Ebben a kiadásban is elég sok minden szerepel: Radiohead-féle gitárbontogatás, aranyhangú angol énekesnők, himnikus barmok és vízionárusok, egy kis Daft Punk antitézis, new rave, idei szintipop revival csoda és egy skandináv hidegség. Ja, és az elmaradhatatlan krautrock. Az évtized szerintem legjobb dalai 50-től 41-ig.
50. Radiohead – There there. (The Boney King of Nowhere.)
Mint az ismeretes, és gyakorlatilag egy In Rainbows kritika sem hagyta ki a megjegyzését, a Radiohead a 2003-as Hail to the Thief-fel ígértetet tett, hogy visszaakasztják a nyakukba a gitárokat. Hát, ez nem teljesen így történt, ettől függetlenül azonban a HTTT egy kifogástalan és eszes munka. Tehát olyan, mint amilyet az oxfordi kvintettől elvár az ember. A There There a felvezető kislemez dal volt egy elmebeteg klippel megtoldva (rendezte: Chris Hopewell) és finoman fogalmazva is az egész album epicentruma a maga dinamikusan kibontakozó struktúrájával és agyeldobós dobtémájával.
49. Amy Winehouse – Rehab
A 2007-es év egyik legnagyobb lúzer nyertese Amy Winehouse volt. Amellett, hogy ő tette le abban az évben a legkorrektebb és legjobb popdalt az asztalra szépen tönkre is vágta magát súlyosbodó drogfüggőségével és viharos házasságával. Amíg a Frank egy kellemes ízelő volt abból, amire Winehouse kisasszony tud nyújtani, addig a Back to Black már teljes pompájában ábrázolja a kiváló dalszerzői képességekkel felruházott aranyhangú énekesnőt. A Rehab nyilván életrajzi események hatására született, de ez talán mellékes is, hiszen olyan bombasztikus energiával startolja az albumot, hogy megáll az ember esze.
48. Nine Inch Nails – Survivalism
Miután Trent Reznor megjárta privát poklát nem talált mennyországra. Arra ébredt hosszú, drog- és abszint áztatta kómájából, hogy az Egyesült Államokat egy fasz irányítja. Nyilván egy utolsó lövés vagy egy nagyon csúnya berúgás hatására elkezdett mindenféle dolgokat látni a fejében, aminek meg is lett az eredménye: az utóbbi öt év legeslegjobb konceptalbuma, a 2007-es Year Zero, rajta ezzel a neurotikus és eksztatikus indusztriál slágerrel.
47. Coldplay – Viva la Vida
Az utóbbi tíz év talán legöntömlyénezőbb dala. A Viva la Vida egoistább, mint bármelyik U2 dal az utóbbi 15 évből és himnikusabb, mint az X&Y és a Rush of Blood to the Head összesen. A Viva la Vida-ban mégis van valami, amitől nagyon is működik. Talán éppen az, hogy legnagyobb slágerüket úgy sikerült összehozni, hogy megpróbáltak elkanyarodni mindattól, amit előtte Coldplay-nek neveztek és oly sokan másoltak. Az ön-elidegenítés nem sikerült, az együttesnek a rajongótábora csak bővült és ha minden igaz a kísérletezést és a határfeszegetést folytatják a következő lemezen is. Talán ezúttal egy kicsit jobban ki tudnak (vagy ki mernek) majd lépni saját nagy példaképeik árnyékából.
46. Justice – D.A.N.C.E.
Az évtized legvállalhatóbb infantilis elektronikus csodája. A Justice a Daft Punk tökéletes antitézise a maga rockos attitűdjével átszőtt dekadens francia elektro himnuszaival. A 2007-es Cross többek között azért is volt maradandó munka, mert Xavier és Gaspard tökéletes pontossággal szlalomoztak a vadabb és a poposabb tételek között, ha úgy tetszik az experimentálisabb és a mainstream-ebb számok között.
45. Duffy – Mercy
A Suede-ből ismert Bernard Butler felfedezettje, Aimée Ann Duffy a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt. És emellett tökéletes példa arra, hogy az angolok még a soult és az R'n'B-t is jobban csinálják, mint az amerikai elmaterializálódott mainstream bagázs. Persze, ennek a stílusnak már kezdetektől fogva markáns jegye volt az olykor lélek nélküli tökéletességre való törekvés, de ez a wales-i csaj (természetesen producerei segítségével, de leginkább hangjával) felpumpálta ezt a megtetszhalt gumibabát egy kis döggel, egy kis érzelemmel, egy kis karizmatikussággal. A Rockferry-n mindenkinek megvan a saját kis kedvence, de a legerősebb dal egyértelműen az első kislemeznek választott és eleddig legsikeresebb Duffy single, a Mercy.
44. Röyksopp – What Else Is There?
Tény, hogy Karin Dreijer Andresson-nál tökéletesebb vendégénekesnőt ehhez a dalhoz keresve sem találhattak volna a Röyksopp tagjai. A kicsit sötétebb és introvertált The Understanding hangulatát egyetlen hang kiéneklésével tökéletesen felvázolja a The Knife énekesnője, szerencsére eltalálva azt a pontot, amikor még nem ragyogja túl a dal saját kvalitásait.
43. La Roux – Bulletproof
Az idei év egyik legnagyobb slágerét egyértelműen a La Roux szolgáltatta. Igazából nincs sok csodálkozni való abban, hogy amikor Elly Jackson-t megkérdezték, hogy örül-e az első helyezésnek az angol kislemez toplisán ő eléggé kétértelmű választ adott: "a top 10 tele van egyslágeres csodákkal és szar R'n'B-vel; nem értem minek kéne örülnöm." Szerencsére a Bulletproof a tökéletes antitézise mindannak, amit felsorolt, ugyanis az együttes egyik legnagyobb sikereként elkönyvelhető single kifejezetten dühös, harsány és ideges. Talán pont a háttérben munkálkodó feszültségek miatt működik olyan jól.
42. Klaxons – It’s Not Over Yet
Az It's Not Over Yet nem Klaxons dal, hanem feldolgozás. Ez az It's Not Over Yet fényévekre van az eredetitől. És ez az It's Not Over Yet ezerszer jobban szól, mint a Grace nevű rave együttes esetében. A folytatással kapcsolatban pedig, bevallom őszintén, kétségeim vannak. Vajon sikerül-e olyan jó dalokat kihozni, mint mondjuk ez, vagy a 10 másik a debütalbumon? Vajon sikerül-e egyáltalán fele annyira jó dalokat kihozniuk a valamikor jövőre megjelenő második albumon? A Klaxons túl értékes ahhoz, hogy "one album wonder" legyen és szerintem ezt ők is tudják nagyon jól!
41. The Horrors – Sea within a Sea
Éljen a krautrock és éljen a Horrors, hogy életben tartja nekünk ezt az obskúrus, sokak által neglektált, kifejezetten markáns és lényegre törő zenei irányzatot. A Sea within a Sea első kislemezdalként legalább annyira meghökkentően hatott, mint maga a Primary Colours album. Epileptikus dob-basszus összjátékával, észbontó szintitémájával és szétcseszett gitárhangzásával az idei év egyik legfelemelőbb és egyben legszomorúbb dala. Kérem szépen, ezt hívják epikusságnak és újfent szerencsére a londoni ötösfogatnak sikerült úgy előadni ezt a remekbe szabott, szenzációs nyolc percest, hogy az imént említett szó mindenféle negatív konnotációjától mentes maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése