10. Klaxons - Golden Skanks
A Klaxons 2007 egyik legnagyobb meglepetése volt, minden szempontból. Olyan dalokat adtak ki, illetve jelentettek meg kislemezen, amelyek elvontságukkal az alternatív listák aljára predesztinálnák az együttest. Ez azonban szerencsére nem így történt, és erre ékes példa a Golden Skanks is.
9. Michael Andrews & Gary Jules - Mad World
A Donnie Darko című filmből ismert Tears for Fears dalt Michael Andrews (az imént említett együttes egyik fele) Gary Jules vendégszereplésével újraértelmezve ismét felvette, rápakolta a film soundtrack-jére (és score-jára is), kiadta kislemezen és karácsonyi number one lett belőle, ami a szerzemény elborult melankóliáját tekintve elég nagy meglepetés.
8. Arcade Fire - Rebellion (Lies)
Az Arcade Fire egy szépen kibontakozó, eksztatikus dallal készítette elő zseniális debütáló lemezének fináléját.
7. Yeah Yeah Yeahs - Maps
Tökéletes ballada, esszenciális YYYs sláger, az évtized egyik legjobb dala. Hirtelen csak erre a három jelzőre tudtam gondolni, de ha egy kicsit még gondolkodnék, nyilván eszembe jutna megannyi kifejezés, amely ezt a fantasztikus dalt valamelyest meghatározná. Amikor a Fever to Tell előző első hét szerzeménye már kezd egy kicsit az agyunkra menni, akkor a No No No hirtelen átcsap egy hiperlassú balladába, amely végül a Maps középtempós szerelmességébe torkollik és végül a Y Control/Modern Romance kettősében csúcsosodik ki. A punkok is lehetnek szerelmesek!
6. The White Stripes - Seven Nation Army
Ha egy újabb idióta szójátékkal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy egy hetedhét országra szóló ünnepség kéne, hogy övezze a White Stripes egyik legnagyobb slágerét. A Seven Nation Army a maga kis kellemes félhanglemenetes mivoltával csak előkészíti mindazt, amit a dal utolsó percében hallhatunk (minden idők egyik legkegyetlenebb riffjét), illetve azt, ami majd az egész Elephant lemezen történni fog.
5. Franz Ferdinand - Take Me Out
Egyszer azt olvastam, hogy bizonyos együtteseknek tanítani kéne a Take Me Out kaliberű slágerek szerzését. Szerintem ezen sorok írója a kelleténél egy kicsit meggondolatlanabb volt, hiszen eleve ilyesmit vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet tanítani. Másrészt pedig a Take Me Out-ot - és a hasonszőrű dalokat a Franz Ferdinand diszkográfiájában - kuriózumként kell kezelni, ovációval kell fogadni és úgy kell velük bánni, mint egy igazi himnusszal.
4. The Strokes - Last Nite
Bevallom őszintén, a Strokes első lemeze nekem elsőre egyáltalán nem tetszett, kivéve a Last Nite c. überslágert. Talán éppen ezért a dalért kapartam elő pár héttel később az Is This It-et újra, és bumm! Akkor hirtelen beütött az egész és rájöttem, hogy a dal még jobban működik abban az esetben, ha az egész lemezt figyelembe veszem. Kötelező darab - mind az album, mind a dal.
3. Editors - Munich
Az Editors legnagyobb slágere nem lenne túlságosan nagy "was ist das", ha nem ők adnák elő. Mert bár a dalszöveg nagyszerű, de mégsem olyan, hogy csak egy és kizárólag egyvalaki írhat ilyet, és lássuk be, zeneileg sem túlságosan meghökkentő. De Tom Smith-ék attitűdje olyan markánsan átüt szinte minden egyes dalukon, hogy a procedúra során az átlagosból zseniális, az unalmasból izgalmas, és végső soron a szarból arany lesz.
2. Muse - Supermassive Black Hole
Az első Muse dal, amit hallottam a Supermassive Black Hole volt és meg kell mondjam, szerelem volt első hallásra. A maga eklektikusságával, sármjával és dögjével egyből a hallójárataimba költözött és szerencsére négy év sem volt elég arra, hogy kimossam onnan.
1. Radiohead - Idioteque
Ha jól veszem észre, ennek a listának a végére értünk és minő meglepetés, az évtized legjobb dala az Idioteque lett a Radiohead-től. Ezen legalább annyira lehet vitatkozni, hogy végül is a dal miről szól? Vajon Thom környezetvédelmi küldetéstudatának egy manifesztációja ez? Esetleg költői hitvallás, ars poetica az együttes részéről? Pontosan nem lehet tudni, szerintem az együttes tagjai sem tudják/tudhatják igazán. És bár tény, hogy egyáltalán nem könnyű hallgatni való az Idioteque, vagy a Kid A lemez, vagy úgy globálisan véve a Radiohead, ez a dal mégis arról tesz tanúbizonyságot, hogy elsősorban miről is kellene szólnia a zenének. Mert ugyebár létezik egy szórakoztató funkciója is, de ha valaki tartós megváltásra törekszik, akkor nem elégszik meg egy-két felületes slágerrel, amelyek elsősorban azzal az intencióval láttak napvilágot, hogy a nyájas hallgatóságot megkopasszák. Thom Yorke szerint a zenének ennél jóval mélyebb jelentése és jelentősége van (vagy legalábbis a dalait ismerve nyilván így gondolhatja), és szinte minden egyes lemezhez, dalhoz komolyzenei elhivatottsággal áll hozzá. És talán pont ez az, amely a Radiohead-et kiemeli a tömegekből, talán pont ez az, amely olyannyira emlékezetessé és fontos élménnyé teszi a Radiohead dalokat, lemezeket, koncerteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése