A következő címkéjű bejegyzések mutatása: the chemical brothers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: the chemical brothers. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 6., vasárnap

A Z_ ÉV TIZ/E D L_E_ GJO B B /VIDEÓ/I 2 0 0 _5



B E C K_ BL/A C K T A M BOURINE_
Igazából nyugodt szívvel szerepeltethetném itt a Girl csiki-csuki videóját, a Hell Yes táncoló robotjait, vagy a szimplán betépett E-Pro-t, a Black Tambourine azonban hang és kép tökéletes összhangját nyújtja, s egy tipikus példája annak, amikor egy egészen aprócska ötlet elég sok mindent el tud cipelni a hátán.





THE_ C H EM ICA L BRO T H E/RS B E L I E V E_
Ehhez igazából sok hozzáfűznivalóm nincs, ez a videó önmagát magyarázza.





COLD_P L A Y /T A L K
A Talk - kölcsönvett refrénnel is - ékes példája annak, hogy 2005-ben igenis volt még elég kurázsi a Coldplay-ben. Végül is összehozhattak volna egy kiegyensúlyozott és magabiztos pop-rock lemezt, helyette elkészítették az előző évtized egyik legambivalensebb hangzóanyagát. Mindenesetre a ez a dal, s videó még mindig működőképes.




E D I T OR/S _M U N I CH
Az Editors eddigi legnagyobb slágere megérdemelt egy emlékezetes klipet is.





FRANZ_ FER_DI_N A N D/ WAL_K A W A Y_
A Walk Away eleve elsőosztályú indie sláger, a hozzá készült videó pedig - jobb szó híján - olyan franzferdinand-os. De tényleg.





GOLD_F R A P P /O O H LA_ LA_
Egyes értelmezések szerint az Ooh La La nem szól másról, mint Alison Goldfrapp szexért való könyörgéséről. Persze könnyen megeshet, hogy ez igencsak távol áll az igazságtól, mindenesetre a dalhoz készült klip egész egyszerűen a 2005-ös év legjobb imidzs videója.





NINE_ I N C H _N/AILS O N L Y
Trent Reznor mindig is szeretett erős vizuális behatásokkal operálni. A 2005-ös nagy visszatérés, a With Teeth sem mentesült ez alól, az első kislemezdalhoz készült videó pedig makulátlanul prezentálja a mondanivalót.




OASI_S /T H E IMPORT A N CE O F_ B/EING I DL E
Kár, hogy nem 1994-95 környékén készült ez a videó, a britpop éra csúcsán, hiszen az Importance of Being Idle minden ízében angol.




RÖYKS O P P_ WHAT/ E L S E I/S THE R E?
Sztereotíp megállapításnak tűnhet, de az északi népeknek bizony nem kell a szomszédba menni egy kis introvertáltságért, elvontságért. A norvég Röyksopp természetesen nem képez kivételt ez alól.





SIGUR_ R Ó S GLÓ_SÓ_L I/
Mert ez 2005 legszívmelengetőbb, legszebb, legjobb videója.




T/HE WHITE_ STR IPE S T_ HE D EN IA L T_W_IST
Az utolsó Michel Gondry rendezte White Stripes videó. No comment.


2010. december 12., vasárnap

ÉV_I S M ÉT LÉ/S /J ÚNI US _ JÚ LI US AUG_USZ/ T U S



A Chemical Brothers mélyebbre úszik a pszichedélia feneketlen mélyvízében, mint valaha és felszínre hozzák az év egyik legfantasztikusabb dalát: Swoon





Richard Ashcroft új együttest alapított. Hát, nem is tudom.





A Klaxons végre második dolgozatával is elkészült. Négyesalá/Hármasfölé.





Philip Selway, a Radiohead dobosa szólólemezt jelentetett meg. Hallgatható.


2010. június 28., hétfő

ELEKTRÓDÁK_ 1. RÉSZ/



The Chemical Brothers

Further
8 dal, 52 perc
Freestyle Dust / Parlophone

Értékelés: 8.5/10

Tovább, tovább. A Chemical Brothers hetedik megnyilatkozása nem egyszerű lemez. Az első pár hallgatás alkalmával szinte minden egyes pillanatért meg kell küzdeni, ami a vegyésztesóktól talán egy kicsit szokatlan. Szó se róla, vannak itt kapaszkodók bőven (pl. Swoon), elég nehéz lenne teljesen elveszni ebben a hangrengetegben. Viszont a már korábban is markánsan jelen lévő pszichedéliát itt teljesen szabadjára engedték. A legutolsó elektronikus pilincka mögött is ott lüktet a Tomorrow Never Knows szelleme, vagy éppenséggel a Jefferson Airplane hatása, mindazonáltal érezhetően végig Ed Simons és Tom Rowlands tudatalattija dominál, szóval a végén semmiféle ellenérzetünk nem támadhat. Mármint ami az eredetiséget illeti. A számok közötti átmeneteket itt egy kicsit ügyetlenebbül oldották meg és bár hangulatilag remekül van időzítve a Further, mégis lehetett volna ez jobb is. Ettől és a kezdeti nehézségektől eltekintve azonban mindenképp érdemes nekiveselkedni a lemeznek, akár naponta többször is, hiszen a Snow bágyadt minimalizmusától a Wonders of the Deep magasztosságáig egytől-egyig lebilincselő dalokat hallhatunk.

Ajánlott dalok: Snow, Escape Velocity, Swoon, K+D+B, Wonders of the Deep




LCD Soundsystem
This Is Happening
9 dal, 65 perc
DFA

Értékelés: 8.0/10

Nem történik semmi. A fent ismertetett Chemical Brothers albumhoz hasonlóan az LCD Soundsystem (azaz James Murphy) legújabb lemeze is kifejezetten nehéz hallgatnivaló. Nem adja magát egykönnyen, nehéz vele azonosulni és legfőképpen: nem könnyű kitalálni, hogy mi bújik meg az egyes dalok hátterében. A nehézségek már a bevezetésnél felütik a fejüket, a Dance Yrself Clean lassú kibontakozása és majd’ kilenc perces hossza igen magasra teszi a tétet és sajnos el is hasal, az előző lemez Get Innocuous! c. nyitánya nagyságrendekkel jobb volt. Az első kislemeznek választott Drunk Girls a kicsit Joy Division-ös gitárbontogatásával és felejthetetlen basszusfutamaival azonban remekül kárpótol bennünket. A This Is Happening-ről egyébként nagyvonalakban ugyanaz mondható el, mint az előző két albumról: egy kicsit bohém, egy kicsit felszínes, nagyon is hatásvadász (de szerencsére nem billen át a ló másik oldalára), ugyanolyan arrogáns és pontosan ugyanabba a dugába dől, amibe az előző kettő, azaz: teljesen felesleges 7-9 percig elnyújtani egy dalt, ha ugyanazt el lehet érni, mondjuk 5 percben. Nem mellesleg az egyszeri hallgató koncentrálóképességét is erősen próbára teszi egy-egy hosszabb dal, arról nem is beszélve, hogy bizony égető szükség lenne egy igazi slágerre, mondjuk egy legalább akkora kaliberűre, mint a 2007-es All My Friends, vagy a 2005-ös Tribulations, ugyanis az LCD Soundsystem harmadik lemeze maga a mélyvíz, gyakorlatilag nulla kapaszkodóval, ami kimondottan veszélyes lehet egy kicsit türelmetlenebb hallgató számára.

Ajánlott dalok: Drunk Girls, One Touch, All I Want, I Can Change, Home

2009. december 14., hétfő

T OP 100 / Pt. _7

A mai menü tartalmaz jó sok indie slágert, elektronikus megszólalásokat, infantilis zenére ültetett súlyos szavakat és elborult dubstep-et. Az évtized legjobb dalainak hetedik fejezete következik.

40. Kasabian – Fire
Az idei Kasabian albumtól a megváltást vártam, vagy sokkal inkább a csodát, helyette viszont valami csodakezdeményt kaptam. Sajnos - annak ellenére, hogy a West Ryder Pauper Lunatic Asylum kifejezetten kellemes hallgatni való - harmadik lemezükre sem sikerült megtalálniuk a saját hangzásukat, bár hozzátenném: jó úton haladnak afelé. Reméljük a következő lemezzel (amelyet már javában írnak) ez már sikerülni fog. Mindenesetre az idei album (is) tömve volt jobbnál jobb indie slágerekkel, amelyek közül egyértelműen a Fire emelkedik ki a maga félhanglemenetével, tempósságával, szexisségével és nem utolsó sorban zseniális videoklipjével.




39. Franz Ferdinand – No You Girls
Talán az előbb említett Fire-nál is nagyobbat szólt az idei Franz Ferdinand albumról kimásolt második kislemez, a No You Girls. Ez a dal, akárcsak a Tonight (legalább) nyolcvan százaléka egy az egyben felidézi a debütáló album slágereit. Ami kifejezetten szerencsés, mert bár a második albumon is akadt jócskán emlékezetes dal, de valahogy mégsem voltak olyan ütősek. Mindenesetre a harmadik lemezükkel biztos befutó skótok visszataláltak önmagukhoz és szerencsére úgy váltottak stílust, hogy az esszenciális FF stílusjegyeket maradéktalanul megőrizték. Ha ilyen lemezeket fognak leszállítani a jövőben is, akkor én személy szerint hajlandó leszek három és fél éveket várni.




38. Death Cab for Cutie – I Will Possess Your Heart
A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését talán a Death Cab for Cutie okozta. A Narrow Stairs-zel ugyanis gyakorlatilag azt vitték véghez, amit idén az előbb említett Franz Ferdinand, bár az amerikaiak talán egy csipetnyivel kevesebbet tartottak meg a régi énjükből. Mindenesetre (és szerencsére) csak azokat a feleslegeket dobták ki az ablakon, amik csak tompítják fényüket, így három évvel a Plans után Ben Gibbard-ék végre egy végletekig kiforrott, mindenféle pózoktól mentes hangzást voltak képesek prezentálni. Bár kevesebb az emlékezetes dal a tavalyi albumon, de azok bőven kitesznek a hiányért. Egy ilyen dal az I Will Possess Your Heart is, amely a maga nyolc és fél perces mantrájával az experimentálisabb dolgokra kicsit is fogékonyabb hallgatóságot azonnal transzba ejti. Ami mégis a legjobb ebben a dalban, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy majd' kilenc perces!




37. Phoenix - 1901
Ami tavaly a Death Cab... volt, az idén egyértelműen a Phoenix. Bár az előző lemezeik (United, Alphabetical, It's Never Been Like That) is kifejezetten élvezetesek, maradandót és zseniálisat idén tettek le az asztalra. A Wolfgang Amadeus Phoenix-en minden egyes hang a helyén van, kellően slágeres és kísérletező, kellően divatos, hogy sikeres legyen és kellőképpen hozzáférhető az album mondandója. Tehát nagyon rendben van ez a lemez. Igazából a problémám csak az volt, hogy nem tudtam melyik dalt emelhetném ki és szerepeltethetném ezen a listán, ugyanis minden egyes momentum kiegyensúlyozott és maradandó. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy az első kislemezdalt választom; de álljon a 37. helyen az a Phoenix dal az idei albumról, amelyiket csak szeretnétek.

Phoenix - 1901 - A Take Away Show from La Blogotheque on Vimeo.




36. The Chemical Brothers – Galvanize (featuring Q-Tip)
2005 egyik legnagyobb slágerét a Chemical Brothers tette le az asztalra. A kifejezetten élvezetes, majd' zseniális Push the Button azóta is elő-előkerül nálam. Persze nem csak a Galvanize miatt, hanem az olyan elképesztően eksztatikus szerzemények miatt, mint mondjuk a Surface to Air vagy a Hold Tight London. Azóta kijött egy másik lemezük is, a 2007-es We Are the Night, viszont ez már annyira nem szólt jól. Mindenesetre a következő lemezig - amely remélhetőleg a PtB-hoz hasonlóan a korai szenzációs darabokat idézi majd - itt ez az időtlen megasláger.




35. Justice vs. Simian – We Are Your Friends
Ami 2005-ben a Galvanize volt, az egy évvel később a We Are Your Friends. Ez a dal annak ellenére működik, hogy minden ellene szól. Kissé banális dalszöveg, kissé idétlen szinti futamok, semmitmondó bassline, és így tovább. Viszont, ha ezt a sok "idétlen" komponenst összegyúrja egy kellőképpen zseniális szerzőpáros egy nagy keverékké, akkor az eredmény ez lesz, bár ez nem szükségszerű. Mindenesetre a We Are Your Friends iskolapéldája annak, hogy a szar is lehet inspiratív.




34. Radiohead – 15 Step
Tisztázzuk: a 15 Step a Radiohead egyik kiemelkedő és egyben egyik legemlékezetesebb dala. A maga széttördelt ütemjeivel, minimális gitárbontogatásával és az Airbag-re hajazó basszusfutamával kiváló albumnyitó szerzemény, ami akarva akaratlanul egy utolsó percéig zseniális albumot ígér.




33. Placebo – The Bitter End
Hogy ismét egy idétlen szójátékkal éljek, szerencsére a The Bitter End a Placebo számára nem a keserű vég. Azóta is jócskán tettek le slágert az asztalra, illetve az előtt is. De nagyon sokan vannak úgy, hogy egy bizonyos szituációban, amelyben feltették a kérdést, hogy az Every You Every Me mellett az adott illető szerint mi a másik legnagyobb Placebo sláger, akkor igen valószínű, hogy ezt a dalt fogja említeni. A Bitter End-ben egyébként minden benne van, amitől Brian Molko-ék zenéje olyan jól működik. Rideg elegancia, fájdalom, invenció és büszkeség.




32. MGMT – Time to Pretend
A Time to Pretend az évtized egyik legzseniálisabb dalszövegével megküldött dala. Sajnos ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a százas lista élére törjön, de azért egy alig két éves daltól* ez sem rossz teljesítmény. Talán az idő előrehaladtával csak nemesedni fog, mint a jó bor, vagy mint Dave Gahan hangja. Ki tudja?

*A dal egyébként szerepelt a 2005-ös Time to Pretend EP-n is, de nem ebben a formájában.




31. Burial – Archangel
Burial a dubstep legfényesebben tündöklő csillaga: invenciózus, érti a dolgát, nagyszerű remixeket készít, egyszóval van kurázsija. Nem is kevés. A 2007-es Untrue nyitódala (ha az intrót nem számoljuk) mérhetetlen szomorúságával, ugyanakkor zseniális ütemeivel és kimértségével egy másik dimenzióba emeli az embert. Talán éppen ezért nem könnyű hallgatnivaló; nem mintha bármelyik Burial kiadvány az lenne.




Hamarosan...

2009. október 29., csütörtök

TOP_100 / Pt. _3

A Top 100-as lista harmadik felében két Muse és két Björk dal is szerepel.
A folytatásban a visszaszámlálás nyolcvantól hetvenegyig megy.

80. Muse - Citizen Erased
A Citizen Erased a Muse diszkográfiájában az eddigi leghosszabb dal a maga hét és fél perces hosszúságával. A Showbiz album után finoman szólva marhára összekapták magukat Bellamy-ék és bár ekkor még szó se volt giccsről, annál inkább hardos vadulásokról, az album tökéletesen egyensúlyozott a világkörüli érzelmi pályára állított sci-fi himnuszok és a slágeres neo-prog csodák között. A CE a Muse eddigi legnagyobb kockázatvállalása (nagyobb, mint a Supermassive Black Hole, vagy az új albumról az Exogenesis szimfónia). Hét és fél percbe belesűríteni ennyi mindent a megcsömörülés kockázata nélkül igencsak komoly odafigyelést igényelhetett. Ha ez nem sikerült volna, akkor most nem is szerepelne itt ez a zeneszám, ezen a listán.




79. The Knife - Marble House
A már korábban emlegetett második Knife albummal találtak rá a Dreijer tesók az igazi hangjukra (lásd még: Fever Ray), és gyakorlatilag előrevetítették a 2008-as Portishead albumot. Csak annyi különbséggel, hogy ők nem a világfájdalmat és elhatalmasodó depressziót, hanem a szomorúságot és azon belül is a szomorú realitást nemesítették esztétikai élménnyé.




78. Starsailor - Tie Up My Hands
Nehéz lenne a Starsailor zenéjében nem kimutatni a Radiohead hatását. Ezzel egyetemben azt is könnyű kimutatni, hogy mit adott hozzá a Starsailor ehhez a hatáshoz. Legelőször is James Walsh fájdalmas énekét, ami talán ebben a dalban a legmarkánsabb. Másodszor pedig egyfajta különös intimitást is sikerült beleszőniük ebbe a hangzásba. Nem olyan jellegűt, mint azt a Coldplay tette az első albumán, vagy amit éppenséggel a Travis tökéletesített éveken át. Amiről én beszélek bizonyos szintű erotikus kicsengéssel is bír (lásd: dalcím).




77. Björk - All Is Full of Love
A Greatest Hits albumra kissé átdolgozott, eredetileg a Homogenic albumon szereplő All Is Full of Love minden idők egyik leggyönyörűbb szerelmes dala, ami ugyanakkor nem is tipikus szerelmes dal. Erre játszik rá Chris Cunningham zseniális videójában a leszbikus robotokkal. A trip-hoposra belassított, már kevésbé ambient techno-s beütésű dalt Björk-nek sikerült úgy átértelmeznie, hogy, megmaradtak az eredeti építőkockák, mégis valami teljesen újat sikerült kreálnia belőle.




76. Moloko - The Time Is Now
Róisín Murphy és egykori hites ura, Mark Brydon több elképesztő, agyeldobós, megdöbbentő slágert is letett az asztalra tízéves pályafutásuk során, mégis talán a The Time Is Now a legemlékezetesebb mind közül. Nem mellesleg ők voltak a manapság igencsak divatos egy fiú-egy lány felállásnak a prototípusa(Goldfrapp, The Ting Tings, stb.).




75. Muse - Apocalypse Please
Igen, egy újabb Muse dal! Az Absolution nyitótétele, az Apocalypse Please talán Matt Bellamy eddigi legfeszültebb szerzeménye és a hangsúly itt a tétel szón van. Ugyanis az AP klasszikus zenei nivóval bír. Nem mellesleg a dal előrevetíti az egész albumra jellemző kettőséget: a komolyzene által közvetített frusztrált nyugodtságot, valamint a rockosabb darabok eufórikus hisztériáját.

És tulajdonképpen az Apocalypse Please miatt szeretem az idei Muse albumot is. Nagyon sokan panaszkodnak, hogy Matt valóban zseniális gitárjátéka a háttérbe szorult. Szerintem ez nem feltétlenül baj, főleg abból a szempontból nem, hogy a The Resistance zeneileg nem olyan skizofrén, mint az Absolution. És persze Matt zongorajátéka is kifejezetten zseniális!




74. The Chemical Brothers - Star Guitar
A Starman c. David Bowie dal sample-t tartalmazó Star Guitar az egyik leggrandiózusabb Chemical Brothers felvétel. Hosszúságában mindenképp idézi a monumentális albumzáró tételeket (The Private Psychedelic Reel-t, vagy a csak ezután érkező Surface to Air-t), hangulatban azonban semmi sem sejtet egy idejekorai lezárást. A dal hipnotikusságát pedig Michel Gondry-nak egy újabb zseniális klipben sikerült visszaadnia.




73. New Order - Crystal
Az utolsó épkézláb NO album kezdőtétele, amely egyben az album legjobb dala is. Olyan, mint egy jobban sikerült szentimentális amerikai film, amiben tökéletes az összhang giccs és mondjuk pszichedélia között. Érdekesség, hogy a Crystal klipjében látható fiktív együttesről nevezte el magát a Killers.




72. System of a Down - Chop Suey!
Sokan vitatkoznak a Mezmerize / Hypnotize albumokról, mondván, hogy az együttes megalkuvásra adta a fejét és elhajóztak slágeresebb vizekre is. Tény, hogy mindkét lemez kifejezetten slágeres. De a kérdés csak az, hogy akkor a legalább annyira slágeres Toxicity-t miért nem vetik meg a kedves rajongók? A Chop Suey! talán a legismertebb dal utóbb említett lemezről, és egyáltalán nem véletlenül: a System of a Down minden esszenciája benne van. (A legjobb persze az, hogy ennek ellenére az album a CS! után is tartogat még meglepetéseket.)




71. Björk - Declare Independence
És egy újabb Björk dal. Az izlandi énekesnő legutóbbi, 2007-es lemeze finoman szólva is kifogásolható volt. És hangsúlyoznám, hogy nem csak azért, mert Timbaland volt a producere (számomra persze leginkább ezért), de egyszerűen a dalok többsége nem volt ihletett. És egy olyan énekesnőnél, mint Björk igenis fontos, hogy legyen története minden egyes dalnak, hogy azok valamilyen szinten saját életet tudjanak élni és (többek között) ezáltal elnyerjék sajátos varázsukat. Tehát lényegében azt, amiért Björk Guðmundsdóttir az egyik legnagyobb énekesnő evör, és amiért mi annyira szeretjük.
A Volta legalább akkora csalódás volt, mint egy évvel később Madonna Hard Candy c. minősíthetetlen szarja.
Ők tipikusan azok az énekesnők, akiktől mindig egy kicsit többet várunk. Többet, mint mondjuk Nelly Furtado-tól (neki talán éppen ezért működött olyan jól a dolog a Loose-on).
Mindenesetre a Declare Independence nem csak az album, hanem az évtized egyik legjobb dala, megmentve ezzel valamelyest Björk renoméját. Legalábbis ami engem illet.




To be continued...