Danger Mouse & Daniele Luppi
Rome
Parlophone
15 dal, 35 perc
8.5
Vannak lemezek, amelyek kapós dallamok konstellációjaként jellemezhetők. Vannak olyanok, amelyek rendkívül erős atmoszférával operálnak. És vannak olyanok, amelyek e kettőt egyesítik. Utóbbi rendkívül fontos jellemzője minden jó lemeznek, ezt bárki megmondja. S talán abban is egyet lehet érteni, hogy vannak olyan albumok, amelyek inkább az előző két lehetőség valamelyikére helyezik a hangsúlyt. Danger Mouse és Daniele Luppi első közös hangzóanyaga egészen pontosan a második opcióra helyezi a hangsúlyt.
A Theme of Rome már legelső taktusaival megadja az alaphangot, amely elől egyszerűen nem menekülhetünk, kérlelhetetlenül rabjai leszünk, ha szeretjük a spagetti western-t, ha nem. Ugyanis - aki esetleg nem tudná - a Rome egy ún. spagetti western koncept lemez, amit két Los Angeles-i székhelyű zenész álmodott meg, s vett fel jó néhány év alatt, többek között Ennio Morricone egykori közreműködőivel. Azonban az album erőssége nem ebben, nem a külcsínben rejlik, azzal csak eladják a végterméket, akárcsak azzal, hogy Jack White és Norah Jones nevét rányomtatják a borítóra (mert hogy ők is közreműködtek). Hanem abban az erős fókuszáltságban, amit például az imént említett bevezető tétel (is) alátámaszt. A Rome egy okos, jól kidolgozott poplemez, amelyen minden egyes hang a helyén van, s annak ellenére, hogy szinte mindent patikamérlegen mértek ki, mégsem roskad össze az egész projekt a lélektelen professzionalizmus terhe alatt.
Egyébként a spagetti western hangulat, s annak műfaji sajátosságai csupán csak megadnak egy biztos és bizonyos alaphangot, amire minden más épül: a pszichedelikusan csörömpölő dobok, a pattogó basszusfutamok, no és persze a magával ragadó melódiák. Ugyanis amellett, hogy a Rome elsősorban egy hangulat-album, bizony akad rajta egy-két bivalyerős dallam is, amelyek jó ideig beköltöznek hallójáratainkba. Ilyen például az elsőként mutatóba kiadott dupla A-oldalas kislemez, a Two Against One / Black. Nem mellesleg minden egyes dal, minden egyes ötlet és akkord a végjátéknak van alárendelve, akárcsak egy filmben, s bár ebből a szempontból lett volna még mit alakítgatni ezen a lemezen, mégsem lehet különösebb okunk a panaszra. A Rome egyértelműen az év egyik legjobb lemeze.
Ajánlott dalok: Season's Trees, Roman Blue, Two Against One, Black, The World
Rome
Parlophone
15 dal, 35 perc
8.5
Vannak lemezek, amelyek kapós dallamok konstellációjaként jellemezhetők. Vannak olyanok, amelyek rendkívül erős atmoszférával operálnak. És vannak olyanok, amelyek e kettőt egyesítik. Utóbbi rendkívül fontos jellemzője minden jó lemeznek, ezt bárki megmondja. S talán abban is egyet lehet érteni, hogy vannak olyan albumok, amelyek inkább az előző két lehetőség valamelyikére helyezik a hangsúlyt. Danger Mouse és Daniele Luppi első közös hangzóanyaga egészen pontosan a második opcióra helyezi a hangsúlyt.
A Theme of Rome már legelső taktusaival megadja az alaphangot, amely elől egyszerűen nem menekülhetünk, kérlelhetetlenül rabjai leszünk, ha szeretjük a spagetti western-t, ha nem. Ugyanis - aki esetleg nem tudná - a Rome egy ún. spagetti western koncept lemez, amit két Los Angeles-i székhelyű zenész álmodott meg, s vett fel jó néhány év alatt, többek között Ennio Morricone egykori közreműködőivel. Azonban az album erőssége nem ebben, nem a külcsínben rejlik, azzal csak eladják a végterméket, akárcsak azzal, hogy Jack White és Norah Jones nevét rányomtatják a borítóra (mert hogy ők is közreműködtek). Hanem abban az erős fókuszáltságban, amit például az imént említett bevezető tétel (is) alátámaszt. A Rome egy okos, jól kidolgozott poplemez, amelyen minden egyes hang a helyén van, s annak ellenére, hogy szinte mindent patikamérlegen mértek ki, mégsem roskad össze az egész projekt a lélektelen professzionalizmus terhe alatt.
Egyébként a spagetti western hangulat, s annak műfaji sajátosságai csupán csak megadnak egy biztos és bizonyos alaphangot, amire minden más épül: a pszichedelikusan csörömpölő dobok, a pattogó basszusfutamok, no és persze a magával ragadó melódiák. Ugyanis amellett, hogy a Rome elsősorban egy hangulat-album, bizony akad rajta egy-két bivalyerős dallam is, amelyek jó ideig beköltöznek hallójáratainkba. Ilyen például az elsőként mutatóba kiadott dupla A-oldalas kislemez, a Two Against One / Black. Nem mellesleg minden egyes dal, minden egyes ötlet és akkord a végjátéknak van alárendelve, akárcsak egy filmben, s bár ebből a szempontból lett volna még mit alakítgatni ezen a lemezen, mégsem lehet különösebb okunk a panaszra. A Rome egyértelműen az év egyik legjobb lemeze.
Ajánlott dalok: Season's Trees, Roman Blue, Two Against One, Black, The World
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése