2010. október 27., szerda

AZ_ ÉV/TI ZE D LE GJOB_B VID EÓI / 2 00 0

Tavaly nagyjából ilyenkor közzétettem az évtized általam vélt legjobb lemezeit - éves bontásban és összesítve egyaránt. Bár így utólag visszanézve azok a listák hagynak némi kívánnivalót maguk után, ily módon nem is linkelném ide őket, mégis úgy gondolom, hogy gyakorlat teszi a mestert, ergo nem adom fel és most folytatom az évtizedismétlést az elmúlt tíz év legjobb videóival, 2000-től 2009-ig. Nyilván egymagam nem látom át a teljes felhozatalt és egyértelmű, hogy valamit biztosan kihagynék, ezért nem is rangsorolnám ezeket a rövidfilmeket. Legyen ez egy szuggesztív lista, a kommentár funkciót pedig ezúttal használjuk fel további ötletek kinyilatkoztatására.


G OLD_FRAPP / HUM AN
Az eleve erősen James Bond hangulatú dalra a klip rákontrázik még egyet és bár igazából "semmi extra" nincs benne, a hangulata mégis legalább annyira erős, mint Alison Goldfrapp és Will Gregory bemutatkozólemeze.



M_ADON N/A _W HAT IT FEEL S LIKE FO R A GI RL
Madonna és Guy Ritchie első igazi közös gyermeke ez a fantasztikus videó. A történet már önmagában is elég erős, az igazi plusz azonban a direktor palettájának gyakorlatilag minden fontosabb stíluselemének felvonultatása. Jó, az eredeti dal Above & Beyond remixe is elég pöpec lett. Mindenesetre a What It Feels Like for a Girl iskolapéldája annak, hogy Madonna miért is lehetett ennyire sikeres és hogy miért tartják - talán egy kis túlzással - egy igazi pionírnak.



MARILYN/MANSON _ DIS POSAB LE T E E NS
Amerika egykoron szó szerint görcsbe rándult gyomorral várta az új Marilyn Manson videókat. Valaki azért izgult, hogy vajon mivel vágja ki legközelebb a biztosítékot a sokk rocker, valaki pedig csak szimplán várta a következő fétistárgyat. A Disposable Teens (és az egész Holy Wood album) a sátán cicájának reakciója az őt ért több évnyi támadásra és atrocitásra, de leginkább a Columbine egyetemi mészárlásra. A felhozatal egyébként a szokásos: pápának öltözött "antikrisztus", majmok és keresztek, az utolsó vacsora egy kicsit kifordítva - azaz a kereszténység és a konzervativizmus kifigurázása, ami Brian Warner szerint az esszenciája a bigott amerikai társadalomnak.



_PLACEBO/ SL AV E T O THE WA/GE_
Amikor még a Placebo tudott slágert (meg persze egyáltalán normális dalokat) írni általában mindig sikerült egy olyan rendezőt is találniuk, aki valamilyen csoda folytán szinte hibátlanul képekké konvertálta az adott szerzeményhez társított érzéseket. Nagyszerű példa erre a Gattaca által inspirált Slave to the Wage videó. Mindenképp elgondolkodtató.



PJ_H A RV EY / THIS_IS_LOVE/
A This Is Love esetében egy az egyben imidzs videóról beszélhetünk, különösebb történet nélkül, mégis van benne valami, amitől bekattan az ember. Talán Polly Jean dögössége lenne az? Esetleg az instant klasszikus refrén? Vagy talán a minimalista és egyben elképesztően grafikus szöveg? Ha ez így van, akkor Harvey kisasszony maga a fehér vászon, amit a mi fantáziánk fest tele erotikus és elborult színekkel.

2010. október 24., vasárnap

M_AGNU M /O PUS_ THE HOUSE O F LOV/ E


The House of Love
The House of Love (Butterfly)
1990
Fontana
12 dal, 49 perc

Előzmények
A House of Love egyike azon kevés együttesek táborának, akik minden kétséget kizáróan zseniálisak, ugyanakkor tagadhatatlanul rendkívül szerencsétlenek is. Ahogy nem is olyan rég a Starsailor, úgy a szintén angol HoL is rossz helyen volt rossz időben. A gitár pop a Smiths feloszlása után épp leáldozóban volt és mire eljutottak a siker küszöbéig már be is köszöntött a mindent elsöprő Madchester éra, élén a Happy Mondays-zel és a Stone Roses-zal. Talán részben ezért is erősödött fel annyira a tagok közötti diszharmónia, mindenesetre idejekorán önmaguk martalékává váltak. Guy Chadwick és Teddy Bickers időközben kultstátuszt nyert együttese azonban mind a mai napig felbecsülhetetlen hatással van a kortárs könnyűzenére.

A mű
Amikor még nem ismertem a Radiohead-et alkalomadtán megkérdeztem olyan ismerősöket és barátokat, akikről tudtam, hogy hardcore rajongók, hogy mégis milyen zenét játszanak ők. Néhányuk egy szimpla vállrándítással elintézte a dolgot, hozzátéve, hogy „egy kicsit olyanok, mint a Coldplay, csak ezerszer jobbak.” Valami ilyesmi a helyzet a House of Love-val is, ugyanis Chris Martin és díszes társasága, valamint a Doves, a Verve, az Embrace, vagy az amerikai The National rendkívül sokat merítettek Guy Chadwick dalaiból – ha bevallják, ha nem. Mind az első cím nélküli albumon (The House of Love, 1988), mind a jelen írás tárgyát képző 1990-ben megjelent, idén húsz éves, szintén az együttes nevét viselő lemezen található szerzeményekből, amely lemezt egyébként szokás még Butterfly-ként is emlegetni. A HoL atmoszférikussága, rendkívül komplex mégis fülbemászó dallamai, nagy ívű melódiái, végső soron pedig invenciózussága ott lüktet a már említett együttesek jól ismert tételeiben. Ha nincs a Hannah c. keserédesen menetelő indítás, akkor nagy valószínűséggel nem láthatott volna napvilágot a Politik (Coldplay: A Rush of Blood to the Head) sem ilyen formában. Ha nincs a Beatles and the Stones akkor nagy valószínűséggel a National hangzásában amúgy is könnyen kimutatható Bruce Springsteen hatás talán egy kicsit még erősebb lenne. Ha nincs az I Don't Know Why I Love You vagy a Shine On akkor két eget rengető slágerrel lenne szegényebb az emberiség. És ez csak négy dal a tizenkettőből. A House of Love az egyetemes poptörténelem egy rövid átmeneti időszakának kiváló lenyomata. Egy olyan időszaké, amikor nem voltak trendek, nem volt mit követni, ezáltal bizonyos szempontból könnyebb volt alkotni. Pontosan ezért volt és lehet mind a mai napig ennyire izgalmas és meghatározó ez az album. Ha úgy tetszik, a House of Love az utolsó józan és szabad pillanat a drog áztatta Madchester és a mindenkit a saját uralma alá hajtó Britpop éra előtt.

Utóélet
A House of Love „pop tragikumához” nagyban hozzájárult a már említett nagy könnyűzenei trendek kibontakozása, valamint a többszöri tagcsere és persze a különböző tudatmódosító szerek fogyasztása. A 1990-ben megjelent második lemezt két évvel később már egy sokkal gyengébb eresztés követett (Babe Rainbow, 1992), bár megkockáztatom, hogy néhány együttes még így is a fél karját adná egy ilyen hangzóanyagért. A medence alját az 1993-ban kiadott Audience with the Mind c. dolgozattal sikerült elérniük, ekkorra már az egész együttes a saját romjaiban hevert. Több mint tízévnyi szünet és néhány válogatáslemez után – a basszusgitárost leszámítva – a House of Love eredeti felállásában újjáalakult, 2005-ben pedig egy újabb nagyszerű dolgozattal örvendeztette meg a nagyérdeműt, amely annak ellenére, hogy egy kicsit távol áll a hibátlanságtól, mégis egy az egyben lenyűgöző.


2010. október 10., vasárnap

_S ZÓL Ó/ K

Egységben az erő. Ha ez az állítás igaz, akkor egy – amúgy jól működő – együttes tagjainak részéről teljesen irracionális szólóalbumot készíteni. A popszakmában persze ez máshogy van. Sokan egy szólólemezben látják annak a lehetőségét, hogy olyan dolgokat is felmutassanak, amelyeket mondjuk az anyazenekar egyáltalán nem vagy csak küszködések árán tolerálna. Egy szólólemez emellett arra is kiváló lehetőség, hogy a resztlit újrahasznosítsák, olyan pillanatokat mentsenek ki a szemetes karmai közül, amelyekben csak egy valaki látja/látta a potenciált. Egy szólólemez lehet puszta erőfitogtatás is, szimpla terület megjelölés. Mindemellett persze ezer meg egy oka lehet annak, hogy miért kezd valaki saját karrierbe. Házi feladat: mindenki nézzen utána a lehetséges faktoroknak.



Maximum Balloon
Maximum Balloon
Interscope
10 dal, 38 perc

Értékelés: 8.0/10

Házi diszkó. Bár Dave Sitek alapvetően tánclemeznek szánta az első Maximum Balloon kinyilatkoztatást, nem valószínű, hogy túl sok bulin fel fog csendülni valamelyik dal. Az hogy a TV on the Radio egyik agyféltekéje mégis milyen party albumnak szánta ezt az anyagot legérthetőbben és legerőteljesebben a David Byrne közreműködésével felvett Apartment Wrestling-ben jelenik meg. Amolyan elidegenült, nagyvárosi, otthon (alsógatyában) tombolós dalok ezek, aminek én személy szerint jobban örülök, mintha mondjuk a kereskedelmi rádiók rotációjában csendülne fel akármelyik szerzemény is. Ami azt illeti, már csak eszessége miatt sem kompatibilis a fentebb említett médiummal a Maximum Balloon. De hogy az AW-nél maradjunk, nem lehet eléggé méltatni ezt a közreműködést, amely tulajdonképpen az egykori Talking Heads frontember munkásságának kvintesszenciáját tartalmazza, egyetlen négy perces dalba foglalva, anélkül, hogy fennállna a megcsömörlés veszélye. Bár a Maximum Balloon nem fog bekerülni a világ legjobb bemutatkozásai közé, de az egyszer biztos, hogy még nagyon sokáig emlékezni fogunk rá az olyan egészen kiváló daloknak köszönhetően, mint a Little Dragon közreműködésével felvett If You Return, az Aku Orraca-Tetteh vendégeskedésével előadott Tiger vagy a már méltatott Apartment Wrestling.

Ajánlott dalok: Groove Me, Young Love, If You Return, Communion, Tiger, Apartment Wrestling





Brandon Flowers
Flamingo
Island / Vertigo
10 dal, 41 perc

Értékelés: 5.5/10

Áramszünet Las Vegas-ban. Brandon Flowers igazán tehetséges dalszerző, helyesbítve: igazán tehetséges slágerszerző. Erőssége és gyengesége egyaránt ebben a kvalitásban rejlik, hiszen képes olyan dalokat írni, amelyek mindenki számára könnyen befogadhatóak, sőt még komoly könnyűzenei műveltségről is számot adnak, viszont nem képes belőlük annyit írni, hogy egy egész lemezt kitöltsön. Erre kiváló példa a Killers első lemeze, a 2004-es Hot Fuss, amelynek gyakorlatilag a teljes első felét slágerek tették ki, a másodikat pedig középszerűnek is csak jóindulattal nevezhető indie new wave izék. (Négy évvel később ugyanezt játszotta el az MGMT is, ugyebár.) Ezt követte a Sam’s Town, amely még mindig ugyanettől a súlyos betegségtől szenvedett, de a nem slágergyanús szerzemények már érezhetően erősebbek voltak. Az igazán nagy dobásra csak a két évvel ezelőtti Day & Age c. dolgozattal került sor és bár akadt még egy-két dal, amelyen fúrhattak-faraghattak volna egy kicsit, mégis a drasztikus színvonaljavulás az összhatásra is kifejezetten jó hatással volt. Éppen ezért volt okunk azt feltételezni, hogy a Flamingo – amely Flowers első szólópróbálkozása – is hasonlóan erős anyag lesz. A tévedést csalódottság, a csalódottságot felháborodás követte, a felháborodást pedig a felismerés, hogy a Flamingo nem lehet más, mint egy szépen feldíszített, kicsinosított resztligyűjtemény. A resztli pedig nem véletlenül resztli. Az a dolga, hogy ott maradjon valamelyik fiókban, vagy esetleg felkerüljön a boncasztalra, hogy egy-egy alkotóelemét felhasználhassák jobb célokra is. Elképzelhető, hogy valaki képes annyira kipofozni egy ilyen dalt vagy dalkezdeményt, hogy az kívül-belül megújul, Brandon Flowers azonban még nem érett meg erre a feladatra. Persze mindehhez hozzátartozik az is, hogy nem szabad csak úgy elmenni a Flamingo mellett, akadnak itt erős pillanatok is, illetve dicséretre méltó annak a koncepciónak a felhasználása és továbbgondolása, amelyet az előző Killers albumon az énekes-dalszerző elkezdett és leginkább egyfajta józan, kissé ironikus patriotizmusként lehetne leírni.

Ajánlott dalok: Only the Young, Jilted Lovers & Broken Hearts, Magdalena, Crossfire





Philip Selway
Familial
Bella Union
10 dal, 32 perc

Értékelés: 7.0/10

Óda a nukleáris családhoz. Philip Selway-t hallhattuk már énekelni, egészen pontosan Neil Finn 7 Worlds Collide nevű projektjének tavaly megjelent jótékonysági lemezén (The Sun Came Out). Azok a stílusjegyek, amelyek az egész Familial-t felépítik már akkor is könnyedén kimutathatóak voltak: intim, szinte suttogó énekhang, finom ritmusszekció, kellemes akusztikus hangzás. És igazából ez az egyetlen egy probléma a Radiohead dobosának első szólóalbumával. Ugyanarra a gondolatmenetre felépíteni harmincpercnyi zenét szinte egyenlő a kreatív öngyilkossággal, de Phil-nek valahogy ezt sikerül (többé-kevésbé) megúsznia. Viszont az, hogy a By Some Miracle első taktusaitól a Witching Hour utolsó húrpendítéséig pengeélen táncol eléggé rányomja azt a bizonyos bélyeget az egész hangzóanyagra. Egy-egy ponton talán túlságosan is kínosan ügyeltek az összhangra. Gondolatmenetét tekintve a lemez – ha lehet – még Fran Healy albumánál is meghittebb, ha úgy tetszik a Familial egy óda a nukleáris családhoz. Az összképet nézve azonban egyáltalán nem rossz lemez ez, csak a tény, hogy Phil már évek óta dolgozott a dalokon egy erősebb anyagot feltételezett. Talán legközelebb egy kicsit bátrabb lesz és nem csak az érzelmi, hanem a zenei sík gazdagságára is koncentrál majd.

Ajánlott dalok: By Some Miracle, Beyond Reason, The Ties That Bind Us, The Witching Hour





Fran Healy
Wreckorder
WreckordLabel
10 dal, 35 perc

Értékelés: 7.5/10

Univerzálisan egyedi. Van valami perverz báj abban, ahogy a Florence + the Machine tavalyi bemutatkozó lemeze és Fran Healy nemrég megjelent első szólóalbuma között párhuzamot lehet vonni. Mind a Lungs, mind a Wreckorder az emberi természet egy-egy olyan aspektusát célozza meg, amelyet igazából eléggé nehéz kordában tartani, főleg ha ennyire erős hatások érik egy eleve erőteljes médiumon (zene) keresztül. Míg előbbi album hangos, majdhogynem törzsi dobjai menetelésre, a táncba való bekapcsolódásra invitálnak, addig a Travis frontemberének első önálló megnyilvánulása az emberi kötelékekre, a barátságra, a családra, a szeretetre és a szentimentalizmusra helyezi a hangsúlyt. Olyan dolgok ezek, amelyekre minden egyes embernek szüksége van és pont ebben rejlik mindkét hangzóanyag ereje. De hogy az aktualitás hívei legyünk, maradjunk a Wreckorder-nél, ami úgy istenigazából nem hoz olyan eget rengető újításokat. Nem lehetünk tanúi hatalmas pálfordulásnak és eszement kísérletezésnek – sajnos és szerencsére. A Travis kapcsán már megismert ízeket, érzéseket villantja fel Healy, de valamilyen ördögi módon egyáltalán nem válik unalmassá vagy önmaga paródiájává, talán pont az emberi kapcsolatháló sokrétűségének, illetve az abban rejlő érzések erősségének köszönhetően. A Wreckorder-rel bárki könnyedén tud azonosulni, hiszen a miliő, amelyet a Jónsi idei szólólemezét eszünkbe juttató In the Morning-gal azonnal megteremt mindenki számára hozzáférhető. Ha viszont sikerül kilépni kedvenc skót családapánk (és kalapjának) bűvköréből, könnyedén felfedezhetjük, hogy a dalok többsége a Travis legerősebb albumain (The Man Who, The Invisible Band, The Boy with No Name) egyáltalán nem lettek volna helytállóak, ugyanakkor azt sem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a Wreckorder egy csinos kis resztligyűjtemény lenne. Azonban fontosságát nem szabad alábecsülni, hiszen a két évvel ezelőtti kicsit vadulós, kicsit vissza-a-gyökerekhez jellegű Ode to J. Smith-hez képest sokkal fajsúlyosabban és sokkal jobban reflektálja mindazt, amiért Fran Healy-t és társaságát szeretjük. Nagy valószínűséggel fontos szerepe lesz ennek a lemeznek a következő Travis album munkálatai során (értsd: a Wreckorder egyfajta csapásirányt jelölhet ki). Addig is kellemes időtöltést garantálnak az olyan egészen nagyszerű szerzemények, mint a Buttercups, a Holiday és az As It Comes.

Ajánlott dalok: In the Morning, Anything, As It Comes, Buttercups, Holiday, Rocking Chair


2010. október 3., vasárnap

HO W TO_ D/RES S W E LL _ FA NG I SL A ND/

Annak ellenére, hogy a legnagyobb sajtóvisszhangot és a legszélesebb közönségsikert a tavalyi év során a szinti pop kapta, nem csak e zsáner került nagymértékben újrahasznosításra. Ami azt illeti, a műfaj felélesztése magával hozta azt is, amiért az emberek – szerencsére – olyan hamar ráuntak. Néhány őslény mellett csak pár homo sapiens tudott valami igazán izgalmasat villantani. Ami viszont ennél – szerintem – sokkal fontosabb, hogy tavaly új erőre kapott a pszichedelikus zene és a dream pop is. Ha tetszik, ha nem tavaly nem a La Roux vagy az Editors tette le az asztalra a legerősebb lemezeket, hanem a Flaming Lips, a Grizzly Bear, a Bat for Lashes és a londoni The xx. Ennek hatása szerencsére még így 2010 vége felé is érezhető, mi több: kimutatható.



How to Dress Well
Love Remains
Lefse
14 dal, 38 perc

Értékelés: 9.0/10

Dream pop újratöltve. A hálószobánál valószínűleg kevés helyiség tölt be intimebb szerepet egy ember életében. Tulajdonképpen a Love Remains ezen elképzelés beismerésének és elfogadásának egy produktuma. Ennek megfelelően nagyon sok dal hangzik úgy, mintha egy magnón szólva valami egyszerű alap és valaki ráénekelne. Bármennyire is hat triviálisnak ez a kép, a hanganyag erőssége bizony ebben rejlik. Egy kinyújtott pillanatkép ez, amelyben megpillantunk valakit a szomszéd háztömbben, hálója magányában énekelgetni. Ez kölcsönzi ezt a furcsa intimitást az egész lemeznek, amely egyben lehetőséget nyújt az elmélkedésre is: vajon mi szólhat a háttérben? Valami kellemes lounge alapú muzsika, amely egy hosszú munkanap után kifejezetten jól esik? Esetleg egy kis kortárs mainstream R&B és hip-hop? Vagy talán Brian Eno egyik klasszikus ambient remekműve? És vajon mit énekel a szomszéd? Talán ami még ennél is fontosabb: miért énekel? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem kapunk választ, de talán nem is fontos. Hiszen mi értelme lenne annak, ha mindent tudnánk? Eltűnne a varázs, a sejtelmesség.

Ajánlott dalok: You Won't Need Me Where I'm Goin', Can't See My Own Face, Walking This Dumb (Live), Escape Before the Rain, Endless Rain, Lover's Start









Fang Island
Fang Island
Sargent House
10 dal, 31 perc

Értékelés: 8.5/10

Hatás-vadászat. Brian Wilson (Beach Boys) vokálharmóniái. Poszt-punk-os mandolinszerű gitározás. Matek rock. Pop punk. Indie rock. A Queen, a U2 és a Coldplay stadionhimnuszai. Mindez összegyúrva egyetlen egésszé alkotja a Fang Island bemutatkozó lemezének gerincét. Meg persze az, hogy az egész úgy szól (még sokadik hallgatás után is), mintha Wayne Coyne (Flaming Lips) agyát beletették volna Ezra Koenig fejébe. A Fang Island bármennyire is gyorsan megy, mit megy, menetel és zakatol végig rajtunk legalább annyira nagy hatást is gyakorolhat ránk. Bizton állíthatom, hogy David Bowie korszakalkotó (plusz klasszikus, zseniális és hibátlan) Low c. albumának nyitótételei (Speed of Life, Breaking Glass) óta nem volt dolgom olyan együttessel/előadóval, amelynek egy-egy másfél vagy kétperces dala ennyire telített lett volna. Szerencsére egy pillanatra sem esnek át a ló túloldalára, azaz még könnyen követhető az események alakulása, bár az is beletartozik a tényállásba, hogy egy kicsit jobban oda kell figyelni, mint azt megszokhattuk. Ihletett muzsika ez, korrekt alapokkal, rengeteg fülbemászó pillanattal és – a fentebb említett két stadion kedvenc zenekarral ellentétben egyáltalán nem megjátszott – magasztossággal.

Ajánlott dalok: Daisy, Life Coach, Sideswiper, The Illinois