A Knife definiálása pofonegyszerű: különc svédek. Talán ez a legegyszerűbb módja, hogy a zenéjüket is meghatározzuk pontosan olyan mértékben, amíg még nem beszélhetünk beskatulyázásról. A Deep Cuts a nagy utód, a Silent Shout finomabb, könnyebben emészthető változata, telis-tele alternatív slágerekkel (pl. Pass This On).
4. Akira Yamaoka - Silent Hill 3: Original Soundtrack
Akira Yamaoka valamikor a kilencvenes évek vége felé szegődött a Konamihoz, hogy elkészítse az első Silent Hill játék zenéjét. Majd a másodikét, a harmadikét, és így tovább. Bár az első két lemez is hemzsegett a jobbnál jobb "freak-out ambient" megnyilvánulásoktól, talán a harmadik soundtrack-re sikerült elérnie a tökéletesség szintjére. Egyrészt az egyes dalok (sok esetben csak zajok) kifejezetten erősek, a vokális tételeket sikerült a lehető legjobb helyre beillesztenie és az olykor-olykor felbukkanó narratíva egy pillatanra sem hagyja nyugodni a hallgatót. Sajnos a negyedik és az ötödik játékhoz, valamint a Silent Hill Origins-hez készített soundtrack-ek már annyira nem parádésak, mint jelen írás alanya, de még mindig nagyságrendekkel jobbak, mint bármelyik játék zenéje.
3. Placebo - Sleeping with Ghosts
A WAN2 által "cybergoth" jelzővel ellátott Sleeping with Ghosts a Placebo legjobb albuma, és ezt azt hiszem mindenféle apelláta nélkül kijelenthetem. Zseniális mestermű, amelyen tökéletes összhangban van a kísérletezés, a slágeresség és az, ami alatt "Placebot" értünk.
2. Yeah Yeah Yeahs - Fever to Tell
Mint azt már egy korábbi írásomban említettem, a Fever to Tell talán nagyobbat szólt, mint a Strokes debütje. Bár a vélemények igencsak megoszlanak erről a lemezről is, szerintem kifejezetten zseniális, főleg a No No No/Maps/Y Control triász. Az első előkészíti a terepet a Maps-nek, amely a XXI. század első évtizedének legszebb szerelmes dala. Ezután a Y Control "középtempós vadulásával" és letagadhatatlan YYYs attitűdjével újraéleszti az albumot még mielőtt azt hinnénk, hogy bágyadtságba fordulna, vagy éppenséggel leülne.
1. Radiohead - Hail to the Thief
Thom Yorke-ék leginkább ambivalens érzésekkel fogadott újabb csúcsművét kb. két hét alatt rántották fel Los Angelesben, újfent Nigel Godrich producerrel. Ambivalens azért, mert visszatérést ígértek a gitáralapú zenékhez, de az olyan - egyébként kifejezetten zseniális - szerzemények, mint a Backdrifts, The Gloaming vagy Sit Down Stand Up más képet mutattak. Ettől függetlenül a címében ifj. George Bush akkori amerikai elnöknek beszóló Hail to the Thief egy makulátlan munka, telis-tele csak és kizárólag a Radiohead-re jellemző "ízekkel" és ötletekkel.
Mindemellett Marilyn Manson is kiadott egy új lemezt 2003-ban (The Golden Age of Grotesque), ami elsősorban azokból az ihletforrásokból táplálkozott, amiket Brian Warner imád (pl. náci Németország filmművészete, irodalma, stb.). Tény, hogy egy kicsit szembefordult önmagával, de az is tény, hogy emlékezeteset alkotott. A Massive Attack ezzel szemben addig toporzékolt egy helyben amíg nem tett egy nagy lépést hátra. A 100th Window pontosan olyan, mint amit a MA imitátorok próbálnak csinálni (belassult, jellegtelen háttérzenét) - viszont ezek közül talán a legjobbat pont ők tették le az asztalra. 3D további mentségére szóljon, hogy Daddy G akkoriban épp apai teendőivel volt elfoglalva. A Mars Volta ezzel szemben pörgött egy nagyot debütáló nagylemezén (De-Loused in the Comatorium), sokkolva a hallgatóságot és a kritikusokat a maguk "neo-prog" izéjével. És ha már prog, akkor legyen kövér: a Muse is villantott egy nagyszerű, bár közel sem olyan kiegyenlítetten jó lemezt, mint az Origin of Symmetry (ez volt az Absolution), a Spiritualized-ról már nem is beszélve (Amazing Grace).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése