Fleet Foxes
Helplessness Blues
Sub Pop/Bella Union
12 dal, 50 perc
9.0
Némi aggodalomra adhatott okot, amikor tavaly Robin Pecknold-ék arról adtak hírt, hogy komplikációk léptek fel a második Fleet Foxes album munkálatai során. Efféle híreket ugyebár semmilyen körülmények között nem hall szívesen az ember, szerencsére azonban uralni tudták a helyzetet és a Helplessness Blues végül nemrég meg is érkezett.
2008-ban senkinek sem lehetett panasza az együttes cím nélküli bemutatkozó anyagával kapcsolatban. A Fleet Foxes egy összetett, mégis közvetlen, okos és végtelenül emberi album volt. Ugyanakkor megvoltak a maga szépséghibái, amelyek közül talán a legszembetűnőbb, hogy nagyon sok dal ugyanarra a rugóra járt, s a lemez vége felé már kezdett egy kicsit sok lenni a temérdek szép vokál téma. Többszöri nekifutásra persze már könnyebb volt megemészteni, de az a tüske, vagy legalábbis a nyoma még mindig ott volt. Talán ezért, de az is lehet, hogy más apróság miatt némi fenntartással vártam a második eljövendölést. A kétségeim azonban szépen lassan szertefoszlottak. E folyamatot az elsőként közzétett címadó dal, majd az első videó alapjául szolgáló Grown Ocean indította el, a folytatást a rengeteg pozitív kritika jelentette, s végül, de persze egyáltalán nem utolsó sorban az i-re a pontot a saját empirikus megtapasztalásom tette.
Valahol a lemez közepe felé, illetve az utolsó taktusok után széles vigyorral az arcomon konstatáltam, hogy a Helplessness Blues az a Fleet Foxes album, amire vártam. A behatások és áthallások (Simon & Garfunkel, Beach Boys, Neil Young stb.) szinte teljes mértékben megmaradtak, ugyanakkor sikerült úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy az ember olykor szinte rá se ismer a hangzásra. Másféle aránytologatásról van itt szó, mint mondjuk a Vampire Weekend második lemezén. Önmagamat nem letagadva leginkább a Radiohead második albumához (The Bends) hasonló pálfordulást vélek itt felfedezni. És ez jó. Az pedig pláne jó, hogy az alkotási folyamat során új színeket, s hangokat is sikerült becsempészniük hangzásukba. S hogy visszatérjek egy kicsit a fenntartásaimhoz: a lemez majd' tíz perccel hosszabb lett elődjénél, ami szükségszerűen hosszabb dalokat jelent, azaz több esélyt az elkalandozásra, a zene háttérbe szorulására. Szerencsére azonban ez a helyzet nem áll fenn, olyannyira, hogy a lemez legjobb tétele egyben a leghosszabb is.
Elintézhetnénk annyival a Helplessness Blues-t, hogy azt mondjuk, ez az a hangzóanyag, ami szépen rácáfol önmagára. Ez azonban magában hordozza azt a interpretációs lehetőséget, amely szerint Robin Pecknold azért szenvedett ennyit ezzel a tizenkét dallal, hogy végül egy olyan lemez szülessen, amiről mindez lerí, sőt átüt a veríték és az izzadságszag. Holott ez nyilvánvalóan nem így van. Persze, jó lemezt készíteni nem egyszerű dolog, ez alatt azonban nem roskad össze az, ami a lényeg.
Ajánlott dalok: Bedouin Dress, Sim Sala Bim, The Plains/Bitter Dancer, Helplessness Blues, The Shrine/An Argument, Grown Ocean
Helplessness Blues
Sub Pop/Bella Union
12 dal, 50 perc
9.0
Némi aggodalomra adhatott okot, amikor tavaly Robin Pecknold-ék arról adtak hírt, hogy komplikációk léptek fel a második Fleet Foxes album munkálatai során. Efféle híreket ugyebár semmilyen körülmények között nem hall szívesen az ember, szerencsére azonban uralni tudták a helyzetet és a Helplessness Blues végül nemrég meg is érkezett.
2008-ban senkinek sem lehetett panasza az együttes cím nélküli bemutatkozó anyagával kapcsolatban. A Fleet Foxes egy összetett, mégis közvetlen, okos és végtelenül emberi album volt. Ugyanakkor megvoltak a maga szépséghibái, amelyek közül talán a legszembetűnőbb, hogy nagyon sok dal ugyanarra a rugóra járt, s a lemez vége felé már kezdett egy kicsit sok lenni a temérdek szép vokál téma. Többszöri nekifutásra persze már könnyebb volt megemészteni, de az a tüske, vagy legalábbis a nyoma még mindig ott volt. Talán ezért, de az is lehet, hogy más apróság miatt némi fenntartással vártam a második eljövendölést. A kétségeim azonban szépen lassan szertefoszlottak. E folyamatot az elsőként közzétett címadó dal, majd az első videó alapjául szolgáló Grown Ocean indította el, a folytatást a rengeteg pozitív kritika jelentette, s végül, de persze egyáltalán nem utolsó sorban az i-re a pontot a saját empirikus megtapasztalásom tette.
Valahol a lemez közepe felé, illetve az utolsó taktusok után széles vigyorral az arcomon konstatáltam, hogy a Helplessness Blues az a Fleet Foxes album, amire vártam. A behatások és áthallások (Simon & Garfunkel, Beach Boys, Neil Young stb.) szinte teljes mértékben megmaradtak, ugyanakkor sikerült úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy az ember olykor szinte rá se ismer a hangzásra. Másféle aránytologatásról van itt szó, mint mondjuk a Vampire Weekend második lemezén. Önmagamat nem letagadva leginkább a Radiohead második albumához (The Bends) hasonló pálfordulást vélek itt felfedezni. És ez jó. Az pedig pláne jó, hogy az alkotási folyamat során új színeket, s hangokat is sikerült becsempészniük hangzásukba. S hogy visszatérjek egy kicsit a fenntartásaimhoz: a lemez majd' tíz perccel hosszabb lett elődjénél, ami szükségszerűen hosszabb dalokat jelent, azaz több esélyt az elkalandozásra, a zene háttérbe szorulására. Szerencsére azonban ez a helyzet nem áll fenn, olyannyira, hogy a lemez legjobb tétele egyben a leghosszabb is.
Elintézhetnénk annyival a Helplessness Blues-t, hogy azt mondjuk, ez az a hangzóanyag, ami szépen rácáfol önmagára. Ez azonban magában hordozza azt a interpretációs lehetőséget, amely szerint Robin Pecknold azért szenvedett ennyit ezzel a tizenkét dallal, hogy végül egy olyan lemez szülessen, amiről mindez lerí, sőt átüt a veríték és az izzadságszag. Holott ez nyilvánvalóan nem így van. Persze, jó lemezt készíteni nem egyszerű dolog, ez alatt azonban nem roskad össze az, ami a lényeg.
Ajánlott dalok: Bedouin Dress, Sim Sala Bim, The Plains/Bitter Dancer, Helplessness Blues, The Shrine/An Argument, Grown Ocean
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése