2009. december 29., kedd

AZ_ É VTIZED LE/GJOBB LEM EZEI: 2_00 8 + ÖSSZESÍTETT _ LISTA

5. Oasis - Dig Out Your Soul
A Dig Out Your Soul az Oasis diszkográfiáján belül az a lemez, amely olyan pofátlanul nyúlja a Beatles-t amennyire csak lehet. Mégis Noel Gallagher-éknek ezt valamennyire hajlandóak vagyunk megbocsátani, főleg annak fényében, hogy évek óta nem jöttek ki ilyen energikus és magabiztos albummal.



4. Vampire Weekend - Vampire Weekend
A Vampire Weeekend a kétezres évek első évtizedében feltűnt együttesek egyik legüdébb színfoltja. Zenéjük egy tökéletesre formált és jól adagolható energiabombára hasonlít a leginkább, amelyet első lemezük egy-az-egyben visszaad. Az olyan slágerek, mint a Mansard Roof és az A-Punk pedig garantálják, hogy Ezra Koenig-éket egy jó darabig még nem felejtjük el.



3. R.E.M. - Accelerate
Michael Stipe-ék 2008-ra megemberelték magukat és a Bill Berry kilépése utáni időszakuk legjobb, legmagabiztosabb lemezét tették le az asztalra. Az Accelerate ideges, feszült, művészi és megmondós. Olyan, amilyennek az R.E.M.-et szeretjük.



2. Portishead - Third
Bár a Portishead egyik fele, Geoff Barrow szerint a Third nem tizenegy évig készült, mégis elképzelhető, hogy ennyi ideig baszakodtak ezzel a lemezzel, hiszen ilyen albumot nem lehet pár hét, de még pár hónap alatt sem felvenni. A Third a szomorúság és a depresszió kezelését, megélését művészi szintre emeli, amely szinten a fájdalom legalább annyira megszokott dolog, mint a lélegzés. Beth Gibbons erőteljes és szomorú hangja, az indusztriális behatások és a teljes elkeseredés már minden csak nem trip-hop. Ugyanakkor egy kicsit még talán az. Nehéz ezt megállapítani, illetve az egész Third jelenségről nehéz beszélni. Sokkal fontosabb, hogy megéljük, átérezzük a dalokat. Olyan ez, mint a szerelem. A világ legfájdalmasabb szerelmi kapcsolata.



1. Sigur Rós - Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust
A Sigur Rós második "örömhulláma" újfent tökéletesre sikerült, és kezdek élni a gyanúperrel, hogy Jónsi-ék nem nagyon tudnak tévedni. A Með Suð telis-tele van szebbnél szebb szerzeményekkel, amelyekről nehéz beszélni. Emellett olyan könnyebben emészthető szerzemények is feltűnnek a lemezen, mint a Við Spilum Endalaust, vagy a Gobbledigook, amelyet az Eurovíziós dalfesztivál ihletett és az énekes szerint olyannyira leépültek a műsortól, hogy gyorsan megírt ezt a bombasztikus alternatív slágert.


Beck a 2006-os The Information-nél egy hangyafasznyival gyengébb albumot adott ki 2008-ban, de a Modern Guilt ebben a borzalmasan unalmas és amúgy nagyrészt semmitmondó zenei évben még így is kifejezetten üdének hatott. Szintén ebben az évben adta ki következő sorlemezeit az angol Sigur Rós, azaz a British Sea Power (Do You Like Rock Music?) és a Charlatans is, amely utóbbi You Cross My Path c. lemezén legalább annyira nyúlja a New Order-t, meg úgy alles zusammen a new wave-et, mint a fentebb említett albumon az Oasis a Beatles-t. Jason "Spaceman" Pierce felépült súlyos tüdőgyulladásából és újfent meggyőzött mindenkit kivételes dalszerzői képességeiről a Spiritualized Songs in A&E c. lemezén. Persze a britek világhódító nagykörútja itt még nem állt meg, a Coldplay kiadta (a kicsit túl) bombasztikus Viva la Vida or Death and All His Friends c. negyedik albumát, Duffy pedig bebizonyította (Amy Winehouse után szabadon), hogy a soult a fehérek már egy jó ideje jobban tolják, mint a feketék (Rockferry). Alex Turner a Rascals frontember Miles Kane-nel kiegészülve megmutatta egy szofisztikáltabb, klasszicizálóbb oldalát (The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement). Az Elbow pedig folytatta indie prog agymenéseit The Seldom Seen Kid c. lemezén. Az amerikai oldalról volt nekünk egy emlékezetes, de még mindig egy kicsit bizonytalan Death Cab for Cutie albumunk (Narrow Stairs), Trent Reznor miután függetlenítette magát az Interscope-tól gyorsan kiadta a négylemezes, jammelések alatt rögzített Ghosts I-IV-t és nem sokkal később egy kellemes stúdióalbumot (The Slip), amely nagy valószínűséggel a NIN utolsó lemeze is egyben. Az MGMT agyeldobós slágerek gyártásának eredményét Oracular Spectacular c. lemezén jelentette meg, a Killers 2008-ra végre révbe ért és egy egészen kiváló albumot adott ki (Day & Age). A Mars Volta pedig ismét váltott egy éleset, The Bedlam in Goliath c. negyedik albumával ismét lenyűgözött sokunkat, Nick Cave-ék következő sorlemezéről már nem is beszélve. A Dig!!! Lazarus Dig!!! mocskos, dögös, életrajzi ihletésű és kedvenc poétánkhoz híven költői. Szintén 2008-ban ért révbe a Heaven Street Seven is. Nyolcadik lemezüket (Jazz) Tövisházi Ambrussal vették fel és szerintem nem árulok zsákba macskát, ha azt mondom, dugig van jobbnál jobb dalokkal. Végezetül Kleerup is ebben az évben debütált nagyszerű cím nélküli lemezével, rajta olyan elképesztő szerzeményekkel, mint a Lykke Li vendégszereplésével előadott Until We Bleed.


Az évtized legjobb lemezeit összesítő lista már 2009-es lemezeket is tartalmaz (naná!), annak ellenére, hogy a véglegesített évösszegző bejegyzés még hátra van. Mindenesetre a kétezres évek első tíz évének összesített listája a következőképp alakult:

50. Goldfrapp - Felt Mountain
49. The Flaming Lips - Yoshimi Battles the Pink Robots
48. Kasabian - Empire
47. The Knife - Deep Cuts
46. The Veils - The Runaway Found
45. Radiohead - Amnesiac
44. Arctic Monkeys - Humbug
43. Oasis - Dig Out Your Soul
42. Editors - An End Has a Start
41. Sigur Rós - Takk...

40. Coldplay - Parachutes
39. New Order - Get Ready
38. The White Stripes - Elephant
37. Air - Talkie Walkie
36. R.E.M. - Accelerate
35. Akira Yamaoka - Silent Hill 3: Original Soundtrack
34. Nine Inch Nails - Year Zero
33. Muse - Black Holes & Revelations
32. Bloc Party - Silent Alarm
31. Fever Ray - Fever Ray

30. Air - 10,000 Hz Legend
29. Marilyn Manson - Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death)
28. Interpol - Turn on the Bright Lights
27. Radiohead - Hail to the Thief
26. Maroon 5 - Songs about Jane
25. Vampire Weekend - Vampire Weekend
24. Thom Yorke - The Eraser
23. Gorillaz - Demon Days
22. Klaxons - Myths of the Near Future
21. Phoenix - Wolfgang Amadeus Phoenix

20. Interpol - Antics
19. The xx - xx
18. Sigur Rós - Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust
17. Madonna - Music
16. Muse - Origin of Symmetry
15. Coldplay - A Rush of Blood to the Head
14. Placebo - Sleeping with Ghosts
13. Arctic Monkeys - Favourite Worst Nightmare
12. Arcade Fire - Funeral
11. Arctic Monkeys - Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

10. The Flaming Lips - Embryonic
9. Sigur Rós - ( )
8. The Mars Volta - Frances the Mute
7. The Strokes - Is This It
6. Yeah Yeah Yeahs - Fever to Tell
5. The Veils - Nux Vomica
4. Portishead - Third
3. Franz Ferdinand - Franz Ferdinand
2. Radiohead - Kid A
1. Radiohead - In Rainbows

T OP 10 0 _ Pt. 10 /

10. Klaxons - Golden Skanks
A Klaxons 2007 egyik legnagyobb meglepetése volt, minden szempontból. Olyan dalokat adtak ki, illetve jelentettek meg kislemezen, amelyek elvontságukkal az alternatív listák aljára predesztinálnák az együttest. Ez azonban szerencsére nem így történt, és erre ékes példa a Golden Skanks is.



9. Michael Andrews & Gary Jules - Mad World
A Donnie Darko című filmből ismert Tears for Fears dalt Michael Andrews (az imént említett együttes egyik fele) Gary Jules vendégszereplésével újraértelmezve ismét felvette, rápakolta a film soundtrack-jére (és score-jára is), kiadta kislemezen és karácsonyi number one lett belőle, ami a szerzemény elborult melankóliáját tekintve elég nagy meglepetés.



8. Arcade Fire - Rebellion (Lies)
Az Arcade Fire egy szépen kibontakozó, eksztatikus dallal készítette elő zseniális debütáló lemezének fináléját.



7. Yeah Yeah Yeahs - Maps
Tökéletes ballada, esszenciális YYYs sláger, az évtized egyik legjobb dala. Hirtelen csak erre a három jelzőre tudtam gondolni, de ha egy kicsit még gondolkodnék, nyilván eszembe jutna megannyi kifejezés, amely ezt a fantasztikus dalt valamelyest meghatározná. Amikor a Fever to Tell előző első hét szerzeménye már kezd egy kicsit az agyunkra menni, akkor a No No No hirtelen átcsap egy hiperlassú balladába, amely végül a Maps középtempós szerelmességébe torkollik és végül a Y Control/Modern Romance kettősében csúcsosodik ki. A punkok is lehetnek szerelmesek!



6. The White Stripes - Seven Nation Army
Ha egy újabb idióta szójátékkal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy egy hetedhét országra szóló ünnepség kéne, hogy övezze a White Stripes egyik legnagyobb slágerét. A Seven Nation Army a maga kis kellemes félhanglemenetes mivoltával csak előkészíti mindazt, amit a dal utolsó percében hallhatunk (minden idők egyik legkegyetlenebb riffjét), illetve azt, ami majd az egész Elephant lemezen történni fog.



5. Franz Ferdinand - Take Me Out
Egyszer azt olvastam, hogy bizonyos együtteseknek tanítani kéne a Take Me Out kaliberű slágerek szerzését. Szerintem ezen sorok írója a kelleténél egy kicsit meggondolatlanabb volt, hiszen eleve ilyesmit vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet tanítani. Másrészt pedig a Take Me Out-ot - és a hasonszőrű dalokat a Franz Ferdinand diszkográfiájában - kuriózumként kell kezelni, ovációval kell fogadni és úgy kell velük bánni, mint egy igazi himnusszal.



4. The Strokes - Last Nite
Bevallom őszintén, a Strokes első lemeze nekem elsőre egyáltalán nem tetszett, kivéve a Last Nite c. überslágert. Talán éppen ezért a dalért kapartam elő pár héttel később az Is This It-et újra, és bumm! Akkor hirtelen beütött az egész és rájöttem, hogy a dal még jobban működik abban az esetben, ha az egész lemezt figyelembe veszem. Kötelező darab - mind az album, mind a dal.



3. Editors - Munich
Az Editors legnagyobb slágere nem lenne túlságosan nagy "was ist das", ha nem ők adnák elő. Mert bár a dalszöveg nagyszerű, de mégsem olyan, hogy csak egy és kizárólag egyvalaki írhat ilyet, és lássuk be, zeneileg sem túlságosan meghökkentő. De Tom Smith-ék attitűdje olyan markánsan átüt szinte minden egyes dalukon, hogy a procedúra során az átlagosból zseniális, az unalmasból izgalmas, és végső soron a szarból arany lesz.



2. Muse - Supermassive Black Hole
Az első Muse dal, amit hallottam a Supermassive Black Hole volt és meg kell mondjam, szerelem volt első hallásra. A maga eklektikusságával, sármjával és dögjével egyből a hallójárataimba költözött és szerencsére négy év sem volt elég arra, hogy kimossam onnan.



1. Radiohead - Idioteque
Ha jól veszem észre, ennek a listának a végére értünk és minő meglepetés, az évtized legjobb dala az Idioteque lett a Radiohead-től. Ezen legalább annyira lehet vitatkozni, hogy végül is a dal miről szól? Vajon Thom környezetvédelmi küldetéstudatának egy manifesztációja ez? Esetleg költői hitvallás, ars poetica az együttes részéről? Pontosan nem lehet tudni, szerintem az együttes tagjai sem tudják/tudhatják igazán. És bár tény, hogy egyáltalán nem könnyű hallgatni való az Idioteque, vagy a Kid A lemez, vagy úgy globálisan véve a Radiohead, ez a dal mégis arról tesz tanúbizonyságot, hogy elsősorban miről is kellene szólnia a zenének. Mert ugyebár létezik egy szórakoztató funkciója is, de ha valaki tartós megváltásra törekszik, akkor nem elégszik meg egy-két felületes slágerrel, amelyek elsősorban azzal az intencióval láttak napvilágot, hogy a nyájas hallgatóságot megkopasszák. Thom Yorke szerint a zenének ennél jóval mélyebb jelentése és jelentősége van (vagy legalábbis a dalait ismerve nyilván így gondolhatja), és szinte minden egyes lemezhez, dalhoz komolyzenei elhivatottsággal áll hozzá. És talán pont ez az, amely a Radiohead-et kiemeli a tömegekből, talán pont ez az, amely olyannyira emlékezetessé és fontos élménnyé teszi a Radiohead dalokat, lemezeket, koncerteket.

200 7_

5. Editors - An End Has a Start
Az Editors 2007-ben folytatta sötétség himnuszainak tolmácsolását a maguk elképesztő módján. Az End Has a Start közeli barátok és ismerősök halála által inspirált szöveg és dallamvilága egy elképesztően szomorú lemezt sejtet, és valóban az is. Tulajdonképpen a 2002-es ( ) óta (Sigur Rós) nem hallottam ennyire magával ragadóan melankolikus albumot. Ugyanakkor Tom Smith-ék második lemeze egy kicsit ellentmondásos is, de a kifejezetten jó értelemben. Hiszen amíg a szövegek a sárga földig tapossák lelkünket a földbe, addig zeneileg hihetetlenül felemelő, méltóságteljes produkciót képesek prezentálni.



4. Klaxons - Myths of the Near Future
A Klaxons az elmúlt tíz év egyik legérdekesebb zenei képződménye. A "new rave-nek" csúfolt zenei stílus, amelyet ők hárman képviselnek igazából nem is "new rave", valami sokkal összetettebb, komplexebb. A Myths of the Near Future (amely egy J. G. Ballard mű címe) tulajdonképpen érthetetlen és felfoghatatlan, mégis baromi jól működik. A fiúknak ugyanis sikerült eltalálniuk a közérthetőség/kedvelhetőség és a totális képzavar közötti egyensúlypontot, amely olykor-olykor így is átbillen a kevésbé kedvező oldalra, ezt azonban mégis hajlandóak vagyunk olyan elképesztő szerzemények fényében megbocsátani, mint a Golden Skanks vagy a Magick.



3. Nine Inch Nails - Year Zero
A Year Zero minden kétséget kizáróan az évtized egyik legjobb, legmeggyőzőbb konceptalbuma. Trent Reznor drog- és abszint-áztatta poklából arra ébredt, hogy hazáját egy gyökér irányítja, aki minden volt, csak nem egy példakép. A YZ tematikája szerint 2022-re az Egyesült Államokat egy vallási fanatista elnök irányítja majd (naná!) és a határok olyan szinten elmosódnak, hogy igazából azt sem tudjuk majd megállapítani, hogy nők vagyunk avagy férfiak. Emellett a legfontosabb és legértékesebb dolog már nem az arany, vagy a pénz lesz, hanem az információ. Megdöbbentő, hogy Bush rezsimje alatt ez a vízió mennyire valóságosnak és közeli tűnt. Azóta persze már Obama irányítja a világ legbefolyásosabb országát, én viszont személy szerint felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy ne várjunk tőle csodát, hiszen ő is csak ember. Ha pedig reálisan állunk hozzá mindenhez, nem érhet bennünket csalódás.



2. Arctic Monkeys - Favourite Worst Nightmare
Az Arctic Monkeys azon kevés indie együttesek közé tartozik, akik kivételesen nem hasaltak el a második lemezükkel, tulajdonképpen ugyanott folytatták, ahol abbahagyták, sőt! A Favourite Worst Nightmare talán még egy kicsit színesebb, rétegeltebb lett, mint elődje, a szintén fantasztikus Whatever People Say I Am, That's What I'm Not.



1. Radiohead - In Rainbows
Az In Rainbows-on kétségkívül elképesztő energiák munkálkodnak. Az album végre egy teljesen magabiztos Radiohead-et prezentál, amely együttes tagjai ismét azt csinálják, amihez a legjobban értenek: alternatív slágerek tömkelegét szállítják le. Mindemellett az IR továbbra is nehéz hallgatni való, egyáltalán nem könnyű befogadni, annak ellenére sem, hogy akarva vagy akaratlanul ez a legkönnyebben "hozzáférhető" lemez a banda diszkográfiájában. Négy év kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított stúdiózás és koncerteken való tesztelgetés után Thom Yorke-ék 2007 október 10-én elérkezettnek látták az időt, hogy kiadják ezt a mestermunkát. Ed O'Brien hangsúlyozta, hogy a hetedik stúdióalbummal a céljuk az volt, hogy a korábbi három kiváló lemezt (The Bends, OK Computer, Kid A) egy negyedikkel biztosítsák be. Szerintem ez valószínűleg valami olyasmit jelenthet, hogy végső soron az volt a céljuk, hogy bebizonyítsák, nem csak "three album wonder" együttes a Radiohead. A gólt belőtték, a célt elérték, a legenda és a misztérium megvolt. Várjuk a következő remekművet!



2007-ben jelent még meg az Arcade Fire második lemeze is (Neon Bible), amely egy árnyalatnyival (de tényleg csak egy árnyalatnyival) gyengébb lett az előzőnél, de még így is jobb, mint a sokévi átlag. Szintén ebben az évben adta ki Amy Winehouse második lemezét, a talán kicsit túlbecsült, de mindképp slágeres és többé-kevésbé emlékezetes Back to Black-et. Dave Gahan a hosszú évek alatt végre megtanult jó számokat írni, erről tesz tanúbizonyságot szerzőtársaival (Christian Eigner, Andrew Phillpott) Hourglass című nagyszerű lemezén. Damon Albarn újabb konceptlemezt álmodott meg (The Good, the Bad & the Queen), amelyet olyan formába öntött, hogy megáll az ember esze. Pluszpont, hogy a ritmusszekcióért Fela Kuti dobosa, az én személyes nagy kedvencem, Tony Allen volt a felelős. Mi több, tervezik egy újabb album kiadását!
A franciák ismét valami kellően meghökkentőt adtak a világnak Gaspard Augé és Xavier de Rosnay személyében (Justice), akiknek sikerült bebizonyítani, hogy a popos acid house istenei (Daft Punk) után is van még bőven élet a francia elektronikában (†). Burial is ebben az évben jelentette meg elképesztő dubstep lemezét (Untrue), amellyel végképp kiharcolta magának a zenei szaklapok megbecsülését és szeretetét. A Horrors 2007-ben mutatta meg a világnak, hogy az indie nem csak azokból a forrásokból képes táplálkozni, amiket mondjuk az Editors, az Arctic Monkeys, vagy a Bloc Party zenéjében mutathatunk ki. A Can és a Neu! elképesztő krautrockjába obskúrus és ismert (Ramones) punk együttesek hatását építették, egy hatalmas fekete szintis lepellel takarták le az egészet és ezt adták a világnak (Strange House). Valamikor 2007 környékén csatlakozott a Modest Mouse-hoz a Smiths gitárosa, Johnny Marr is, akivel az elképesztő We Were Dead Before the Ship Even Sank lemezt vették fel. Serj Tankian szólóban nyomult a maga kifinomult és ironikus dalkölteményeivel (Elect the Dead), amelyek csak alátámasztani tudták, hogy van élet a System of a Down után is, sőt azon belül még lehetőségek is! A Wilco újabb kellemes folk-rock albumot adott nekünk (Sky Blue Sky), de ebben az évben adta ki parádés elektro-rock lemezét az UNKLE (War Stories), aminek már vajmi kevés köze van a trip-hop-hoz (talán a Twilight c. dal az egyetlen ilyen stílusú szerzemény). Nem utolsó sorban a Travis megunta Brian Eno pofáját és úgy döntöttek, hogy újfent Nigel Godrich producerrel dolgoznak együtt következő lemezükön, a nagyszerű The Boy with No Name-en.

_2 00 /6

5. Kasabian - Empire
A 2005-ös bemutatkozás után a Tom Meighan énekes és Sergio Pizzorno dalszerző által vezetett Kasabian nyakig merült a glamben és az elektronikában, aminek a végeredménye egy agyeldobós, az utolsó másodpercig fülbemászó dallamokkal tarkított album lett.




4. Muse - Black Holes & Revelations
Az isteni Supermassive Black Hole-lal felvezetett Black Holes & Revelations egyértelműen a Muse második számú csúcsműve az orbitális Origin of Symmetry mellett. A Black Holes & Revelations mindemellett fülbemászó dallamok sokaságának gyűjteménye, stíluskavalkád (van itt klasszikus zenétől kezdve Morricone-n át Depeche Mode-ig minden) és a nemzetközi áttörés meghozója.




3. Arctic Monkeys - Whatever People Say I Am, That's What I'm Not
A kétezres évek egyik legjobb és legemlékezetesebb debütálása Alex Turner-ék nevéhez fűződik. Az ekkor még sheffieldi suttyókként elkönyvelt tinik szépen lassan bezsebeltek egy Mercury-díjat, megannyi Brit Awards meg NME-díjat és egészen idén decemberig az ő bemutatkozó lemezük kelt el a legnagyobb példányszámban. (Ezt a rangot Susan Boyle tudhatja már magának, akit a Britain's Got Talent c. tehetségkutatóból ismerhetett meg a világ.) A Whatever People Say I Am, That's What I'm Not ars poetica, a brit társadalmi viselkedésformák nagyszerű keresztmetszete, slágerparádé, meg még sok minden más.




2. Thom Yorke - The Eraser
Az Eraser-ről eléggé megoszlanak a vélemények. A rajongók szerint kifejezetten jól sikerült, a kritikusok vegyes érzelmekkel fogadták és igazából Thom Yorke maga sem tudja, hogyan is kellene hozzáállnia ehhez az egész projecthez. Egyrészt ez nem a tipikus területkörbepisilős szólóalbum, mert nagyon is kapcsolódik a Radiohead-hez. Másrészt nem side project, mert az énekes-dalszerző szerint az egyben azt jelentené, hogy nem veszi elég komolyan a dolgot, pedig nagyon is komolyan vette. Harmadrészt pedig több, mint resztligyűjtemény. A dalok többsége egy-egy ötletből indult ki, amelyet a Radiohead tagok elvetettetek, így nem kerülhetettek fel egy albumra se. Én igazából az önfejűséget javaslom ebben az esetben, annak is azt a formáját, hogy ki-ki döntse el magának, hogy hogyan is tekint a The Eraser-re.




1. The Veils - Nux Vomica
A Nux Vomica az egyik legerősebb album, amit valaha hallottam. A Nux Vomica tombol, elringat, majd újra seggbe rúg, amikor már azt hinnénk, hogy kiismertük minden porcikáját. Ezen energiák kordában tartására és felhasználására pedig Finn Andrews szakosodott, akinek a nevéhez olyan nettó slágerek fűződnek, mint a Lavinia vagy a More Heat Than Light - és akkor még csak az első lemezről beszéltem.




A Guero után Beck 2006-ban ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy megannyi alkalom után is képes megújulni és bár a The Information már ismerős panelokból építkezett, mégis kifejezetten meggyőző tudott maradni azáltal, hogy ezeket a panelokat olykor-olykor saját kényére-kedvére kombinálta a lemezen kedvenc popkaméleonunk. De hogy még egy kicsit Amerikában maradjunk, mindenképpen említésre méltó a Flaming Lips 2006-os lemeze is (At War with the Mystics), amely - mit ad Isten - egy újabb konceptalbum és - megintcsak mit ad Isten - kifejezetten zseniális. Ebben az évben jelentette meg kiváló bemutatkozó lemezét a Gnarls Barkley (St. Elsewhere), szintén egy konceptlemez kereteibe foglalta történetét a The Decemberists (The Crane Wife), de a Tool is progresszívkodott (10,000 Days). Európába való visszatérésünk nem is kezdődhetne mással, mint egy kellemes, retro diszkós Goldfrapp albummal (Supernature), ezután - persze csak ha szeretnénk - Jarvis Cocker klasszicizál nekünk egy kicsit Jarvis c. első szólóalbumán. Ködös Albionba tett utazásunkat pedig egy kiváló Razorlight (Razorlight) és Graham Coxon lemezzel (Love Travels at Illegal Speeds) zárhatjuk. Még mielőtt ellátogatnánk a fagyos Svédországba egy kis nyakatekert gépzene tripért (The Knife: Silent Shout), ugorjunk át Franciaországba meghallgatni a Phoenix klassz harmadik lemezét (It's Never Been Like That). Végezetül térjünk haza Magyarországra (Heaven Street Seven: Tudom, hogy szeretsz titokban).

2/00 5

5. Bloc Party - Silent Alarm
2005 egyértelműen az indie csúcséve volt. Elképesztőbbnél elképesztőbb, nagyszerűbbnél nagyszerűbb lemezeket tettek le az asztalra az újonnan feltűnő együttesek. Sokan közülük sajnos igen hamar letűntek, kialakult az ún. "one album wonder" jelenség a "one hit wonder" után szabadon, és sajnos a Kele Okereke vezette londoni Bloc Party egy kiváló példa erre. Azonban vigasztalhat bennünket, hogy a Silent Alarm még így négy évvel a megjelenése után is újra és újra elkápráztat bennünket elképesztő energiájával és furfangos megoldásaival, nem utolsó sorban emlékezetes dalaival.




4. Sigur Rós - Takk...
Adott egy együttes, amely felvállal egy saját hozzáállást, attitűdöt a zenével úgy am block és a saját zenéjével kapcsolatban. Ha elég szerencsések az adott alkotók, akkor valami teljesen újat, teljesen egyedit sikerül létrehozniuk. Egy olyan zenei kavalkádot, amely ténylegesen a hallgatóság lelkére hat, nem pedig a pénztárcájukra. Ily módon létrejön egy tökéletes és elképesztően komplex harmónia az adott együttes és a rajongók között. Ezt a kapcsolatot azonban csak oly módon tarthatja fenn a banda, ha sikerül újra és újra valami teljesen újat, valami egészen meghökkentőt prezentálnia, tehát a saját művészetének határait felfedezve, illetve azt feszegetve ismét meggyőzni a hallgatóságot és nem utolsó sorban önmagát (és csak ezután következnek a kritikusok). A Sigur Rós legutóbbi két albumán is valami ilyesminek lehettünk a fültanúi. Az Ágætis Byrjun-on elkezdett, majd a ( )-szel tökélyre fejlesztett hangzás után Jónsi-ék előbb finoman adagolták új agymenéseiket (Takk...), majd a tavalyi, szintén zseniális Með Suð... lemezen egy kicsit explicitebben. A kettő közül talán a Takk... az, amely egy kicsit kiemelkedőbb, de eldönteni, hogy melyik Sigur Rós album a legjobb egy kicsit olyan, mintha megkérdeznék valakitől, hogy melyik hajszálát szereti a legjobban.




3. Arcade Fire - Funeral
Nem szeretem a különböző műfaji jelzőket, az esetek többségében nem is szoktam használni őket. Sokkal érdemlegesebb az előtanulmányok folytatása, tehát azt vizsgálni, hogy kik hatottak az adott együttesre és milyen szempontból. Ezáltal ugyanis egy sokkal komprehenzívebb, átfogóbb képet kapunk. Az Arcade Fire esetében azonban sokkal egyszerűbb a dolgunk, ha csak annyit mondunk, hogy Win Butler-ék "neo-folkot" játszanak, amely műfaj keretein belül jól megfér egymás mellett a U2 himnikussága, Bowie elszálltsága, a soul, a rock és még egy tucat másik műfaj, illetve stílus. 2005 óta persze számtalan együttes próbálta ki magát ebben a műfajban; némelyiknek sikerült valamit hozzáadni (lásd: Animal Collective vagy még inkább a Fleet Foxes), de a többség valahogy mindig csak ugyanazt tolta és róluk valahogy mindig az AF jut az ember eszébe, hiszen tudja, mindannyian tudjuk, hogy a Funeral-lal műfaj született.




2. Gorillaz - Demon Days
Damon Albarn talán az utolsó zenész, aki még konceptalbumokban gondolkodik. Nem elég, hogy a 2005-ös elképesztő Demon Days egy világvége tematikájú lemez volt, a jövő tavaszra ígért Plastic Beach c. harmadik Gorillaz munka is egy jó kövér konceptalbum lesz. A DD egyébként ékes példája annak, hogy a britek zeneileg mind a mai napig köröket vernek a hülyeamerikaiak slágerszarjaira. Kedvenc műfajaikat (hip-hop, R'n'B, rap) ez a negyvenes éveit taposó ürge játszi könnyedséggel csavarta ki, hogy valami esszenciálisan hip-hop hangzású zenét hozzon létre, amely egyszerre lépi át a műfaj lehetetlenül bugyuta kereteit és marad mégis valahogy ezeken a korlátokon belül.




1. The Mars Volta - Frances the Mute
Aki a kétezres évekre már rég eltemette a tipikusan "apa kedvence" progresszív rockot, annak javaslom, hogy gondolja át egy kicsit a döntését, mert talán egy kicsit elhamarkodott volt. Erre az elhamarkodott döntésre élő példa a Mars Volta második lemeze, a Frances the Mute, amely a maga öt számával (összesen 76 perc) az el paso-i együttes egyértelmű csúcsműve. Ilyen nyakatekert ritmusokat, elképesztő váltásokat és hihetetlen tekeréseket, ennyi invenciót, csábot és dögösséget se az előtte lévő öt évben, se az ezt követő öt évben nem prezentált senki. Még Cedric Bixler-Zavala és Omar Rodriguez-Lopez sem. Tették egyébként mindezt úgy, hogy közben kiválóan egyensúlyoztak a megcsömörlés és az élvezhetőség határvonalán és egyetlen másodpercre, egyetlen hangra sem billentek át a rossz oldalra.




2005-ben debütált a Kasabian cím nélküli lemezével, csurig töltve olyan hatalmas slágerekkel, mint a Club Foot, a Processed Beats vagy éppenséggel az LSF. Az Editors is ebben az évben kezdte el diadalmenetét, The Back Room c. első albumuk meg sem állt a brit lemezeladási lista második helyéig. A Franz Ferdinand is villantott egy kellemeset, de korántsem olyan emlékezeteset (You Could Have It So Much Better), mint egy évvel korábban - szerencsére három és fél évvel később minden megoldódott (Tonight: Franz Ferdinand).
A kicsit nagyobb múlttal rendelkező bandák közül remek új albummal jelentkezett a Chemical Brothers (Push the Button), Beck (Guero), a System of a Down (Mezmerize) és a White Stripes (Get Behind Me Satan) is. A Röyksopp egy kicsit beborultabb, viharvert slágerek szállításába kezdett (The Understanding) és ha már beborultság, akkor fontos megjegyezni, hogy ebben az évben adták ki a Donnie Darko c. elképesztően zseniális film soundtrack-jét és score-ját egybecsomagolva, illetve mindenképp említést érdemel még a Depeche Mode legjobb lemeze ebben az évtizedben (Playing the Angel).
A soft rock szcéna sem maradt érintetlen, kapásból volt egy kellemes Death Cab for Cutie album (Plans) és a Coldplay-féle X&Y is ebben az évben került a boltok polcaira, vitték is mint a cukrot, aminek végül az lett az eredménye, hogy ez lett 2005 legkelendőbb albuma. Ezen kívül az 'extra soft rock" kategóriában jelentkezett még az argentin felmenőkkel rendelkező, amúgy svéd José González, aki Veneer c. lemezével nagyon sok mindenkit levett a lábáról.

2009. december 28., hétfő

/TO P 1 00 _ Pt. 9

20. Madonna - Hung Up
Madonna utolsó igazi nagy slágere egyben 2005 legnagyobb slágere is. A pop királynője ismét kiváló producert szerződtetett maga mellé, akivel sikerült összehozni egy (többé-kevésbé) jó lemezt is. A Hung Up, mint az ismeretes az Abba slágert, a Gimme Gimme Gimme-t samplerezi.




19. Editors - An End Has a Start
Az Editors diszkográfiájában egy kulcsfontosságú szerzemény a 2007-es album címadó dala. Az End Has a Start elképesztő íven mozog és már az első pár akkord egy örökzöld himnuszt predesztinál.




18. Gnarls Barkley - Crazy
2006 egyik legnagyobb meglepetése a Danger Mouse producerből és a Cee Lo énekesből álló Gnarls Barkley, akik egy kicsit más megvilágításba helyezték a soul-t és az R'n'B-t, értsd: nem ugyanazt az uniformizált szart tolták, amit megannyi más előadó. Ennek meg is lett az eredménye, a Crazy rangos díjakat söpört be és kommerciális hasznot is hozott a konyhára.




17. Sigur Rós - Hoppípolla
A Hoppípolla a Takk... egyik legnagyobb energiabombája, fülbemászó dallama pedig álmodozásra íródott, nem mellesleg az izlandi kvartett egyik legnagyobb slágere. Kötelező darab.




16. Caesars - Jerk It Out
A Jerk It Out egy iPod reklám révén hozta meg a népszerűséget a Caesars számára. A Farfisa szintin egy ujjal elpötyöghető egyszerű dallam mintapéldája "a kevesebb több" felfogásnak, nem mellesleg a '80-as évek szintipop lázát is felelevenítheti egy pillanatra.



És az iPod reklám:



15. The Horrors - Sheena Is a Parasite
Bár a Horrors első lemezén leginkább a krautrock hatása érvényesült, amit aztán az idei Primary Colours-on tovább tökéletesítettek, a Strange House hemzsegett a különböző punk hatásoktól is (pl. proto-punk). A Sheena Is a Parasite címében az örökbecsű Sheena Is a Punk Rocker-t (Ramones) eleveníti fel, hozzáadva mindazt, amit Horrors alatt értünk, összecsomagolva kb. másfél percbe - mindezt úgy, hogy az egyszeri zenerajongónak és/vagy hallgatónak nem lesz elege a második akkord után.




14. Arctic Monkeys - When the Sun Goes Down
Ami 2006-ban a Crazy volt az R'n'B/Soul műfajában, az a When the Sun Goes Down volt az indie rock-ban. Alex Turner-ék egyik legnagyobb slágere Sheffield két arcáról szól, egészen pontosan arról, hogy azon a környéken, ahol a srácok eleinte próbáltak minden megváltozik, ha lemegy a nap.




13. Vampire Weekend - A-Punk
A Vampire Weekend A+ minőségben viszi tovább a Talking Heads hatását, megtoldva egy kis surf rock-kal, barokk pop hatásokkal, meg egy csomó minden mással, aminek a tárgyalása talán nem is olyan fontos, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen kaliberű slágerek születnek az újrahasznosítási folyamat eredményeként.




12. Coldplay - Fix You
Chris Martin-ék a Fix You-t Gwyneth Paltrow édesapjának emlékére írták. Chris Martin-ék a Fix You-val katapultálták magukat a slágerlisták élmezőnyébe. Chris Martin-ék rohadt nagy maximalisták, akik azóta is ilyen kaliberű számokban gondolkodnak, holott ez a műfaj nekik annyira nem áll jól, főleg annak tekintetében, hogy az X&Y-tól kezdve a U2 hatásának fontossága kb. 80-85%-ra emelkedett a Coldplay zenéjében, egyértelmű okok miatt. Chris Martin-ék jobban tennék, ha megtalálnák a helyes balanszot a stadionhimnuszok és az intim balladák között.




11. Beck - E-Pro
Ha lenne egy olyan listám, amin minden idők legjobb albumnyitányai szerepelnének, Beck tutira felülkerekedne mindenkin. Én személy szerint nem tudok másik olyan előadót említeni, aki nyolc stúdiólemezből haton olyan nyitányt produkál, illetve ad elő, hogy az ember gyakorlatilag észre sem veszi, hogy órák óta csak ugyanazt a dalt hallgatja, mert egyszerűen nem képes továbblépni a lejátszási listán. Pedig érdemes, főleg a Guero esetében, ami egy újabb csúcsmű a Mellow Gold és a Odelay után. Csúcsművet pedig ugyebár erősen ajánlott csúcsteljesítménnyel kezdeni.

2 0 04/

5. The Veils - The Runaway Found
A Veils-től legelőször a Nux Vomica c. überzseniális lemezt hallottam, majd az idei Sun Gangs-et és harmadjára következett a Runaway Found, amely a három album közül a leggyengébb, mégis megdöbbentően jobb, mint bármi, amit manapság hallani lehet. Leggyengébb azért, mert a debütálás után csak jobbnál jobb dolgokat tettek le Finn Andrews-ék az asztalra.



4. Maroon 5 - Songs about Jane
2004-ben nem csak a Franz Ferdinand tett le az asztalra egy emlékezetes debütáló nagylemezt, hanem az amerikai popzene egyik legszebben tündöklő ékköve, a Maroon 5 is. Adam Levine bandája úgy lóg ki a kortárs Billboard Top 10-kompatibilis amerikai popzenei szcénából, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is lóg ki. A Songs about Jane c. lemezen, amelyet az énekes szakítása inspirált az los angelesi ötösfogat dalról dalra villantja meg nagyszerű slágerszerzői képességeit és hajtanak fejet olyan nagy példaképek előtt, mint az Oasis, vagy David Bowie. A hajbók aktusa alatt pedig szépen lassan kúsznak fel az eladási listák élmezőnyébe.



3. Air - Talkie Walkie
Ha valaki esetleg csalódott volna az Air-ben a 10,000 Hz Legend meghallgatását követően, annak két opciót tudok ajánlani. Az egyik az, hogy hallgassa továbbra is a nagyszerű Moon Safari-t és/vagy a Virgin Suicides c. filmhez készült remek soundtrack-et. A másik opció pedig az, hogy hallgassa meg a Nigel Godrich Radiohead producerrel közösen megálmodott, kivételes dalszerzői képességekről tanúbizonyságot tevő Talkie Walkie-t. Ha azonban az imént említett 10,000 Hz album nem szerepelne Jean-Benoît és Nicolas diszkográfiájában, nyilván sokkal unalmasabb repertoárral rendelkeznének, de a Talkie Walkie (és a Moon Safari) sokkal inkább Air.



2. Interpol - Antics
Az Interpol a 2004-es Antics c. lemezén ugyanott folytatta, ahol a Turn on the Bright Lights-cal abbahagyta. Ugyanazt a melankólikus poszt-poszt punk stílust folytatta ugyanazzal az energikussággal és invenciózussággal és legalább annyi slágerrel. Paul Banks hangja továbbra is kellően szomorú, a riffek is ugyanolyan szívszaggatóan emlékezetesek és gyönyörűek, és bár sok kritikus fanyalgatott ettől az albumtól, a rajongók konszenzusa alapján ez a legjobb Interpol lemez. (Én persze inkább nem foglalnék állást ebből a szempontból.)



1. Franz Ferdinand - Franz Ferdinand
Minden idők egyik legtökösebb, legjobb, legenergikusabb debütálását 2004-ben hallhattuk Alex Kapranos és díszes társulatának jóvoltából. A cím nélküli bemutatkozó lemez könnyűzenére - főleg az akkortájt épp kibontakozó indie-re - felbecsülhetetlen. Alig egy évvel később ez az összekacsintós, ruganyos és markáns attitűd tükröződött vissza a Bloc Party-ban és talán egy kicsit még az Editors-ben is (lásd: Fingers in the Factories). Persze egy jó lemez mit sem ér egy-két emlékezetes dal nélkül, a FF esetében viszont nem egy-két ilyenről kell beszélnünk, hanem egyenesen 11-ről, ugyanis a nyitó Jacquline-től kezdve a záró 40'-ig minden egyes dal kiválóan helyt állna egy brit kereskedelmi rádió rotációjában, a rajongói (és indie) himnusszá avanzsált Take Me Out-ról már nem is beszélve.



2004 (majd 2005) nyilván a debütálások éve volt, azon együttesek bemutatkozása, akik az évtized hátralévő részét zeneileg többnyire meghatározták. Ezalól a Killers sem volt kivétel, akik Hot Fuss c. első lemezükkel olyan elképesztő slágereket szállítottak le, mint a Mr. Brightside, a Somebody Told Me vagy az All These Things That I've Done. Egyébként a HF összességében annyira nem sikerült jól, mint azt a rajta szereplő slágerek sejtetik, és a két évvel későbbi Sam's Town is hagyott némi kívánnivalót maga után. Az igazi zenei révbe érést a tavalyi Day & Age jelentette.
Ha úgy tetszik, Graham Coxon is 2004-ben debütált egy igazit. Már a Blur tagjaként is több szólólemeze jelent meg (egészen pontosan négy), de az első igazán komoly albumot (Happiness in Magazines) - amely nem mellesleg elképesztő kritikákat gyűjtött be - csak ebben az évben jelentette meg.
Ennyi slágeresség és gitárnyúzás után pedig a fejfájás kellemetlenségeinek elkerülése érdekében egy másik kiváló lemezt tudnék ajánlani egy Zero 7 album formájában (When It Falls).

2009. december 20., vasárnap

2009: LEGJOBB_ ÚJRA/KIADOTT ALBUMOK

Ha valaki olyan elvakult zenerajongó, mint én, akkor nyilván érdekelt a mindenféle lemezek újrakiadásaiban is. Persze, felmerülhet a kérdés, hogy ezeknek a megjelenéseknek van-e relevanciájuk, tudják-e újra érvényesíteni az eredeti - általában klasszikus lemez - értékeit? Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy az adott kiadó egy újabb bőrt szeretne lehúzni az adott együttes örökségéről, miközben elképesztően unalmas demókat és aligha élvezhető obskúrus koncertfelvételeket, illetve már eleve beszerzett kislemez b-oldalakat pakol egy bónusz diszkre? A válasz pedig értelemszerű: ha nem egy kontár pénzhajhász, materialista vadállatot állítanak eme ügy szolgálatába, akkor az adott együttes iránt csak megerősödhet a rajongásunk. Talán éppen ezért ezen a listán csak olyan újra kiadott lemezek szerepelnek, amelyek esetében tökéletes összhang figyelhető meg az eredeti és a bónusz tartalmak között. Az év legjobb re-issue albumai következnek.


5. Radiohead - Pablo Honey / The Bends / OK Computer / Kid A / Amnesiac / Hail to the Thief [Collector's Edition]
Mint objektíven elvakult Radiohead rajongó, nem sok értelmét láttam az oxfordi kvintett EMI-nál megjelentett összes lemezének újrakiadásában, hiszen az ezeken szereplő ritkaságokat már rég beszereztem - vagy így, vagy úgy. A dolog viszont már csak azért is működik, mert Thom Yorke-ék kiváló B-oldalas dalokat tettek le mindig is az asztalra, amelyeket élvezetes dolog újra és újra meghallgatni, a zseniálisabbnál zseniálisabb albumokról (kivéve Pablo Honey) már nem is beszélve. Persze, az előzőtesen ismert ritkaságok mellett kapunk még egy-két exkluzív koncertfelvételt, bónusz DVD-ket, a csomagolás viszont nem túlságosan meggyőző, tudván, hogy Stanley Donwood és Tchock (azaz Thom Yorke) nem vettek részt ezeknek a lemezeknek a munkálataiban.



4. The Stone Roses - The Stone Roses [20th Anniversary Edition]
Igazából a harmadik helyen a Stone Roses-nak kellett volna szerepelnie, ha az extrákat vesszük figyelembe. A végre teljesen újrakevert cím nélküli kiváló debütáló lemez mellett ugyanis kapunk egy második lemeznyi demó gyűjteményt, illetve egy harmadik lemeznyi kiváló B-oldal kollekciót. Arról a bizonyos negyedik lemezről (egy DVD) nem is beszélve, amin pedig a videók láthatók. Az, hogy Ian Brown-ék lemeze miért csak a negyedik helyre került megint csak egyszerű kérdés: a Spiritualized munkája egy hangyányit jobb.



3. Spiritualized - Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space [Super Deluxe Edition]
Az extrákkal tisztességesen megrakodott első album ezen a listán a Spiritualized 1997-es klasszikus space/ambient-prog csúcsműve, Jason "Spaceman" Pierce drogos vízióinak gyógyszerekben és alkoholban megfürdetett végkifejlete, az olykor a hallgathatóság határát súroló shoegaze alfájának és omegájának tekinthető Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space. Ha a két lemeznyi demó, stúdiófelvétel, a capella és ilyesmik annyira nem is csigázzák fel a hallgatót, mégis ott van az első lemezen 70 percnyi tiszta elszállás a nyitó címadó dal újra felvett változatától kezdve a Cop Shoot Cop... kakofóniájáig. És bár elsőre egy kicsit hitetlenkedtem, hogy "mégis minek kellett újrakeverni ezt a lemezt", az első hallgatásnál máris rádöbbentem, hogy ennek az aktusnak bőven volt értelme. Ha úgy tetszik, egy újabb dimenzióba emelte ezt a csodát.



2. Kraftwerk - 1 2 3 4 5 6 7 8: The Catalogue Remastered
A Beatles után csak a Kraftwerk katalógusának volt nagyobb szüksége egy teljes újrakeverésre. Ez meg is történt, már egy jó pár éve, a kiadási dátumot azonban egyre csak halasztgatták. A várakozásnak azonban vége, itt a 1 2 3 4 5 6 7 8: The Catalogue Remastered, amely tartalmaz minden eddig megjelent albumot a német elektro-pionírok diszkográfiájából az Autobahn-tól a Tour de France-ig. A Catalogue Remastered azért működik olyan jól, és azért ért el ilyen előkelő helyezést ezen a listán a Beatles-zel egyetemben, mert egyrészt mindkét együttes hatása felbecsülhetetlen a kortárs populáris zenére, másrészt pedig az extra ebben a két csomagban az, hogy nincs extra. Bármennyire is paradoxikusan hangzik ez, mégis így van. Semmi nem vonhatja el a figyelmünket egy gyönyörűen újrakevert Metropolis-ról, vagy Computer Love-ról. Persze, ebben az is közrejátszhatott, hogy Ralf Hütter-ék katalogúsában relatíve kevés a resztli, azért a néhány japán bonusz trekkért pedig nem érte volna meg.



1. The Beatles in Mono [Remastered] / The Beatles Stereo Box Set [Remastered]
A Beatles tipikusan az az együttes, amiről mindig sikeresen le lehet húzni még egy réteget, ugyanis a mai napig relatíve nagy rajongótábor szépen meg fog kajálni bármit, amit ez alatt a név alatt adnak ki. Az EMI kivételesen nem egy újabb antológiát, vagy alternatív keveréseket tartalmazó kompilációt dobott ki idén, hanem olyasvalamit, ami egy az egyben önmagáért beszél. A Beatles lemezeinek újrakevert változatai szeptember 9-től kaphatóak kereskedelmi forgalomban és ez az első alkalom, hogy minden egyes remasterelt album egy-egy nagy csomagban kapható - sztereóban és monoban egyaránt. Ez az aktus már úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Végre Paul McCartney basszusjátéka nem csak valami idegesítő háttérzajként funkcionál, John Lennon fantasztikus énektémái soha nem szóltak ilyen szépen, ahogy Ringo dob- és George gitárjátéka sem. Ha valaki komolyan gondolkodik, hogy mivel lepje meg szeretteit vagy esetleg magát az ünnepek alkalmából, akkor nosza, itt a nagy lehetőség 11 tökéletes album, egy soundtrack, egy Past Masters és egy Let It Be beszerzésére.






További fontos újra kiadott albumok idén:

- David Bowie: Space Oddity (40th Anniversary Edition) - A klasszikus, áttörést meghozó Bowie album kétlemezes, újrakevert változata telis-tele ritkaságokkal.

- King Crimson: In the Court of the Crimson King (40th Anniversary Edition) - A paranoid 21. századi ember eposza ez, az első klasszikus progresszív rock album, amit idén hatlemezes évfordulós kiadásban is megjelentettek.

- Neil Young: Neil Young / Everybody Knows This Is Nowhere / After the Gold Rush / Harvest - Négy klasszikus Neil Young album, újrakeverve, egy csinos kis dobozban. Érdemes beszerezni, mert így talán még szebben szól a Southern Man és a többi klasszikus.

- Nick Cave & the Bad Seeds: From Her to Eternity / The First Born Is Dead / Kicking Against the Pricks / Your Funeral... My Trial - Az első négy Nick Cave album még csak előre vetítette a nagy mesterműveket, azonban a pokoljárásokról való tudósítás már ezeken a lemezeken is jellemző volt.

- R.E.M.: Reckoning [Deluxe Edition] - Michael Stipe-ék kiváló második albuma idén egy élő felvételt tartalmazó bónusz diszkkel kiegészülve újra napvilágot látott.

2009. december 19., szombat

_2003

5. The Knife - Deep Cuts
A Knife definiálása pofonegyszerű: különc svédek. Talán ez a legegyszerűbb módja, hogy a zenéjüket is meghatározzuk pontosan olyan mértékben, amíg még nem beszélhetünk beskatulyázásról. A Deep Cuts a nagy utód, a Silent Shout finomabb, könnyebben emészthető változata, telis-tele alternatív slágerekkel (pl. Pass This On).


4. Akira Yamaoka - Silent Hill 3: Original Soundtrack
Akira Yamaoka valamikor a kilencvenes évek vége felé szegődött a Konamihoz, hogy elkészítse az első Silent Hill játék zenéjét. Majd a másodikét, a harmadikét, és így tovább. Bár az első két lemez is hemzsegett a jobbnál jobb "freak-out ambient" megnyilvánulásoktól, talán a harmadik soundtrack-re sikerült elérnie a tökéletesség szintjére. Egyrészt az egyes dalok (sok esetben csak zajok) kifejezetten erősek, a vokális tételeket sikerült a lehető legjobb helyre beillesztenie és az olykor-olykor felbukkanó narratíva egy pillatanra sem hagyja nyugodni a hallgatót. Sajnos a negyedik és az ötödik játékhoz, valamint a Silent Hill Origins-hez készített soundtrack-ek már annyira nem parádésak, mint jelen írás alanya, de még mindig nagyságrendekkel jobbak, mint bármelyik játék zenéje.


3. Placebo - Sleeping with Ghosts
A WAN2 által "cybergoth" jelzővel ellátott Sleeping with Ghosts a Placebo legjobb albuma, és ezt azt hiszem mindenféle apelláta nélkül kijelenthetem. Zseniális mestermű, amelyen tökéletes összhangban van a kísérletezés, a slágeresség és az, ami alatt "Placebot" értünk.


2. Yeah Yeah Yeahs - Fever to Tell
Mint azt már egy korábbi írásomban említettem, a Fever to Tell talán nagyobbat szólt, mint a Strokes debütje. Bár a vélemények igencsak megoszlanak erről a lemezről is, szerintem kifejezetten zseniális, főleg a No No No/Maps/Y Control triász. Az első előkészíti a terepet a Maps-nek, amely a XXI. század első évtizedének legszebb szerelmes dala. Ezután a Y Control "középtempós vadulásával" és letagadhatatlan YYYs attitűdjével újraéleszti az albumot még mielőtt azt hinnénk, hogy bágyadtságba fordulna, vagy éppenséggel leülne.


1. Radiohead - Hail to the Thief
Thom Yorke-ék leginkább ambivalens érzésekkel fogadott újabb csúcsművét kb. két hét alatt rántották fel Los Angelesben, újfent Nigel Godrich producerrel. Ambivalens azért, mert visszatérést ígértek a gitáralapú zenékhez, de az olyan - egyébként kifejezetten zseniális - szerzemények, mint a Backdrifts, The Gloaming vagy Sit Down Stand Up más képet mutattak. Ettől függetlenül a címében ifj. George Bush akkori amerikai elnöknek beszóló Hail to the Thief egy makulátlan munka, telis-tele csak és kizárólag a Radiohead-re jellemző "ízekkel" és ötletekkel.


Mindemellett Marilyn Manson is kiadott egy új lemezt 2003-ban (The Golden Age of Grotesque), ami elsősorban azokból az ihletforrásokból táplálkozott, amiket Brian Warner imád (pl. náci Németország filmművészete, irodalma, stb.). Tény, hogy egy kicsit szembefordult önmagával, de az is tény, hogy emlékezeteset alkotott. A Massive Attack ezzel szemben addig toporzékolt egy helyben amíg nem tett egy nagy lépést hátra. A 100th Window pontosan olyan, mint amit a MA imitátorok próbálnak csinálni (belassult, jellegtelen háttérzenét) - viszont ezek közül talán a legjobbat pont ők tették le az asztalra. 3D további mentségére szóljon, hogy Daddy G akkoriban épp apai teendőivel volt elfoglalva. A Mars Volta ezzel szemben pörgött egy nagyot debütáló nagylemezén (De-Loused in the Comatorium), sokkolva a hallgatóságot és a kritikusokat a maguk "neo-prog" izéjével. És ha már prog, akkor legyen kövér: a Muse is villantott egy nagyszerű, bár közel sem olyan kiegyenlítetten jó lemezt, mint az Origin of Symmetry (ez volt az Absolution), a Spiritualized-ról már nem is beszélve (Amazing Grace).

2009. december 17., csütörtök

TOP 100 _ Pt. 8/

30. The Killers – Mr. Brightside
2005 ugyebár az indie rock, indie pop csodák fénykora volt. Ez alól a las vegas-i The Killers sem kivétel, amely együttes egy New Order videóban (Crystal) látható fiktív együttesről nevezte el magát. Ez az aktus pedig egyben tartalmazta is mindazt, amit Brandon Flowers-ék négyese képvisel, azaz a szintipop és new wave közös szeretetét. A Mr. Brightside-ban a legjobb pedig az, hogy ugyanolyan jól megfér egy kereskedelmi rádió vagy az MTV rotációjában, mint mondjuk egy alternatív rádió műsorában.




29. Sigur Rós – Gobbledigook
2008-ban a Sigur Rós saját hangzásának, illetve önképének határait feszegette. Kicsit visszafogottabban, mint a Coldplay, de azért egyértelműen kimutatható módon. Ezt pedig mi sem tükrözi jobban, mint a Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust nyitódala, a nudista klippel megtoldott Gobbledigook.




28. Gorillaz – Feel Good Inc. (featuring De La Soul)
Damon Albarn kiváló dal- és slágerszerzői képességét szerencsére a 2005-ös fenomenális Demon Days c. Gorillaz albumon sem hazudtolta meg, aminek többek között a De La Soul-lal közösen előadott Feel Good Inc. az egyik legszembetűnőbb eredménye.




27. Placebo – Twenty Years
A 2002-es év legjobb besztofját Björk szállította le, a Placebo pedig 2004-ben tette ugyanezt. Ezen a válogatáson szerepelt ez a dal is, ami elképesztő szomorúságával és himnikusságával esszenciálisan Placebo.




26. Nelly Furtado – Maneater
Nelly Furtado és Timbaland "kreatív házasságának" első szüleménye a 2006-os év egyik legnagyobb slágere. A dal robotikus és súlyos ritmusai akár még a Kraftwerk-et is az eszünkbe jutatthatják (egy vadabb pillanatban, persze), de igazából egy nettó popsláger esetében, főleg egy olyanéban, amit egy Timbaland kaliberű sztárproducer dobott össze talán felesleges is a közvetlen elődökről, példaképekről beszélni. Egyébként személy szerint az a gyanúm, hogy Furtado kisasszony kellőképp belepofázott a kreatív folyamatokba és ezért lett a Loose olyan jó, amilyen. Ezt leginkább arra alapozom, hogy közvetlenül ezután ugyanennek a sztárproducernek sikerült szétkúrnia Björk és Madonna megszólalását, illetve leszállított legalább három tucatnyi teljesen egyforma dalt.




25. Bloc Party – Banquet
"I can give you life, I can take it away" - a Bloc Party ezen sor betartásával teljesítette be a sorsát, és a kétezres évek elején-közepén kibontakozó indie rock együttesek archetípusává vált egylemezes csodájával. Sajnos a Silent Alarm óta nem tudtak emlékezeteset nyújtani, de az olyan elképesztő teljesítmények fényében, mint például ez a dal, vagy az imént említett album bármelyik dala talán ez annyira nem is nagyon zavaró.




24. Graham Coxon – You & I
A Graham Coxon sláger archetípusa. A Blur gitárosának már a kétezres évek előtt is jelentek meg szólólemezei, de igazán nagyot/nagyokat csak a Damon Albarn-ékkal való szakítás után tudott felmutatni (Happiness in Magazines - 2004; Love Travels at Illegal Speeds - 2006).




23. Mando Diao – Down in the Past
A Mando Diao számára az igazi nemzetközi áttörést meghozó Down in the Past legalább annyira zseniális gitár riffel operál, mint az előbb említett No One Knows, csak még Björn Dixgård elképesztő hangját is hozzáadták (az emlékezetes klipen kívül).




22. Queens of the Stone Age – No One Knows
A Queens of the Stone Age talán legnagyobb slágere nem véletlenül kapott olyan nagy visszhangott megjelenése idején, illetve így az évtized végi listákon. A No One Knows talán a legjobb példa arra, hogy egy brutális slágerhez gyakorlatilag nem kell más, mint egy elképesztő gitár riff. Ja, meg egy emlékezetes klip sem árthat olyan sokat.




21. Radiohead – Reckoner
Az In Rainbows epicentruma, az évtized egyik legzseniálisabb dala, Thom Yorke-ék éles szembefordulása azzal, amit elvártak tőlük. Amíg a Bends munkálatai alatt csak szépen csendben szarták le azt, hogy mit várnak el tőlük a kiadó emberei, illetve a közönség, addig ezt a szerepet manapság büszkén vállalják. Ezt pedig mi sem prezentálja jobban, mint a Reckoner zaklatott, üvegcsörömpölésre emlékeztető ritmusai, a 15 Step-re hajazó lágy gitárbontogatás és még oly sok minden más.