PJ Harvey
Let England Shake
Island
12 dal, 40 perc
9.5
Bár nyilvánvalóan erősen szubjektív megközelítése ez PJ Harvey új lemezének, de szerintem a Stories from the City, Stories from the Sea óta a művésznő nem tett le ilyen izgalmas lemezt az asztalra – akár John Parish-sel, akár nélküle.
A Let England Shake-en a korai albumok energikus, kemény hangzása ötvöződik a legutóbbi szofisztikált, kimért lemezekre jellemző megszólalással, de persze új ízek is vannak itt bőven (pl. a sampler-es Written on the Forehead), de csak pont annyi, amennyi kell. Harvey kisasszony nem csupán rendkívül ügyesen játszik a hangulati csomópontokkal, de kiváló arányérzékkel manőverezik a – valljuk be – kifejezetten érfelvágós hangulatú és a kicsit talán önfeledtebb tételek között. Ez részben a hosszú, aprólékos előkészületeknek tudható be, részben pedig annak a tanulási folyamatnak, ami lemezről-lemezre figyelemmel kísérhető PJ Harvey albumain.
PJ-nek valahogy sikerült megtalálnia a helyes és egészséges egyensúlyt nyersesség és őszinteség között, s ennek első igazán zseniális lenyomata a jelen írás tárgyát képező album. Előbbi – tehát a nyersesség – ezúttal nem (kissé) torzított és kapós gitárszólókban köszön vissza, hanem Polly Jean markáns, máséval még véletlenül sem összetéveszthető hangjában. (No, és persze az autoharp hangjában, illetve abban, ahogyan a művésznő bánik a hangszerrel.) Utóbbi – tehát az őszinteség – a két évig folyamatosan csiszolgatott, tökéletesített dalszövegekben, illetve abban a perverz harmóniában köszön vissza, amit a helyenként meglepően önfeledt zene és az olyan sorok alkotnak, mint például a „soldiers fall like lumps of meat”. És ha már katonák: a Let England Shake valóban egy kicsit háborús lemez lett, de szerencsére az okosabbik fajtából. Egyrészt megjelenik az, ahogy a világ ma ténylegesen kinéz, az a sok szenvedés, amit látszatdemokráciával próbálunk elkendőzni, másrészt megjelenik egy ennél szubjektívabb világ is. Megjelenik az, ahogy egy nő látja a világ aktuális helyzetét, sőt, gyönyörűen ölt alakot az is, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Ebben a dualitásban rejlik a Let England Shake ereje, ami zene és szöveg furcsa harmóniájában bontakozik ki, s ez teszi ezt a lemezt PJ Harvey eddigi legjobb munkájává.
Ajánlott dalok: Let England Shake, The Glorious Land, The Words That Maketh Murder, Hanging in the Wire, Written on the Forehead
Let England Shake
Island
12 dal, 40 perc
9.5
Bár nyilvánvalóan erősen szubjektív megközelítése ez PJ Harvey új lemezének, de szerintem a Stories from the City, Stories from the Sea óta a művésznő nem tett le ilyen izgalmas lemezt az asztalra – akár John Parish-sel, akár nélküle.
A Let England Shake-en a korai albumok energikus, kemény hangzása ötvöződik a legutóbbi szofisztikált, kimért lemezekre jellemző megszólalással, de persze új ízek is vannak itt bőven (pl. a sampler-es Written on the Forehead), de csak pont annyi, amennyi kell. Harvey kisasszony nem csupán rendkívül ügyesen játszik a hangulati csomópontokkal, de kiváló arányérzékkel manőverezik a – valljuk be – kifejezetten érfelvágós hangulatú és a kicsit talán önfeledtebb tételek között. Ez részben a hosszú, aprólékos előkészületeknek tudható be, részben pedig annak a tanulási folyamatnak, ami lemezről-lemezre figyelemmel kísérhető PJ Harvey albumain.
PJ-nek valahogy sikerült megtalálnia a helyes és egészséges egyensúlyt nyersesség és őszinteség között, s ennek első igazán zseniális lenyomata a jelen írás tárgyát képező album. Előbbi – tehát a nyersesség – ezúttal nem (kissé) torzított és kapós gitárszólókban köszön vissza, hanem Polly Jean markáns, máséval még véletlenül sem összetéveszthető hangjában. (No, és persze az autoharp hangjában, illetve abban, ahogyan a művésznő bánik a hangszerrel.) Utóbbi – tehát az őszinteség – a két évig folyamatosan csiszolgatott, tökéletesített dalszövegekben, illetve abban a perverz harmóniában köszön vissza, amit a helyenként meglepően önfeledt zene és az olyan sorok alkotnak, mint például a „soldiers fall like lumps of meat”. És ha már katonák: a Let England Shake valóban egy kicsit háborús lemez lett, de szerencsére az okosabbik fajtából. Egyrészt megjelenik az, ahogy a világ ma ténylegesen kinéz, az a sok szenvedés, amit látszatdemokráciával próbálunk elkendőzni, másrészt megjelenik egy ennél szubjektívabb világ is. Megjelenik az, ahogy egy nő látja a világ aktuális helyzetét, sőt, gyönyörűen ölt alakot az is, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Ebben a dualitásban rejlik a Let England Shake ereje, ami zene és szöveg furcsa harmóniájában bontakozik ki, s ez teszi ezt a lemezt PJ Harvey eddigi legjobb munkájává.
Ajánlott dalok: Let England Shake, The Glorious Land, The Words That Maketh Murder, Hanging in the Wire, Written on the Forehead
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése