2005 egyértelműen az indie csúcséve volt. Elképesztőbbnél elképesztőbb, nagyszerűbbnél nagyszerűbb lemezeket tettek le az asztalra az újonnan feltűnő együttesek. Sokan közülük sajnos igen hamar letűntek, kialakult az ún. "one album wonder" jelenség a "one hit wonder" után szabadon, és sajnos a Kele Okereke vezette londoni Bloc Party egy kiváló példa erre. Azonban vigasztalhat bennünket, hogy a Silent Alarm még így négy évvel a megjelenése után is újra és újra elkápráztat bennünket elképesztő energiájával és furfangos megoldásaival, nem utolsó sorban emlékezetes dalaival.
4. Sigur Rós - Takk...
Adott egy együttes, amely felvállal egy saját hozzáállást, attitűdöt a zenével úgy am block és a saját zenéjével kapcsolatban. Ha elég szerencsések az adott alkotók, akkor valami teljesen újat, teljesen egyedit sikerül létrehozniuk. Egy olyan zenei kavalkádot, amely ténylegesen a hallgatóság lelkére hat, nem pedig a pénztárcájukra. Ily módon létrejön egy tökéletes és elképesztően komplex harmónia az adott együttes és a rajongók között. Ezt a kapcsolatot azonban csak oly módon tarthatja fenn a banda, ha sikerül újra és újra valami teljesen újat, valami egészen meghökkentőt prezentálnia, tehát a saját művészetének határait felfedezve, illetve azt feszegetve ismét meggyőzni a hallgatóságot és nem utolsó sorban önmagát (és csak ezután következnek a kritikusok). A Sigur Rós legutóbbi két albumán is valami ilyesminek lehettünk a fültanúi. Az Ágætis Byrjun-on elkezdett, majd a ( )-szel tökélyre fejlesztett hangzás után Jónsi-ék előbb finoman adagolták új agymenéseiket (Takk...), majd a tavalyi, szintén zseniális Með Suð... lemezen egy kicsit explicitebben. A kettő közül talán a Takk... az, amely egy kicsit kiemelkedőbb, de eldönteni, hogy melyik Sigur Rós album a legjobb egy kicsit olyan, mintha megkérdeznék valakitől, hogy melyik hajszálát szereti a legjobban.
3. Arcade Fire - Funeral
Nem szeretem a különböző műfaji jelzőket, az esetek többségében nem is szoktam használni őket. Sokkal érdemlegesebb az előtanulmányok folytatása, tehát azt vizsgálni, hogy kik hatottak az adott együttesre és milyen szempontból. Ezáltal ugyanis egy sokkal komprehenzívebb, átfogóbb képet kapunk. Az Arcade Fire esetében azonban sokkal egyszerűbb a dolgunk, ha csak annyit mondunk, hogy Win Butler-ék "neo-folkot" játszanak, amely műfaj keretein belül jól megfér egymás mellett a U2 himnikussága, Bowie elszálltsága, a soul, a rock és még egy tucat másik műfaj, illetve stílus. 2005 óta persze számtalan együttes próbálta ki magát ebben a műfajban; némelyiknek sikerült valamit hozzáadni (lásd: Animal Collective vagy még inkább a Fleet Foxes), de a többség valahogy mindig csak ugyanazt tolta és róluk valahogy mindig az AF jut az ember eszébe, hiszen tudja, mindannyian tudjuk, hogy a Funeral-lal műfaj született.
2. Gorillaz - Demon Days
Damon Albarn talán az utolsó zenész, aki még konceptalbumokban gondolkodik. Nem elég, hogy a 2005-ös elképesztő Demon Days egy világvége tematikájú lemez volt, a jövő tavaszra ígért Plastic Beach c. harmadik Gorillaz munka is egy jó kövér konceptalbum lesz. A DD egyébként ékes példája annak, hogy a britek zeneileg mind a mai napig köröket vernek a hülyeamerikaiak slágerszarjaira. Kedvenc műfajaikat (hip-hop, R'n'B, rap) ez a negyvenes éveit taposó ürge játszi könnyedséggel csavarta ki, hogy valami esszenciálisan hip-hop hangzású zenét hozzon létre, amely egyszerre lépi át a műfaj lehetetlenül bugyuta kereteit és marad mégis valahogy ezeken a korlátokon belül.
1. The Mars Volta - Frances the Mute
Aki a kétezres évekre már rég eltemette a tipikusan "apa kedvence" progresszív rockot, annak javaslom, hogy gondolja át egy kicsit a döntését, mert talán egy kicsit elhamarkodott volt. Erre az elhamarkodott döntésre élő példa a Mars Volta második lemeze, a Frances the Mute, amely a maga öt számával (összesen 76 perc) az el paso-i együttes egyértelmű csúcsműve. Ilyen nyakatekert ritmusokat, elképesztő váltásokat és hihetetlen tekeréseket, ennyi invenciót, csábot és dögösséget se az előtte lévő öt évben, se az ezt követő öt évben nem prezentált senki. Még Cedric Bixler-Zavala és Omar Rodriguez-Lopez sem. Tették egyébként mindezt úgy, hogy közben kiválóan egyensúlyoztak a megcsömörlés és az élvezhetőség határvonalán és egyetlen másodpercre, egyetlen hangra sem billentek át a rossz oldalra.
2005-ben debütált a Kasabian cím nélküli lemezével, csurig töltve olyan hatalmas slágerekkel, mint a Club Foot, a Processed Beats vagy éppenséggel az LSF. Az Editors is ebben az évben kezdte el diadalmenetét, The Back Room c. első albumuk meg sem állt a brit lemezeladási lista második helyéig. A Franz Ferdinand is villantott egy kellemeset, de korántsem olyan emlékezeteset (You Could Have It So Much Better), mint egy évvel korábban - szerencsére három és fél évvel később minden megoldódott (Tonight: Franz Ferdinand).
A kicsit nagyobb múlttal rendelkező bandák közül remek új albummal jelentkezett a Chemical Brothers (Push the Button), Beck (Guero), a System of a Down (Mezmerize) és a White Stripes (Get Behind Me Satan) is. A Röyksopp egy kicsit beborultabb, viharvert slágerek szállításába kezdett (The Understanding) és ha már beborultság, akkor fontos megjegyezni, hogy ebben az évben adták ki a Donnie Darko c. elképesztően zseniális film soundtrack-jét és score-ját egybecsomagolva, illetve mindenképp említést érdemel még a Depeche Mode legjobb lemeze ebben az évtizedben (Playing the Angel).
A soft rock szcéna sem maradt érintetlen, kapásból volt egy kellemes Death Cab for Cutie album (Plans) és a Coldplay-féle X&Y is ebben az évben került a boltok polcaira, vitték is mint a cukrot, aminek végül az lett az eredménye, hogy ez lett 2005 legkelendőbb albuma. Ezen kívül az 'extra soft rock" kategóriában jelentkezett még az argentin felmenőkkel rendelkező, amúgy svéd José González, aki Veneer c. lemezével nagyon sok mindenkit levett a lábáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése