COLD_PLA Y / G O D P UT A S MIL E UPO N YO U R F A CE Igazából a God Put a Smile Upon Your Face videójának üzenete annyira egyértelmű, hogy nem is nagyon lehet mit mondani rá. A dal telitalálat, egyike a kevés igazán dögös, tempós és feszes, fej felszegős önindító himnuszoknak. Még több ilyen Coldplay dalt szeretnék!
MA SS IV _E _A TT A C K / SP ECI AL C A SES A Massive Attack mindig is szeretett görbe tükröt állítani társadalmunk, illetve úgy am block az emberi faj elé*. Nos, ez alól a Special Cases sem képez kivételt, a totális érdektelenségtől és unalomtól pedig az a kis mozzanat menti meg, amit én önkritikának vélek értelmezni. Vö. a Teardrop-hoz készült videóval.
*Ennek (kissé ambivalens) lecsapódása a 2003-as 100th Window c. lemez.
M_U_SE / T I M E IS / RUNN IN G O UT Egyszer olvastam egy kritikát, amiben valaki a Radiohead - Muse párhuzamot elintézte azzal a csúsztatással, hogy akinek a Radiohead túlságosan körmönfont és nehezen (vagy egyáltalán nem) értelmezhető, annak ott a Muse. Mintha csak Matt Bellamy a szegény ember Thom Yorke-ja lenne. Nevetséges. Csúsztatás. Mindenesetre ezt a hipotézist ez a videó és a lentebb tárgyalt There There kisfilmje tökéletesen alátámasztja. Ami azt illeti, a társadalomkritikát jobb minél több rétegben becsomagolni. Meg különben is: az egyértelmű olyan unalmas, nemde?
_PLACEB/O SP ECIA L N E EDS A Special Needs egy zseniális videó. Remek története van, szerepel benne az együttes, a dal is hibátlan. Kell ennél több? Aligha.
RADIO_ H EA D / T HERE _ T/H ERE És akkor térjünk egy kicsit vissza erre a csúsztatás dologra. A There There videója jobb, mint a Time Is Running Out, bár alapvetően más üzenetet hordoz. Már csak azért is jobb, mert az elsődleges jelentésréteg alatt ott a sokkal komolyabb mondanivaló. Aki tehát azt szeretné látni, hogy milyen képsorok futnak át Thom Yorke fején, miután bevett egy adag LSD-t egy erdőben, az is kap valamit, de aki a kellemes kis audiovizuális formába öntött, az egykori Bush-kormányra irányuló pikírt megjegyzést szeretné látni, nos, az is kap valamit.
Air - So Light Is Her Footfall A Love 2-ról másodikként választott kislemez pontos megjelenési időpontja még nem tudható, de ez valószínűleg nem is olyan fontos, hiszen a So Light Is Her Footfall-hoz is nagy eséllyel csak promóciós klip készült. Az viszont igazán jó lett. Kellemesen franciás, könnyed, szerethető. Olyan, mint maga a dal!
A Brief History of Love egyik legnagyszerűbb tételét Robbie Furze és Milo Cordell újra kiadja február 15-én. Hogy egy kicsit felelevenítsük ezt a remekbe szabott dalt, íme a klipje:
Charlotte Gainsbourg - Heaven Can Wait
Charlotte Gainsbourg diszkográfiájának harmadik, de igazából második "felnőtt lemeze" nagyszerűen sikerült (ez nagyrészt nyilván Beck-nek köszönhető), a Heaven Can Wait pedig a második legnagyobb sláger az albumról (a legnagyobb nyilván a címadó dal, az IRM).
Editors - You Don't Know Love
A birminghami négyes harmadik albumáról (In This Light and on This Evening) másodikként kimásolt kislemez köröket ver a Papillon-ra, már csak a dal második felében hallható eksztatikus gitárfutam miatt is. Ennek tetejébe készítettek hozzá egy nagyszerű klipet is.
Eels - A Line in the Dirt / Little Bird
Az Eels legújabb, szám szerint nyolcadik lemeze (End Times) január 19-én jelenik meg, első kislemezként pedig a Line in the Dirt-öt hozták ki a nagyszerű Little Bird c. dallal megtámogatva. Nagyon várjuk!
Kasabian - Vlad the Impaler A tavaly megjelent West Ryder Pauper Lunatic Asylum-ról elsőként a Vlad the Impaler-t lehetett hallani. De sokkal inkább nézni kellett, hiszen az amúgy nagyszerű dalhoz készítettek egy remekbe szabott videót is Noel Fielding (The Mighty Boosh, IT Crowd) főszereplésével. A dalt február 15-én Sergio Pizzorno és díszes társulata kislemezként is kiadja.
Muse - Resistance A kicsit semmilyen The Resistance annak ellenére, hogy sokak számára csalódás volt, mégis rejtegetett egy-két kellemes pillanatot. Ilyen volt a címadó tétel is a maga fennkölt nyálasságával (ha létezik ilyesmi).
Placebo - Bright Lights A Placebo hatodik albumáról (Battle for the Sun) negyedik kislemezként kiválasztott Bright Lights tulajdonképpen az egész lemez csúcspontja a maga reményteljes dalszövegével és a Placebo-ból talán egy kicsit szokatlan himnikusságával.
10. Klaxons - Golden Skanks A Klaxons 2007 egyik legnagyobb meglepetése volt, minden szempontból. Olyan dalokat adtak ki, illetve jelentettek meg kislemezen, amelyek elvontságukkal az alternatív listák aljára predesztinálnák az együttest. Ez azonban szerencsére nem így történt, és erre ékes példa a Golden Skanks is.
9. Michael Andrews & Gary Jules - Mad World A Donnie Darko című filmből ismert Tears for Fears dalt Michael Andrews (az imént említett együttes egyik fele) Gary Jules vendégszereplésével újraértelmezve ismét felvette, rápakolta a film soundtrack-jére (és score-jára is), kiadta kislemezen és karácsonyi number one lett belőle, ami a szerzemény elborult melankóliáját tekintve elég nagy meglepetés.
8. Arcade Fire - Rebellion (Lies) Az Arcade Fire egy szépen kibontakozó, eksztatikus dallal készítette elő zseniális debütáló lemezének fináléját.
7. Yeah Yeah Yeahs - Maps Tökéletes ballada, esszenciális YYYs sláger, az évtized egyik legjobb dala. Hirtelen csak erre a három jelzőre tudtam gondolni, de ha egy kicsit még gondolkodnék, nyilván eszembe jutna megannyi kifejezés, amely ezt a fantasztikus dalt valamelyest meghatározná. Amikor a Fever to Tell előző első hét szerzeménye már kezd egy kicsit az agyunkra menni, akkor a No No No hirtelen átcsap egy hiperlassú balladába, amely végül a Maps középtempós szerelmességébe torkollik és végül a Y Control/Modern Romance kettősében csúcsosodik ki. A punkok is lehetnek szerelmesek!
6. The White Stripes - Seven Nation Army Ha egy újabb idióta szójátékkal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy egy hetedhét országra szóló ünnepség kéne, hogy övezze a White Stripes egyik legnagyobb slágerét. A Seven Nation Army a maga kis kellemes félhanglemenetes mivoltával csak előkészíti mindazt, amit a dal utolsó percében hallhatunk (minden idők egyik legkegyetlenebb riffjét), illetve azt, ami majd az egész Elephant lemezen történni fog.
5. Franz Ferdinand - Take Me Out Egyszer azt olvastam, hogy bizonyos együtteseknek tanítani kéne a Take Me Out kaliberű slágerek szerzését. Szerintem ezen sorok írója a kelleténél egy kicsit meggondolatlanabb volt, hiszen eleve ilyesmit vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet tanítani. Másrészt pedig a Take Me Out-ot - és a hasonszőrű dalokat a Franz Ferdinand diszkográfiájában - kuriózumként kell kezelni, ovációval kell fogadni és úgy kell velük bánni, mint egy igazi himnusszal.
4. The Strokes - Last Nite Bevallom őszintén, a Strokes első lemeze nekem elsőre egyáltalán nem tetszett, kivéve a Last Nite c. überslágert. Talán éppen ezért a dalért kapartam elő pár héttel később az Is This It-et újra, és bumm! Akkor hirtelen beütött az egész és rájöttem, hogy a dal még jobban működik abban az esetben, ha az egész lemezt figyelembe veszem. Kötelező darab - mind az album, mind a dal.
3. Editors - Munich Az Editors legnagyobb slágere nem lenne túlságosan nagy "was ist das", ha nem ők adnák elő. Mert bár a dalszöveg nagyszerű, de mégsem olyan, hogy csak egy és kizárólag egyvalaki írhat ilyet, és lássuk be, zeneileg sem túlságosan meghökkentő. De Tom Smith-ék attitűdje olyan markánsan átüt szinte minden egyes dalukon, hogy a procedúra során az átlagosból zseniális, az unalmasból izgalmas, és végső soron a szarból arany lesz.
2. Muse - Supermassive Black Hole Az első Muse dal, amit hallottam a Supermassive Black Hole volt és meg kell mondjam, szerelem volt első hallásra. A maga eklektikusságával, sármjával és dögjével egyből a hallójárataimba költözött és szerencsére négy év sem volt elég arra, hogy kimossam onnan.
1. Radiohead - Idioteque Ha jól veszem észre, ennek a listának a végére értünk és minő meglepetés, az évtized legjobb dala az Idioteque lett a Radiohead-től. Ezen legalább annyira lehet vitatkozni, hogy végül is a dal miről szól? Vajon Thom környezetvédelmi küldetéstudatának egy manifesztációja ez? Esetleg költői hitvallás, ars poetica az együttes részéről? Pontosan nem lehet tudni, szerintem az együttes tagjai sem tudják/tudhatják igazán. És bár tény, hogy egyáltalán nem könnyű hallgatni való az Idioteque, vagy a Kid A lemez, vagy úgy globálisan véve a Radiohead, ez a dal mégis arról tesz tanúbizonyságot, hogy elsősorban miről is kellene szólnia a zenének. Mert ugyebár létezik egy szórakoztató funkciója is, de ha valaki tartós megváltásra törekszik, akkor nem elégszik meg egy-két felületes slágerrel, amelyek elsősorban azzal az intencióval láttak napvilágot, hogy a nyájas hallgatóságot megkopasszák. Thom Yorke szerint a zenének ennél jóval mélyebb jelentése és jelentősége van (vagy legalábbis a dalait ismerve nyilván így gondolhatja), és szinte minden egyes lemezhez, dalhoz komolyzenei elhivatottsággal áll hozzá. És talán pont ez az, amely a Radiohead-et kiemeli a tömegekből, talán pont ez az, amely olyannyira emlékezetessé és fontos élménnyé teszi a Radiohead dalokat, lemezeket, koncerteket.
5. Kasabian - Empire A 2005-ös bemutatkozás után a Tom Meighan énekes és Sergio Pizzorno dalszerző által vezetett Kasabian nyakig merült a glamben és az elektronikában, aminek a végeredménye egy agyeldobós, az utolsó másodpercig fülbemászó dallamokkal tarkított album lett.
4. Muse - Black Holes & Revelations Az isteni Supermassive Black Hole-lal felvezetett Black Holes & Revelations egyértelműen a Muse második számú csúcsműve az orbitális Origin of Symmetry mellett. A Black Holes & Revelations mindemellett fülbemászó dallamok sokaságának gyűjteménye, stíluskavalkád (van itt klasszikus zenétől kezdve Morricone-n át Depeche Mode-ig minden) és a nemzetközi áttörés meghozója.
3. Arctic Monkeys - Whatever People Say I Am, That's What I'm Not A kétezres évek egyik legjobb és legemlékezetesebb debütálása Alex Turner-ék nevéhez fűződik. Az ekkor még sheffieldi suttyókként elkönyvelt tinik szépen lassan bezsebeltek egy Mercury-díjat, megannyi Brit Awards meg NME-díjat és egészen idén decemberig az ő bemutatkozó lemezük kelt el a legnagyobb példányszámban. (Ezt a rangot Susan Boyle tudhatja már magának, akit a Britain's Got Talent c. tehetségkutatóból ismerhetett meg a világ.) A Whatever People Say I Am, That's What I'm Not ars poetica, a brit társadalmi viselkedésformák nagyszerű keresztmetszete, slágerparádé, meg még sok minden más.
2. Thom Yorke - The Eraser Az Eraser-ről eléggé megoszlanak a vélemények. A rajongók szerint kifejezetten jól sikerült, a kritikusok vegyes érzelmekkel fogadták és igazából Thom Yorke maga sem tudja, hogyan is kellene hozzáállnia ehhez az egész projecthez. Egyrészt ez nem a tipikus területkörbepisilős szólóalbum, mert nagyon is kapcsolódik a Radiohead-hez. Másrészt nem side project, mert az énekes-dalszerző szerint az egyben azt jelentené, hogy nem veszi elég komolyan a dolgot, pedig nagyon is komolyan vette. Harmadrészt pedig több, mint resztligyűjtemény. A dalok többsége egy-egy ötletből indult ki, amelyet a Radiohead tagok elvetettetek, így nem kerülhetettek fel egy albumra se. Én igazából az önfejűséget javaslom ebben az esetben, annak is azt a formáját, hogy ki-ki döntse el magának, hogy hogyan is tekint a The Eraser-re.
1. The Veils - Nux Vomica A Nux Vomica az egyik legerősebb album, amit valaha hallottam. A Nux Vomica tombol, elringat, majd újra seggbe rúg, amikor már azt hinnénk, hogy kiismertük minden porcikáját. Ezen energiák kordában tartására és felhasználására pedig Finn Andrews szakosodott, akinek a nevéhez olyan nettó slágerek fűződnek, mint a Lavinia vagy a More Heat Than Light - és akkor még csak az első lemezről beszéltem.
A Guero után Beck 2006-ban ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy megannyi alkalom után is képes megújulni és bár a The Information már ismerős panelokból építkezett, mégis kifejezetten meggyőző tudott maradni azáltal, hogy ezeket a panelokat olykor-olykor saját kényére-kedvére kombinálta a lemezen kedvenc popkaméleonunk. De hogy még egy kicsit Amerikában maradjunk, mindenképpen említésre méltó a Flaming Lips 2006-os lemeze is (At War with the Mystics), amely - mit ad Isten - egy újabb konceptalbum és - megintcsak mit ad Isten - kifejezetten zseniális. Ebben az évben jelentette meg kiváló bemutatkozó lemezét a Gnarls Barkley(St. Elsewhere), szintén egy konceptlemez kereteibe foglalta történetét a The Decemberists(The Crane Wife), de a Tool is progresszívkodott (10,000 Days). Európába való visszatérésünk nem is kezdődhetne mással, mint egy kellemes, retro diszkós Goldfrapp albummal (Supernature), ezután - persze csak ha szeretnénk - Jarvis Cocker klasszicizál nekünk egy kicsit Jarvis c. első szólóalbumán. Ködös Albionba tett utazásunkat pedig egy kiváló Razorlight (Razorlight) és Graham Coxon lemezzel (Love Travels at Illegal Speeds) zárhatjuk. Még mielőtt ellátogatnánk a fagyos Svédországba egy kis nyakatekert gépzene tripért (The Knife: Silent Shout), ugorjunk át Franciaországba meghallgatni a Phoenix klassz harmadik lemezét (It's Never Been Like That). Végezetül térjünk haza Magyarországra (Heaven Street Seven: Tudom, hogy szeretsz titokban).
5. Radiohead - Amnesiac Mivel Thom Yorke-éknak eszük ágában sem volt 2000-ben dupla albumot kiadni - holott elegendő anyaguk volt hozzá - inkább úgy döntöttek, hogy a Kid A után egy évvel megjelentetnek egy újabb stúdiólemezt. Az Amnesiac érezhetően több, mint resztligyűjtemény, de valahogy az előző csúcsművek fényében egy kicsit elhalványul. Persze egy-két együttes még így is a fél karját odaadná egy ilyen albumért.
4. Air - 10,000 Hz Legend Aki azt hitte, hogy 2001-ben Jean-Benoît Dunckel és Nicolas Godin folytatják a "lounge prog" diadalmenetet azok igencsak nagyot tévedtek. A 10,000 Hz Legend minden csak nem kávéházi háttérzene. Érezhető kidolgozatlansága ellenére is igencsak markáns mű és az Air-hez képest kifejezetten sötét tónusú. Szerencsére ezután egy újabb váltás következett a szintén zseniális Talkie Walkie lemezzel, de a 10,000 Hz bizonyos szempontból felülmúlhatatlan mestermunkája a duónak, amely nem csak iskolapéldája a francia dekadenciának, hanem egyben hitvallás is.
3. New Order - Get Ready Az utolsó érdemleges New Order lemez, amelynek munkálatai alatt a tagok szerencsére a sufniban hagyták az egymás iránt érzett ellenszenvüket és indulataikat. Ha ez csak ideig óráig tartott is, az eredmény mindenképpen egy emlékezetes, slágeres csúcsmű. És egy érdekesség, amit szerintem már elég sokan tudnak: a Crystal c. dal videójában látható fiktív The Killers nevű együttesről nevezték el magukat Brandon Flowers-ék is. Mi ez ha nem ars poetica?
2. Muse - Origin of Symmetry A Muse második lemezére szépen összeszedte magát. Ezt elsősorban úgy kell érteni, hogy elképesztő érzékkel sikerült eltalálniuk a slágerek és a bonyolult érzelmi skálán mozgó dalok arányát. Tökéletes összhangban van Matt Bellamy gitár- és zongorajátéka, a szövegek ironikusak és kifejezőek. De mindenek előtt: az egész lemez úgy ahogy van maradandó és nem utolsó sorban fontos mérföldkő az együttes történetében.
1. The Strokes - Is This It A Strokes első albumával egy az egyben bebizonyította, hogy hülye az, aki úgy vélte, hogy a kétezres évek első jó néhány éve majd ilyen lounge alapú soft techno szarokról fog szólni, egybefolyó dallamokkal és mindenféle érzelmet nélkülözve. Az Is This It már az első pillanatban odavág minket a földhöz, aztán a falhoz, és így tovább. Bár a dalok többsége egy rugóra jár, ezt a bizonyos fémszerkezetet sikerült úgy beállítaniuk, hogy az minden további nélkül tökéletesen működjön az alatt a harmincakárhány perc alatt, amíg az album tart. A legjobb pedig, hogy nem csak addig funkcionál, hanem - várhatóan - az idők végezetéig. Julian Casablancas-ék zsenialitásának eme lecsapódása időtlen klasszikus, és nem utolsó sorban kötelező darab.
Persze 2001-ben nem csak ez az öt album volt nagyon jó, ott van például Bob Dylan, aki a '90-es évek okozta sajgó fejfájásból (vagy mély álomból?) hirtelen feleszmélve gyorsan kidobta a fenomenális "Love and Theft" albumot, hogy Damon Albarn (első) side-projectjéről (Gorillaz) már ne is beszéljek. Hideg északi szelek is fújtak játékos elektronikus zenét, a Röyksopp megmutatta azt a sokszínűséget, ami ebben a műfajban rejlik (Melody A.M.). Rajtuk kívül a System of a Down is emlékezeteset villantott überzseniális, össze-vissza dícsért második lemezével (Toxicity). És persze volt egy White Stripes album is (White Blood Cells), ami ugye. Csak annyit mondok: Hotel Yorba.
Aki soha nem kacérkodott olyan gondolattal, amely valamilyen szinten az űrhöz, az űrutazáshoz, marslakókhoz, esetleg egy sci-fi szerű ötlethez kapcsolódik, az egész egyszerűen hazudik. Szerintem bátran állíthatom, általánosítás nélkül, hogy mindannyiunkban benne van a kíváncsiság, hogy valamilyen mi lehet "odakint". Ez egyeseket jobban izgatja, mint az átlagembert. Ők általában az adott témához kapcsolódó könyveket olvasnak, megint mások pedig ehhez kapcsolódó zenéket készítenek. A kompiláció pedig annak a jelentős művésznek az egyik legismertebb dalával kezdődik, aki művészileg tökélyre fejlesztette az űrfétist, mint olyat. A tizedik, és egyben utolsó dal pedig annak az embernek az agyszüleménye, aki előző művész dalain felbuzdulva a tökéletest még tökéletesebbre fejlesztette.
1. Space Oddity (David Bowie)
2. Sexy Boy (Air)
3. Let There Be Light (Justice)
4. Gravity's Rainbows (Klaxons)
5. Spaceman (The Killers)
6. Watching the Planets (The Flaming Lips)
7. Spacelab (Kraftwerk)
8. Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space (Spiritualized)
A Top 100-as lista harmadik felében két Muse és két Björk dal is szerepel. A folytatásban a visszaszámlálás nyolcvantól hetvenegyig megy.
80. Muse - Citizen Erased A Citizen Erased a Muse diszkográfiájában az eddigi leghosszabb dal a maga hét és fél perces hosszúságával. A Showbiz album után finoman szólva marhára összekapták magukat Bellamy-ék és bár ekkor még szó se volt giccsről, annál inkább hardos vadulásokról, az album tökéletesen egyensúlyozott a világkörüli érzelmi pályára állított sci-fi himnuszok és a slágeres neo-prog csodák között. A CE a Muse eddigi legnagyobb kockázatvállalása (nagyobb, mint a Supermassive Black Hole, vagy az új albumról az Exogenesis szimfónia). Hét és fél percbe belesűríteni ennyi mindent a megcsömörülés kockázata nélkül igencsak komoly odafigyelést igényelhetett. Ha ez nem sikerült volna, akkor most nem is szerepelne itt ez a zeneszám, ezen a listán.
79. The Knife - Marble House A már korábban emlegetett második Knife albummal találtak rá a Dreijer tesók az igazi hangjukra (lásd még: Fever Ray), és gyakorlatilag előrevetítették a 2008-as Portishead albumot. Csak annyi különbséggel, hogy ők nem a világfájdalmat és elhatalmasodó depressziót, hanem a szomorúságot és azon belül is a szomorú realitást nemesítették esztétikai élménnyé.
78. Starsailor - Tie Up My Hands Nehéz lenne a Starsailor zenéjében nem kimutatni a Radiohead hatását. Ezzel egyetemben azt is könnyű kimutatni, hogy mit adott hozzá a Starsailor ehhez a hatáshoz. Legelőször is James Walsh fájdalmas énekét, ami talán ebben a dalban a legmarkánsabb. Másodszor pedig egyfajta különös intimitást is sikerült beleszőniük ebbe a hangzásba. Nem olyan jellegűt, mint azt a Coldplay tette az első albumán, vagy amit éppenséggel a Travis tökéletesített éveken át. Amiről én beszélek bizonyos szintű erotikus kicsengéssel is bír (lásd: dalcím).
77. Björk - All Is Full of Love A Greatest Hits albumra kissé átdolgozott, eredetileg a Homogenic albumon szereplő All Is Full of Love minden idők egyik leggyönyörűbb szerelmes dala, ami ugyanakkor nem is tipikus szerelmes dal. Erre játszik rá Chris Cunningham zseniális videójában a leszbikus robotokkal. A trip-hoposra belassított, már kevésbé ambient techno-s beütésű dalt Björk-nek sikerült úgy átértelmeznie, hogy, megmaradtak az eredeti építőkockák, mégis valami teljesen újat sikerült kreálnia belőle.
76. Moloko - The Time Is Now Róisín Murphy és egykori hites ura, Mark Brydon több elképesztő, agyeldobós, megdöbbentő slágert is letett az asztalra tízéves pályafutásuk során, mégis talán a The Time Is Now a legemlékezetesebb mind közül. Nem mellesleg ők voltak a manapság igencsak divatos egy fiú-egy lány felállásnak a prototípusa(Goldfrapp, The Ting Tings, stb.).
75. Muse - Apocalypse Please Igen, egy újabb Muse dal! Az Absolution nyitótétele, az Apocalypse Please talán Matt Bellamy eddigi legfeszültebb szerzeménye és a hangsúly itt a tétel szón van. Ugyanis az AP klasszikus zenei nivóval bír. Nem mellesleg a dal előrevetíti az egész albumra jellemző kettőséget: a komolyzene által közvetített frusztrált nyugodtságot, valamint a rockosabb darabok eufórikus hisztériáját.
És tulajdonképpen az Apocalypse Please miatt szeretem az idei Muse albumot is. Nagyon sokan panaszkodnak, hogy Matt valóban zseniális gitárjátéka a háttérbe szorult. Szerintem ez nem feltétlenül baj, főleg abból a szempontból nem, hogy a The Resistance zeneileg nem olyan skizofrén, mint az Absolution. És persze Matt zongorajátéka is kifejezetten zseniális!
74. The Chemical Brothers - Star Guitar A Starman c. David Bowie dal sample-t tartalmazó Star Guitar az egyik leggrandiózusabb Chemical Brothers felvétel. Hosszúságában mindenképp idézi a monumentális albumzáró tételeket (The Private Psychedelic Reel-t, vagy a csak ezután érkező Surface to Air-t), hangulatban azonban semmi sem sejtet egy idejekorai lezárást. A dal hipnotikusságát pedig Michel Gondry-nak egy újabb zseniális klipben sikerült visszaadnia.
73. New Order - Crystal Az utolsó épkézláb NO album kezdőtétele, amely egyben az album legjobb dala is. Olyan, mint egy jobban sikerült szentimentális amerikai film, amiben tökéletes az összhang giccs és mondjuk pszichedélia között. Érdekesség, hogy a Crystal klipjében látható fiktív együttesről nevezte el magát a Killers.
72. System of a Down - Chop Suey! Sokan vitatkoznak a Mezmerize / Hypnotize albumokról, mondván, hogy az együttes megalkuvásra adta a fejét és elhajóztak slágeresebb vizekre is. Tény, hogy mindkét lemez kifejezetten slágeres. De a kérdés csak az, hogy akkor a legalább annyira slágeres Toxicity-t miért nem vetik meg a kedves rajongók? A Chop Suey! talán a legismertebb dal utóbb említett lemezről, és egyáltalán nem véletlenül: a System of a Down minden esszenciája benne van. (A legjobb persze az, hogy ennek ellenére az album a CS! után is tartogat még meglepetéseket.)
71. Björk - Declare Independence És egy újabb Björk dal. Az izlandi énekesnő legutóbbi, 2007-es lemeze finoman szólva is kifogásolható volt. És hangsúlyoznám, hogy nem csak azért, mert Timbaland volt a producere (számomra persze leginkább ezért), de egyszerűen a dalok többsége nem volt ihletett. És egy olyan énekesnőnél, mint Björk igenis fontos, hogy legyen története minden egyes dalnak, hogy azok valamilyen szinten saját életet tudjanak élni és (többek között) ezáltal elnyerjék sajátos varázsukat. Tehát lényegében azt, amiért Björk Guðmundsdóttir az egyik legnagyobb énekesnő evör, és amiért mi annyira szeretjük. A Volta legalább akkora csalódás volt, mint egy évvel később Madonna Hard Candy c. minősíthetetlen szarja. Ők tipikusan azok az énekesnők, akiktől mindig egy kicsit többet várunk. Többet, mint mondjuk Nelly Furtado-tól (neki talán éppen ezért működött olyan jól a dolog a Loose-on). Mindenesetre a Declare Independence nem csak az album, hanem az évtized egyik legjobb dala, megmentve ezzel valamelyest Björk renoméját. Legalábbis ami engem illet.
AIR Aki feliratkozik a francia együttes hírlevelére, az azon nyomban kap egy öt perces "mash-up-ot" az új album dalaiból. Érdekes kis ízelő, én elsősorban a Talkie Walkie visszhangját véltem felfedezni ezekben a könnyednek ható kis részletekben. Várhatóan kellemes hallgatnivaló.
COLDPLAY Véget ért kedvenc szerény megalománjaink világhódító turnéja, egészen pontosan szeptember 19-én a Wembley stadionban. Ennek ünnepélyes lezárásaként most kollektíven tekintsük meg az amúgy nagyszerű Strawberry Swing c. dalhoz készült videoklipet (ami szintén remekül sikerült).
Várjuk a folytatást. (Bár úgyis tudjuk mi lesz a vége.)
EDITORS Az Editors lélegzetvisszafolytva várt harmadik dolgozatát a remek Papillon c. dallal vezette fel az együttes, amihez egy szintén sokatmondó klipet is forgattak. Mindemellett nyilvánosságra hozták magának a kislemeznek a formátumait, amely egyébként az albummal egy időben, október 12-én jelenik meg.
Tehát a klip:
A kislemez:
CD 1. Papillon 2. Papillon [Tiesto Remix]
7" A. Papillon B. Eat Raw Meat = Blood Drool (Demo)
1. In This Light and on This Evening 2. Bricks and Mortar 3. Papillon 4. You Don't Know Love 5. The Big Exit 6. The Boxer 7. Like Treasure 8. Eat Raw Meat = Blood Drool 9. Walk the Fleet Road
A deluxe edition bónusz CD dalai pedig:
1. This House Is Full of Noise 2. I Want a Forest 3. My Life as a Ghost 4. Human 5. For the Money
Állítólag lesz DVD-vel ellátott kiadás is. Hát nagyon remélem, hogy lesz!
Az angolok egyébként megint jól jártak: az albumot mától kezdve teljesen egészében hallgathatják a We7.com oldalon, illetve október 5-től a Last.fm-en. Mindenki más október 2-től hallgathat majd bele az együttes MySpace oldalán (persze, nem végig az egész albumba). Tipikus.
http://www.myspace.com/editorsmusic
FEVER RAY Karin Dreijer szólóprojektjének keretein belül újabb kislemezt jelentet majd meg október 5-én. A zseniális 'Seven' c. dalhoz készült klip már megtekinthető. (Egyébként ugyanaz rendezte, mint a The Knife 'Pass This On-ját'.)
THE HORRORS November 2-án folytatja zsenialitás sorozatát kedvenc indie gótjaink a Whole New Way c. kislemezzel. Aki esetleg van olyan szerencsés, hogy a remek 'Primary Colours' Japán kiadását birtokolja az már találkozhatott ezzel a dallal. Amit viszont kiadnak egy kicsit más lesz, egy kicsit átdolgozottabb.
Íme:
LA ROUX Mától kapható a legújabb La Roux kislemez, a semmilyen videóval megtámogatott, amúgy nagyon jó 'I'm Not Your Toy'. Egyébként december 29-re lett időzítve az ötödik kislemezük, a kiváló 'As If By Magic'.
THE STONE ROSES Szeptember 8-án újra kiadták a manchesteriek legendás debütáló albumát, a brit pop zenei mozgalom kiindulópontját, a mai napig friss, lehengerlő és elképesztően vitális 'The Stone Roses-t'. Az újrakiadásban megtalálható az eredeti, kissé átpolírozott '89-es 11 számos tracklista, plusz a Fools Gold 12"-es kislemez változata. Ezen felül kapunk még egy bónusz diszket, telis-tele ritkaságokkal és b-oldalakkal, egy másik lemezt teletömve demókkal, egy 'Live in Blackpool' DVD-t, ami az albumhoz tartozó klipeket is tartalmazza természetesen. Érdemes rákarmolni, tényleg nagyon jól sikerült!
MASSIVE ATTACK El ne felejtse senki, hogy október 5-én lát napvilágot (hivatalosan, muhaha...) a legújabb Massive Attack kiadvány, a Splitting the Atom EP.
Itten álljon egy tracklist és egy hivatalos videó:
1. Splitting the Atom (feat. Horace Andy) 2. Pray for Rain (feat. Tunde Adebimpe) 3. Psyche (feat. Martina Topley-Bird) (Van Rivers & The Subliminal Kid Remix) 4. Bulletproof Love (feat. Guy Garvey) (Christoff Berg Remix)
MUSE A Muse nem tökéletes vagy zseniális, viszont kifejezetten hallgatható ötödik albumának az első kislemezdala végre videóval is el lett látva. Mindenki döntse el, hogy az Uprising videója mennyire jó, illetve hogy mennyire szar.
PLACEBO A Placebo két nagyszerű kislemez kiadvánnyal ünnepli az elmúlást indikáló évszakot. Az első a 'The Never-Ending Why',
a másik pedig az Ashtay Heart.
A videóktól nem kell nagyon hasra esni, viszont a számok határozottan jók!
THOM YORKE Thom Yorke több izgalmasabbnál izgalmasabb dolgot is kiad ebben a hónapban. Először is ott van a szeptember 21-én megjelent 'Feeling Pulled Apart by Horses / The Hollow Earth' c. limitált 12"-es kislemez, amelyet 4000 példányban adtak ki Észak-Amerikában és 4000 példányban Európában. Az első dalban Jonny Greenwood is közreműködik és régebben 'Reckoner' néven futott. De mivel egy azonos című dal már szerepelt a Radiohead repertoárjában (In Rainbows, 2007), ezért meghagyták az eredeti címet, Yorke egy kicsit átdolgozta, megtoldotta egy, még az Eraser session-ökből maradt kiadatlan dallal az egészet és voila!
A másik dolog, ami Thom nevéhez fűződik az a 'Ciao My Shining Star: The Songs of Mark Mulcahy' c. feldolgozásokból álló lemez, amely szeptember 29-én kerül a boltok polcaira és The Miracle Legion dalok interpretációit tartalmazza majd. A közreműködők között nem csak Yorke és tesója, Andy szerepel majd (igen, az 'All for the Best' c. dalban tényleg Andy Yorke háttérvokálozik.. úgy látszik a falsetto családi vonás), de nem ám. Lesz Michael Stipe, Frank Black, Mercury Rev és még sokan mások.
Az All for the Best egyébként egy baromi limitált 7"-es kislemezként is megjelent, sőt videót is gyártottak hozzá. Igazi művészklipet.
RÖVIDRE VÁGVA Eels: Hombre Lobo: 12 Songs of Desire [4] Egy kicsit megkésve bár, de törve nem, mindenkinek sok szeretettel ajánlom ezt a dögös, karcos, kicsit lepukkant, kicsit lo-fi, kicsit barkács, kicsit mindenes, de mindenek előtt nagyon jó Eels lemezt.
Ajánlott dalok: Prizefighter, That Look You Give That Guy, Tremendous Dynamite, Fresh Blood, Ordinary Man, és a többi!
The xx: xx [5] Nehéz az xx zenéjét kategorizálni, ez legalább annyira lehetetlen vállalkozás, mint maga a zene. Ha nem lenne ilyen kiváló arányérzéke a srácoknak és lányoknak, akkor nagyjából a hatodik percben elaludnánk. Még állva is. Viszont ez szerencsére nem így van. Ugyanis a cím nélküli debütáló lemez olyan nagyokat is megnyert magának, mint a Pitchfork, az NME, vagy éppen az Allmusic. A dream pop-ot túlszárnyalták, de ez még nem trip-hop. Egészen biztosak viszont csak egy dologban lehetünk: ez baromi jó!
Ajánlott dalok: Intro, Crystalised, Heart Skipped a Beat, Shelter, Infinity, Night Time
FEKETE LEVES Akinek van kedve okádni egy jót, az nézze meg sokadjára a már túlságosan szarrá játszott, amúgy abszolút unalmas Madonna kislemezt. Celebration. Vagy nem.
