2010. április 25., vasárnap

_M AGNUM OPU/S / V I O LATO_R


Depeche Mode
Violator
1990
Mute / Sire/Reprise
47 perc

Előzmények
A nyolcvanas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy leáldozóban van az akkori talán legnagyobb popzenei trend, a szintipop. Az egy ujjal elpötyöghető világra szóló slágerek már mind a múlté voltak, a sajtó és a közönség egyaránt valami újra volt kiéhezve. Ez egyrészt egy teljesen természetes folyamat, hiszen az emberi kreativitásnak pont az lényege, hogy mindig új távlatokat keres és nyit. Másrészt azonban a művészeknek jókora fejfájást okoz: vagy (újfent) követni fogják az aktuális hullámot, vagy ők mondják meg, hogy mi legyen, esetleg úgy is dönthetnek, hogy abbahagyják. A Depeche Mode úgy döntött, hogy a saját útját kezdi el járni, amelyet a szépen, lényegre törően a Violator c. 1990-ben megjelent lemezükön fejeztek ki.

A mű
A fülbemászó szinti futamok természetesen megmaradtak, de összességében egy sokkal összetettebb hangzást sikerült Martin Gore-nak megálmodni, amely nem csak az akkori trendekre volt formáló hatással, de az együttes későbbi albumaira is rendkívül nagy hatást gyakorolt. Bár a kánon általában nem ezt a lemezt jegyzi a legjobbként, vagy éppenséggel elsőként, a Violator egyértelműen az egyik legjobb és legfontosabb szinti-rock album, amelyen a húros és billentyűs hangszerek, a dobgépek és az éteri hangok kéz a kézben járnak és tökéletes konstellációban állnak egymással. Nem mellesleg Flood (a hangzóanyag producere) és a tagok egyaránt örömmel emlékeznek vissza a felvételekre. Példának okáért Andy Fletcher a lemez nyitótételét, a World in My Eyes-t szereti a legjobban játszani, ami nem csoda, hiszen – amellett, hogy egy makulátlan popdal –a DM egyik legjobb felvétele is egyben. Persze, nem szabad megfeledkezni az emlékezetes klippel megtámogatott örökbecsű Enjoy the Silence-ről, ahogy a Policy of Truth „egyszerű zsenialitásáról” és a Personal Jesus korszakalkotó mivoltáról sem.

Utóélet
A Violator – amellett, hogy talán az együttes legjobb albuma – azért is fontos, mert meghozta a DM-nak a hőn áhított világsikert. Ez persze később eléggé ambivalens hatással volt a tagokra. A következő sorlemez, a Songs of Faith and Devotion ha lehet még több rajongót szerzett az együttesnek, de ennek súlyos ára volt. Ahogy a bevitt tudatmódosító szerek mértéke nőtt, úgy csökkent az együttes berkein belül a pozitív légkör és a munkamorál. Többek között ennek hatására lépett ki 1995-ben Alan Wilder is, a szakítás után pedig valami esszenciális tűnt el a hangzásból, amelyre két kiváló példa a soron következő Ultra és utána az Exciter. A sokévnyi szenvedés után azonban Martin Gore-nak és csapatának sikerült magát összeszedni, a sérelmeket azonban meg kellett énekelni ahhoz, hogy letudják az ellentéteket egymás között és a démonaikat is elűzzék (Playing the Angel). Az ismét felhőtlen és végletekig pozitív hozzáállást hivatott prezentálni a tavalyi Sounds of the Universe, amely egy kissé unalmas, bágyadt és talán túl hosszú lett, mégis jó látni, hogy ismét barátokként képesek együttműködni egy kreatív folyamatban.

A Violator-t 2006-ban újrakeverve ismét kiadták egy bónusz DVD-vel, amelyen B-oldalas dalok, az album 5.1-es keverése és egy dokumentumfilm is megtalálható.



Depeche Mode - Enjoy The Silence
Uploaded by EMI_Music. - Music videos, artist interviews, concerts and more.


Depeche Mode - Personal Jesus
Uploaded by EMI_Music. - Watch more music videos, in HD!


Depeche Mode - Policy Of Truth
Uploaded by Stella78. - Watch more music videos, in HD!

2010. április 18., vasárnap

MG_M T_ CONGRATU LATION/S


MGMT
Congratulations
Sony
44 perc

Értékelés: 7.5/10


2008-ban még az is leborult az MGMT bemutatkozó lemeze, az Oracular Spectacular előtt, aki valójában véka alá rejtette rajongását. Bár én speciel nem vallottam magam annak (mármint rajongónak) – és még most se mondanám, hogy az vagyok –, a Time to Pretend és a Kids mindenképpen meggyőző popteljesítményként elkönyvelhető dalok. Más kérdés persze, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser teljesen máshogy képzelte el pályafutását. Jelen lemez ismeretében azonban meg merem kockáztatni, hogy azok, akik korábban bőszen másolgatták az iPod-jukra a fentebb említett kislemez dalokat, de tulajdonképpen az OS első öt számánál tovább soha sem merészkedtek most kifejezetten kétségbeesett arcot vághatnak – így beteljesítve a duó akaratát.

Nem hinném, hogy az első albumot beetetésnek szánták volna, viszont kétségkívül erős és ideális indítás volt. Ha az MGMT szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, akkor „csupán” arról van szó, hogy jócskán félreértelmezték a művészetüket. Van ilyen, előfordult már ezerszer. A Congratulations viszont ahelyett, hogy megalkudna, tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot saját tengelye körül, mindennemű slágerességet leráz magáról és végre úgy mutatja be az MGMT-t, ahogy az valójában kinéz: egy vérbeli neo-pszichedelikus együttesnek. Ily módon kevésbé félreértelmezhető az üzenet, amelyet zenéjükkel tolmácsolni szeretnének, ugyanakkor – egy másik szinten – sokkal bonyolultabb lett az egész hangzás. Szerencsés, hogy sokkal direktebb a hangvétel, ez viszont ugyanakkor zavarba ejtő kuszaságot (azaz: (szinte) teljes értelmezhetetlenséget és nehéz követhetőséget) eredményez, amely a pszichedéliára annyira jellemző. Másrészt viszont ez – számomra legalábbis – egy sokkal szerethetőbb MGMT. Egy olyan MGMT, amely végre teljes pompájában tündökölhet és végre olyan zenét szállíthat a hallgatósága számára, amire büszkék lehetnek.

Ez az új MGMT azonban egy kicsit aggasztott eleinte, hiszen az előzetesen bemutatott Flash Delirium egy kifejezetten tömény dal, amit bizony emészteni kell. Szerencsére nem mind a kilenc szerzemény ilyen, a címadó dal például kifejezetten egyszerű és közérthető. Szintén VanWyngarden és Goldwasser számlájára írható, hogy valahogy sikerült jobban eltalálniuk a balanszokat, illetve ügyesebben manővereznek a hangulati csomópontokkal, amelynek eredményeképpen nehezebben lankad a figyelmünk, de sajnos a dalok többsége még mindig nem elég erős ahhoz, hogy majd’ negyvennégy percen át lebilincseljenek minket. Ezt a helyzetet a slágerek teljes hiánya bizonyos szempontból ronthatja, hiszen egy-egy ismerős vagy könnyebben befogadható dallam remek kapaszkodóul szolgálhatna, így viszont – bizonytalan úszókként, ismeretlen vizeken – egy kicsit bajban lehetünk. De ha az Arctic Monkeys tavalyi lemezét veszem alapul, akkor többszöri nekifutás után egészen meg lehet kedvelni az obskúrusabb területeket is. A Congratulations egyik további vitathatatlan érdeme az, hogy amellett, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser szinte folyamatos öniróniát gyakorolnak, valahogy sikerül azokra a popszemélyiségekre is kivetíteni ellenérzéseiket, akiknek már bizony kijárna a feddés (lásd: a hetedik és nyolcadik dalok címét).

Összegezve tehát ez az új MGMT közvetlenebb, ezzel egyetemben bonyolultabb is. Azoknál egyértelműen kicsapja majd a biztosítékot, akik a Time to Pretend-el és a Kids-el ismerték meg a New York-i együttest, viszont számukra is mindenképp ajánlatos egyszer-kétszer nekifutni az új hangzóanyagnak, már csak azért is, mert talán ily módon sikerül egy kicsit elmélyedniük a nem mainstream zenék kiváló világában is.

Ajánlott dalok: It's Working, Song for Dan Treacy, Brian Eno, Congratulations



2010. április 11., vasárnap

JÓNSI/ GO_



Jónsi
Go
XL Recordings / Capitol
40 perc

Értékelés: 8.5/10

A Testvérek c. film döbbentett rá arra, hogy az általam kedvelt zenék, meg úgy általában a zene, mint olyan (ez alatt a klasszikus és a populáris műfajt egyaránt értve) tulajdonképpen – ahhoz a bizonyos testápolóhoz hasonlóan – csak egynegyed részt szól önfeledtségről, vidámságról, túláradó pozitív érzésekről, ha úgy tetszik „puhaságról” (és itt elsősorban nem Lady Gaga-ra vagy egyéb hasonló popzenei torzszülöttekre kell gondolni). A fennmaradó háromnegyed mindenképp a melankólia, a fájdalom, a boldogtalanság valamilyen leképeződése, és ez tulajdonképpen így is van rendjén. Ha jobban belegondolunk – Anna Freud elképzelései alapján, aki ugyebár azt mondta, hogy a művészek a művészetüket használják fel az érzelmeik szublimálásához – éppen ezért szeretjük oly sokan a muzsikát (meg az irodalmat, a festészetet, stb.). Éppen ezért van oly sokunknak fülhallgató a fülében, vagy éppen ezért szeretünk hátradőlni egy kényelmes karosszékben és hallgatni kedvenc lemezünket. Azonosulni tudunk ezekkel az érzésekkel és végül is megnyugvással tölt el minket, hogy „nem vagyunk egyedül”.

Miután a művészek kiírták magukból azt az elképesztő mennyiségű fájdalmat és sötétséget, teljesen természetes módon valami újat akarnak. Mint egy kisgyerek, aki megunja a játékszerét. Olyasmire vágynak, ami megfelelő módon tudja visszaadni az éppen aktuális benyomásaikat, új keletű érzéseiket. Ez alól a Sigur Rós sem kivétel, akik elképesztően sötét és rengeteg gyermekbetegséggel küszködő első albumuk (Von) után elárasztották a könnyűzenei szcénát világrengető erősségű spleenjükkel [Ágætis Byrjun, ( )]. Ha belegondolunk, teljesen logikus lépés volt tőlük a Takk... és a harsányabb, még inkább örömteli Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust. Ugyanakkor valami megmozdult a frontember, Jónsi lelkében is. Igazából nehéz lenne megállapítani, hogy mi történhetett, még jelen lemez ismeretében is. Mindenesetre – a fanyalgókkal ellentétben, akik ki vannak/voltak éhezve egy nagy adag kaotikusan berendezett kilátástalanságra – engem legalább annyira el tud varázsolni ez az életvidám kép és hangzás, mint a korábbi művek. És ez alól, mint az már kiderülhetett, a Go sem kivétel.

Jónsi új albuma sajnos és szerencsére nem mutat fel semmi újat. Szerencsére, mert nyilván nem akart túl nagyot markolni. A Go esetében sokkal inkább arról van szó, mint Thom Yorke 2006-os szólóalbumának esetében. Leginkább olyan dalokat és ötleteket vonultat fel, amelyek egészen egyszerűen nem illeszkedtek a Sigur Rós hangzásába. Ami pedig a sajnos részt illeti, tőle (ill. tőlük) már megszoktuk, hogy mindig valami radikálisan újat, megbotránkoztatóan jót tesznek le az asztalra. A Go ezzel ellentétben csak kitágítja a határokat, egy minden eddiginél szélesebb perspektívából mutatja meg azt a zenei horizontot, amelynek csodálásából ők ihletet merítenek. Tehát az a folyamat, amely valamikor a Takk... c. Sigur album környékén kezdődött el és a két évvel ezelőtti Með Suð... albumon folytatódott most tulajdonképpen kicsúcsosodik, eléri tetőfokát. Hatalmas pluszpont, hogy mindez úgy történik, hogy az önismétlés legkisebb jelét sem lehet felfedezni.

A Go egyébként folyamatosan két véglet között ingázik. Egyrészt a legutóbbi SR album nyitótételének (Gobbledigook) ewok techno-ja egyértelműen uralja a lemezt, Samuli Kosminen (Múm) elképesztő ritmusszekciót hozott létre Jónsinak. Az érem másik oldala, azaz a másik véglet pedig az elszállt nagyzenekari tételek rabul ejtő melódiái és itt-ott melankóliája, amelyek legalább annyira meghatározzák az album hangzását, mint az előző véglet, és amelyért pedig Nico Muhly-nak mondhatunk köszönetet. A kettőt Jónsi földöntúli, éteri hangja, illetve Peter Katis folyamatos produceri lélekjelenléte fogja össze és formálja pompás egységgé.

Jónsi első szólóalbumát nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek. Azoknak, akik meg szeretnének ismerkedni a Sigur Rós-sal kiváló kezdőpont lehet a Go, ugyanis ez a legkönnyebben befogadható munka, amely valamilyen szinten az együtteshez kapcsolódik. Azok számára pedig egy érdekes kísérlet lehet, akik már eleve ismerik a Rós-t, az ő figyelmüket viszont mindenképp felhívnám arra, hogy mielőtt megnyomják a lejátszás gombot kapcsolják ki az elméjükben a Sigur Rós feliratú gombot, mert bizony a Go-nak csak nagyon kevés köze van az együtteshez, legfőképpen annak hangzásához.

Ajánlott dalok: Go Do, Animal Arithmetic, Tornado, Boy Lilikoi, Sinking Friendships, Kolniður, Grow Till Tall























2010. április 9., péntek

_Ú J RADIO/HEA_D DALOK_


Super Collider




The Present Tense




Open the Floodgates




Lotus Flower (Moon Upon a Stick)




Skirting on the Surface




Judge, Jury & Executioner




The Daily Mail




Give Up the Ghost




I Froze Up




Mouse Dog Bird




Let Me Take Control

2010. április 6., kedd

BROK EN BELL S_ BRO KE N B E L LS


Broken Bells
Broken Bells
Columbia Records
37 perc

Értékelés: 6.5/10

Danger Mouse popzenében betöltött szerepkörének megfelelő azonosításához elengedhetetlen egy hasonlat alkalmazása: ő a popzene Tarantino-ja. A Broken Bells bemutatkozó lemezét hallgatva azonban az embernek olyan érzése támadhat, hogy Danger Mouse nem más, mint az alternatív zene Timbaland-je. Ha ugyanis valaki ismer négy bizonyos lemezt (lásd lentebb), amiről tudja, hogy Brian Burton közreműködésével látott napvilágot, akkor akár anélkül is megmondja, hogy benne van a keze a Broken Bells dologban, hogy kinyitná az albumhoz tartozó füzetet, vagy rákeresne a neten.

A James Mercer (The Shins) közreműködésével létrejött projektre akár egy félórás Danger Mouse ajánlóként is tekinthetünk. Ha a modellek portfóliókat állítanak össze, a professzorok pedig publikációs listákat, akkor a producereknek csak előnyükre válhat, ha mindenféle side projekt-ben mutatják meg, hogy mit is tudnak. Amit aztán az együttesek/előadók jól meghallgatnak és alkalmazzák őt a stúdiómunkálatokra. Talán így a legkönnyebb jellemezni azt, amit ez a lemez nyújthat nekünk. Mert bár intenzíven jelen van a Shins agytröszt Mercer, és egy-egy ponton (Mongrel Heart, The Mall & Misery) kifejezetten lehet érezni – sajnos csak érezni –, hogy mennyi mindent kihozhattak volna ebből az együttműködésből, Burton mégis a hangzóanyag háromnegyedében domináns figuraként jelenik meg. Túlnyomó részt a Gnarls Barkley, azon belül is a St. Elsewhere pszichedelikus soul-ja van jelen (Mercer egyébként nagyon jól hozza Cee-Lo szintjét, de azt persze nem lehet átugorni), de itt-ott felfedezhetünk egy-két fogást, amit Beck legutóbbi stúdiólemezén (Modern Guilt) alkalmazott. A pattogó és egészen egyszerűen lebilincselő dob sound egyértelműen a Good, the Bad & the Queen 2007-es lemezéről lett átemelve (Tony Allen, naná), ennél csúnyábban járt viszont a Demon Days c. Gorillaz albumról a Kids with Guns c. felvétel, amelyet gondolkodás nélkül lemásoltak (The Ghost Inside). Hát jól van ez így?

Mindenesetre a dalok többsége meggyőző színvonalú, a talán kicsit túl egyértelmű hatásokat (vagy inkább nyúlásokat?) egy kis extra stúdiózással jobban el tudták volna simítani (meg persze Danger Mouse egóját is elnyomhatták volna egy kicsit). Bemutatkozó lemeznek azonban egyáltalán nem rossz! Megmutatták nekünk, hogy honnan jöttek, mit szeretnek, és mit akarnak. Ez már bőven elég ahhoz, hogy egy sokkal erősebb második lemezt tegyenek le az asztalra.

Ajánlott dalok: The High Road, Vaporize, Mongrel Heart, The Mall & Misery