A Goldfrapp első lemezén a Portishead közvetlen behatása legalább annyira nyilvánvaló, mint hogy Alison Goldfrapp a popbiznisz egyik legjobb nője. A Felt Mountain kellemes, olykor azonban kifejezetten elvont hangtéjképekkel operál, ennek ellenére a lemez minden egyes pillanatát élvezni lehet.
4. Coldplay - Parachutes
Egy korábbi felmérés szerint a britek leginkább a Coldplay zenéjére szeretnek elaludni. Ez nem csoda, főleg a Parachutes ismeretében, amelyen tényleg pengeélen táncolnak és tulajdonképpen kifejezetten ügyesen egyensúlyoznak tökéletesen érdektelen unalom és andalítóan kellemes és kellően himnikus dalokkal. A Radiohead hatásától tocsogó első lemezt maguk mögött hagyva a Rush of Blood to the Head-en viszont már kevesebb az andalító momentum, ott viszont már a túlspilázás és az elviselhetőség határvonalán egyensúlyoznak.
3. Marilyn Manson - Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death)
Marilyn Manson trilógiájának záródarabja egyben a történet kezdete is. Brian Warner személyes antikrisztusának eljöveteléig még sok van hátra, többek között egy glamben fürösztött Mechanical Animals lemez, hogy aztán a világ egy kvázi indusztriál rockoperában érjen véget. A három fő mű után azonban a sátán cicája egy kicsit zavarba jött és már nem tudta olyan magabiztosan tolmácsolni elmebeteg vízióit. Reméljük, hogy ez a következő lemezén már másképp lesz.
2. Madonna - Music
A pop koronázatlan királynőjének talán utolsó nagystílű, letaglózó és nem utolsó sorban maradandó műve. Madonna még nyilván látott fantáziát egy újabb William Orbit kollaborációban, éppen ezért őt tette a nagyszerű Ray of Light után is a produceri székbe. Viszont az is érdekes, hogy a lemez legnagyobb slágerét, a címadó dalt Mirwais Ahmadzaï-al írta. Szerencsére a lemez az emlékezetes nyitány után sem ül le, egyetlen pillanatra sem. Még a kifejezetten belassult, kissé trip-hop-os lüktetésű megnyilvánulások [Paradise (Not for Me)] is kifejezetten érdekfeszítő és izgalmas.
1. Radiohead - Kid A
Tény, hogy az OK Computer után a Radiohead kikészült. Szerencsére a fáradtság mellett azt is érezték, hogy nem folytathatják tovább a 1997-es mestermunkán tökélyre fejlesztett hangzást, mivel annak az együttes látná kárát (értsd: hamar önismétlés lett volna a vége a dolognak). Három évig tartott, hogy újradefiniálják zenéjüket és előálljanak egy merőben más, főképp az ütemekre nagy hangsúlyt fektető megszólalással. És újabb tény, hogy amikor a Kid A kijött, gyakorlatilag mindenki lehűlt. Amikor MTV riporter megkérdezte Thom Yorke-ot, hogy mi a véleménye az olyan együttesekről, akik nyúlják őket (Travis, Muse, Coldplay) az énekes csak annyit felelt, hogy "sok sikert a Kid A-vel".
2000-ben ezen kívül is jelentek meg nagyszerű lemezek, például ekkoriban ért révbe a White Stripes (De Stijl), Fatboy Slim ismét leszállított egy nagy tucat slágert aktuális albumán (Halfway Between the Gutter and the Stars) és nem utolsó sorban dühögött nekünk PJ Harvey is egy kicsit (Stories from the City, Stories from the Sea). A Placebo harmadik, Black Market Music c. lemezével egy kicsit szembefordult a Without You I'm Nothing hangzásával. A norvég a-ha pedig hosszú idő után ismét képes volt egy emészthető, slágeres, kellemes lemezt letenni az asztalra (Minor Earth Major Sky).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése