hivalkodóan indítja a lemezt, a Play Together a maga gyengécske indie slágerképződmény mivoltával pedig még elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, hátha bekövetkezik az a bizonyos csoda, vagy legalább egy kis katarzis. De a nagy várakozás közepette csak azt vesszük észre, hogy a Piano Song-gal a Unicorn már véget is ért. A következő mozzanat pedig az, hogy eszeveszettül elkezdenek zakatolni a fogaskerekek az agyunkban, hogy ez mi a fenéért nem állt össze a kép? Az egyes alkotóelemek ugyanis rendben vannak, itt-ott egy kis Kraftwerk behatás, másutt kortárs indie zene mutatható ki, elképzelés és elhatározás, no meg persze egy leheletfinom réteg retro érzés is van. A kép azonban továbbra is zavaros. Sajnos.

Akinek egyébként a La Roux tavalyi bemutatkozó lemeze egy kicsit túl harsány volt és/vagy képtelen volt megbarátkozni Elly Jackson hangjával, annak a Chew Lips egy lehetséges alternatíva. Az indie diszkók táncparkettjének megtöltéséhez azonban ez a lemez igencsak kevés.

Ajánlott dalok: Eight, Play Together, Karen



Crystal Castles
Crystal Castles (II)
Fiction
14 dal, 53 perc

Értékelés: 8.0/10

Sav, bébi, sav. A szintén ArtStab-on belül tevékenykedő Szécsi Jusztina hívta fel a figyelmemet a Crystal Castles második – szintén cím nélküli – lemezére, amit először egy kicsit szkeptikusan fogadtam, hiszen az első albumot ismertem, de egyáltalán nem tetszett. Az viszont mindenképp meggyőzött, amikor azt mondta, hogy alapvetően olyan ez az album, mintha a Horrors és az XX zenéjét kevernék. Úgyhogy végül nekiveselkedtem és legnagyobb megkönnyebbülésemre nem csalódtam. (Persze hozzá kell tenni azt is, hogy a bevált recepten annyira mégsem változtatott olyan sokat Alice Glass és Ethan Kath.)

A Fainting Spells nyitánya azt sejteti, hogy a következő ötven percben egy megszokott, az átlagostól semmilyen vonatkozásban nem különböző indie elektro-punk album következik majd. Ezt a gyanút tartja fenn az első kislemeznek választott – amúgy remek – Celestica is, azzal a különbséggel, hogy mindenképp érdekes atmoszférája és Alice Glass különleges hangja lehetővé teszik az azonnali szerelembeesést. Az igazi nagy dobások még csak ezután következnek. A Baptism négy percben foglalja össze a bemutatkozó lemez teljes hangulatpalettáját és mutatja meg, hogy merre tart a második számú megnyilatkozás. A Sigur Rós hangmintával (Inní Mér Syngur Vitleysingur) operáló Year of Silence teljességgel behatárolhatatlan: egyszerre ambient, világzene, experimentális elektronikus zene, talán (acid) house és még ki tudja mi minden. Élek a gyanúperrel, hogy Ethan Kath sem tudja, hogy mi ez. Az Empathy, Suffocation és Violent Dreams – épp időben – egy kicsit kitisztítják a feszültségtől pattanásig feszült hallójáratokat és egyben felvezetik az album legjobb tételét, a grandiózus Vietnam-ot. (Hozzátenném, hogy ez a felvezetés lehetett volna egy kicsit rövidebb is.) Utána viszont mintha egy kicsit leülne a Crystal Castles (II), ami végül is bocsánatos bűnként is felfogható, hiszen a hátralévő öt tételből mind az öt remek (az előző nyolcról nem is beszélve), de valahogy mégsem áll össze a kép. Talán ha valamit kihagytak volna vagy éppenséggel hozzátettek volna még valamit...

Ha úgy tetszik, a Crystal Castles (II) egy archetipikus elektro-punk lemez, a hangsúly pedig a punk szón van, amely leginkább az együttes hozzáállásában reflektálódik. Rengeteg stílus és hangulat fér meg gyakran egy-egy dalon belül és szerencsére megcsömörlésnek semmi nyoma nincs.

Ajánlott dalok: Celestica, Baptism, Year of Silence, Vietnam, Pap Smear, Intimate

2010. július 10., szombat

E_LEKTR Ó DÁ/K 2. R ÉSZ_


UNKLE
Where Did the Night Fall
14 dal, 57 perc
Surrender All

Értékelés: 5.0/10

Az éjszaka pofára esett. Teljesen felesleges köntörfalazni, az UNKLE legújabb installációja hatalmas pofára esés, valószínűleg még a legelvakultabb rajongók szemében is. James Lavelle számára soha nem származott semmi jó abból, ha egy bevált receptet folytatott, számomra éppen ezért a legnagyobb megdöbbenést az okozta, hogy ezt ennyi év után egyszerűen még nem látta be. Mert ugyebár 1998-ban elkezdte diadalmenetét Psyence Fiction c. klasszikus lemezével, amit hat évvel később a Never, Never, Land c. vegyes érzelmekkel fogadott második album követett, itt-ott fellelhető önmásolással. Ezt 2007-ben a nagyszerű (bár nem tökéletes) War Stories követte, kivetett agyarakkal, olykor erőszakosan, de mindenképp izgalmasan és most, 2010-ben a legutóbbi UNKLE lemez szoftosabb változata van terítéken, a legnagyobb bánatomra. A War Stories-t az tette olyan izgalmassá, hogy azokon a pontokon, ahol bizonytalan volt a hézagokat a már meglévő tapasztalataival és tudásával töltötte fel Lavelle, a Where Did the Night Fall c. próbálkozáson azonban ahelyett, hogy betöltené ezeket az ótvar, tátongó nyílásokat egyszerűen elsiklik felettük, tudomást sem véve róluk. Pár hónappal a megjelenés előtt még bizakodhattunk, hiszen a művész úr az előzőnél egy kicsit elektronikusabb hangzóanyagot ígért, emelve a WS elektro-rockjának tétjét. Ebből persze semmi sem lett, de ez az incidens legalább újfent bebizonyította, hogy az emberek mennyire hiszékenyek. A legeslegfájóbb pont azonban egyértelműen az, hogy gyakorlatilag egyetlen dal sem marad meg a fejünkben. Semmi fülbemászás, semmi slágeresség, ráadásul a legerősebb pillanatokat már az elején kijátssza, ezáltal hangulati síkon gyakorlatilag megerőszakolva a Where Did the Night Fall-t. Összecsapott munka, na.

Ajánlott dalok: Follow Me Down, Natural Selection, Joy Factory, Ablivion




Kele
The Boxer

10 dal, 42 perc
Glassnote Records

Értékelés: 4.0/10

Másnaposság előtt/után. Kele Okereke neve elsősorban a Bloc Party révén csenghet ismerősen, de egy-egy felvétel erejéig besegített már a Chemical Brothers-nek (Believe), sőt még Tiësto-nak is (It's Not the Things You Say). A Boxer-t vizsgálva főleg utóbbi közreműködés lehet fontos (?), mert amikor éppen nem a legelcseszettebb Bloc Party remixeket juttatja eszünkbe, akkor bizony a holland DJ szelleme körvonalazódhat a fejünkben. Kele Okereke lemezében egyébként az a legrosszabb, hogy valószínűleg elhiszi, hogy egy igazi konceptuális diadalt könyvelhet el általa, ugyanis a Boxer-t főleg a mai diszkózene inspirálta. Holott semmiféle sikerről nincs itt szó. A táncparkettre álmodott nagyon (kicsit talán túlságosan) is elektronikus lemez egyszerűen képtelen megtalálni a helyes egyensúlyt, emellett a dalok többsége sem elég erős ahhoz, hogy mondjuk sláger legyen belőlük, ha csak az indie rajongók körében is. Bár az elektronika nem idegen a BP agytröszttől a Boxer mégis egy kis organikusságért kiált, Kele – mindig csodás – dalszövegei ugyanis ezt a szerepet itt képtelenek betölteni. Ugyanakkor van ebben az albumban valami, ami mégis arra sarkall, hogy hallgassuk meg, fussunk neki még egyszer (kiváló példa erre az első kislemeznek választott Tenderoni). Ez az érzés nagyjából ahhoz hasonlítható, amikor vasárnap délben teljesen másnaposan fejfájástól és hányingertől gyötörve felkel az ember és megfogadja, hogy soha többet nem megy diszkóba. Ezt az érzést pedig badarság lenne lebecsülni. A Boxer azonban még így is édeskevés attól a személytől, aki már letett nekünk az asztalra egy Silent Alarm-ot.

Ajánlott dalok: Tenderoni, Unholy Thoughts, Rise, All the Things I Could Never Say