2011. október 30., vasárnap

A B E L E M A GYAR Á ZÁS /L EHE_ TŐSÉGE_




Coldplay
Mylo Xyloto
Parlophone
14 dal, 44 perc

8.0

Ha a Radiohead második és harmadik albumának hagyatéka hívta életre a Coldplay-t, akkor a londoni kvintett első három lemezének „köszönhetjük” az olyan könnyűzenei szörnyszülötteket, mint a OneRepublic, a Snow Patrol stb. Ez talán a lehető legvitathatóbb kritika, ami a fentebb említett első két együttest érheti. Mert bár legtöbbször kimutatható és nyomon követhető, hogy ki kinek a hatását viszi tovább saját együttesének zenéjében, végső soron azt, hogy az övét ki és hogyan használja fel és/vagy hasznosítja újra már nem igazán lehet befolyásolni.

A Coldplay pályafutásának egyik legjobb döntése volt összehaverkodni Brian Eno-val, aki olyan együtteseknek és előadóknak segített már újradefiniálni önmagukat, mint a Talking Heads, a U2 vagy David Bowie. Míg előző lemezük csak utalásokat tett, addig második „enoxifikált” albumuk nyilvánvalóvá teszi, hogy Martin, Buckland, Berryman és Champion nagyot lépett előre abban a zenei közegben, amely elsődleges mozgásterük. Méghozzá akkorát, hogy gyakorlatilag katapultálták magukat abból a szcénából, amelyet létrehoztak és valahonnan az eladási listák tetejéről lenézve röhögnek a többi szerencsétlenen, akik 2005 óta próbálják nyúlni, mi több, reprodukálni őket. Ha ezt a Viva la Vida vagy Mylo Xyloto-féle Coldplay-vel tennék, az már nettó plágium lenne, s ha úgy tetszik, a MX a Coldplay reakciója arra, hogy mi történik mostanában a mainstream könnyűzenében. Chris Martin-ék pontosan tudják, mennyire populárisak, s egyfajta perverz reflexióként ezt sikerült is inkorporálniuk legújabb albumuk hangzásában.

Tény és való, hogy a fájdalmasan unalmas X&Y után a Viva la Vida úgy kellett, mint egy falat kenyér – és nem csak a rajongóknak, hanem magának az együttesnek is. Annak ellenére, hogy 2008-as dolgozatuk egy kifejezetten élvezhető anyag volt, telis-tele élettel, színnel, a világban keringő hangokra való rácsodálkozással, eléggé zárt is volt egyben. Valami hiányzott belőle. Egészen idáig kellett várni arra, hogy megtudjuk, mi is volt ez: a szabad interpretáció lehetősége. Bár a tagok saját bevallása szerint egy laza koncept albumot hoztak össze ötödik installációjuk formájában – ergo az értelmezés és megfejtés territóriumai egy bizonyos mértékig adottak – mégis van benne valami, ami beindítja a fogaskerekeket.

A Viva la Vida bármennyire is sokszínű volt, a dalok többsége nem volt elég erős. Szerintem ezt három év távlatából már nyugodtan bevallhatjuk. Persze, ami maradandó volt, az meg is maradt, most viszont alapvetően erősebb tételekkel van dolgunk. Ilyen a számomra először kissé idegesítő Hurts Like Heaven, ami gyakorlatilag a 2002-es Politik hangulatát veszi át, s helyezi egy teljesen más zenei közegbe. Vagy éppenséggel itt van a Paradise, ami érezhetően pengeélen táncol, de szerencsére még épphogy sikerült kordában tartaniuk a grandiózusságot, ami tételről tételre temette maga alá a hallgatót a harmadik albumon. Említést érdemel még a nagyszabású, mégis kifejezetten intim Charlie Brown, ami a feszült, rendkívül erős hangulatú és tartalmas Major Minus-szal karöltve az ötödik Coldplay dolgozat legerősebb tétele. Meglepő módon még a Rihanna közreműködésével felvett Princess of China is kifejezetten jól sikerült (talán pont annak a Sigur Rós sample-nek köszönhetően, ki tudja). Persze tölteléktételek is akadnak, a Don’t Let It Break Your Heart például kifejezetten elüt az amúgy eleve sokszínű, mégis kellőképpen összetartó lemeztől, valamint az interlude-ok kidolgozására – az intro-ként felhasznált Mylo Xyloto-t leszámítva – több figyelmet is fordíthattak volna (pozitív példáért lásd az új M83 albumot). Nem utolsó sorban a zárótételt a Death and All His Friends mintájára sikerült újfent elrontaniuk, nevezetesen a tagok valószínűleg nem tudták eldönteni, hogy egy csendes és intim befejezést szeretnének ötödik lemezüknek, vagy egy monumentális végszót. A kettő kombinációját már sokaknak sokféleképpen sikerült megvalósítani, nekik azonban ez újfent nem sikerült, egyik proverbiális székre sem tudtak rendesen leülni.

A nyilvánvaló negatívumoktól, s a gyenge felvezetéstől (Every Teardrop Is a Waterfall EP) eltekintve ez egy alapvetően erős lemez, tudja, mit akar, s azt valamilyen úton-módon el is éri. Ráadásul anélkül, hogy feláldozná azt a kis valamit, ami ezt az albumot egy vérbeli Coldplay albummá teszi. Brian Eno úgy gondolta a Viva la Vida után, hogy ez az együttes többre is képes. Én még ennél is tovább megyek és megkockáztatom, hogy még a Mylo Xyloto-nál is tudnak jobbat. Mindenesetre szerencsére a jó úton haladnak.

Ajánlott dalok: Hurts Like Heaven, Paradise, Charlie Brown, Major Minus, Princess of China








2011. október 29., szombat

FRAG/M EN/TUMO K _ ARCTIC M ONK E YS /




Arctic Monkeys
The Hellcat Spangled Shalalala
Domino
2 dal, 6 perc

6.0

Élvezhető, de jellegtelen. Ez mind a Suck It and See c. idei Arctic Monkeys albumról, mind a jelen írás tárgyát képző The Hellcat Spangled Shalalala c. kétszámos kislemezről elmondható. A single címadó tétele az egyik legjobb pillanata a sheffieldi négyes idei dolgozatának, szerencsére nem keverték újra, vagy vágtak ki belőle részleteket. A B-oldalas Little Illusion Machine (Wirral Riddler) azonban egyszerűen unalmas. Meglepő módon nem idegesítő, hogy Alex Turner gyakorlatilag Brian Molko (Placebo) stílusában énekel, egyszerűen csak jön az a bizonyos sóhaj a végén, ami elárulja, ez már nem az igazi.





2011. október 26., szerda

FRAG/M EN/TUMO K _ J A M E S BL A KE /




James Blake
Enough Thunder
Atlas Recordings
6 dal, 26 perc

7.5


Valamit tud ez a londoni csodagyerek. Amellett, hogy az idei év elején kiadta Mercury-díjra jelölt (és tényleg fantasztikus) bemutatkozó albumát, sorra mutat be és ad ki új dalokat. Legutóbb a szinte említésre sem érdemes Order / Pan dupla A-oldalas kislemezt jelentette meg, de hát a zsenik is hibáznak, hiszen ők is csak emberek. A kérdés csupán az, hogy nemrég kiadott Enough Thunder c. EP-je el tudja-e feledtetni velünk ezt a szörnyű érvágást, vagy esetleg várnunk kell majd a decemberre időzített következő megjelenésre? A válasz nem egyértelmű. Egyrészt ez a hat dal nagyságrendekkel jobb, mint akár az Order, akár a Pan c. felvételek. Ugyanakkor a cím nélküli debütálás szintjét csak olykor-olykor éri el, pedig Blake alapvetően ugyanazt a formulát használta fel a dalok végleges formába öntéséhez, azzal a különbséggel, hogy egy kicsit játszott az arányokkal: a törékeny vokálok összhangja a finom elektronikával néha elég rendesen felborul, s bár alapvetően elégedettek lehetünk a végeredménnyel, mégsem ér fülig a szánk. Ha viszont jobban belegondolunk, egy érdekes kísérletnek lehetünk részei. James Blake bevallottan nagyban gondolkodik/dolgozik második albumán, s ezek a köztes kiadványok – amellett, hogy remek időtöltésnek bizonyulnak – kiváló felvezetésként szolgálnak, illetve nagyban segítenek a szerzőnek megtalálni azt, amit keres. Vajon végül mi fog ebből kisülni?


2011. október 24., hétfő

FRAG/M EN/TUMO K _ TH E BI G PINK




The Big Pink
Stay Gold
4AD
2 dal, 7 perc

8.5


Hivatalos információk még nem láttak napvilágot, az viszont már tudható, hogy jövő januárban érkezik a második, Future This című The Big Pink album. Ebből kaphattunk nemrég egy kis ízelítőt a Stay Gold kislemez formájában. Nagy meglepetést nem okoztak, maradtak a szokásos zajos hangzásnál. A Stay Gold könnyed, fülbemászó kompozíció, kellő mértékű mélységgel, színvonalát tekintve pedig valahová a Too Young to Love és a Dominos közé lőhető be. Az egyetlen felróható negatívum, hogy a beígért trip-hop hatások sehol sem hallhatók, még AraabMuzik pazar remixében sem. Nem szívesen teszem, de megkockáztatom, hogy komoly előrelépés vagy száznyolcvan fokos fordulat a beígért magán a lemezen sem várható, de végül is ebben nem lehetünk teljes mértékben biztosak. Mindenesetre kíváncsian várjuk a fejleményeket. Mindenesetre kíváncsian várjuk a fejleményeket.






2011. október 23., vasárnap

_ A N A GY KÉPŰSÉG / ÁRN Y OLD A LAI_




Kasabian
Velociraptor!
RCA / Columbia
11 dal, 51 perc

5.0


Nem az számít, hogy mit és hogyan lop egy művész, hanem az, hogy mit kezd vele. De mi a teendő akkor, ha egy hangzóanyag teljes egészében összelopkodott klisékből áll? Mi több, mi a teendő akkor, ha a szerző lépten-nyomon azt állítja, hogy ez az eddigi legjobb munkája? Sajnos a Kasabian negyedik albumára mindkét premissza igaz.

Tom Meighan és Sergio Pizzorno mondhat bármit, a Velociraptor! egy pozőr album, amely alapvetően gyenge lábakon áll, mégis azt akarja láttatni, hogy mennyire magabiztos, erős és nagy ívű munka. Azonban végső soron saját maga áldozatává válik, vagy ha úgy tetszik, ez a ragadozó önmagát falja fel. A nagyképűség kevés együttesnek áll jól. Lehet úgy csinálni, mint ahogy azt az egykori Oasis testvérpárja (főleg a hihetetlenül primitív Liam) mind a mai napig teszi, illetve lehet úgy is, mint ahogy a Kasabian egészen mostanáig tette. Egy szemvillanás alatt azonban ennek a szimpatikus leicesteri négyesnek sikerült az Oasis szintjére degradálnia magát. Nagy kár. Ez a beképzeltség náluk valahogy mindig egy egészséges egyensúly szerves része volt: hiába volt könnyen detektálható az a zenei háttér, amellyel a tagok rendelkeznek, s amelyből a Kasabian albumok táplálkoznak, az a végtelen magabiztosság, amellyel ezt csinálták valamilyen úton-módon meggyőzte a közönséget, hogy igenis érdemes odafigyelni a zenéjükre. Ez a stratégia viszont most elég csúnyán visszafelé sült el.

A második Kasabian albumot azért szerettem annyira, mert valami egészen eredeti egyveleggé sikerült fuzionálniuk azokat a hatásokat, amelyek őket érték, a harmadikat pedig azért, mert úgy sikerült nyúlnia a könnyűzene klasszikus pszichedelikus korszakából, hogy egy-két tételt leszámítva szinte teljes mértékben prezerválni tudnák az energiákat, az izgalmat, a dögöt. Bár első dolgozatuk hemzsegett a slágerektől, s egyenetlensége, kicsapongásai miatt valahogy nem tudott úgy és annyira megfogni, mint ahogy és amennyire akart, még így is szerethetőbb volt, mint a negyedik installáció, amely szimplán többnek akar látszani, mint amennyi valójában, s kevés dolgot tudok ennél nehezebben tolerálni. Akárcsak azt, hogy valaki túl nagyot merít valamiből, s végső soron valami ocsmány dolog kerekedik ki belőle. Szomorúsággal tölt el belátni, hogy ennek a tizenegy tételnek a legjavára a fentebb vázolt szcenárió sajnos teljes mértékben igaz. Unalmas közhelygyűjtemények tömkelegén kell átvergődnie magát az egyszeri hallgatónak, hogy eljusson egy-két olyan helyre, ami egészen közel sodorja ahhoz, hogy elálljon a lélegzete. De végső soron nem érzem azt, hogy ez megérné.

Mint az gondolom kiderült, számomra a negyedik Kasabian album rendkívül nagy csalódás volt. Már akkor gyanakodtam, amikor Sergio Pizzorno elkezdte hangoztatni, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha csináltak, a gyanúm pedig a Switchblade Smiles és a Days Are Forgotten megosztása után egyre csak igazolódni látszott. Mert bár mindkét szerzemény elég jó, de a többi lemez slágereihez képest csak egyszerűek, közepesek. Az ujjgyakorlat helyett legközelebb egy legalább West Ryder Pauper Lunatic Asylum szintű anyagot szeretnék hallani. Köszönöm!

Ajánlott dalok: Let’s Roll Just Like We Used To, Days Are Forgotten, Re-Wired, Switchblade Smiles


2011. október 18., kedd

FRAG/M EN/TUMO K _ CHARLOTTE G A I N S B O U R G /




Charlotte Gainsbourg
Terrible Angels EP
Because Music/Elektra
4 dal, 15 perc

8.0

Olvastam egy-két elmarasztaló kritikát Charlotte Gainsbourg zenei vállalkozásával kapcsolatban, s hogy őszinte legyek, nem nagyon értettem őket. Elvégre a tényleg közepes 5:55 után az IRM egy egészen izgalmas produkció volt, sőt olykor kifejezetten zseniális. Többek között ezért örültem, amikor beharangozták novemberre a Stage Whisper c. duplalemezes válogatást, amely kiadatlan dalokat, valamint élőben felvett anyagokat tartalmaz majd. Ennek előfutára a négyszámos Terrible Angels EP, ami csak fokozni tudta izgatottságomat. A címadó dal elsőre nem esett le, megannyi nekifutást követően azonban örömmel konstatáltam, hogy igenis remek szerzeménnyel van dolgunk. A Memoir-t a Villagers frontembereként ismertté vált Conor J. O’Brien jegyzi, s már hallhattuk az idei Record Store Day alkalmából kiadott imént említett együttessel közösen összehozott split kislemezen (Set the Tigers Free / Memoir). Az IRM élő felvétele legalább olyan energikus és nyughatatlan, mint az albumverzió, a Bob Dylan feldolgozás (Just Like a Woman) pedig kellően intim és egyáltalán nem idegen Gainsbourg kisasszonytól. Ez a négyszámos kis szösszenet nem éppen sokatmondó, arra viszont elegendő, hogy kellőképpen felborzolja a kedélyeket.


2011. október 16., vasárnap

ZS E N I K ÉS MEL L ÉN YÚLÁSOK /




Apparat
The Devil’s Walk
Mute
10 dal, 47 perc

7.5

Isten a tanúm, hogy órákat, sőt napokat gondolkodtam egy frappáns, a lemezhez, illetve az arról kialakult véleményemhez remekül illő bevezetőn, de ezek szerint egészen mostanáig nem konstatáltam kellő tudatossággal, hogy a Devil’s Walk valószínűleg egyike lesz annak a temérdek számú lemeznek, amelyekről soha nem fog kialakulni egy könnyen artikulálható, kellőképpen konkrét véleményem.

Félreértés ne essék, a legújabb Apparat album kifejezetten kellemes és szerethető munka, amelybe érezhetően rengeteg időt és energiát öltek, olykor kifejezetten erősnek hat, de ahhoz, hogy ezt elérje rengeteg bukfencet kell vetnie és több olyan akadályt kell kikerülnie, amelyet saját magának állított fel, számomra teljesen érthetetlen módon.

Sascha Ring előző albumához (Walls) képest száznyolcvan fokot fordult a megszokottnak mondható (értsd: folyamatosan evolváló, egyre gazdagabbá váló) hangzás. A Multifuktionsebene egy bíztató kezdet volt, a Duplex csak tovább fokozta az izgatottságot, a Walls pedig szépen lecsiszolta azokat az apró jegyeket, amelyek az „Apparat-hangzás” fő karaktereiért felelősek így létrehozva az eddigi legteljesebb albumot, amelyet Sascha Ring kiadott. Akármerről és bárhogyan nézem, a Devil’s Walk egy kifejezetten merész lépés. Az eddigi Apparat hangzóanyagok sem gyávaságukról, megalkuvó megoldásaikról voltak ismertek, de a Shelley balladáról elnevezett negyedik album az igazán nagy elrugaszkodás. Amíg az előző három lemezre inkább az alapvetően elektronikus hangzás élő hangszerekkel való dúsítása volt a jellemző, addig jelen írás tárgyára az előző képlet teljes ellentéte. A végtelenül organikus, élő, s lélegző kompozíciókat bőségesen manipulálták mindenféle kütyüvel és hozzáadott pilinckával. Igazából ez a stílus egyáltalán nem idegen a berlini producertől, sőt mi több, kifejezetten jól áll neki. Logikus előrelépésről van szó a korábbi anyagokhoz képest. Valami azonban nem stimmel.

Mindenekelőtt nincs meg benne az a bizonyos erő, az a katarzis, ami egy ekkora váltást kellett volna, hogy kísérjen. Hiába mondhatjuk el, hogy sokkal élőbb, organikusabb a hangzás, mint korábban bármikor, és bár gyakorlatilag a teljes hangzóanyag rendkívül erős hangulatokkal és textúrákkal operál, a számításba egy-két ocsmányság is becsúszott. Továbbá engem kifejezetten zavar, hogy bár Ring alapvetően jól kidolgozott és egymással nagyszerű harmóniában lévő rétegekkel operál, a dalok szépen strukturáltak és jól vannak felépítve, illetve még az is tudható, hová akar megérkezni ezzel a hangzással és ott mit akar elérni, ez sajnos végül nem sikerül neki. Ennek a miértjére nincs egzakt magyarázat, csak a sötétben tapogatózás. Illetve a keferágás, merthogy maga a lemez az így-készült videókkal, az ingyenesen elérhetővé tett – amúgy kifejezetten nagyszerű – Black Water és Ash/Black Veil c. felvételekkel, a rövid interjúkkal, etc. remekül lett felvezetve, tényleg bíztam benne, hogy hallhatunk egy év végi biztos befutót.

Bár az elvárásoknak és várakozásoknak nem tett eleget, a Devil’s Walk végső soron egy kellemes lemez, amivel érdemes elidőzni. Akad rajta nagyszerű és bivalyerős pillanat, nem is egy. Ha nem is áll teljesen össze a kép, ha még hetekkel, hónapokkal az első meghallgatást követően sem alakult ki egy fixnek mondható vélemény ezzel az albummal kapcsolatban, valamilyen perverz oknál fogva mégsem haragudhatunk meg Sascha Ring-re. Talán azért, mert tudjuk, hogy szívét-lelkét beleadta ebbe a – néha egy kicsit túlságosan is – emocionális lemezbe, talán azért, mert ha a dalok egyik felét nem szeretjük, a másik felét egészen biztosan imádni fogjuk. Ki tudja? A lényeg, hogy érdemes ennek is nekifutni.

Ajánlott dalok: Song of Los, Black Water, The Soft Voices Die, Ash/Black Veil, A Bang in the Void


Apparat - Black Water from Liberty Wilson on Vimeo.



Apparat - Song of Los (Director's Cut) from Saman Keshavarz on Vimeo.

2011. október 15., szombat

FRAG/M EN/TUMO K _ JAMES B L A KE /




James Blake
Order / Pan
Hemlock
2 dal, 10 perc

4.0

James Blake nem először adott ki anyagot a főleg bass music-ban gondolkodó Hemlock kiadónál, amely többek között olyan underground elektronikus zenét játszó „hírességek” alkalmi otthona is, mint Untold, Ramadanman, vagy éppenséggel Pangaea. Tény és való, számos izgalmas kiadványt jelentettek már meg, s minden további nélkül ezek közé tartozik ennek az ifjú londoni wunderkind-nek Air & Lack Thereof c. egyik első kislemeze is. Az Order / Pan dupla A-oldalas kiadvány azonban egyáltalán nem. A teljes és totális érdektelenségtől a második dal menti meg ezt az egész tíz percet, amely úgy-ahogy élvezhető, maradandósága azonban legalább annyira kétségbe vonható, mint az, hogy valóban ugyanaz az ember készítette el az Order c. felvételt is, akinek a nevéhez a következő szerzemények köthetők: Give a Man a Rod, I’ll Stay, Klavierwerke, I Never Learnt to Share, I Mind és még sorolhatnám. A 4.0-s értékelés teljes egészében a Pan-nek köszönhető, ha az Order csak egyedül jelent volna meg, akkor valószínűleg kiosztottam volna az első 0.0-s értékelésemet.


2011. október 13., csütörtök

FRAG/M EN/TUMO K _ P H I L I P SELW A Y




Philip Selway
Running Blind
Bella Union
4 dal, 15 perc

7.0

Philip Selway minden bizonnyal nem nagyon unatkozik. Főleg most, hogy a Radiohead turnézni fog jövőre. Bokros teendői, szülői kötelességei mellett azonban mindig szakít egy kis időt valami extrára, egy kis pluszra. Valamire, ami egy kicsit kimozdítja a megszokott kerékvágásból. Mindannyian ezt csináljuk, ha pedig nem, akkor erre vágyunk. Nos, ő ennek a módját saját dalainak felvételében és kiadásában találta meg. És milyen jól tette! Tavaly megjelent első önálló albuma (Familial) nem hagyott túl mély nyomokat, de túl mély sebeket sem ejtett. A legtöbb – valódi könnyűzenére fogékony – ember számára elveszett valahol a közepes albumok süllyesztőjében, talán csak egy-két tétel bukkan elő a semmiből alkalomadtán (pl. az egészen kiváló By Some Miracle). Ez egy kicsit fáj, hiszen az ember a Radiohead dobosától mást várna. Mindenesetre, ahogy mást, úgy őt sem szabad elsőre leírni, s ezt nagyszerűen alátámasztja második kiadványa, a Familial albumról lemaradt szerzemények átdolgozott változatát összegyűjtő Running Blind EP. Nem túl bonyolult meghatározni, mi változott: teltebb, gazdagabb hangzás, összeszedettebb produkció, nagyobb mozgástér a közreműködő zenészek számára. Meg még néhány apróság. Ez még mindig nem az a Philip Selway, akire számítottunk, de eddig ez a Philip Selway áll a legközelebb ahhoz az ideához.


2011. október 11., kedd

FAÁG A K /





Radiohead
TKOL RMX 1234567
XL Recordings / Ticker Tape Ltd.
1. lemez: 8 dal, 46 perc
2. lemez: 11 dal, 60 perc

8.0


Kétség sem fér hozzá, hogy a Radiohead – akarva vagy akaratlanul – mindig is értett ahhoz, hogyan ossza meg közönségét. Ezt egy teljesen új szintre emelték idén februárban megjelent albumukkal, a King of Limbs-szel, s így néhány hónap elteltével elmondható, hogy talán a Kid A / Amnesiac páros sem váltott ki annyi homlokráncolást és szemöldökmozgást, mint az oxfordi kvintett nyolcadik albuma. Tény, hogy a kedélyek csitulásával, valamint az újabb és újabb próbálkozásokkal egyre közelebb kerülhettünk azokhoz a finom részletekhez, amelyek a TKOL magját, vagy – ha úgy tetszik – kvintesszenciáját adják. Egyeseknek hamar leesett, miről is van szó, másoknak azonban több hónapba telt egyáltalán felfogni ezeket, nemhogy összerakni. Amiben azonban szinte kivétel nélkül mindenki egyet ért az az, hogy a TKOL egy igencsak ütemorientált lemez, az eddig is hangsúlyos ritmusszekció ezúttal kifejezetten kiemelt szerepet kapott. Emellett azt is szokás elmondani erről az albumról, hogy egy átmeneti munka, érezhetően tart valami felé, de még nem ért oda. Valamint magukról a dalokról elmondható, hogy Thom Yorke-ék szokásához híven rendkívül sokrétűen értelmezhetőek, s valószínűleg éppen ezért volt szinte kézenfekvő ebbe az egész remix projektbe belevágni. A frontember ki hangsúlyozta, a cél az volt, hogy lássák, mi lesz a dalokból, ha mások nyúlnak hozzá, illetve a kívülállók hogyan tudják ezeket a hangokat manipulálni, de ami még ennél is fontosabb: mennyi hozható még ki egy-egy számból. A nyár és kora ősz folyamán összesen hét kislemez jelent, amelyek szám szerint 19 remixet tartalmaztak, s amelyeket – a Thom Yorke szólóalbumához kapcsolódó háromrészes remix sorozatot összegző The Eraser Rmxs mintájára – a TKOL RMX 1234567-en gyűjtöttek egybe.

Amennyiben a Thom Yorke által artikulált koncepciót vesszük figyelembe, a TKOL RMX projekt egy egészen sikeres vállalkozásnak tekinthető. A legtöbb újraértelmezés valóban nagyon jól hangzik, és tényleg több van mögöttük, mint egy lecserélt ritmusszekció vagy széttorzított énekhangok. Persze vannak közepes darabok is, de valami azt súgja, hogy ezzel az utolsó rostán való átszűrésnél teljesen tisztában voltak, s pontosan ezért lehetséges, hogy a TKOL RMX 1234567-ben az igazán szerethető az, hogy még véletlenül sem akar tökéletes lenni. Sokkal inkább a határok kifeszítésére és a harmónia fenntartására törekszik, semmint a hibátlanságra. Ami pedig nem tetszik, azt egyszerűen átugorhatjuk. A pláne ebben az egész kompilációban, illetve az azt megelőző kislemez-sorozatban, hogy kiváló analógiája az ágaknak, s elágazásoknak, amelyek ugyebár a TKOL létrejöttében fontos szerepet játszó fát juttathatják az eszünkbe.

Nyilvánvalóan a világ javarésze lélegzetvisszafojtva várja, mi lesz a Radiohead következő lépése és nem tagadom, én is nagyon kíváncsi vagyok már. Úgy érzem, rengeteg érdekes projekt van készülőben, a TKOL RMX 1234567 pedig csak egy volt ezek közül.


Ajánlott dalok: Little by Little (Caribou Remix), Lotus Flower (Jaques Greene Remix), Bloom (Harmonic 313 Remix), Feral (Lone Remix), Give Up the Ghost (Thriller Houseghost Remix), Codex (Illum Sphere Remix), Little by Little (Shed Remix), TKOL (Altrice Remix), Good Evening Mrs Magpie (Modeselektor Remix), Separator (Anstam Remix)





Radiohead TKOL RMX1 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX2 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX3 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX4 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX5 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX6 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX7 by Radiohead

2011. október 2., vasárnap

ER A S MUS



Kedves Mind!

Tudom, hogy nemrég harangoztam be egy új ütemtervet az oldalnak, de. Nem felvágásképp írom: a következő félévet Németországban töltöm Erasmus ösztöndíjas hallgatóként és úgy esett, hogy hétfőm utazom. Mindenféle okok miatt ezen a héten elmarad a szokásos vasárnapi kritika, illetve szeretném mindenki megértését kérni a továbbiakban is, ha esetleg nem úgy haladna az oldal, ahogy szokott és/vagy ahogy kellene. Megteszek minden tőlem telhetőt.

Köszönet.

2011. október 1., szombat

P L A Y LIST / A J O U R N E Y TO GERMANY






1. Shed - With Bag and Baggage
2. The xx - VCR
3. The Field - The Little Heart Beats So Fast
4. Illum Sphere - Supercharged
5. Airhead - Paper Street
6. James Blake - I'll Stay
7. Emika - Professional Loving
8. Björk - Náttúra (feat. Thom Yorke)
9. Clams Casino - Motivation
10. Julio Bashmore - Footsteppin'
11. Massive Attack - Fatalism (Ryuichi Sakamoto & Yukihiro Takahashi Remix)
12. Bryan Ferry - Which Way to Turn
13. Moderat - Berlin
14. Paul Kalkbrenner - Azure
15. Moderat - Nr. 22
16. Mount Kimbie - Before I Move Off
17. Apparat - A Bang in the Void
18. Four Tet - Pinnacles
19. Flying Lotus - Caravan of Delight

FRAG/M EN/TUMO K _ PRINCETON




Princeton

Clamoring for Your Heart
Szerzői kiadás
2 dal, 10 perc

9.0

A Princeton létezésére, s a Clamoring for Your Heart kislemez elérhetőségére a nagyszerű We All Want Someone to Shout For zenei blog hívta fel a figyelmemet. Bár a zenekarnak 2009-ben már jelent meg lemeze a Kanine Records kiadónál Cocoon of Love címmel, különösebb visszhangja nem volt annak a megjelenésnek. (Csendben megjegyzem, nem véletlenül.) Az idén nyáron kiadott szóban forgó kislemeznek viszont már annál több figyelem jár. Bár érezhetően nyári dalokról van szó, mégsem nevezhetjük egynyárinak őket. Annál sokkal finomabban lett kidolgozva mind a címadó tétel, mind a B-oldal (This Weather, a Swimmer). Ha úgy tetszik, két teljesen univerzális dalról van szó, amelyek nyáron az előző esti kerti party-t juttatják eszünkbe, kora ősszel azt, hogy milyen jó volt az a három hónap, télen pedig nagy valószínűséggel kiváló zenei aláfestésül szolgálnak egy-egy szentimentális pillanathoz, illetve a következő nyárra való várakozáshoz.