2011. március 27., vasárnap

SZ UF L_A/




The Strokes
Angles
RCA / Rough Trade
10 dal, 34 perc

5.5

Az ég szerelmére, persze, hogy magasak az elvárásaink, elvégre arról az együttesről van szó, akik elkészítették az Is This It-et, az előző évtized egyik legfontosabb és legjobb albumát! Ugyanakkor Julian Casablancas és cimborái is emberek, ez nyilvánvaló. Ebből fakadóan pedig hibázhatnak, tévedhetnek a legkülönfélébb módokon. S ez így normális. Azonban annak ellenére, hogy az Angles csapnivaló album lett, mégsem szabad lebecsülni, szó nélkül elmenni mellette.

Egyrészt elégedettek lehetünk, hogy öt év után új Strokes lemezt vehetünk a kezünkbe. Kivételesen ronda borítóval lett megáldva, de legalább itt van. Végre. Másrészt örüljünk, hogy a New York-i kvintett végre valahára magához tért. A tagok nem csináltak belőle nagy titkot, hogy valóban nehéz szülés volt a negyedik lemez, a kezdeti, Joe Chicarelli-vel felvett zsengék például ki is lettek hajítva. Na, nem mintha mindenki egyöntetűen meg lenne elégedve a mostani teljesítménnyel, de legalább újra összekovácsolódtak. Mindazonáltal ez is egy sorlemez, ezt is értékelni kell. Önmagában. Legfeljebb enyhítő körülményeket hozhatunk fel mentségként.

Az igazat megvallva, semmi kedvem védeni ezt az öt ficsúrt. Megvolt mindenük, amit egy rock sztár csak kívánhat: tehetség, elismerés, pénz, nők, no és persze garázs. Ha úgy vesszük, egészen ügyesen másztak ki a fényre (Is This It, Room on Fire), s teljesen érthető a kísérletezés iránti vágy is (First Impressions of Earth). Ami viszont ezután következett, számomra teljesen indokolatlan. Széthúzások, ellenségeskedés, többlemeznyi kidobott dal és jóval több side projekt – relatíve kevés idő alatt –, mint amennyit a jó ízlés még megenged. És persze a felismerés: külön-külön nem lehetünk olyan jók, mint együtt. Úgy gondolom, hogy elsősorban nem azért sikerült így az Angles, mert nehéz volt újra összerázódni, hanem azért, mert egyszerűen elveszett valami a kémiából. Valami, ami a Strokes esszenciáját adta. Az a kis tinédzseres felelőtlenség, a bohémság, a szakadtság. 2011-ben sajnos el kellett jutnunk oda, hogy mindez már csak panírként van jelen. Minden egyes mozdulat, dalszöveg-részlet, taktus és akkord programozottnak, előre eltervezettnek tűnik, s mindez szöges ellentéte annak a Strokes-nak, akik tíz éve mutatkoztak be, de még a 2003-asnak, sőt, megkockáztatom a 2006-osnak is. Szinte fáj, hogy egy fülbemászó dallam sem hallható a lemezen, semmi pimaszkodás, csak egy jól érzékelhető, amúgy szimpatikus, de mégis rendkívül erőltetettnek tűnő nyolcvanas évek máz, ami pontosan annyira torz és gejl, mint maga a borító, s inkább unalmas, semmint experimentális.

Megvolt tehát a szükséges rossz, nem biztos, hogy mindenki köszöni szépen. De most már jöhet egy igazi Strokes lemez.

Ajánlott dalok: Machu Picchu, Two Kinds of Happiness, Life Is Simple in the Moonlight



2011. március 22., kedd

KOCKÁZAT OK _ ÉS / MELLÉK HAT Á SOK




The Vaccines
What Did You Expect from the Vaccines?
Columbia Records
11 dal, 36 perc

6.0

Valljuk be, az egész indie színtér egy nagy átverés. Mivel alapvetően divathullámok, nem pedig az egyediség, a saját ötletek határozzák meg, ezért rengeteg - amúgy tehetségesnek tűnő - zenekar szinte pillanatok alatt a süllyesztőben landol. Akinek van, volt, s lesz egy kis esze, megy a saját feje után, laissez faire, laissez passer alapon és túlélhet. Nyilván nem ők a legjobb példák, de mint az Interpol vagy az Editors. Nem véletlenül ezt a két zenekart említettem, hiszen jelen írás alanya, a londoni Vaccines pont hogy őket veszi alapul. Zenéjük alapvetően a New York-iak búskomorságából, s a Birmingham-iek fesztelenségéből áll össze, de azért akad itt egy kis Ramones-féle punk, illetve Jesus & Mary Chain-féle zajosság.

A Vaccines alapvetően közelebb áll a punk-hoz, s nem úgy poszt-punkok, mint a Interpol vagy az Editors. Sokkal nyersebbek, kevésbé kimunkáltak és szofisztikáltak a dalok. Lényegre törőek, nincs felesleges játszadozás, s ezt támasztja alá a dalok hosszúsága is. És ha már a dalokról van szó... Összességében elmondható, hogy egy kellemesen slágeres gyűjteményről van szó, sőt, még az is érezhető, hogy merre szerettek volna haladni. A baj csupán az, hogy Justin Young-ék lemeze képtelen kiszakadni a teoretikus mezőből, szinte minden feltételes módban marad, ugyanis a dalok egyszerűen nem hozzák a mutatóba kiadott, amúgy baromi erős tételek alapján várt és elvárt szintet. A helyzetet csupán súlyosbítja, hogy sokszori hallgatásra sem változik fundamentálisan az egyszeri hallgató véleménye. Egyszerűen nem áll össze a kép, na. Teljesen felesleges azon agyalni, hogy ez vajon miért történhetett így. Ettől függetlenül bizony megérdemelten szerepeltek azon a bizonyos BBC listán (Sound of 2011), egészen biztosan hallhatunk majd tőlük izgalmas dolgokat. De ez most valahogy nem...

Ajánlott dalok: Wreckin' Bar (Ra Ra Ra), Blow It Up, Wetsuit, Nørgaard, Post Break-Up Sex


2011. március 21., hétfő

TAVASZ_I M U S T R /A





Öt év után, március 21-én jelenik meg a Strokes negyedik albuma. Cím: Angles. Esélyek: nem túl sok. A zenekaron belüli széthúzások és konfliktusok sajnos hallhatóan, érezhetően nem tettek jót a kreatív folyamatoknak. Mondjuk, a First Impressions of Earth-höz képest sokkal rosszabb nem lehet.

A teljes album meghallgatható a Strokes honlapján.








Kieran Hebden kiadójára, a Text Records-ra nagyon is érdemes odafigyelni, hiszen időről időre rendkívül izgalmas dolgokat jelentet meg. (Példának okáért ott van Burial és Four Tet közös agymenése, a zseniális Moth / Wolf Club dupla A-oldalas kislemez.)

Ami a 2011-es évet illeti, először is itt van Four Tet és Daphni (Caribou új alteregója) split kislemeze, a Pinnacles / Ye Ye, ami már önmagában is megér egy misét, a márciust mégis Burial és Four Tet március 21-én esedékes dupla A-oldalas kislemeze aranyozza be (Ego / Mirror). Érdekesség, hogy mindkét dalhoz Thom Yorke adta a hangját.





Március 28-án jelenik meg az Editors eddigi karrierjét összegző Unedited c. kiadvány, benne a három stúdióalbum, kiegészítve négylemeznyi ritkasággal, bónusz felvétellel, B-oldallal, illetve egy masszív booklet-tel, telis-tele fotókkal, artwork-kel.










Bár a Broken Bells tavalyi bemutatkozása nem durrant akkorát, mint amit az ember elvárna James Mercer-től és Danger Mouse-tól, mégis érdemes a duó munkásságát nyomon követni. Március 28-án jelenik meg egy EP-jük Meyrin Fields címmel, négy kiadatlan dallal, amelyek közül a Windows már meg is hallgatható.











Április 4-én jelenik meg a Kills negyedik albuma Blood Pressures címmel. (Ennyi négyes... Véletlen?) Az első jelek bizakodásra adnak okot.

Az együttes honlapjáról ingyen letölthető egy új dal: DNA










Az UNKLE már régóta önmaga árnyéka, ennek ellenére az utóbbi három lemezen is akadtak izgalmas pillanatok, ily módon balgaság lenne kihagyni az április 4-én megjelenő Only the Lonely EP-t. Már csak az azt nyitó Money and Run miatt is, amelyben Nick Cave énekel, s be kell vallanom, valóban izgalmas darabról van szó.
Az EP-t egyébként egy héttel később, április 11-én a tavalyi lemez bővített változata követi, Where Did the Night Fall: Another Night Out címmel.



Money And Run (feat. Nick Cave) by UNKLE







Április 4-én tér vissza a Justice Civilization c. kislemezével. Túl sok információt nem osztottak meg ezzel kapcsolatban, össz-vissz egy Adidas reklámunk van.












Fantasztikus bemutatkozó EP-jük (Broken Glass) után, április 11-én jelenik meg a Cat's Eyes cím nélküli bemutatkozó albuma.

A Cat's Eyes hivatalos honlapján ingyen letölthető a Not a Friend c. dal.


Broken Glass EP

Cat's Eyes - Cat's Eyes by Cat's Eyes Music


Cat's Eyes - Best Person I Know by Cat's Eyes Music


Cat's Eyes - Sunshine Girls by Cat's Eyes Music


Cat's Eyes - Love You Anyway by Cat's Eyes Music










Szintén április 11-én esedékes egy új reménység, bizonyos Jamie Woon debütálása. Albumcím: Mirrorwriting.

Interjú a Pitchfork-kal












Ugyanezen a napon, tehát április 11-én adja ki negyedik stúdióalbumát a TV on the Radio is Nine Types of Light címmel. Lehet bizakodni.

TV On The Radio - "Will Do" by Interscope Records






Április 18-án két kisebb, de nem kevésbé fontos kiadvány jelenik meg.





Egyrészt polcokra kerül a Gorillaz tavaly decemberben megjelent - igencsak gyengécske - negyedik albuma (igen, az a bizonyos iPad-album), a The Fall.







Egy feliratkozást követően itt meghallgathatjátok a teljes albumot.






Illetve szintén aznap vehetjük majd kézbe Emika harmadik kislemezét, a Count Backwards címűt is.









Május 2-án jelenik meg a Fleet Foxes várva várt második albuma, a címadó tétel alapján izgalmasnak ígérkező Helplessness Blues.










Május 9-én adja ki a tavaly egészen jót villantó Here We Go Magic vadonatúj EP-jét, The January EP címmel.

Hands in the Sky (via Pitchfork)
(Jobb gomb, mentés másként)






Május 16-án ismét dúskálhatunk majd az újdonságokban.




Először is, aznap jelenik meg kedvenc new york-i neurotikus elektro-művészünk, azaz Moby legújabb lemeze Destroyed címmel. A Wait for Me elektronikusabb változatára számíthatunk.












Szintén május 16-ra datálták Danger Mouse és Daniele Luppi Rome projektjének első manifesztumát, valamint Nick Cave-ék is aznap adják ki Collector's Edition sorozatuk harmadik installációját, amely tartalmazni fogja a Let Love In, Murder Ballads, Boatman's Call, illetve No More Shall We Part c. lemezeket.







Május 30-án jelenik meg a Death Cab for Cutie legújabb albuma, a Codes and Keys, három évvel az igencsak kellemes Narrow Stairs után.

Codes And Keys (Gibbard Solo, Live in SF) by TwentyFourBit.com

When The Sun Goes Down On Your Street (Gibbard Solo, Live in SF) by TwentyFourBit.com



Ami pedig a nyarat illeti, egyelőre három igazán izgalmasnak ígérkező kiadványról tudhatunk.



Június 6-án jelenik meg az Arctic Monkeys negyedik albuma Suck It and See címmel, ami Matt Helders dobos szerint egy kicsit könnyebben hozzáférhető hangzóanyag lesz, a két évvel ezelőtti Humbug-hoz képest.









Szintén júniusban és szintén 6-án adják ki második dolgozatukat a matek rock színtér üdvöskéi. A Battles új albumának címe Gloss Drop, s hosszas huzavona, számos együttesen belüli konfliktus után jelenik meg.

Új dal: Ice Cream








Júliusban pedig jön a Horrors harmadik albuma, melynek ők voltak a producerei. Többet egyelőre nem tudni.





THE KINKS
A Kinks idén több lemezét is újra kiadja, teljesen újrakeverve, extrákkal megspékelve.
Március 28-án jelenik meg újra a Kinks, a Kinda Kinks, s a Kink Kontroversy. Ezt követi májusban az Arthur és a Muswell Hillbillies c. lemezek, a Face to Face és a Something Else pedig júliusra várható.




THE FLAMING LIPS
Valamikor március végén jelenik meg a Flaming Lips legújabb kiadványa, egy négyszámos 12"-es EP, amit áprilisban egy tőlük megszokott hibbant kiadvány követ majd. Ez nem más, mint egy USB pendrive, néhány új dallal, a trükk - s egyben az agymenés kulcsa - pedig az, hogy gyakorlatilag át kell enni magunkat ahhoz, hogy megkaparinthassuk a dalokat. És hogy min kell átenni magunkat? Hát egy gumicukorból készült koponyán, mi máson?




SOUNDTRACK ROVAT
A turnézás mellett a tavaly nagyot szakító National talált némi időt, hogy idén két új dallal is meglepje rajongóit. Mind a Think You Can Wait (melyben Sharon Van Etten is közreműködik, akinek legújabb albumán az egyik Dessner tesó is dolgozik), mind a másik dal egy-egy soundtrack-en jelenik majd meg. Előbbi a Win Win c. fimén, utóbbi pedig a Portal 2 nevű játékén.



Beck nyilvánvalóan nem a közeljövőben fog előrukkolni új stúdióalbummal, addig is érdemes odafigyelni soundtrack kontribúcióira, illetve produceri munkájára. Ami az előbbit illeti, az I Am Number Four c. filmhez egy új dallal (Curfew) járul majd hozzá.



COMING SOON




Szépen lassan csordogálnak az információk Damon Albarn idei projektjeiről. Először is, itt van a Gorillaz tavalyi második lemezének (The Fall) április 18-i (fizikai) megjelenése, másodszor pedig tudható, hogy még 2011-ben bemutatkozik új zenekara, melyben Tony Allen dobol, Flea pedig basszusgitározik. Emellett nemrég azt is elárulta, hogy nyáron mutatják be Doctor Dee c. második operáját, melynek nem csak a zenéjét szerezte, de szerepelni is fog benne.



És ha már így közel kerültünk egy kicsit a Blur-höz (akik egyébként nemrég összegyűltek egy kis akármire, amiről végül is nem lehet tudni semmit): Graham Coxon új albumot ad ki idén. Információk még nincsenek, csak az biztos, hogy lesz valamikor valami.





Björk hamarosan turnéra indul, ami azt jelenti, hogy valószínűleg már csak az utolsó simításokat végzi Biophilia c. lemezén. Mindemellett Michel Gondry-val dolgozik egy filmes, vizuális, s várhatóan szemet és látóidegeket gyönyörködtető projekten.






Paul Epworth neve számtalan kiváló lemezen feltűnt már, elsősorban produceri munkája alapján ismerhetjük őt, idén azonban kiad egy stúdióalbumot is, de erről egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy nem az ő neve lesz feltüntetve a borítón, hanem egy új alteregójáé.






Gőzerővel folynak a második Florence + the Machine lemez munkálatai, s ha minden jól megy, még idén megjelenhet az anyag. Florence Welch azonban semmi konkrétumot nem árult el azon kívül, hogy az új anyag kevésbé fog belekről és vérről szólni.






Ha lehet hinni a hírmondásoknak, finisbe ért a Spiritualized következő sorlemeze is - már ami a felvételeket illeti. Egy őszi megjelenésre számíthatunk, illetve - Jason Pierce szerint - némi visszatérést az 1997-es Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space c. mestermunka hangzásához.



Trent Reznor és társai épp az utolsó simításokat végzik a How to Destroy Angels bemutatkozó albumán. Szintén egy őszi megjelenésre számíthatunk, amelyet egy rövid turné követ, majd az indusztriális zene atyja visszatér egy kicsit a Nine Inch Nails berkeibe.





Az angol Big Pink trip-hop albumot ígért 2011-re. Kíváncsian várjuk.

2011. március 20., vasárnap

FEJ_LŐ/D É S I I RÁNY_OK/




Elbow
Build a Rocket Boys!
Fiction / Polydor
11 dal, 52 perc

8.5

Ugyebár eddigi pályafutása során az Elbow már kiadott minimum két olyan lemezt (Asleep in the Back, The Seldom Seen Kid), ami alatt kis híján beszakadt az asztal. Amikor felröppentek a hírek a folytatással kapcsolatban, a kérdés csupán az volt, hogy merre tovább? Hát erre, a Build a Rocket Boys! irányába!

Nem árulok zsákbamacskát, a manchesteri együttes idei dolgozata hagy némi kívánnivalót maga után. Nem tökéletes munka, ahogy az előbb említett kettő sem volt az. De szükségünk van-e egyáltalán ilyen fogalmakra, mint a tökéletesség, amikor tudható, hogy minden egyes lemez csak egy pillanat elnyújtott lenyomata, s a pillanat varázsa idővel – ha nem is tűnik el teljesen – megfakul. Nyilvánvalóan lesznek lemezek, amiket még évek, évtizedek múlva is emlegetni fogunk, s amelyek még sokáig fontos hivatkozási pontok lesznek. S lesznek olyanok, amelyek itt és most, az adott pillanatban működnek igazán jól. Nem tudom előreforgatni az idő kerekét, de gyanítom, a Build a Rocket Boys! is egy ilyen hangzóanyag.

Az Elbow gondolom tudta, hogy a Mercury-díjas Seldom Seen Kid-del saját magának adta fel a leckét, s már az is nagyra értékelendő, hogy nem futamodtak meg a kihívás elől. Hiszen, ha belegondolunk, ez az igazi fejlődés lehető legjobb útvonala; léc fel, majd nekirugaszkodás. Mindezek ellenére első, sőt még második hallgatásra is az ember alig akar hinni a fülének. Amíg az előző lemez tizenegy tételéből minimum hét elsőre belopta magát a szívünkbe, addig a mostanit hallgatva alig találni ilyen momentumokat. Tudom, nem szép dolog folyamatosan előző munkákat citálni (és recitálni), de ez az állapot egyszerűen zavaró. Idővel, s a hallgatások számának exponenciális növekedésével azonban megérthetjük, hogy miről is van itt szó. Nem mennék bele mindenféle interpretációs lehetőségbe, ha egy mód van rá. Az legyen mindenki házi feladata. Azonban ha másért nem is, hát azért megéri megbirkózni az új anyaggal, hogy felfedezzük azt a gyönyörű, s oly törékeny összhangot nyersesség és fennköltség, dög és finom panír között. A Build a Rocket Boys! erőssége ugyanis ebben rejlik, nem pedig abban az egy-két emlékezetes himnuszban (The Birds, With Love, Open Arms), s nem is a Neat Little Rows slágerességében.

Tehát az Elbow ismét „alkotott” – a szó legnemesebb értelmében. De ahogy az eddigi albumok, úgy ez is egy újabb hallgatói stratégia kifejlesztését igényli. Hogy ne csak ők, hanem mi, könnyűzene-rajongók is fejlődjünk.

Ajánlott dalok: The Birds, Lippy Kids, With Love, Neat Little Rows, The Night Will Always Win, Open Arms


2011. március 17., csütörtök

A_Z ÉV TIZ/E D LEG JO B B /V IDEÓI 2 0 0_6



ARC_T I C MONKEY/ S W H E N T H E_SU N G O E S D /OW N
Bár a View from the Afternoon is egy remekül sikerült klip, a When the Sun Goes Down mégis hitelesebben adja vissza mindazt, amivel Alex Turner és társai negyven percen keresztül foglalkoznak bemutatkozó albumukon, a nagyszerű Whatever People Say I Am, That's What I'm Not címűn.




Ráadásként pedig itt van a Summy Man c. rövidfilm, ami tulajdonképpen e videó kibővített változata.






B A T F O R LASH E_S W HA T'S /A G IR L_ TO D O?
Natasha Khan zenei projektje megalkuvás nélküli, igazi experimentális popzenét ígér nekünk, s ezt maradéktalanul be is tartja. A What's a Girl to Do? pedig ehhez tartja magát. Egyszerűen nagyszerű.




B ECK C E LL PHONE'S D_E_A D
Bár szerintem a Cellphone's Dead e változata (mert hogy van másik is) Michel Gondry legkevésbé emlékezetes videója, de még így is jobb, mint a sokévi átlag, szóval szereplése e listán abszolút indokolt.




THE DECEMBER I S T/S _O V/ALE_N C I A!
Nesze neked Lady Gaga! Ha egy uszkve négy perces dallal szeretnénk valamit kezdeni kilenc percben, nos, azt valahogy így kell csinálni.




G N A R L_S BARK LEY C R A Z_ Y
Tény, hogy a Smiley Faces és a Gone Daddy Gone klipjei is fantasztikusak, ötletesek, etc., mégis a Crazy az, ami legközelebb áll ahhoz, amiről a Gnarls Barkley, Cee-Lo Green és Danger Mouse közös zenei projektje szól.

Sajnos nem találtam beágyazható videót, úgyhogy kénytelenek lesztek rákattintani a képre, ami elvezet a YouTube-ra.


JAR V I S COCKE_ R D O N'T L E T H I M W ASTE YO UR TI ME_
Esszenciális Jarvis Cocker. Könnyed, pofátlan, majdhogynem katartikus.




JUSTICE V/S S I M I A N_ W E A RE Y O UR FRIEND_S
Ezt valóban meg kell magyarázni? Nem hiszem.




KEANE_ CRYSTAL/B A L L
Személy szerint oda meg vissza vagyok az olyan videóktól, amik egy saját kis történetet járnak körbe, ill. dolgoznak fel. Nos, ilyen a Crystal Ball-hoz készült promóciós kisfilm is. Érdekes.




THE_K I LL ER S W_HEN YOU W_ERE /YOU NG
Bár a Bones humoros videója is odateszi magát, a When You Were Young - újfent - jobban illeszkedik az együttes második albumához. Jobban reprezentálja azt, na!




T HE_ KNIF E MA RB L /E /H OUS_ E
A Knife nem csak zeneileg, de audiovizuálisan is behatárolhatatlan családi vállalkozás (Dreijer tesók, ugyebár). Akinek még nem lenne magától értetődő: a svéd popzene bizony elvont.




M U S E_ SUPER/M ASS IVE_ B LACK H _OLE
2006 legjobb popdalához egy olyan videó dukál, ami kellőképpen karizmatikus, s - a Muse-hoz híven - enigmatikus, elvont. Még mindig visszasírom a Black Holes & Revelations-t. (Persze, a Knights of Cydonia is eszméletlen.)



PLAC EB O/ SON G T O SA Y GO O DB YE
2006 a Placebo számára is emlékezetes volt, Meds c. (felemás) dolgozatuk végre meghozta számukra a sikert a tengerentúlon is, s badarság lenne lebecsülni ebben a folyamatban a Song to Say Goodbye szerepét. Egyértelműen a lemez egyik legkiválóbb dala, amihez bizony egy emlékezetes videót is sikerült fabrikálni.




RAZOR/LIGHT_ I N T H E MORNING_
Annak ellenére, hogy egy kicsit nyúlja a Franz Ferdinand-féle Michael-t, kifejezetten jópofa és emlékezetes darab a Razorlight eddigi legjobb videója.




T_HO M Y O R K E HARROW/D O W N H ILL_
A Knife után itt egy kis absztrakt könnyűzene, à la Thom Yorke. Megér egy misét.




THE_ VE I L _S A DVIC E F O R YOU/NG M O_THERS TO_ B/E
A Veils második lemezének (Nux Vomica) egyik fénypontja megérdemli a hozzá készült videót.

2011. március 13., vasárnap

ÚJ R/A _ FEL_F E D E Z ÉS/




R.E.M.
Collapse into Now
Warner Bros.
12 dal, 41 perc

8.5

Ez az R.E.M. már nem az az R.E.M., mint anno, a nyolcvanas években. Ezt azért tartom lényegesnek leszögezni, mert sokan bizony leragadtak a Murmur és a Reckoning c. – amúgy kiváló – munkáknál. De hát azoknak már lassan harminc éve, sőt még a legutóbbi, egyöntetűen zseniálisnak kikiáltott Automatic for the People is lassan húsz éves lesz. Mindez főleg annak fényében aggasztó, hogy a „legújabb kori R.E.M.” diszkográfiájában is bőven akadnak emlékezetes pillantok. Tény, hogy Bill Berry kiszállása óta nem tettek le igazán eget rengető albumokat az asztalra, de ha tetszik, ha nem, a három évvel ezelőtti Accelerate-tel igenis összeszedték magukat Michael Stipe-ék. Majd’ tíz évükbe tellett, de sikerült.

Az Accelerate már csak azért is fontos lemez, mert az Up / Reveal / Around the Sun triumvirátusra egyöntetűen jellemző bágyadtság helyére szívből, észből jövő lendületet helyezett, s ezt a vonalat folytatja a Collapse into Now is, egy kicsit nagyobb teret adva a lassabb tételeknek, ezáltal egy érdekes összhangot teremtve. Mert bizony vannak itt pörgős tételek bőven. De amíg az előző lemezen egy kicsit túlságosan is egyértelmű volt a lassabb dalok szükségszerűsége a kohézió szempontjából, addig a Collapse into Now-n ennek írmagját se fedezhetjük fel, a tizenkét dal tökéletes egységben áll egymással, szinte kikezdhetetlenül.

Sokan fanyalognak, hogy az Accelerate színvonalát nem volt nehéz megugrani. Nos, ez így igaz. De amíg Michael Stipe enigmatikus szövegei harminc év után is ugyanolyan erővel sújtanak le ránk, Peter Buck gitárjátéka még mindig ugyanolyan ámulattal tölt el valakit, Mike Mills-t pedig még mindig irigyli minden második garázs banda basszusgitárosa, addig bizony balgaság lenne temetni ezt az együttest. Más kérdés, hogy merész húzás a zeneipar jelenlegi helyzetét ismervén nem turnézni, s pusztán a lemezeladásokra támaszkodni. A Collapse into Now ugyanis nem biztos, hogy az az R.E.M. album, ami tízmilliós eladásokat produkálhat majd, de hát ők tudják.

Ajánlott dalok: Discoverer, Überlin, It Happened Today, Every Day Is Yours to Win, Blue


2011. március 8., kedd

A SZ_Ü R K ÉV/É V Á L_Á S F OL_YA/MAT A




Lykke Li
Wounded Rhymes
LL
10 dal, 41 perc

8.5

Maradjunk annyiban, hogy Lykke Li három évvel ezelőtti bemutatkozása sokat sejtető és ígéretes munka volt, s ezt támasztotta alá a Twilight filmsorozat második installációjának soundtrack-jén hallható Possibility c. dal is. Alkotói énjének egy nagyobb szeletét, szinte teljes valóját azonban csak most vehetjük szemügyre, a Wounded Rhymes c. lemezen.

Lykke Li második albumára ugyanaz az egyensúlyi állapot jellemző, mint a Röyksopp legutóbbi lemezére (Senior): introspektív, de nem ránt magával a mélybe, okos, de még véletlenül sem okoskodó. És talán ennél is fontosabb, hogy slágeres és fülbemászó, anélkül, hogy kiárusítaná magát. Egyértelmű előrelépésről van szó a Youth Novels c. bemutatkozáshoz képest, mind zenei, mind dalszöveg fronton. Lykke Li ugyanis egy-az-egyben feladta infantilizmusát, s egy igazi rideg, olykor kegyetlen, de végtelenül realista vamppá alakult és meggyőződésem, ez nem holmi szerepjáték. Igazi előremozdulás ez a felnőtt lét felé, s minden egyes lépésben - ha úgy tetszik, taktusban - szomorúan reflektálódik a gyermeki lét feladása. A szomorúság mellett azonban megjelenik egy legalább annyira erős másik érzés is: a szentimentalizmus. Bármennyire is könnyűnek, fesztelennek tűnnek ezek a dalok, érezhetően nyomás alatt állnak - mind a külső, mind a belső környezet által. Furcsamód mégis ez, illetve mindennek természetessége kölcsönzi az egész hangzóanyagnak azt a sejtelmes bájt, ami egyszerűen beszippant és nem hagy nyugodni.

Ajánlott dalok: Youth Knows No Pain, I Follow Rivers, Get Some, I Know Places, Jerome


2011. március 6., vasárnap

A Z_ ÉV TIZ/E D L_E_ GJO B B /VIDEÓ/I 2 0 0 _5



B E C K_ BL/A C K T A M BOURINE_
Igazából nyugodt szívvel szerepeltethetném itt a Girl csiki-csuki videóját, a Hell Yes táncoló robotjait, vagy a szimplán betépett E-Pro-t, a Black Tambourine azonban hang és kép tökéletes összhangját nyújtja, s egy tipikus példája annak, amikor egy egészen aprócska ötlet elég sok mindent el tud cipelni a hátán.





THE_ C H EM ICA L BRO T H E/RS B E L I E V E_
Ehhez igazából sok hozzáfűznivalóm nincs, ez a videó önmagát magyarázza.





COLD_P L A Y /T A L K
A Talk - kölcsönvett refrénnel is - ékes példája annak, hogy 2005-ben igenis volt még elég kurázsi a Coldplay-ben. Végül is összehozhattak volna egy kiegyensúlyozott és magabiztos pop-rock lemezt, helyette elkészítették az előző évtized egyik legambivalensebb hangzóanyagát. Mindenesetre a ez a dal, s videó még mindig működőképes.




E D I T OR/S _M U N I CH
Az Editors eddigi legnagyobb slágere megérdemelt egy emlékezetes klipet is.





FRANZ_ FER_DI_N A N D/ WAL_K A W A Y_
A Walk Away eleve elsőosztályú indie sláger, a hozzá készült videó pedig - jobb szó híján - olyan franzferdinand-os. De tényleg.





GOLD_F R A P P /O O H LA_ LA_
Egyes értelmezések szerint az Ooh La La nem szól másról, mint Alison Goldfrapp szexért való könyörgéséről. Persze könnyen megeshet, hogy ez igencsak távol áll az igazságtól, mindenesetre a dalhoz készült klip egész egyszerűen a 2005-ös év legjobb imidzs videója.





NINE_ I N C H _N/AILS O N L Y
Trent Reznor mindig is szeretett erős vizuális behatásokkal operálni. A 2005-ös nagy visszatérés, a With Teeth sem mentesült ez alól, az első kislemezdalhoz készült videó pedig makulátlanul prezentálja a mondanivalót.




OASI_S /T H E IMPORT A N CE O F_ B/EING I DL E
Kár, hogy nem 1994-95 környékén készült ez a videó, a britpop éra csúcsán, hiszen az Importance of Being Idle minden ízében angol.




RÖYKS O P P_ WHAT/ E L S E I/S THE R E?
Sztereotíp megállapításnak tűnhet, de az északi népeknek bizony nem kell a szomszédba menni egy kis introvertáltságért, elvontságért. A norvég Röyksopp természetesen nem képez kivételt ez alól.





SIGUR_ R Ó S GLÓ_SÓ_L I/
Mert ez 2005 legszívmelengetőbb, legszebb, legjobb videója.




T/HE WHITE_ STR IPE S T_ HE D EN IA L T_W_IST
Az utolsó Michel Gondry rendezte White Stripes videó. No comment.


2011. március 1., kedd

D Y E_ IT/ BLOND _E




Smith Westerns
Dye It Blonde
Fat Possum Records
10 dal, 35 perc

8.0


A Dye It Blonde-ot hallgatva egy kicsit olyan érzése támad az embernek, hogy a dalok esszenciális részét képező bevezetések, bridge-ek stb. nem kaptak akkora figyelmet, mint az amúgy rendkívül kapós, fülbemászó refrének. Szerencsére a legtöbb tétel nem lépi át a két-három perces játékidőt, de talán éppen ezért tűnik úgy, hogy maga a lemez valami furcsa egyensúlyra építkezik, ami csak három vagy több nekifutás után nyeri meg a befogadót. Egészen addig a pontig pedig csak agyalhatunk, hogy mégis miért ájult el ettől a lemeztől ennyire a szaksajtó?

Persze, badarság lenne csupán ennyivel elintézni a Smith Westerns második dolgozatát. Már csak azért sem mehetünk el mellette szó nélkül, mert a zenében felfedezhető (olykor talán egy kicsit túlságosan is egyértelmű) hatások már önmagukban véve izgalmasak. A két évvel ezelőtti bemutatkozás óta nem történt eget rengető változás, a chicagói négyes csupán a határértékekkel és arányokkal játszadozott egy kicsit, s már ez is érezhetően sokat formált (sőt, dobott) a megszólalásukon. Mindennek tetejébe még az egész anyagot leöntötték egy vékony réteg MGMT-vel, amihez hozzáadtak egy csipetnyi Franz Ferdinand-ot, egy kis Last Shadow Puppets-féle szofisztikáltságot, talán egy kis surf rock-ot, amolyan Beatles módra elszállt vokálokat, s a leginkább a Tame Impala nagyszerű tavalyi bemutatkozására emlékeztető kásás, széttorzított, agyoneffektezett gitárokat pedig egy kicsit jobban elfésülték.

Összességében élvezhető a második Smith Westerns album, de talán egy kicsit jobban meg kell érte dolgozni, mint amennyit valójában ér. Nyögvenyelős nyolcas.


Ajánlott dalok: Weekend, All Die Young, Only One, Smile, Dance Away, Dye the World