A Rolling Stone magazin által agyondicsért (öt csillagot kapott) Elephant egyértelműen nem a White Stripes legjobb lemeze. Nem zseniális, nem észbontó, de ezen kívül minden más. Slágeres, ötletes, harsány és energikus. Egy olyan lemez, amilyet Jack és Meg White-tól az ember elvár. A RS meg csak későn kapcsolt.
4. The Flaming Lips - Yoshimi Battles the Pink Robots
Wayne Coyne és díszes társulata az elképesztő The Soft Bulletin (1999) után előálltak egy újabb mesterművel. A Yoshimi kegyetlen, brutális és a Flaming Lips-től megszokott módon igencsak összetett. Az oklahoma-i együttes mindig is szeretett konceptalbumokban gondolkodni és ez ebben az esetben sem volt másképp, persze az megint csak más kérdés, hogy mi az igazi története (plot) ennek a lemeznek. De végül is fontos ez olyan prog megaslágerek mellett, mint a Do You Realize??
3. Interpol - Turn on the Bright Lights
Az elegáns new york-iak debütáló lemeze gyakorlatilag mindenkit ámulatba ejtett megjelenésének idején, és szerintem mind a közönség, mind az együttes a mai napig ennek a parádésan sikerült lemeznek a súlyát próbálja feldolgozni. Mert bizony a Turn on the Bright Lights egy eléggé komplexen szerkesztett lemez, nehéz befogani, és az ember nagyjából úgy érzi magát a meghallgatása után, mintha végighallgatta volna a teljes Joy Division diszkográfiát egyhuzamban, egy ültő helyében. A JD hasonlat pedig nem véletlen, Paul Banks-ék ugyanis - ha tagadják, ha nem - a manchesteri négyes hatását talán a legjobban tudták integrálni hangzásukba.
2. Coldplay - A Rush of Blood to the Head
Chris Martin-ék mielőtt belekezdtek volna a luxuszongorariffek gyártásába, kiadták ezt a nagyszerűen sikerült, intim, himnikus és magával ragadó lemezt. A Rush of Blood to the Head magában hordozza mindazt, amiért a Parachutes c. két évvel korábbi albumot szerettük, illetve azt a U2-t, amit még lehetett szeretni és fel lehetett vállalni.
1. Sigur Rós - ()
A Sigur Rós a pop komolyzenéje, ez nem vitás. Ha más nem is jön le bármelyik albumuk hallgatása közben, az egészen biztos, hogy megfordul a fejünkben, hogy ehhez a zenéhez bizony el kell mélyülni. Nem lehet csak úgy ruck zuck nekifutni, villamoson utazás közben hallgatni, mert úgy egyszerűen nem működik, nem érezhetjük át azt a mondanivalót, amit még Vonlenska nyelven sem lehet megfogalmazni, azt a mondanivalót, amit csak zenével lehet elmagyarázni. És ők ehhez nagyon értenek.
Ez az év persze nem csak a fentiekről szólt. Ha már Izlandon jártunk az előbb, maradjunk ott egy picit: Björk 2002-ben adta Greatest Hits c. elképesztő válogatáslemezét, amely egyértelműen az évtized legjobb kompilációi közé tartozik. Beck szintén katapultálta magát a "Rolling Stone kedvencei pozícióba" Sea Change c. lemezével (a RS erre is öt csillagot adott). Moby kiadta az 18-t, ami több volt, mint egy egyszerű Play utánlövés. Ha már elektronikus zene, akkor meg kell említeni a Madonna csatlós Paul Oakenfold-ot, aki villantott egy-két emlékezeteset Bunkka c. albumán; és persze kaptunk egy kellemes Starsailor lemezt is (Love Is Here), amin minden idők egyik legjobb albumnyitánya hallható (Tie Up My Hands).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése