Radiohead
The King of Limbs
Szerzői kiadás
8 dal, 37 perc
10
A Radiohead az előző lemezén bla, bla, bla. Az OK Computer himnuszai, a Bends gitárnyúzása bla, bla, bla. Fúj, a Kid A és az Amnesiac mennyire elviselhetetlenek voltak, de azért tíz év alatt csak rájöttünk, hogy van azokon is egy-két jó szám bla, bla és persze bla. Kimondhatatlanul fárasztó ilyesmit olvasni, amikor tudva-tudván egy olyan együttesről van szó, amely világ életében azért küzdött, hogy mindenféle konvenció terhe alól kivonják magukat. A Radiohead már legalább 1998 óta nem gitár rock együttes. Az ehhez vezető oksági halmaz elemzésétől ezúttal eltekintenék, mindenesetre elég szomorú, hogy sokan a Kid A óta nem voltak képesek ezt a tényt feldolgozni, s elkeseredetten vágyakoznak az új OK Computer-re. Nos, van egy hírem ezeknek az embereknek: amíg Thom Yorke a Radiohead agya, addig ez nem fog megtörténni. Ettől függetlenül korábbi lemezeik hatását természetesen viszik magukkal, mindazonáltal nem ez határozza meg egy új album hangzását. Talán az In Rainbows kapcsán felnyílt a szaksajtó szeme, azon a lemezen ugyanis minden volt, mi szem-szájnak ingere, s esszenciálisan Radiohead. Majd’ három és fél évvel saját maguk megváltása után töretlen lelkesedéssel és lendülettel Thom Yorke-ék újra feltalálták önmagukat.
Egy lemez megjelentetéséhez mindig hozzátartozik az előjáték (ami manapság sajnos egyre kisebb szerepet kap), s ehhez az oxfordi kvintett mindig is nagyon értett. Tíz évig készülő dalok, új szerzemények tesztelése a nagyközönségen, el-elejtett információmorzsák, egy gondolatébresztő fotó a hivatalos honlapon stb. Nem volt ez másképp most sem, és bizony ez így van rendjén. Fontos a misztikum megtartása, máskülönben a varázs elvész. Gondoljunk csak bele, mekkora löketet ad egy új lemez megjelenésének az, hogy mindenki egyszerre várja, egyszerre veheti kézbe (vagy másolhatja az MP3-lejátszójára), no és persze, mindenki egyszerre nyomhatja meg a lejátszás gombot. Ennél már csak az minősül nagyobb szenzációnak, hogy maga a zene is fantasztikus.
A Bloom úgy indítja a King of Limbs-et, mint 1997-ben Björk Homogenic c. mesterművét a Hunter, csak annál egy kicsit markánsabb ritmusszekcióval, valamint erős Flaming Lips és Mercury Rev áthallásokkal. Ezt követi a Morning Mr. Magpie, amit jó pár év alakítgatás után sikerült egy szédületes (és végtelenül radiohead-es) tétellé alakítani. A Little by Little önmagát magyarázza, a Feral pedig olyan, mint egy lemaradt dal a Hail to the Thief-ről, amit analóg szintik és laptopok nélkül öntöttek végleges formába. (Ha eddig nem tűnt fel a megbotránkoztatóan újszerű és azonnal magával ragadó ritmusszekció, akkor érdemes lesz egy kicsit jobban odafigyelni.) A Lotus Flower-ben egyesül minden, ami a King of Limbs esszenciáját adja. Ez a dal nem csak a lemez gócpontja, hanem a Radiohead egyik legjobb – és megjegyzem: egyik legszebb – szerzeménye, ami olyan mértékben letaglóz, hogy a végén csak a könnyeinket törölgetjük, és konstatáljuk, hogy nem is hiányzik az a gitár, amivel Thom előadta egy-egy koncerten. Nem árulok zsákbamacskát, a javán ezzel túl is lennénk. Viszont felelőtlenség lenne csak úgy elmenni a többi tétel mellett. A Codex ugyanis egészen egyszerűen az új Pyramid Song, a Give Up the Ghost pedig leginkább olyan, mint egy tábortüzes ballada, csak éppenséggel Thom Yorke módra. Szerintem ez mindent el is árul. Zárásképp a Separator egy kicsit újra felrázza a lemezt, de csak pontosan annyira, hogy az ember ne akarjon mást, mint újra elindítani azt.
Csak a végén tudatosul bennünk, mennyire erős kohézió tartja össze az egész lemezt. A Bloom agyoneffektezett hetyke zongorafutamaitól kezdve a Separator barátságos gitárbontogatásáig minden a helyén van, s míg az In Rainbows dalonként is kiválóan működött, addig a King of Limbs csak egységként mutatja meg igazi szépségeit. Ennek megvannak az előnyei, hátrányai, ennél viszont sokkal fontosabb a tény, hogy Thom Yorke végre nem egyedül kísérletezik, ha odaenged valakit a munkaasztalhoz, akkor az már nem csak Jonny Greenwood. Fanyalgók persze vannak, mindig is lesznek, de ha van egy kis eszünk, tudjuk, igazán csak az számít, amit saját magunk gondolunk. Ez különösen fontos egy Radiohead album esetében, más szcenárió pedig szinte el sem képzelhető, tudván, hogy milyen erős hatással van az emberre egy-egy riff, szövegrészlet vagy refrén, ami ennek az öt fickónak a tollából, fejéből, valamijéből származik.
Talán az első, s egyben legmeglepőbb dolog az egész lemezzel kapcsolatban nem a nyolcszámos dallista, hanem a szinte követhetetlen ritmusszekció. Érdemes egyszer csak erre figyelve végighallgatni az együttes nyolcadik lemezét, mert egyszerűen fantasztikus, ahogy Phil Selway dobgépet megszégyenítő tempóban üti-vágja a bőröket. És itt emelném ki azt, amit az NME kritikusa is szóvá tett: Thom Yorke és díszes társasága végre rájött arra, hogyan lehet experimentális zenét úgy előállítani, hogy az szívből jöjjön. Míg a Kid A lelkileg – valljuk be – nagyon nem volt rendben, addig a King of Limbs meglepően felszabadult, önfeledt, és szinte gyermeki lelkesedéssel, de egy felnőtt megfontoltságával vág bele a kalandozásba, melynek végeredménye egy újabb kiváló dalcsokor, egyenesen egy ezer éves fa mellől szedve.
Ajánlott dalok: Bloom, Morning Mr. Magpie, Little by Little, Feral, Lotus Flower, Codex, Give Up the Ghost, Separator
The King of Limbs
Szerzői kiadás
8 dal, 37 perc
10
A Radiohead az előző lemezén bla, bla, bla. Az OK Computer himnuszai, a Bends gitárnyúzása bla, bla, bla. Fúj, a Kid A és az Amnesiac mennyire elviselhetetlenek voltak, de azért tíz év alatt csak rájöttünk, hogy van azokon is egy-két jó szám bla, bla és persze bla. Kimondhatatlanul fárasztó ilyesmit olvasni, amikor tudva-tudván egy olyan együttesről van szó, amely világ életében azért küzdött, hogy mindenféle konvenció terhe alól kivonják magukat. A Radiohead már legalább 1998 óta nem gitár rock együttes. Az ehhez vezető oksági halmaz elemzésétől ezúttal eltekintenék, mindenesetre elég szomorú, hogy sokan a Kid A óta nem voltak képesek ezt a tényt feldolgozni, s elkeseredetten vágyakoznak az új OK Computer-re. Nos, van egy hírem ezeknek az embereknek: amíg Thom Yorke a Radiohead agya, addig ez nem fog megtörténni. Ettől függetlenül korábbi lemezeik hatását természetesen viszik magukkal, mindazonáltal nem ez határozza meg egy új album hangzását. Talán az In Rainbows kapcsán felnyílt a szaksajtó szeme, azon a lemezen ugyanis minden volt, mi szem-szájnak ingere, s esszenciálisan Radiohead. Majd’ három és fél évvel saját maguk megváltása után töretlen lelkesedéssel és lendülettel Thom Yorke-ék újra feltalálták önmagukat.
Egy lemez megjelentetéséhez mindig hozzátartozik az előjáték (ami manapság sajnos egyre kisebb szerepet kap), s ehhez az oxfordi kvintett mindig is nagyon értett. Tíz évig készülő dalok, új szerzemények tesztelése a nagyközönségen, el-elejtett információmorzsák, egy gondolatébresztő fotó a hivatalos honlapon stb. Nem volt ez másképp most sem, és bizony ez így van rendjén. Fontos a misztikum megtartása, máskülönben a varázs elvész. Gondoljunk csak bele, mekkora löketet ad egy új lemez megjelenésének az, hogy mindenki egyszerre várja, egyszerre veheti kézbe (vagy másolhatja az MP3-lejátszójára), no és persze, mindenki egyszerre nyomhatja meg a lejátszás gombot. Ennél már csak az minősül nagyobb szenzációnak, hogy maga a zene is fantasztikus.
A Bloom úgy indítja a King of Limbs-et, mint 1997-ben Björk Homogenic c. mesterművét a Hunter, csak annál egy kicsit markánsabb ritmusszekcióval, valamint erős Flaming Lips és Mercury Rev áthallásokkal. Ezt követi a Morning Mr. Magpie, amit jó pár év alakítgatás után sikerült egy szédületes (és végtelenül radiohead-es) tétellé alakítani. A Little by Little önmagát magyarázza, a Feral pedig olyan, mint egy lemaradt dal a Hail to the Thief-ről, amit analóg szintik és laptopok nélkül öntöttek végleges formába. (Ha eddig nem tűnt fel a megbotránkoztatóan újszerű és azonnal magával ragadó ritmusszekció, akkor érdemes lesz egy kicsit jobban odafigyelni.) A Lotus Flower-ben egyesül minden, ami a King of Limbs esszenciáját adja. Ez a dal nem csak a lemez gócpontja, hanem a Radiohead egyik legjobb – és megjegyzem: egyik legszebb – szerzeménye, ami olyan mértékben letaglóz, hogy a végén csak a könnyeinket törölgetjük, és konstatáljuk, hogy nem is hiányzik az a gitár, amivel Thom előadta egy-egy koncerten. Nem árulok zsákbamacskát, a javán ezzel túl is lennénk. Viszont felelőtlenség lenne csak úgy elmenni a többi tétel mellett. A Codex ugyanis egészen egyszerűen az új Pyramid Song, a Give Up the Ghost pedig leginkább olyan, mint egy tábortüzes ballada, csak éppenséggel Thom Yorke módra. Szerintem ez mindent el is árul. Zárásképp a Separator egy kicsit újra felrázza a lemezt, de csak pontosan annyira, hogy az ember ne akarjon mást, mint újra elindítani azt.
Csak a végén tudatosul bennünk, mennyire erős kohézió tartja össze az egész lemezt. A Bloom agyoneffektezett hetyke zongorafutamaitól kezdve a Separator barátságos gitárbontogatásáig minden a helyén van, s míg az In Rainbows dalonként is kiválóan működött, addig a King of Limbs csak egységként mutatja meg igazi szépségeit. Ennek megvannak az előnyei, hátrányai, ennél viszont sokkal fontosabb a tény, hogy Thom Yorke végre nem egyedül kísérletezik, ha odaenged valakit a munkaasztalhoz, akkor az már nem csak Jonny Greenwood. Fanyalgók persze vannak, mindig is lesznek, de ha van egy kis eszünk, tudjuk, igazán csak az számít, amit saját magunk gondolunk. Ez különösen fontos egy Radiohead album esetében, más szcenárió pedig szinte el sem képzelhető, tudván, hogy milyen erős hatással van az emberre egy-egy riff, szövegrészlet vagy refrén, ami ennek az öt fickónak a tollából, fejéből, valamijéből származik.
Talán az első, s egyben legmeglepőbb dolog az egész lemezzel kapcsolatban nem a nyolcszámos dallista, hanem a szinte követhetetlen ritmusszekció. Érdemes egyszer csak erre figyelve végighallgatni az együttes nyolcadik lemezét, mert egyszerűen fantasztikus, ahogy Phil Selway dobgépet megszégyenítő tempóban üti-vágja a bőröket. És itt emelném ki azt, amit az NME kritikusa is szóvá tett: Thom Yorke és díszes társasága végre rájött arra, hogyan lehet experimentális zenét úgy előállítani, hogy az szívből jöjjön. Míg a Kid A lelkileg – valljuk be – nagyon nem volt rendben, addig a King of Limbs meglepően felszabadult, önfeledt, és szinte gyermeki lelkesedéssel, de egy felnőtt megfontoltságával vág bele a kalandozásba, melynek végeredménye egy újabb kiváló dalcsokor, egyenesen egy ezer éves fa mellől szedve.
Ajánlott dalok: Bloom, Morning Mr. Magpie, Little by Little, Feral, Lotus Flower, Codex, Give Up the Ghost, Separator
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése