2011. május 29., vasárnap

_A Z Ö R D Ö G MEG A _ RÉSZLET/E K





Death Cab for Cutie
Codes and Keys
Atlantic
11 dal, 45 perc

7.5


Annak ellenére, hogy a soft rock egyértelmű atyaúristeneként a Coldplay-t tartják nyilván, a műfaj bizony tartogat még a nagyközönség számára egy-két izgalmas alakítást, s a Death Cab for Cutie – aminek tagjai legújabb, jelen írás alanyát képező lemezükre megújulást és kísérletezést ígértek – nagyon is idetartozik. Előre lelövöm a poént: az attitűdön kívül semmi sem változott ebben az együttesben, s ebbe a zene – szükségszerűen – nagyon is beletartozik. A kérdés csupán az, hogy ennyi elegendő-e ahhoz, hogy elcipeljen, s végső soron eladjon egy lemezt?

A helytelen módszert követve, folytassuk a negatívumokkal. Ha megszakadok, akkor sem találok egy igazi főművet, egy amolyan égszakadást és földindulást kiváltó alapvetést a Death Cab for Cutie diszkográfiájában. Hiába hemzseg minden eddigi dolgozatuk – legyen az stúdióalbum vagy EP – jobbnál jobb tételektől, hiába bukkan nagyon sokszor felszínre Ben Gibbard kreatív zsenije, mindez nem elég. Akarva, s akaratlanul tökéletlenségekbe ütközünk az amúgy rendkívül színes és bíztató katalógust fellapozva. A remény első szikrái a nagybetűs DCFC album eljövetelét illetően tavaly kezdtek el pattogni az éterben, amikor is a tagok szakítást hirdettek korábbi lemezkészítési gyakorlatukkal. De hogy rövidre fogjam a dolgot: sikerült teljes mértékben elérniük, amit akartak? Nem. A válasz ennél bonyolultabb? Hát persze.

Ha az ember fia a Death Cab for Cutie-ban zenél és legújabb stúdiólemezük megjelenése előtt a fentieket hangoztatja és ennek tetejébe olyan remekbe szabott dalokat mutat meg előzetesként, mint a You Are a Tourist, amely már hivatalos megjelenése előtt is az év egyik legjobb dala volt, vagy a hagyományosan DCFC-s és végtelenül fülbemászó Underneath the Sycamore, akkor számoljon a következményekkel, ha esetleg nem azt az albumot teszi le az asztalra. A helyzet azonban még ennél is összetettebb, ugyanis maga a lemez is csalóka. A kicsit Radiohead-es Home Is a Fire, az egyszerűen kellemes Codes and Keys, a kísérletezős Doors Unlocked and Open, a fáradt, de reményteljes Monday Morning, és persze az enyhén kocsma rock beütésű Portable Television mind bizakodásra adnak okot. Csak többszöri hallgatásra jön az a bizonyos „oh”. Amikor is rájövünk a turpisságra. Nem holmi nagyszabású átverési kísérletről van szó, hanem arról, ahogy az ember egyre jobban megismeri ezeket a dalokat, s velük együtt magát a lemezt, egyszerűen rájön, nincs is annyi rejtett tartalék egyes tételek mögött, mint amennyire számított.

A Codes and Keys cíművel alapvetően ugyanaz a baj, mint az eddigiekkel: zavaros a kép. Elsőre nagy a lelkesedés, de ez sajnos hamar kifullad. Az egyik legfontosabb különbség köztük és a már szóba hozott Coldplay között az, hogy míg a britek kritikailag bármennyire is le tudják járatni magukat, az eddigi legvacakabb lemezükön (X&Y) is van 5-6 tétel, ami mellett nem mehet el az ember szó nélkül – még évek múlva sem. Az igazság az, hogy ennek az együttesnek egy éles szemű, végtelenül dörzsölt producerre lenne szüksége. Mert bizony a kísérletezés és a kísérletezgetés, no és persze a szerethetőség és feltétlen imádat között mérföldnyi különbségek vannak. Abból a szempontból viszont már nagyon is nyert ügyük van, hogy a helyes ösvényre léptek rá. Ez a lemez pedig azért tud ennyire lebilincselő lenni, mert erről a döntési aktusról, illetve a közvetlenül utána következő eseményekről nagyon is valóságos dokumentációt nyújt át.

Ajánlott dalok: Home Is a Fire, Codes and Keys, Doors Unlocked and Open, You Are a Tourist, Underneath the Sycamore




I L O V / E NE W Y ORK E 3 _ A U N IVERS A L S I G H_



Why does this not add up?
A spider to a fly.
A universal sigh.
A giant turtle’s eyes.
Don’t blow your mind with why.
The current’s just too strong.
Don’t let it blow your mind.
Across a great divide.
The words between the lines.


Már majdnem négy hónap telt el azóta, hogy a Radiohead kiadta legújabb albumát, a King of Limbs-t. Az anyag finoman szólva vegyes fogadtatásban részesült, talán leginkább a fenomenális In Rainbows miatt: az emberek a Radiohead-től nyilvánvalóan egy újabb világmegváltást vártak. A nyolcadik stúdiólemez azonban mind kiadási módját, mind a rajta szereplő dalokat tekintve alulmaradt a várakozásokhoz képest. Legalábbis sokak szerint.


Már jó rég óta tudható volt, hogy a következő sorlemez egy kicsit kevésbé radikális módon lát majd napvilágot. Lassan négy évvel megjelenése után nyugodt szívvel bevallhatjuk, az előző hangzóanyagról jócskán elterelte az emberek figyelmét a sajtóvisszhang, mely a megjelentetését övezte, sőt övezi mind a mai napig. Emellett az is tudható volt, hogy Thom Yorke-ék az In Rainbows által megkezdett csapásirányon fognak továbbhaladni, nyilvánvalóan némiképp változtatva azon a formulán. Ez így is történt, a King of Limbs megőrizte az előző album dallamosságát, de egy jóval experimentálisabb, beat-orientáltabb kontextusban tálalta azt. Továbbá ismervén a Radiohead-et, az is sejthető volt, hogy egy olyan anyag lát majd napvilágot, ami több okot adhat majd a fanyalgásra, ugyanis nem is ők lennének, ha a jócskán kiengedett mézesmadzagból nem vennének egy kicsit vissza minden adandó alkalommal. Ők már csak ilyenek. (Csendes személyes megjegyzés: szerintem ők így tudták kikerülni azt, hogy a popbiznisz elvegye a józan eszüket, s mindmáig azért csináljanak zenét, amiért zenét csinálni kell.)

Mindemellett volt még valami, amit hangsúlyoztak e lemez kiadása előtt, közben és után: a King of Limbs egy átmeneti album. Ez egyrészt érződik a zenén is, de leginkább a tálalásban érhető tetten. Ami előbbit illeti, annak ellenére, hogy mind nyolc dal permanensnek és befejezettnek hat, mégsem vonják annyira magukra a figyelmet, mint bármelyik korábbi Radiohead albumon szereplő tétel. Mintha el akarnák terelni a figyelmünket, de valahogy mégsem. Ami pedig az utóbbit – tehát a tálalást – illeti, már sokkal árulkodóbbak a jelek. Először is, az album elkészültének bejelentésekor nem hozták nyilvánosságra a hivatalos dallistát, csak egy véletlen folytán tudhattuk meg, hogy végül is nyolc dalból fog állni a következő lemez. Emellett az album fizikai formátumban történő megjelenése nem foglalta magába a dalszövegek nyilvánosságra hozatalát – semmilyen formában. Az i-re a pontot viszont a Newspaper Album kapcsán Stanley Donwood-dal készült interjú tette fel, aki a Creative Review-nak lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy a King of Limbs tulajdonképpen egy állapotjelentés, ami azt hivatott közölni, hogy ez az együttes most épp itt tart, de már tovább is haladtak. Mindezt alátámasztja, hogy Jonny Greenwood nem sokkal az album megjelenése után az általa szerzett Norwegian Wood soundtrack kiadásának apropóján adott interjúban egy fél mondat erejéig megjegyezte, jelenleg folyamatosan próbálnak, s új dalokat vesznek fel.

A King of Limbs átmenetiségét hivatott alátámasztani, hogy egy-két rövid interjút, a Lotus Flower videóját és a Universal Sigh nevű újság kiadását leszámítva gyakorlatilag egyáltalán nem promózzák az új anyagot. Mintha csak azt akarnák, hogy ez a lemez pár év múlva már csak kevesek fejében meglévő emlék maradjon. Mint egy újságpapír, ami megsárgul, kifakul, s végül (jobb esetben) újrahasznosítják.

És miért csinálják mindezt? Az elképzelésem egyszerű: valami másra koncentrálnak. Ahogy Stanley említette valamivel a lemez megjelenése előtt, a zene egyszerűen nem állt le az utóbbi időben. Csak jött és jött. Persze, ezt sokféleképpen lehet interpretálni, de ha figyelembe vesszük Philip Selway egy tavalyi interjúját, amelyben elárulta, hogy nagyon sok anyaguk van, akkor ez az utca nagyon is egyirányú.



Ha jól megfigyeljük, észrevehetjük, hogy a King of Limbs dalai erősebbek, mint bármely más korábbi B-oldalas felvétel, ugyanakkor furcsán is hatnak, egy kicsit idegenek attól, amit a Radiohead eddig bármikor kiadott. A kísérletezés ugyebár zenéjük kvintesszenciális pontja, mégis ez a nyolc (plusz-mínusz két) dal valamiért egy kissé elrugaszkodottak. Úgy gondolom, hogy a King of Limbs-en szereplő kompozíciók valaminek a kezdeti stádiumát jelölik. Ez a gyökere valaminek, ami majd a fát és annak ágait alkotja majd. Talán ezért olyan fontos az egész lemezt végigkísérő erdő-motívum. Nem kell kódokat, elrejtett titkos információmorzsákat keresgélni, a megoldás ugyanis itt van a szemünk előtt. Inkább csak adjuk át magunkat e remek lemez élvezetének és várjuk ki a végét.




radiohead - lotus flower from doseindie on Vimeo.
























2011. május 21., szombat

MAGNUM _ OPUS H U N K Y D O R Y /




David Bowie
Hunky Dory
1971
RCA
11 dal, 42 perc


David Bowie minden kétséget kizáróan a nagybetűs pop egyik legfontosabb, megkerülhetetlen alakja. Hatása a kortárs popzenére majdnem annyira felbecsülhetetlen, mint a Beatles-é. Idén negyven éves Hunky Dory c. lemeze diszkográfiájának egyik legfényesebb darabja, s az összes Bowie lemez közül egyértelműen az egyik legfontosabb.

Előzmények
1971-re Bowie már jó pár könnyűzenébe való betörési kísérleten volt túl. Voltak neki kérészéletű együttesei, próbálkozott kabarészerű music hall akármicsodákkal, de a helyes ösvényre végül is a pszichedelikus folk terelte, amelynek első lenyomata a közepesnél éppen csak valamivel jobb Space Oddity volt. A Hunky Dory volt az a lemez, ami tulajdonképpen minden korábbi ötletét és elképzelését egybesűrítette, megspékelve néhány új vonással, s tett egy utolsó nagy próbálkozást. De nem abból a görcsös, izzadós, hanem abból a lesz, ami lesz fajtából. Talán éppen e nihilista báj miatt nem csömörlik meg az egyszeri hallgató, amikor sokadszorra is felteszi ezt az albumot.

A mű
A Hunky Dory mind zeneileg, mind szövegileg, mind koncepcióját tekintve teljes és tökéletes művészi diadal. A nyitótétel (Changes) azonnal kijelöl egy haladási irányt a lemeznek, ami valahol a kamara pop, a pszichedélia, a folk és a kortárs experimentális zene halmazainak metszéspontjában leledzik. Emellett a glam rock stílusjegyei a zenében és a tálalásban már egyaránt kimutathatók. A lemez egyetlen egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket, s ezt vagy meghökkentéssel, vagy pofátlan slágerességgel éri el. Ami viszont talán ennél is fontosabb, hogy az elsőtől az utolsó percig egyfajta könnyedség, természetesség uralja az egész hangzóanyagot. A hatások és áthallások természetesen kimutathatók (mindig is azok voltak, s azok is lesznek), a lemezhallgatás e válfaja azonban mégsem élvez magas prioritást. A Hunky Dory finom kaotikussága, enyhe fókuszálatlansága ellenére hibátlan mestermű, s valamikor a The Bewlay Brothers utolsó szólamai után megerősödik bennünk a gondolat: ez az, ahogyan David Bowie elképzeli a popzenét és saját magát a popzenén belül. Mindemellett a Hunky Dory egy hatalmas főhajtás is egyben. Főhajtás Bowie kedvencei, meg úgy en bloc a kortárs popkultúra előtt.

Utóélet
Bowie egyszer azt nyilatkozta, hogy minden lemezén van egy dal, ami valamilyen mértékben meghatározza következő albumát. A Hunky Dory talán az a hangzóanyag, ami a művész úr nagy nehezen beinduló szekere előtti utolsó és egyben legfontosabb momentum, ugyanis ennek köszönhetően mozdult el a glam rock, s a világhírnév irányába. A lemez annak ellenére, hogy jól fogyott, nem volt túlzottan nagy siker kiadásakor. A Ziggy Stardust-láz azonban felkeltette a Bowie korábbi munkái iránti érdeklődést és lelkesedést, aminek eredményeképpen a Hunky Dory 1972-ben egészen a harmadik helyig kúszott fel az eladási listákon. Az album megélt néhány újrakiadást, amelyek közül a legjelentősebb a 1990-es Rykodisc re-issue, amelyen az eredeti 11 dal mellett négy további bónusz felvétel kapott helyet.

Bowie-val mindig is nehéz volt lépést tartani. Amikor más együttesek kezdtek belelendülni a glam rock-ba, kedvenc nagybetűs művészünk már rég eltemette a műfajt, s belekezdett valami egészen másba: elkezdett kísérletezni a soul-lal, s a Ziggy Stardust, valamint az Aladdin Sane albumok után egy újabb alapvetést sikerült kipréselnie magából, a mai napig vérfagyasztóan gyönyörű és zseniális Station to Station-t. A sikernek persze ára volt. Bowie-t csúnyát átverte és gyakorlatilag kisemmizte menedzsere, akkori feleségével sem volt minden teljesen rendben, s mindeközben egyfolytában attól rettegett, hogy nála is bármikor megjelenhetnek a családjában öröklődő skizofrénia tünetei. 1976-ban olyannyira mélyponton volt, hogy saját bevallása szerint chilin, tejen és kokainon élt és gyakorlatilag nem voltak érdemi emberi kapcsolatai. De sikerült magát annyira összeszednie, hogy belássa, ez így nem folytatható tovább. Otthagyta az Egyesült Államokat, leszokott a drogokról, Berlinbe költözött, készített három olyan albumot (Berlin trilógia), amelyek alatt a mai napig egyenként beszakad az asztal, illetve sokan a lelküket is eladnák, ha csak feleannyira jó hangzóanyagot hozhatnának össze. 1980-ra már teljesen tiszta volt, megemberelte magát, s kiírta a fejében lakozó démonokat (Scary Monsters), majd homlokegyenest a mainstream popzene és a filmezés karjaiba rohant, hogy készítsen három nagyon nyolcvanas évek lemezt, s végre valami bevétele is legyen a zeneszerzésből. A kilencvenes évekre kihisztizte magát, s ráeszmélt, ennél többre is képes. Az 1993-as Black Tie White Noise c. lemeztől kezdődően már soha nem adott ki olyan nagyszerű albumokat, mint a hetvenes években, valami elveszett a varázsból, de talán az Earthling és az ’hours...’ c. lemezeket leszámítva ezek még mindig hallgathatóbb munkák voltak, mint bármi, amit tíz évvel azelőtt adott ki a kezei közül (főleg ami a Never Let Me Down-t illeti). 2004-ben komoly szívműtétet hajtottak végre Bowie-n, s azóta csak nagyon ritkán lép színpadra, illetve csak olykor-olykor segít be valakinek a stúdióban. Ettől függetlenül mind a mai napig rengeteg pénzt kaszál lemezei jobbnál jobb újrakiadásaival, legutóbb például a tavalyi, szimplán gyönyörű Station to Station díszdobozos változatával. S mindez talán így is van rendjén.








2011. május 16., hétfő

S P A GE TT I W/ESTE R_ N




Danger Mouse & Daniele Luppi
Rome
Parlophone
15 dal, 35 perc

8.5

Vannak lemezek, amelyek kapós dallamok konstellációjaként jellemezhetők. Vannak olyanok, amelyek rendkívül erős atmoszférával operálnak. És vannak olyanok, amelyek e kettőt egyesítik. Utóbbi rendkívül fontos jellemzője minden jó lemeznek, ezt bárki megmondja. S talán abban is egyet lehet érteni, hogy vannak olyan albumok, amelyek inkább az előző két lehetőség valamelyikére helyezik a hangsúlyt. Danger Mouse és Daniele Luppi első közös hangzóanyaga egészen pontosan a második opcióra helyezi a hangsúlyt.

A Theme of Rome már legelső taktusaival megadja az alaphangot, amely elől egyszerűen nem menekülhetünk, kérlelhetetlenül rabjai leszünk, ha szeretjük a spagetti western-t, ha nem. Ugyanis - aki esetleg nem tudná - a Rome egy ún. spagetti western koncept lemez, amit két Los Angeles-i székhelyű zenész álmodott meg, s vett fel jó néhány év alatt, többek között Ennio Morricone egykori közreműködőivel. Azonban az album erőssége nem ebben, nem a külcsínben rejlik, azzal csak eladják a végterméket, akárcsak azzal, hogy Jack White és Norah Jones nevét rányomtatják a borítóra (mert hogy ők is közreműködtek). Hanem abban az erős fókuszáltságban, amit például az imént említett bevezető tétel (is) alátámaszt. A Rome egy okos, jól kidolgozott poplemez, amelyen minden egyes hang a helyén van, s annak ellenére, hogy szinte mindent patikamérlegen mértek ki, mégsem roskad össze az egész projekt a lélektelen professzionalizmus terhe alatt.

Egyébként a spagetti western hangulat, s annak műfaji sajátosságai csupán csak megadnak egy biztos és bizonyos alaphangot, amire minden más épül: a pszichedelikusan csörömpölő dobok, a pattogó basszusfutamok, no és persze a magával ragadó melódiák. Ugyanis amellett, hogy a Rome elsősorban egy hangulat-album, bizony akad rajta egy-két bivalyerős dallam is, amelyek jó ideig beköltöznek hallójáratainkba. Ilyen például az elsőként mutatóba kiadott dupla A-oldalas kislemez, a Two Against One / Black. Nem mellesleg minden egyes dal, minden egyes ötlet és akkord a végjátéknak van alárendelve, akárcsak egy filmben, s bár ebből a szempontból lett volna még mit alakítgatni ezen a lemezen, mégsem lehet különösebb okunk a panaszra. A Rome egyértelműen az év egyik legjobb lemeze.

Ajánlott dalok: Season's Trees, Roman Blue, Two Against One, Black, The World


ÖS S ZE_TET T / SZÉP S É G_




Fleet Foxes
Helplessness Blues
Sub Pop/Bella Union
12 dal, 50 perc

9.0

Némi aggodalomra adhatott okot, amikor tavaly Robin Pecknold-ék arról adtak hírt, hogy komplikációk léptek fel a második Fleet Foxes album munkálatai során. Efféle híreket ugyebár semmilyen körülmények között nem hall szívesen az ember, szerencsére azonban uralni tudták a helyzetet és a Helplessness Blues végül nemrég meg is érkezett.

2008-ban senkinek sem lehetett panasza az együttes cím nélküli bemutatkozó anyagával kapcsolatban. A Fleet Foxes egy összetett, mégis közvetlen, okos és végtelenül emberi album volt. Ugyanakkor megvoltak a maga szépséghibái, amelyek közül talán a legszembetűnőbb, hogy nagyon sok dal ugyanarra a rugóra járt, s a lemez vége felé már kezdett egy kicsit sok lenni a temérdek szép vokál téma. Többszöri nekifutásra persze már könnyebb volt megemészteni, de az a tüske, vagy legalábbis a nyoma még mindig ott volt. Talán ezért, de az is lehet, hogy más apróság miatt némi fenntartással vártam a második eljövendölést. A kétségeim azonban szépen lassan szertefoszlottak. E folyamatot az elsőként közzétett címadó dal, majd az első videó alapjául szolgáló Grown Ocean indította el, a folytatást a rengeteg pozitív kritika jelentette, s végül, de persze egyáltalán nem utolsó sorban az i-re a pontot a saját empirikus megtapasztalásom tette.

Valahol a lemez közepe felé, illetve az utolsó taktusok után széles vigyorral az arcomon konstatáltam, hogy a Helplessness Blues az a Fleet Foxes album, amire vártam. A behatások és áthallások (Simon & Garfunkel, Beach Boys, Neil Young stb.) szinte teljes mértékben megmaradtak, ugyanakkor sikerült úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy az ember olykor szinte rá se ismer a hangzásra. Másféle aránytologatásról van itt szó, mint mondjuk a Vampire Weekend második lemezén. Önmagamat nem letagadva leginkább a Radiohead második albumához (The Bends) hasonló pálfordulást vélek itt felfedezni. És ez jó. Az pedig pláne jó, hogy az alkotási folyamat során új színeket, s hangokat is sikerült becsempészniük hangzásukba. S hogy visszatérjek egy kicsit a fenntartásaimhoz: a lemez majd' tíz perccel hosszabb lett elődjénél, ami szükségszerűen hosszabb dalokat jelent, azaz több esélyt az elkalandozásra, a zene háttérbe szorulására. Szerencsére azonban ez a helyzet nem áll fenn, olyannyira, hogy a lemez legjobb tétele egyben a leghosszabb is.

Elintézhetnénk annyival a Helplessness Blues-t, hogy azt mondjuk, ez az a hangzóanyag, ami szépen rácáfol önmagára. Ez azonban magában hordozza azt a interpretációs lehetőséget, amely szerint Robin Pecknold azért szenvedett ennyit ezzel a tizenkét dallal, hogy végül egy olyan lemez szülessen, amiről mindez lerí, sőt átüt a veríték és az izzadságszag. Holott ez nyilvánvalóan nem így van. Persze, jó lemezt készíteni nem egyszerű dolog, ez alatt azonban nem roskad össze az, ami a lényeg.

Ajánlott dalok: Bedouin Dress, Sim Sala Bim, The Plains/Bitter Dancer, Helplessness Blues, The Shrine/An Argument, Grown Ocean





2011. május 8., vasárnap

D I SZ K Ó / L_ Á Z_ 1 /2






WhoMadeWho

Knee Deep
Gomma
8 dal, 38 perc

7.5




Bizony, itt az ideje felrajzolni Dániát az egyetemes popzene torz térképére, ha másért nem is, a WhoMadeWho néven tevékenykedő trió miatt egészen biztosan. Az alapvetően dance punk elemekből építkező, s a gyakran pofátlanul fülbemászó dallamok előállításában mindig is meggyőzően teljesítő együttes ezúttal azonban némiképp alulmúlta önmagát. A Knee Deep dalai alapvetően jók, csak hiányzik belőlük valami. Kísérletezésből nincs hiány, az előző albumok erős LCD Soundsystem áthallásai csak helyenként fedezhetők fel, a váltás miatt szabadon maradt helyeket pedig egy jó adag house-zal, illetve úgy en bloc táncparkett-orientált műfajokkal töltöttök fel. Talán ezért, talán más okból kifolyólag nehéz érzelmileg kötődni a lemezhez, a Knee Deep egyszerűen rideg és távolságtartó. Viszont amikor ebből a beállításból egy kicsit hajlandó engedni, olyan zseniális pillanatok fültanúi lehetünk, mint például az Every Minute Alone vagy az All That I Am.

Ajánlott dalok: Every Minute Alone; Musketeer; All That I Am; Nothing Has Changed; We’re Alive It’s a Miracle










Cut Copy
Zonoscope
Modular
11 dal, 62 perc

8.0




Természetesen minden további nélkül elképzelhető, hogy a hiba bennem van, de a Cut Copy harmadik nagylemeze egyszerűen nem esik le. A Zonoscope hiába indít rendkívül magabiztosan és hozzátenném, kifejezetten hatásosan a Need You Now c. tétellel, s hiába folytatja a diadalmenetet a Take Me Over és a Where I’m Going, a lemez ezután fokozatosan kimerül és elvész önmagában. Az In Ghost Colours c. előző – remekbe szabott – lemezhez képest kevésbé slágeres, viszont annál inkább experimentális. Ez még önmagában nem nagy gond, sőt üdvözlendő változás, de az egyszeri hallgatóban akarva akaratlanul felmerül a kérdés: megéri sokadszorra elindítani ezt az albumot? Megéri annyit szenvedni vele, csak hogy egy kicsit familiárisabbnak, s ezáltal hozzánk közelebb állónak érezzük a Zonoscope-ot? Nos, ezt mindenki döntse el saját magának.

Ajánlott dalok: Need You Now, Take Me Over, Where I’m Going, Alisa, Corner of the Sky


2011. május 4., szerda

L_E_T ENG/L A N D S H A KE





PJ Harvey nagyszerű idei albumának mindegyik dalához Seamus Murphy nagyszerű videókat készített, s ezek szépen lassan mind napvilágot láttak. Egy kis felelevenítésképp itt a Let England Shake kritikám, a videók pedig itt:



































2011. május 2., hétfő

FRAG/M EN/TUMO K _ THE / VACCINE_S




The Vaccines
If You Wanna
Columbia Records
4 dal, 11 perc

5.5

Talán a Vaccines jobban is tette, hogy az amúgy közepes If You Wanna mellé pakolt másik három dalt nem tette fel What Did You Expect from the Vaccines? c. bemutatkozó albumára. Maga az EP címadó dala sem egy nagy durranás, főleg a nagyszerű Post Break-Up Sex és Wreckin' Bar (Ra Ra Ra), de még talán a Blow It Up ismeretében is, de az It's All Good / Out of the Way / Good Guys Don't Wear White trió a medence legalja. Úgy vélem, a Vaccines ennél jóval többre is képes.

2011. május 1., vasárnap

FRAG/M EN/TUMO K _ U N KL_E




UNKLE
Only the Lonely
Surrender All
5 dal, 27 perc

6.0


Bár az Only the Lonely egy hangyahímtagnyival jobban sikerült, mint bármi, amit az UNKLE a War Stories óta kiadott, főleg a Where Did the Night Fall-hoz képest, mindazonáltal továbbra is hiányolom a dögöt, a meghökkentést, a fülbemászást, a magával ragadást, az addikciót, de legfőképp a katarzist. Ez csupán öt hallgatható dal, semmi más. Ami ugye azért zavaró lehet, főleg annak fényében, hogy tudjuk, James Lavelle (és mindenkori zenei partnere) ennél sokkal többre is képes.

Money And Run (feat. Nick Cave) by UNKLE

The Dog Is Black (feat. Liela Moss) by UNKLE

P O P_






Jamie Woon
Mirrorwriting
Candent Songs / Polydor
12 dal, 46 perc


8.5



Alternatív pop.
In medias res: a Mirrorwriting nyomokban kimutatható Justin Timberlake hatásokat tartalmaz. Ha ezen sikerül túllépnünk, rájövünk, hogy előbbi gondolat csak ideiglenes, mint egy délibáb. Jamie Woon ugyanis az okos, érzelmes, de a legkisebb mértékben sem csöpögős popzene legújabb üdvöskéje. Modern és fülbemászó. Dubstep, a How to Dress Well-féle alternatív R&B izé, valamint utóbbi stílus mainstream válfaja és még ki tudja, mi keveredik itt, amit az énekes rendkívül kellemes hangja remekül fog össze. Nem mellesleg nincs mit tenni, bevallom, elfogult vagyok. Egyszerűen imádom, ahogy a Gravity atmoszférikussága kitölti a szobámat egy koraesti órán. Szeretem késő este a Night Air-t hallgatni séta közben. Szeretek ugrálni és lip-sync-elni a Lady Luck-ot. Szeretem ezt az albumot.

Ajánlott dalok: Night Air, Lady Luck, Spirits, Spiral, Gravity




Hivatalos honlap, ahonnan ingyen letölthető a Blue Truth c. dal






tUnE-yArDs
w h o k i l l
4AD
10 dal, 42 perc

8.5




Avantgárd pop.
A w h o k i l l bizony nem az a lemez, ami napi rendszerességgel kerül ki egy-egy előadó kezei közül. Varázsa azonban nem csak egyediségében rejlik, az ugyanis édeskevés lenne a sikerhez. Ezt az egyediséget egy olyan bivalyerős formula alkotja, amit nem érdemes részletekbe bocsátkozva elemezni, az ugyanis egy az egyben kioltaná mindazt, amitől működik. Ugyanakkor kiemelhető Merrill Garbus egyedi hangja és még egyedibb, gyakran meghökkentő, olykor elgondolkodtató és sokszor vicces dalszövegei. Instrumentális vonatkozásban kész kavalkád a második tUnE-yArDs lemez: afro pop áthallások keverednek itt new wave-vel, hip-hoppal, soul-lal és még a jó Isten tudja, hogy mivel. Ha a végletekig le akarnám egyszerűsíteni a w h o k i l l-t, azt mondanám, olyan, mint a Vampire Weekend eddigi két lemeze összegyúrva, annál azonban egy kicsit bátrabb kivitelezésben, mégis ugyanolyan slágeresen. Nagyszerű popteljesítmény.

Ajánlott dalok: My Country, Powa, Bizness, Wolly Wolly Gong, Killa



Hivatalos honlap, ahonnan ingyen letölthető a Bizness c. dal.