Coldplay
Mylo Xyloto
Parlophone
14 dal, 44 perc
8.0
Ha a Radiohead második és harmadik albumának hagyatéka hívta életre a Coldplay-t, akkor a londoni kvintett első három lemezének „köszönhetjük” az olyan könnyűzenei szörnyszülötteket, mint a OneRepublic, a Snow Patrol stb. Ez talán a lehető legvitathatóbb kritika, ami a fentebb említett első két együttest érheti. Mert bár legtöbbször kimutatható és nyomon követhető, hogy ki kinek a hatását viszi tovább saját együttesének zenéjében, végső soron azt, hogy az övét ki és hogyan használja fel és/vagy hasznosítja újra már nem igazán lehet befolyásolni.
A Coldplay pályafutásának egyik legjobb döntése volt összehaverkodni Brian Eno-val, aki olyan együtteseknek és előadóknak segített már újradefiniálni önmagukat, mint a Talking Heads, a U2 vagy David Bowie. Míg előző lemezük csak utalásokat tett, addig második „enoxifikált” albumuk nyilvánvalóvá teszi, hogy Martin, Buckland, Berryman és Champion nagyot lépett előre abban a zenei közegben, amely elsődleges mozgásterük. Méghozzá akkorát, hogy gyakorlatilag katapultálták magukat abból a szcénából, amelyet létrehoztak és valahonnan az eladási listák tetejéről lenézve röhögnek a többi szerencsétlenen, akik 2005 óta próbálják nyúlni, mi több, reprodukálni őket. Ha ezt a Viva la Vida vagy Mylo Xyloto-féle Coldplay-vel tennék, az már nettó plágium lenne, s ha úgy tetszik, a MX a Coldplay reakciója arra, hogy mi történik mostanában a mainstream könnyűzenében. Chris Martin-ék pontosan tudják, mennyire populárisak, s egyfajta perverz reflexióként ezt sikerült is inkorporálniuk legújabb albumuk hangzásában.
Tény és való, hogy a fájdalmasan unalmas X&Y után a Viva la Vida úgy kellett, mint egy falat kenyér – és nem csak a rajongóknak, hanem magának az együttesnek is. Annak ellenére, hogy 2008-as dolgozatuk egy kifejezetten élvezhető anyag volt, telis-tele élettel, színnel, a világban keringő hangokra való rácsodálkozással, eléggé zárt is volt egyben. Valami hiányzott belőle. Egészen idáig kellett várni arra, hogy megtudjuk, mi is volt ez: a szabad interpretáció lehetősége. Bár a tagok saját bevallása szerint egy laza koncept albumot hoztak össze ötödik installációjuk formájában – ergo az értelmezés és megfejtés territóriumai egy bizonyos mértékig adottak – mégis van benne valami, ami beindítja a fogaskerekeket.
A Viva la Vida bármennyire is sokszínű volt, a dalok többsége nem volt elég erős. Szerintem ezt három év távlatából már nyugodtan bevallhatjuk. Persze, ami maradandó volt, az meg is maradt, most viszont alapvetően erősebb tételekkel van dolgunk. Ilyen a számomra először kissé idegesítő Hurts Like Heaven, ami gyakorlatilag a 2002-es Politik hangulatát veszi át, s helyezi egy teljesen más zenei közegbe. Vagy éppenséggel itt van a Paradise, ami érezhetően pengeélen táncol, de szerencsére még épphogy sikerült kordában tartaniuk a grandiózusságot, ami tételről tételre temette maga alá a hallgatót a harmadik albumon. Említést érdemel még a nagyszabású, mégis kifejezetten intim Charlie Brown, ami a feszült, rendkívül erős hangulatú és tartalmas Major Minus-szal karöltve az ötödik Coldplay dolgozat legerősebb tétele. Meglepő módon még a Rihanna közreműködésével felvett Princess of China is kifejezetten jól sikerült (talán pont annak a Sigur Rós sample-nek köszönhetően, ki tudja). Persze tölteléktételek is akadnak, a Don’t Let It Break Your Heart például kifejezetten elüt az amúgy eleve sokszínű, mégis kellőképpen összetartó lemeztől, valamint az interlude-ok kidolgozására – az intro-ként felhasznált Mylo Xyloto-t leszámítva – több figyelmet is fordíthattak volna (pozitív példáért lásd az új M83 albumot). Nem utolsó sorban a zárótételt a Death and All His Friends mintájára sikerült újfent elrontaniuk, nevezetesen a tagok valószínűleg nem tudták eldönteni, hogy egy csendes és intim befejezést szeretnének ötödik lemezüknek, vagy egy monumentális végszót. A kettő kombinációját már sokaknak sokféleképpen sikerült megvalósítani, nekik azonban ez újfent nem sikerült, egyik proverbiális székre sem tudtak rendesen leülni.
A nyilvánvaló negatívumoktól, s a gyenge felvezetéstől (Every Teardrop Is a Waterfall EP) eltekintve ez egy alapvetően erős lemez, tudja, mit akar, s azt valamilyen úton-módon el is éri. Ráadásul anélkül, hogy feláldozná azt a kis valamit, ami ezt az albumot egy vérbeli Coldplay albummá teszi. Brian Eno úgy gondolta a Viva la Vida után, hogy ez az együttes többre is képes. Én még ennél is tovább megyek és megkockáztatom, hogy még a Mylo Xyloto-nál is tudnak jobbat. Mindenesetre szerencsére a jó úton haladnak.
Ajánlott dalok: Hurts Like Heaven, Paradise, Charlie Brown, Major Minus, Princess of China
Mylo Xyloto
Parlophone
14 dal, 44 perc
8.0
Ha a Radiohead második és harmadik albumának hagyatéka hívta életre a Coldplay-t, akkor a londoni kvintett első három lemezének „köszönhetjük” az olyan könnyűzenei szörnyszülötteket, mint a OneRepublic, a Snow Patrol stb. Ez talán a lehető legvitathatóbb kritika, ami a fentebb említett első két együttest érheti. Mert bár legtöbbször kimutatható és nyomon követhető, hogy ki kinek a hatását viszi tovább saját együttesének zenéjében, végső soron azt, hogy az övét ki és hogyan használja fel és/vagy hasznosítja újra már nem igazán lehet befolyásolni.
A Coldplay pályafutásának egyik legjobb döntése volt összehaverkodni Brian Eno-val, aki olyan együtteseknek és előadóknak segített már újradefiniálni önmagukat, mint a Talking Heads, a U2 vagy David Bowie. Míg előző lemezük csak utalásokat tett, addig második „enoxifikált” albumuk nyilvánvalóvá teszi, hogy Martin, Buckland, Berryman és Champion nagyot lépett előre abban a zenei közegben, amely elsődleges mozgásterük. Méghozzá akkorát, hogy gyakorlatilag katapultálták magukat abból a szcénából, amelyet létrehoztak és valahonnan az eladási listák tetejéről lenézve röhögnek a többi szerencsétlenen, akik 2005 óta próbálják nyúlni, mi több, reprodukálni őket. Ha ezt a Viva la Vida vagy Mylo Xyloto-féle Coldplay-vel tennék, az már nettó plágium lenne, s ha úgy tetszik, a MX a Coldplay reakciója arra, hogy mi történik mostanában a mainstream könnyűzenében. Chris Martin-ék pontosan tudják, mennyire populárisak, s egyfajta perverz reflexióként ezt sikerült is inkorporálniuk legújabb albumuk hangzásában.
Tény és való, hogy a fájdalmasan unalmas X&Y után a Viva la Vida úgy kellett, mint egy falat kenyér – és nem csak a rajongóknak, hanem magának az együttesnek is. Annak ellenére, hogy 2008-as dolgozatuk egy kifejezetten élvezhető anyag volt, telis-tele élettel, színnel, a világban keringő hangokra való rácsodálkozással, eléggé zárt is volt egyben. Valami hiányzott belőle. Egészen idáig kellett várni arra, hogy megtudjuk, mi is volt ez: a szabad interpretáció lehetősége. Bár a tagok saját bevallása szerint egy laza koncept albumot hoztak össze ötödik installációjuk formájában – ergo az értelmezés és megfejtés territóriumai egy bizonyos mértékig adottak – mégis van benne valami, ami beindítja a fogaskerekeket.
A Viva la Vida bármennyire is sokszínű volt, a dalok többsége nem volt elég erős. Szerintem ezt három év távlatából már nyugodtan bevallhatjuk. Persze, ami maradandó volt, az meg is maradt, most viszont alapvetően erősebb tételekkel van dolgunk. Ilyen a számomra először kissé idegesítő Hurts Like Heaven, ami gyakorlatilag a 2002-es Politik hangulatát veszi át, s helyezi egy teljesen más zenei közegbe. Vagy éppenséggel itt van a Paradise, ami érezhetően pengeélen táncol, de szerencsére még épphogy sikerült kordában tartaniuk a grandiózusságot, ami tételről tételre temette maga alá a hallgatót a harmadik albumon. Említést érdemel még a nagyszabású, mégis kifejezetten intim Charlie Brown, ami a feszült, rendkívül erős hangulatú és tartalmas Major Minus-szal karöltve az ötödik Coldplay dolgozat legerősebb tétele. Meglepő módon még a Rihanna közreműködésével felvett Princess of China is kifejezetten jól sikerült (talán pont annak a Sigur Rós sample-nek köszönhetően, ki tudja). Persze tölteléktételek is akadnak, a Don’t Let It Break Your Heart például kifejezetten elüt az amúgy eleve sokszínű, mégis kellőképpen összetartó lemeztől, valamint az interlude-ok kidolgozására – az intro-ként felhasznált Mylo Xyloto-t leszámítva – több figyelmet is fordíthattak volna (pozitív példáért lásd az új M83 albumot). Nem utolsó sorban a zárótételt a Death and All His Friends mintájára sikerült újfent elrontaniuk, nevezetesen a tagok valószínűleg nem tudták eldönteni, hogy egy csendes és intim befejezést szeretnének ötödik lemezüknek, vagy egy monumentális végszót. A kettő kombinációját már sokaknak sokféleképpen sikerült megvalósítani, nekik azonban ez újfent nem sikerült, egyik proverbiális székre sem tudtak rendesen leülni.
A nyilvánvaló negatívumoktól, s a gyenge felvezetéstől (Every Teardrop Is a Waterfall EP) eltekintve ez egy alapvetően erős lemez, tudja, mit akar, s azt valamilyen úton-módon el is éri. Ráadásul anélkül, hogy feláldozná azt a kis valamit, ami ezt az albumot egy vérbeli Coldplay albummá teszi. Brian Eno úgy gondolta a Viva la Vida után, hogy ez az együttes többre is képes. Én még ennél is tovább megyek és megkockáztatom, hogy még a Mylo Xyloto-nál is tudnak jobbat. Mindenesetre szerencsére a jó úton haladnak.
Ajánlott dalok: Hurts Like Heaven, Paradise, Charlie Brown, Major Minus, Princess of China
