2011. november 27., vasárnap

PLAYLIST _ STUCK _ ON T H E _ PUZZLE






1. Alex Turner - Stuck on the Puzzle (Intro)
2. Kate Bush - Snowflake
3. Bon Iver - Holocene
4. Bombay Bicycle Club - Lights Out, Words Gone
5. Sufjan Stevens - Futile Devices
6. Alex Turner - It's Hard to Get Around the Wind
7. Bon Iver & St. Vincent - Rosyln
8. The War on Drugs - Best Night
9. R.E.M. - We All Go Back to Where We Belong
10. Alex Turner - Stuck on the Puzzle
11. The xx - Stars
12. Air - Alone in Kyoto

H Ó _ HELYZET /





Kate Bush
50 Words for Snow
Fish People/EMI
7 dal, 65 perc

9.5


Nem vagyok Kate Bush rajongó, soha nem is voltam. Pontosan nem tudom meghatározni, miért. Egyszerűen nem érintett meg a művészete. Van ilyen. A hat évvel legutóbbi albuma, az Aerial után megjelent 50 Words for Snow azonban komolyan elgondolkodtatott.

Némi utánajárást követően megállapítottam, hogy az angol művésznő alkotásait javarészt valamilyen különös atmoszféra, valami furcsa intimitás járja át, amelyet nagyban meghatároz a törékenység, s ez alól tízedik stúdióalbuma sem kivétel. Csak nagyon kevesen tudják olyan remek arányérzékkel formába önteni az olyan alapvető emberi érzéseket, mint a boldogságot, a keserűséget, az intimitást és szentimentalitást, vagy éppen az elkeseredettséget és örömöt. Kate Bush azonban ennél is tovább megy, hiszen amellett, hogy erre az arányosságra épít, saját szívét és lelkét is beleadja abba, amit csinál, s ez egy semmihez sem fogható érzést generál a hallgatóban, már a legelső percekben.

A 50 Words for Snow nem az a lemez, amit érdemes darabjaira szedni, megvizsgálni alkotóelemeit, majd újra összerakni, s ítéletet hirdetni felette. Ez alapjaiban vonná kétségbe a hangzóanyag rendeltetésszerű használatát. Helyette – kizárásos alapon – egészében kell megtanulni élvezni ezt a művet, ami nyilvánvalóan nagyobb érőbefektetést igényel a hallgató részéről, főleg annak fényében, hogy több mint egy óráról van szó. De ha belegondolunk, ez így fair. Elvégre minden egyes hangon és hangfoszlányon, amit ezen az albumon hallhatunk érezhető az a sok munka, amit belefektettek. Félreértés ne essék, Kate Bush új dolgozata nem egy izzadtságszagú, erőlködő és erőltetett installáció. Korántsem. A Snowflake megunhatatlan über minimalizmusától kezdve a Wildman és 50 Words for Snow sodrásán át az Among Angels szívszaggató gyönyörűségéig minden a helyén van, minden letisztult, de nem túlpolírozott. Minden feszült és könnyed, minden csendes és szívhez szóló és még véletlenül sem nyálas. Kate Bush ezúttal (is) kitett magáért.


Ajánlott dalok: Snowflake, Misty, Wildman, 50 Words for Snow, Among Angels








2011. november 20., vasárnap

_E A U CLAIRE TŐL / A N T I B E S IG







Bon Iver
Bon Iver
Jagjaguwar
10 dal, 39 perc

9.0




A Justin Vernon által vezényelt Bon Iver minden kétséget kizáróan napjaink egyik legleg együttese. Sikeres első lemezük, a 2008-as For Emma, Forever Ago után mindenki, aki egy kicsit is rákattant arra, amit csinálnak, gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva várta a folytatást, s szerencsére nem kellett csalódni. Sőt, mi több, szinte játszi könnyedséggel ugrották át a relatíve magasra tett lécet. Fundamentális változásról nem beszélhetünk, logikus folytatásról annál inkább. A stílus tekintetében sok minden nem változott – hozzátenném: szerencsére –, hangszerelésben viszont már annál inkább. A cím nélküli második Bon Iver album dalai jellegüket tekintve leginkább himnikusak, de korántsem öncélúan. Ezek a dalok ugyanis nem stadionok és arénák, hanem – bármilyen nyálasnak is hangzik – az emberi lélek kitöltésére predesztináltak.


Ajánlott dalok: Perth; Minnesota, WI; Holocene; Towers; Calgary














Caveman
CoCo Beware
Magic Man!
10 dal, 36 perc

9.0




Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni erről a végtelenül szimpatikus brooklyni együttesről. De tényleg. Elképesztő erősséggel és hitelességgel keveredik a jobbnál jobb dalokban a Bon Iver őszintesége, a Fleet Foxes-féle vokál harmóniák, az R.E.M. jangle popja és a Grizzly Bear szofisztikáltsága, s mindeközben valami természetes precizitásnak köszönhetően a részletek sem vesznek el: keserűség és gyönyör, finom textúrák és kísérletezés adják a CoCo Beware erősségét. Soha rosszabb Caveman albumot!


Ajánlott dalok: My Time, Old Friend, Great Life, Easy Water, Thankful











Bombay Bicycle Club
A Different Kind of Fix
Island
12 dal, 51 perc

7.5




Jack Steadman frontember szerint a Bombay Bicycle Club még mindig nem találta meg a saját hangját. Ezzel egyet lehet érteni, ugyanakkor a korábbi albumokat figyelembe véve még sosem jártak ilyen közel ahhoz, amit el kell érniük. A Different Kind of Fix egy kedves indie lemez, telis-tele power pop, folk pop és indie rock áthallásokkal, s behatásokkal, aminek az erőssége leginkább abban rejlik, hogy nem adja fel. Akadnak zsákutcák, egy-két gyengébb, kevésbé ihletett pillanat, viszont ennél több a keresgélés és a kísérletezés, s ez a kellemes skizofrénia nagyon jól áll ennek a lemeznek.


Ajánlott dalok: How Can You Swallow So Much Sleep; Lights Out, Words Gone; Shuffle; Beggars; Leave It














M83
Hurry Up, We're Dreaming
Naïve
22 dal, 73 perc

9.5




A Hurry Up, We’re Dreaming egy igazán merész vállalkozás, bevallottan nagy ívű munka, amely valamilyen csoda révén nem omlik össze saját terhe alatt. Ez az abszolút M83 lemez, s ezt az empirikus meggyőződés csak alátámasztani tudja. Minden itt van, ami eddig meghatározta az együttes munkásságát: a Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts szinti zaj pop himnuszai, a Before the Dawn Heals Us monumentalitása, a Saturdays = Youth slágeressége, mindez megspékelve némi kalandvággyal és új ízekkel. Anthony Gonzalez nem volt rest bevallani, hogy célja az új generáció Mellon Collie-jának elkészítése volt, s ez tulajdonképpen sikerült is neki.


Ajánlott dalok: Midnight City, Reunion, Raconte-Moi Une Histoire, Splendor, Echoes of Mine


Ide kattintva a teljes album meghallgatható.


M83 | Midnight City from DIVISION on Vimeo.

2011. november 13., vasárnap

PLAYLIST _ EVE NIN G S /







1. Bon Iver - Lump Sum
2. Bombay Bicycle Club - Lights Out, Words Gone
3. Washed Out - Amor Fati (Clams Casino Remix)
4. Evenings - Friend [Lover]
5. Sigur Rós - Lúppulagið
6. Radiohead - Give Up the Ghost
7. Caveman - Great Life

T H E DARK_ SID E OF/ AM ERIC A





David Lynch
Crazy Clown Time
Sunday Best Recordings
14 dal, 69 perc

8.5


Hollywood sötétebbik felének alfája és ómegája, azaz David Lynch nem először tekint bele a zene feneketlen mélyvízébe. A kult rendező temérdek előadóval dolgozott már együtt, illetve néhány filmjének soundtrack-jén is feltűnt már, talán éppen ezért nem volt annyira nagy meglepetés, amikor a tavalyi év vége felé bejelentette, hogy épp első stúdióalbumán dolgozik. Amíg azonban utóbbi vállalkozáshoz, tehát a soundtrack-készítéshez szinte teljes mértékben elegendő a hangulatkeltéshez való érzék, addig a könnyűzene, mint más jellegű fogyasztási cikk – és nem holmi mánia beszippantásának sokadik mellékvágánya – teljesen más készségeket kíván. Más szóval nem elég a hangulatkeltés, tartalommal, rétegekkel kell megtölteni egy könnyűzenei tételt. És hála a magasságosnak, ezt a kanyart sikerült bevennie Lynch-nek.

A Crazy Clown Time egy meglepően kohézív album, amely komplexitása ellenére könnyen megérthető és befogadható. A melódiák invenciózusak, s maguk a dalok meglepően sokrétűek. Tematikáját tekintve nem érdemes boncolgatni ezt a lemezt, mert megunjuk az életünket, mire megfejtjük. Elvégre David Lynch keze munkájáról van szó. Legyen elég annyi, hogy tőle nem éppen szokatlan módon sötét és perverz képekkel vázol fel számunkra valami sokkolóan beteget, egyaránt bevonva a folyamatba a jót, s rosszat, a sötétet és a világosat. Erre az egészre valamilyen úton-módon nagyszerűen rájátszanak a manipulált, vokóderen elég rendesen átszűrt, agyontorzított vokálok, amelyekről elsőre azt gondoltam, hogy idegesítőek lesznek. Tévednem kellett, ugyanis rendkívül harmonikusan illeszkednek az adott dal jellegéhez, hangulatához. Szerencsére Lynch nem rugaszkodik el azoktól a hangulatoktól és ízektől, amelyekkel filmjeiben operál, csupán – gyakorlatilag – egy másik médiumon keresztül kommunikálja felénk elképzeléseit, érzéseit. De nincs is szükség önmeghazudtolásra. Miért is lenne? Mindenesetre, ha a filmjeiért nem is vagyok oda túlságosan, ez az album alaposan megdobogtatta a szívemet.

Amennyiben Lynch célja az volt, hogy létrehozzon egy modern blues lemezt, azt minden további nélkül el is érte. Talán még többet is: a CCT az – elsősorban táncparkett-orientált – elektronikus zene és a blues különböző módozatainak elképesztően hatásos kombinációja, amely nem csak atmoszféra-teremtésben erős, hanem annak tartalommal való megtöltésében is.


Ajánlott dalok: Good Day Today, Noah’s Ark, I Know, Strange and Unproductive Thinking, Crazy Clown Time















2011. november 9., szerda

SVÉD O R SZ Á G _ ÉR ZE LM ES / OLDAL_ A





The Field
Looping State of Mind
Kompakt
7 dal, 64 perc

9.0


Előfordult már veletek olyan, hogy elindítottatok egy lemezt és már az első hang után tudtátok, hogy valami nagyszerű vár rátok? Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nagyjából és egészében le is lőttem a poént, de a harmadik Field dolgozat pontosan egy ilyen album. Az Is This Power hipnotikus tekergőzése egyszerre babonáz meg, borzolja fel a kedélyeket és – természetesen – kelti fel érdeklődésünket a hangzóanyag további tételei iránt. Ami e dal és a zárótétel, a Sweet Slow Baby között történik nehezen önthető szavakba.

Zeneileg komoly előrelépésnek tekinthető a Looping State of Mind, hiszen ez Axel Willner első anyaga, amelynek létrejöttében élő hangszerek is kiemelt szerepet kaptak. De teszem azt, Apparat-tal ellentétben nem explicit módon jelennek meg ezek az instrumentumok, hanem egy az egyben beolvasztva a hangzásba, csak itt-ott egyértelműsítve jelenlétüket. És ahelyett, hogy itt megállna a folyamatban, Willner e fúzió eredményeit arra használja fel, hogy egy kicsit a saját malmára hajtsa a vizet: hogy dúsítsa eddig is gazdag, főleg drone-ból, ambient-ből és deep house-ból építkező hangzását. Willner eddig is utánozhatatlan mutatványai ezáltal egy olyan pluszra tettek szert, ami igazán hosszú ideig emlékezetessé teszi majd ezt a lemezt, nem utolsó sorban pedig egy olyan disztinktív minőséget hozzárendelve, amely révén a későbbiekben is könnyen beazonosítható lesz a svéd elektro művész diszkográfiájában a Looping State of Mind. Willner korábban sem volt rest milligrammra kimért (de érezhetően Istenadta érzékkel kimért) pontosságú zenéjével az érzelmekre hatni, ezt azonban ezúttal egy teljesen új megközelítésből teszi. Egy kicsit úgy, mint Four Tet remekbe szabott tavalyi albumán (There Is Love in You). Még véletlenül sem szavakkal kommunikál a hallgatóság felé (bár egy-két agyonmanipulált vokál-foszlány fel-feltűnik az uszkve egy óra játékidő alatt – de az csak díszítés), hanem érzéseken, benyomásokon keresztül, amelyet az alkalmazott hangok konstellációja által ébreszt fel a hallgatóban.

A harmadik Field album erőssége invenciózusságában rejlik, s gyakorlatilag nem lehet fogást találni rajta. Igazából a hosszúságot sem nagyon érheti kritika, mivel mind a 64 percet kihasználja. Ha valaki vevő a szőrszálhasogatásra, az esetleg felróhatja, hogy egy-egy dallam vagy harmónia nem olyan erős, mint a lemez másik kilencven százalékában. De az ilyen furcsa késztetésekre és észrevételekre nem érdemes sokat adni.

Ajánlott dalok: Is This Power, It’s Up There, Burned Out, Arpeggiated Love, Then It’s White


Then It's White (MP3)
Jobb klikk, mentés másként
(via Pitchfork)


2011. november 7., hétfő

N A GY V Á LLALK O _ZÁS /





Björk
Biophilia
One Little Indian/Polydor
10 dal, 50 perc

7.0


Egy lapon említeni Björk nevét, egészen pontosan zenéjét, illetve a grandiózusságot lehet, egy kicsit szokatlan, viszont ha belegondolunk, ez a fogalom – ha nem is volt teljesen egyértelmű – mindig ott lebegett a szemünk előtt, amikor épp őt hallgattuk. A maga intim, introvertált formájában, de ott volt. Most viszont mindenki kedvenc izlandi művésze (és az ország elsőszámú export terméke) maga rántotta le a leplet erről a sejtelmességről, amikor elkezdte körvonalazni a nagyvilág számára legújabb zenei vállalkozását, a vitathatatlanul nagyszabású Biophilia projektet. Felsorolni is sok a médiumok számát (album, iPhone/iPad/iPod alkalmazások minden egyes dalhoz, multimédia show stb.), amelyeken keresztül el akarja juttatni hozzánk a hírt, mely szerint az anyatermészet és a technológia kéz a kézben járnak. Végső soron sikerül is neki, a részletek azonban hagynak némi kívánnivalót maguk után.

A Biophilia egy kétségkívül gyönyörű album. Fantasztikusan hangszerelt, telis-tele élettel és energiával, szinte tapintható invenciózussággal. Amíg azonban a természet mindig a lehető legjobb alapanyagokkal dolgozik, addig Björk dalai alapvetően közepesek, s ez összegzi is az összes kivetnivalót Björk nyolcadik albumával kapcsolatban. Ugyanakkor tényleg páratlanul szépen reflektálja az artwork-től kezdve a kosztümökön és parókákon át az utolsó gameleste hangig azt, amiről ez az egész projekt szól, mindazonáltal a dalok érezhetően alárendelt pozícióban vannak. Szinte csak kellékek, s egy nagyszabású terv háttérzenéjeként szolgálnak. Aki – stílszerűen – valódi égszakadást és földindulást várt ettől a hangzóanyagtól, az nyilvánvalóan csalódni fog benne. Ez azonban nem zárja ki a rejtett szépségek felfedezésének lehetőségét, amelyekből bőven akad. Csak amíg a Debut, a Post és kiváltképp a Homogenic az eleve erős dalok mellett – magához Izlandhoz hasonlóan – temérdek eldugott bájt tartalmaztak, addig a Volta-hoz hasonlóan Biophilia-t a külsőségek teszik kerek egésszé, s ez az a pont, ahol visszafelé sül el Björk fegyvere.

Ajánlott dalok: Crystalline, Cosmogony, Virus, Sacrifice, Mutual Core











Florence + The Machine
Ceremonials
Island
12 dal, 56 perc

6.5


Nem túlzás azt állítani, hogy az indie zenére akár csak egy kicsit is fogékony része a világ zenefogyasztói társadalmának gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva várta a második Florence + The Machine albumot. Én is köztük voltam, s engem leginkább az csigázott fel, hogy a produceri munkát ezúttal nem csupán részben, hanem teljes egészében Paul Epworth vállalta el. Az ő szerepe azért volt kiemelten fontos a Ceremonials összerakásában, mert a három évvel ezelőtti Lungs c. első Florence lemez legjobb tételeit (Rabbit Heart, Howl, Cosmic Love, Blinding), azokat a dalokat, amelyek azt az érdekes gerincet adták annak az egész hangzóanyagnak, nos, azt javarészt neki köszönhetjük. Annak ellenére, hogy ezúttal az előző anyagnál egy sokkal összefogottabb, kohézívebb, sokkal inkább egy irányba tartó lemezről van szó, a Ceremonials nem úgy áll össze, ahogy azt jogosan elvártuk.

A Lungs-zal kapcsolatban az idegesített a legjobban, hogy egy alapvetően nagyszerű lemezről volt szó, a Kiss with a Fist és a Between Two Lungs azonban csúnyán bemocskolta a képet. Előbbi egyszerűen totálisan elütött a hangzástól, utóbbi pedig szimplán langymeleg és jellegtelen volt. Na, most ilyen nincs szerencsére. Helyette azonban akad jó pár gyenge lábakon álló pillanat. Az Only If for a Night nem éppen a legjobb kezdés, a Dog Days Are Over-rel még véletlenül sem említhető egy lapon, de mivel érezhetően valami nagyobb dolognak van alárendelve, ezért még éppen szemet hunyunk felette, mondván, hogy majd idővel megkedveljük. Ellenben a nettó unalmas Never Let Me Go-val, a pengeélen táncoló Breaking Down-nal, az alapvetően jó, de túlságosan elnyújtott Seven Devils-zel, az erőlködő Heartlines-zal és az ignoranciába fulladó utolsó két tétellel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Ennél is nagyobb aggodalomra ad okot, hogy a Ceremonials legjobb pillanatairól (lásd: ajánlott dalok) sem mondható el, hogy annyira erősek lennének, hogy felhúzzák valamennyire a végeredményt.

A goth-os beütés, a drámai előadásmód és még sok más faktor megmaradt, amelyek egyedi konstellációjának köszönhetően megszerettük két éve ezt az együttest, plusz a jelentős soul áthallások kellemes kis vérfrissítést hajtottak végre. Viszont az a letaglózó, semmihez sem hasonlítható élmény, amit az előző lemez jó néhány tétele (Howl, Drumming Song, Hurricane Drunk stb.) gyakorolt az egyszeri hallgatóra ezúttal elmarad. Ha úgy tetszik, kiveszett valami a hangzásból, ami a Florence + The Machine érzés kvintesszenciáját adta.

Ajánlott dalok: Shake It Out; What the Water Gave Me; Lover to Lover; No Light, No Light; Spectrum






2011. november 3., csütörtök

PLAYLIST _ ST R A N GE AND U N PRODU CTIVE TH INKIN G /






1. Anstam - Watching the Ships Go Down
2. Daphni - Ahora
3. Pantha du Prince - The Splendour
4. Modeselektor - Kill Bill Vol. 4
5. Luke Abbott - Whitebox
6. Scuba - On Deck
7. Martyn - Mega Drive Generation
8. Mondkopf - The Song of Shadows
9. Purity Ring - Lofticries
10. James Blake - At Birth
11. Nicolas Jaar - Don't Break My Love
12. Massive Attack vs. Burial - Four Walls