2010. november 29., hétfő

_ÉVIS /MÉTLÉ S 201 0 _FEB/RU ÁR


Hét év várakozás után végre kezünkbe vehettük a Massive Attack ötödik albumát (Heligoland), hogy aztán elszörnyülködjünk és elejtsük. Bruttó csalódás, nettó két kiváló dal.
(Paradise Circus, Psyche videó)



Mivel a Paradise Circus rövidfilmje felnőtteknek szóló tartalommal (konkrétan: vintage pornó) bír, ezért csak egy linkkel tudok szolgálni, nem pedig beágyazott videóval: http://bit.ly/hfx3x8 (Stereogum).




A Two Door Cinema Club személyében egy újabb tucat-indie izével gazdagott az amúgy is telített piac, de a What You Know c. daluk, na az aztán tényleg nagyon jól sikerült!


2010. november 23., kedd

ÉV_ISMÉT LÉ S 20 1 0 / JA NU Á R


Play gomb megnyom, finom dobhangok, majd felcsendülnek az Angel Echoes éteri, angyali hangjai, elrepítve minket egy másik helyre. Egy jobb helyre, ahol nincs verbális kommunikáció, mindennemű információközlés csakis a zene nyelvén keresztül történhet.





A Vampire Weekend visszatér. Nem is akárhogy.






2010. november 21., vasárnap

M_ A/GN UM O PU _S F E L T MOUNT/A I N


Goldfrapp
Felt Mountain
2000
Mute / EMI / Everlasting
9 dal, 40 perc

Előzmények
Kilencvenes évek eleje. Alison Goldfrapp nemrég hagyta maga mögött zárdában töltött ifjú éveit, hogy elinduljon egy olyan kalandra, amiről – az Orbitallal és Tricky-vel való közreműködések alapján – még csak sejteni lehetett, hogy mennyire izgalmas lesz. Will Gregory pedig szinte még sehol. Első komolyabb munkája egy filmzene elkészítése lett volna, de közbejött ez a csinos, különleges hangú lány, akitől a Human c. Goldfrapp klasszikus demóját hallotta először. Szerelem első hallásra, ha úgy tetszik. A történet igazából átlagosnak mondható folytatással rendelkezik: lemezszerződés a Mute-tal, hathónapnyi stúdiómunka a semmi kellős közepén egy elhagyatott bungalóban, majd rövidesen az első sikerek.

A mű
A Felt Mountain nem más, mint a furcsa intimitás szolid ünnepe olykor elborult, olykor melankolikus, olykor diadalittas köntösbe burkolva. De mi mást is várhatnánk egy olyan lemeztől, amelyet elsősorban a hatvanas évek pszichedelikus popzenéje, a kabaré, a folk és különböző elektronikus stílusok határoznak meg? No meg persze az összeszokás nem mindig kellemes időszaka. Se Goldfrapp, se Gregory nem voltak hozzászokva, hogy mással alkossanak, szóval a lemez puszta létezése már kisebb diadalként könyvelhető el. Ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy a dalok egyenként is kiválóak szinte teljes a diadal. Szinte. Annak ellenére ugyanis, hogy hangulatilag rendkívül erős albumról van szó, amelyen csak úgy hemzsegnek a fülbemászó dallamok, a FM nem tökéletes. A legtöbb fanyalgó (élükön az évek során önmagát szépen leépítő, amúgy mindig is buta NME) azt kifogásolta, hogy talán egy kicsit túlságosan is hasonlít az egész hangzóanyag a Portishead első lemezére. Bár tény, hogy a Dummy is kifejezetten erős filmzenei miliővel operál a kettő nem feltétlenül egy és ugyanaz. Míg a bristoli együttes bemutatkozó lemeze elsősorban egy kémfilm soundtrack-jére hajaz, addig a londoni duó egy különös, utópisztikus fantáziába invitál minket. Egy erdő-moziba, ahova csak mi ismerjük a járást és olyan filmet játszanak nekünk, amilyet csak szeretnénk. Megnézhetünk egy rövidfilmet pilótákról, akik valahol a sztratoszférából kémlelik a Földet (Pilots), újraélhetjük Roman Polanski Cul-de-Sac c. moziját (Oompa Radar), de választhatunk egy keserű vágyakozással teli történetet (Paper Bag), vagy – ha már szóba került – egy kémfilmet is (Human).

Utóélet
A Felt Mountain elsősorban a szakma figyelmét hívta fel, olyannyira, hogy több neves zenei magazin szerepeltette az albumot év végi listáján, illetve egy Mercury Prize jelölést is bezsákolt. A glam és szinti pop ihlette Black Cherry a Human mellé még legalább három másik slágert termelt a duónak (Twist, Train, Strict Machine), az út pedig innentől fogva szinte bot egyenes volt a második csúcsműnek tekinthető Supernature-ig, amely egyöntetű szakmai és financiális sikert hozott Alison-nak és Will-nek. Ezt követte 2008-ban a kissé szürreális, folk- és ambient-ihlette Seventh Tree, majd az idei Head First c. dolgozat, amely az aktuális szinti pop trendet volt hivatott megidézni (és természetesen meglovagolni) – több-kevesebb sikerrel.





/A Z ÉVTI ZE_D L E G JOB B VIDE ÓI / 2 0 0 1

A I R _ HO W DO ES I T M A KE /YOU FEE_L?
A brilliáns 10,000 Hz Legend-hez három rövidfilmet készítettek promóciós jelleggel. Bár mindhárom egészen kiválóan prezentálja képekben az album tematikáját, a How Does It Make You Feel? videója az egyetlen, ami ehhez még hozzá is ad valamit. Azt viszont, hogy pontosan mit, nos azt már nehéz eldönteni. Elvégre mit is gondolhatnánk egy halfejű, tetovált férfikarú robotnőről, higanyban áztatott áramkörökről, illetve az érzelmek digitalizálásáról?



B JÖR_K /C OCOO/N
Elsőre csak Björk mellbimbóiból kiáramló piros izét láthatunk. Másodjára is. Ő viszont nem az a fajta művész, akit elsőre megérthetünk, felfoghatunk. Akinek a művészetével kapcsolatban jobb esetben már a második nekifutás környékén lehet valamilyen benyomásunk. Nem hogy még az első körül, vagy még az előtt. Ugyan már! Csak a tisztánlátás végett az Madonna és kurválkodásnak, szalonképesebben tömegcikknek hívják. (Persze, abból is lehet művészetet csinálni. Lásd: ismét csak Madonna.) De visszatérve Björk-höz. Aki megfejti a Cocoon videóját, az örülhet. Aki meg nem... nos, annak be kell érnie a pucér énekesnővel és/vagy a dallal. (Perverzek előnyben, művészetre nem túl fogékony perverzek hátrányban.)



_DE_PECHE /MO DE D RE AM ON_
A 2001-es Exciter nem éppen a kánonszerűen elfogadott DM csúcsmű. Mégis van benne valami. Valami, ami egyrészt jellegzetesen "depesmódos" albummá teszi azt, másrészt pedig egy teljesen új irányt jelöl ki az együttes számára. Az Exciter izgalmassága pontosan ebben rejlik, illetve az olyan pillanatokban, mint az albumnyitó Dream On. Ha ehhez még hozzávesszük ezt a szürreális road movie-szerű klipet kisebb katarzis veszélye áll fenn. Ne kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét. (És igen, tudom, hogy ez mennyire borzalmasan hangzik.)



/NE W O R DER _C RY STA L
A Crystal klipje egy kicsit olyan, mint az előbb említett Depeche Mode album. Bár abból a szempontból szerencsésebbek vagyunk, hogy itt szinte egyértelmű, hogy mitől olyan "jellegzetes".



R A DIO HE A_D K/NIVE S OU T
A Radiohead egyik legjobb videóját az egyik legjobb klipdirektor (Michel Gondry) rendezte, aki akkoriban - mit ad Isten - épp pályája (egyik) csúcspontján volt. Bár - csendben megjegyezném - annyira azért nem "extra" ez a rövidfilm, mint mondjuk a lentebb említésre kerülő White Stripes videó, de az mindenesetre egy kicsit megnyugtató, hogy bizonyos szempontból előre vetíti a rendező úr fantasztikus moziját (Egy makulátlan elme örök ragyogása).



RÖ Y K S OPP _ EP/LE
Az Eple-hez készült kisfilm csak a zenével működik igazán jól. Nélküle olyan, mint egy gagyi diavetítő effekt, amely átvezeti egy ötven évvel ezelőtti idilli családi nyaralás digitalizált fényképes emlékeit. A zenével viszont olyan, mint egy színes-szagos szovjet fílgud propaganda mozi paródiája. Egyszerűen zseniális.



SPIRITUALIZED_ S T O P YOUR /CRY/IN G
Igazából semmi érdekes nem történik ebben a klipben, azon kívül, hogy nagyjából-egészében egy Who koncert óta nem törtek szét ennyi hangszert egyszerre. Ez nyilván az érzelmi felfokozottságot hivatott kihangsúlyozni, amely nyilván a dal közepe-felé következik be és nyilvánvalóan gyönyörűen van fényképezve. Makulátlan. Mint egy orvosi rendelő.



_T R AVI S / SI N_G
A Travis szeret vicces klipeket készíteni. Ez pedig talán mind közül a legviccesebb.



THE / WHITE _STRIPE _ S / FELL I N L O VE WITH A GI R/L
Michel Gondry-nak itt már rendesebben forogtak a kreativitásért felelős agytekervényei. Elképzelhető, hogy azért, mert egy WS dalt még könnyebb megfejteni, mint egy Radiohead dalt. Ez nem Gondry hibája, hanem senkié.





2010. november 7., vasárnap

RÖ YK SOPP_ S E NI O/R


Röyksopp
Senior
PIAS
9+1 dal, 54 perc

Értékelés: 8.0/10

Amikor a Röyksopp tavaly kiadta az energikus, hedonista, élettel teli Junior-t rögtön be is harangozták annak testvéralbumát, az introspektív Senior-t. Voltak csúszások és fennakadások a kiadó oldaláról, már tavaly ilyenkor meg kellett volna jelennie ennek az albumnak, de végül is ez annyira nem lényeges. Amit viszont fontos megjegyezni, hogy nem introvertált lemezről van szó, mert bár némi önreflexióra késztet minket, a folyamat részeként mégsem nem roskadunk önmagunkba, nem lesz úrrá rajtunk a spleen.

Aki arra számított, hogy a Senior-ön majd jól átszakad a depresszió gátja, amit a Junior szépen felépített, az nyilvánvalóan csalódni fog ebben a lemezben. A Senior ugyanis nem taglóz le, nem emészt fel, egyszerűen csak megkísérli kiszakítani az egyszeri hallgatót a mindennapok nihilizmusából, ha úgy tetszik felhívja a figyelmet arra, hogy néha számot kell vetni a dolgokkal. Bár a koncepció és hozzátenném, hogy talán egy kicsit a számcímek is kifejezetten unalmasnak és közhelyesnek hatnak és bármennyire is szkeptikus először az ember, amikor először megy rá a play gombra, a Röyksopp – önmagához híven – azonnal elfeledteti velünk ezeket a kósza kételyeket. Hogy végül is hogyan képesek erre lehetetlen megállapítani, talán egy disszertáció is kevés lenne hozzá. De úgy istenigazából nem is érdemes ezzel foglalkozni, hiszen ha ezt a rejtélyt megfejtenénk, akkor a norvég duó zenéje sem működne olyan jól. Néha kell egy kis sötétben tapogatózás. Mindenesetre abban egészen biztosak lehetünk, hogy az olyan tételekben, mint az egyszerűségével elvarázsoló The Alcoholic, a pattogó The Drug vagy a katarzisba torkolló The Fear kiválóan érzékelhető, hogy végül is mire gondolok. Introspektívek, mégsem dermedünk le tőlük, pont ellenkezőleg: valamit megmozdítanak bennünk.

Ha a Senior-ön fogást akarunk találni, akkor be kell venni a képbe a Junior-t is. Az albumpárossal ugyanis az egyetlen érdemi probléma, hogy szétválasztották őket. Nyilvánvalóan az emberek általában megkülönböztetik a saját fiatalkorukat a felnőttkoruktól, de ahogy a kettő komplementer viszonyban áll egymással, ahogy A szükségszerűen kihat B-re és ahogy az egyik nem létezhet a másik nélkül, úgy ennek a két lemeznek is egynek kellett volna lennie. Egyrészt megúsztuk volna az ún. töltelékdalokat – bár megjegyzem, azok is meglepően erősek –, másrészt egy sokkal erősebb egységet kaphattunk volna az átmenetek megfelelő kidolgozásával.

Ajánlott dalok: Tricky Two, The Alcoholic, The Drug, Forsaken Cowboy, The Fear







2010. november 1., hétfő

Á_L MO DOZÓ /K


Beach House
Teen Dream
Sub Pop
10 dal, 49 perc

Értékelés: 8.0/10

Kihipózott zebra. A Beach House idei lemezével egyetlen egy gond van: lassan nyílik meg. Annyira intim és bensőséges, hogy az ember jobb esetben egy kicsit kirekesztettnek érezheti magát, rosszabb esetben pedig felháborodhat, feltéve a kérdést, hogy „ettől ájult el annyira a szaksajtó?” Egy gyenge pillanatban (vagy a sokadik hallgatást követően) azonban kitárulnak előttünk a Teen Dream kapui és bebocsátást nyerünk Victoria Legrand és Alex Scally álomországába, ahol talán a popszakma legegyszerűbb dobalapjai keverednek újfent nem túl bonyolult, de rendkívül megkapó dallamokkal és Legrand kisasszony éteri énekével, így alkotva egy komplex egészet.

Ajánlott dalok: Zebra, Norway, Lover of Mine, 10 Mile Stereo









Janelle Monáe
The ArchAndroid (Suites II and III)
Wondaland Arts Society / Bad Boy
18 dal, 68 perc

Értékelés: 8.5/10

A poszt-R&B születése, avagy ebből a lányból még bármi lehet. Már lassan közhelynek számít az, hogy Janelle Monáe az év egyik legizgalmasabb új előadója. Zenéjében kiválóan fésüli össze eggyé az afrobeat, a funk, a soul, az R&B, a musical, a pszichedelikus rock, a mainstream pop elemeket és még millió más stílust. Amellett, hogy ez a nagy összeboronálás nem hagy különösebb rossz szájízt maga után még a dalok is élvezhetőek, sőt! Bár az ArchAndroid első nekifutásra kifejezetten nehéz hallgatnivaló – nyilván elképesztő összetettsége miatt – mégis rengeteg kapaszkodót kapunk, slágeresebbnél slágeresebb dalok formájában. A művésznő bemutatkozó albuma eleve merész vállalkozás, de a diadal teljes, sőt még a konceptalbumokra jellemző buktatókat is lazán kikerüli. Talán az egyetlen fájó pont a befejezés, a Deep Cotton vendégeskedésével előadott 57821 és a Say You’ll Go ugyanis egy kicsit leültetik a lemezt, de a BabopbyeYa szolid grandiózussága helyreállítja a kibillent egyensúlyt, megkoronázva ezt a sci-fi ihlette majdnem mestermunkát.

Ajánlott dalok: Dance or Die, Faster, Locked Inside, Cold War, Tightrope, Wondaland, BabopbyeYa








Karen Elson
The Ghost Who Walks
XL / Third Man Records
12 dal, 42 perc

Értékelés: 7.5/10

Florence Welch light. Karen Elson neve nagy valószínűséggel nem sok embernek cseng ismerősen. Nem úgy, mint hites urának: Jack White. Bizony. Így már nem csak elhelyezni tudjuk a mentális polcrendszerünkben a hölgyeményt, de nagy valószínűséggel a vele szemben támasztott követelmények és elvárások is egy kicsit megugranak. Amellett, hogy nyilván nem könnyű egy hiperaktív (részmunkaidőben projekthalmozó) férjjel élni, nyilván nem könnyű egy kritikailag igencsak elismert férjjel élni. Főleg, ha az ember lánya lemezt szeretne megjelentetni. Nyilván mindketten tisztában voltak a körülményekkel, ennek ellenére belevágtak. Ez már önmagában is nagyra értékelendő, Mr. White produceri munkája meg pláne. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hogy Mrs. White mennyire nagyszerűen ráérzett az egész lemezt uraló, amerikai folkra és blues-ra, no meg persze a country-ra. Jelzem, nem arról a tipikus foghíjas, bendzsót cincáló és köpködő suttyó country-ról van szó. Sokkal inkább a Johnny Cash-féle „intellektuális country-ról”, ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. Bár a Ghost Who Walks nem konceptalbum, mégis legalább annyira egységesnek és kikezdhetetlennek hat, javarészt a dalokat átható, a szó szoros értelmében vett kísérteties hangulat miatt. Bár amit eddig leírtam mind szép és jó, a modell-énekesnő-zsenifeleség lemeze a valóságban eléggé felemás benyomást kelt. Egyrészt itt vannak a már felsorolt pozitívumok, másrészt azonban valami hiányzik ebből az egészből. Talán az isteni szikra? Ki tudja. Az viszont teljesen biztos, hogy ez az egyre csak mélyedő hiányérzet nem tesz jót a hangzóanyag megítélésének. Tehát amikor a Mouths to Feed utolsó hangjai is elcsendesülnek nem magától értetődő, hogy minimum huszonnégy órán belül újra meg kell hallgatnunk ezt a lemezt. Ennek ellenére egyetlen Karennel töltött titkos és intim percet sem bánhatunk meg.

Ajánlott dalok: The Ghost Who Walks, The Truth Is in the Dirt, 100 Years from Now, A Thief at My Door