A visszaemlékezés mindig is a zeneipar fontos mozzanata volt. Persze nem afféle mihaszna múltba révedésről van szó, hanem egy sokkal életrevalóbb megközelítésről. Először is a múlt nagy lemezei mind a mai napig fontos és látszólag kimeríthetetlen inspirációs forrásként szolgálnak a jelen, s jövő mérnökeinek. Másodszor pedig soha nem lehet elég bőrt lehúzni egy sikeres együttes hagyatékáról, legyen szó egyetlen egy lemezről, vagy akár egy teljes diszkográfiáról.
A nagy év végi számvetés első mozzanataként két listát bocsátok közre. Az első öt olyan albumot sorol fel, amelyek hatása vitathatatlanul ott van a mai könnyűzenében, s idén jubiláltak. A másik lista már sokkal inkább arra a bizonyos zeneipari „bőrlehúzásra” koncentrál, azok közül is a jobbakra.
MAGNUM OPUS
Brian Eno & David Byrne
My Life in the Bush of Ghosts
Sire, 1981
11 dal, 40 perc
Kisebb felháborodásomra Brian Eno és David Byrne első kollaboratív lemeze nem soha nem kapta meg azt a visszhangot – mind a közönség, mind a sajtó részéről –, amit megérdemelt volna. Pedig jelentősége alábecsülhetetlen: a My Life in the Bush of Ghosts az első sampler-alapú lemez volt, amelyen hagyományos értelemben véve egyáltalán nem szólalt meg egyetlen instrumentum sem. A teljes negyvenpercnyi hangzóanyag egy gondos és precíz összeollózás végeredménye, amelyben legalább annyi energia és élet van, mint bármelyik Talking Heads lemezben – hogy ne menjek messzire egy jó példáért.
Marvin Gaye
What’s Going On
Tamla, 1971
9 dal, 36 perc
Marvin Gaye az 1970-es évek elején érkezett el arra a pontra, hogy számot vetett mindazzal, amit addigi pályafutása során csinált, s elért. E kontemplatív folyamat eredményére reflektálandó született meg a nagybetűs amerikai soul lemez, a What’s Going On, amely minden tekintetben előremutató munka volt, s nyilvánvalóan megvolt benne az a kis isteni szikra is, ami mind a közönség, mind a szakma szempontjából elképesztően sikeressé tette. Gaye tizenegyedik stúdióalbuma nem fél nyíltan foglalkozni a vietnami háborúval, az adott korszak drogfogyasztási szokásaival, a politikai korrupcióval, egyszóval a kortárs kultúra legsötétebb és legmélyebb mocskával, ami akkoriban egy fekete bőrű énekestől finoman szólva szokatlan volt. De mégis legalább olyan jól sikerült közvetíteni mondanivalóját, mint ahogyan a jazz és klasszikus zenei hatásokat felvonultató What’s Going On megszólal.
Massive Attack
Blue Lines
Virgin, 1991
9 dal, 45 perc
Ha Marvin Gaye lemeze a nagybetűs soul lemez, akkor a Blue Lines a trip-hop alfája és ómegája. 3D, Daddy G és Mushroom Tricky-vel, illetve Horace Andy-vel karöltve, valamint Shara Nelson páratlan hangjának köszönhetően olyan zenei receptet dolgoztak ki, amilyet a világ előtte még soha nem hallott. Soul, R&B, funk, house, hip-hop, jazz, rock, dub, lounge és még ki tudja hány zsáner sajátos keverékéből jött létre az, amit később trip-hop-nak neveztek el a zeneipar megmondóemberei, s amely zsánernek többek között Tricky Maxinquaye és Björk Debut c. lemezeit köszönhetjük, no és persze a Portishead-et, mint olyat.
The Strokes
Is This It
RCA, 2001
11 dal, 36 perc
A Strokes első albumát nem lehet eleget méltatni. Bár egy kissé túlzásnak hangzik, de mégis igaz, hogy az Is This It volt az a lemez, amely megmentette a könnyűzenét a kétezres évek legelején attól, hogy egy egységes és egységesen unalmas lounge alapú langymeleg izévé váljon. Félreértés ne essék, abban az időszakban is született néhány klasszikus hangzóanyag, de azok az együttesek már vagy nem léteznek, vagy valami teljesen mást csinálnak. Egy szó, mint száz, a Strokes megmutatta a világnak, hogy néhány gitárakkordban még mindig több energia, dög és fesztelenség lakozik, mint akármelyik dobalapban. Sajnálatos módon azonban nagyon úgy tűnik, hogy a popzenének újra el kell jutnia egy hasonló szintre ahhoz, hogy Julian Casablancas ismét legalább olyan jó dalokat írjon, mint a Modern Age, a Barely Legal, a Last Nite, vagy a Take It or Leave It.
The Who
Who’s Next
Track / Decca / Polydor, 1971
9 dal, 44 perc
A Who nagysikerű pop-rock operáját, a Tommy-t követően a nyilvánvalóan diadalittas Pete Townshend azt se tudta merre tovább. Még nagyobbat akart markolni, de a Tommy-nál is grandiózusabb elképzelései a mélybe rántották, s vitte magával társait is. Kis idő múlva azonban sikerült összeszedniük magukat, s rájöttek, hogy eredeti ötleteik remekül újrahasznosíthatók egy konceptuálisan szerényebb, de annál erősebb lemez anyagaként. Ebből lett a mindmáig sziklaszilárd és fenomenális Who’s Next, a Who egyik legsikeresebb albuma.
RE-ISSUES
5. Primal Scream: Screamadelica (20th Anniversary Edition)
Az alternatív rock fúziója keményvonalas elektronikus zenei (acid house, meg a house mindenféle válfaja, úgy en bloc) és pszichedelikus hatásokkal ma sem hangzik túlságosan ördöngösnek, ha azonban meghallgatjuk a Screamadelica-t azonnal rájövünk, hogy itt többről van szó, a Marvin Gaye kapcsán emlegetett isteni szikra itt is elég rendesen jelen van, s legalább akkorát durran, mint a What’s Going On-on. Idén húsz éve, hogy ez a kiváló album megjelent, s e jeles alkalomból Bobby Gillespie-ék fogták és újramaszterelték, no és persze újracsomagolták az egész lemezt.
4. Nick Cave & the Bad Seeds: Collector’s Edition, Pt. 3
Miközben mindenki az új Nick Cave & the Bad Seeds albumra vár, kedvenc lírikusunk nem hagy minket üres kézzel, s folytatja Collector’s Edition sorozatát, amely tartalmát tekintve a megszokott receptet viszi tovább (újrakevert album, temérdek extra a bónusz DVD-n és a csomagolásban). Ezúttal Let Love In, Murder Ballads, The Boatman’s Call és No More Shall We Part c. lemezeit porolta le és díszítette fel nekünk, s miközben hallgatjuk őket, csak bólogatni tudunk: Cave még nem tudott akkorát tévedni, hogy kiszeressünk belőle.
3. Editors: Unedited – The Complete Collection
Egy kissé meglepő, hogy egy háromlemezes indie zenekar máris karrierösszegzésre adta a fejét. Ám legyen. Az Unedited tartalmazza az eddig megjelent Editors albumokat, nem kevesebb, mint négylemeznyi extrával. Hozzáteszem, azok a bónusz felvételek két lemezen is vígan elfértek volna és sajnos néhány pazar felvételt lehagytak az amúgy igen gazdag B-oldal repertoárból (például az összes feldolgozást), ennek ellenére van ebben a gyűjteményben valami, ami hívogató és végtelenül meggyőző. Talán a tálalás részleteire szánt figyelem, vagy az a pár felvétel, ami még a notórius gyűjtők figyelmét is elkerülhette az évek során? Ki tudja.
2. The Smiths: The Smiths Complete – Deluxe Collector’s Box Set
A Smiths-nek látszólag számtalan válogatása, s díszdobozos kiadványa jelent már meg, de még egyetlen egyszer sem adtak ki egy teljes gyűjteményt, amely tartalmaz minden stúdióalbumot, minden B-oldalas felvételt, élő albumot, egyszóval mindent, ami esszenciálisan Smiths. Ennek tetejébe még újra is keverték a doboz teljes tartalmát, valamint jó néhány extrával meg is spékelték A Smiths Complete körültekintését csak igényessége múlja felül.
1. Pink Floyd: Why Pink Floyd...?
Újrakevert, de egyéb vonatkozásban érintetlen albumok, fukarkodás az extrákkal – az ember nem ezt várná minden idők egyik leggrandiózusabb együttesétől. Éppen ezért volt kész felüdülés a többlépcsős, kifejezetten kimerítő Why Pink Floyd…? szériáról olvasni annak beharangozásakor. Először fogták, s digitálisan újramaszterelték mind a tizennégy Pink Floyd albumot, s beletették egy egyszerűen szép dobozba. Ezen kívül összeállítottak egy vadonatúj válogatást The Best of Pink Floyd: A Foot in the Door címmel. Azonban a történet – szerencsére – itt nem ér véget. Vették azt a három PF lemezt, amire az emberek gondolkodás nélkül asszociálnak, ha Roger Waters-ékról van szó, név szerint a The Dark Side of the Moon-t, a Wish You Were Here-t és a Wall-t, s összeállították ezek discovery, experience és immersion változatait. A discovery edition csak az újrakevert albumot tartalmazza. Ennél egy fokkal érdekesebb az experience edition, amely egy-egy élő albummal (a Wall esetében az újrakevert Is There Anybody Out There: The Wall Live-val) egészíti ki a stúdiólemezeket. Amire azonban mindenki várt az immersion edition-ben található meg: újramaszterelt és élő album, temérdek kiadatlan és rendkívül ritka stúdiófelvétel, a lemezek nagyfelbontású, stúdióminőségű keverései, élő felvételek és így-készült kisfilmek. Ez azért már sokkal jobban illeszkedik a maximalista PF képbe, nemde?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése