A következő címkéjű bejegyzések mutatása: franz ferdinand. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: franz ferdinand. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 6., vasárnap

A Z_ ÉV TIZ/E D L_E_ GJO B B /VIDEÓ/I 2 0 0 _5



B E C K_ BL/A C K T A M BOURINE_
Igazából nyugodt szívvel szerepeltethetném itt a Girl csiki-csuki videóját, a Hell Yes táncoló robotjait, vagy a szimplán betépett E-Pro-t, a Black Tambourine azonban hang és kép tökéletes összhangját nyújtja, s egy tipikus példája annak, amikor egy egészen aprócska ötlet elég sok mindent el tud cipelni a hátán.





THE_ C H EM ICA L BRO T H E/RS B E L I E V E_
Ehhez igazából sok hozzáfűznivalóm nincs, ez a videó önmagát magyarázza.





COLD_P L A Y /T A L K
A Talk - kölcsönvett refrénnel is - ékes példája annak, hogy 2005-ben igenis volt még elég kurázsi a Coldplay-ben. Végül is összehozhattak volna egy kiegyensúlyozott és magabiztos pop-rock lemezt, helyette elkészítették az előző évtized egyik legambivalensebb hangzóanyagát. Mindenesetre a ez a dal, s videó még mindig működőképes.




E D I T OR/S _M U N I CH
Az Editors eddigi legnagyobb slágere megérdemelt egy emlékezetes klipet is.





FRANZ_ FER_DI_N A N D/ WAL_K A W A Y_
A Walk Away eleve elsőosztályú indie sláger, a hozzá készült videó pedig - jobb szó híján - olyan franzferdinand-os. De tényleg.





GOLD_F R A P P /O O H LA_ LA_
Egyes értelmezések szerint az Ooh La La nem szól másról, mint Alison Goldfrapp szexért való könyörgéséről. Persze könnyen megeshet, hogy ez igencsak távol áll az igazságtól, mindenesetre a dalhoz készült klip egész egyszerűen a 2005-ös év legjobb imidzs videója.





NINE_ I N C H _N/AILS O N L Y
Trent Reznor mindig is szeretett erős vizuális behatásokkal operálni. A 2005-ös nagy visszatérés, a With Teeth sem mentesült ez alól, az első kislemezdalhoz készült videó pedig makulátlanul prezentálja a mondanivalót.




OASI_S /T H E IMPORT A N CE O F_ B/EING I DL E
Kár, hogy nem 1994-95 környékén készült ez a videó, a britpop éra csúcsán, hiszen az Importance of Being Idle minden ízében angol.




RÖYKS O P P_ WHAT/ E L S E I/S THE R E?
Sztereotíp megállapításnak tűnhet, de az északi népeknek bizony nem kell a szomszédba menni egy kis introvertáltságért, elvontságért. A norvég Röyksopp természetesen nem képez kivételt ez alól.





SIGUR_ R Ó S GLÓ_SÓ_L I/
Mert ez 2005 legszívmelengetőbb, legszebb, legjobb videója.




T/HE WHITE_ STR IPE S T_ HE D EN IA L T_W_IST
Az utolsó Michel Gondry rendezte White Stripes videó. No comment.


2011. február 23., szerda

A_Z ÉVT I Z E D L E G /JOBB V I D E ÓI 2 004_





A I R_ CHERRY/ B L_OSSO M G/I R L
Ismét egy Air videó, amit tanítani kéne. A dal zöldellő réteket, pillangókat, de minimum mosolygó embereket feltételezne, de közel sem ilyesmit kapunk. Talán ezért érdemes másodjára is nekifutni, ha esetleg elsőre nem esett volna le.




A R CADE_FI R/E NEIGHBOUR/H O OD # 1 ( T UNNE _L S)
Nagyszerű videó az Arcade Fire egyik legnagyszerűbb szerzeményéhez. Hang és kép kikezdhetetlen összhangjának iskolapéldája a Neighbourhood #1 (Tunnels) kisfilmje.




B J Ö R K OCEAN_I /A
Azért az Oceania a Medúlla-ról, mert mind a dal, mind a hozzá készült klip briliáns, gyönyörűen elvont, olyan - jobb szó híján - björkös. S talán tényleg többről van szó, mint a flitterbe burkolt Björk tekergőzése.




F R AN Z/ FERDINAND _MICHAEL
Ha valaki eddig nem tudta volna, így kell Franz Ferdinand-ra táncolni. Ugyanakkor a Michael klipje egy érdekes underground körkórkép is.




G_R_AHA/M COXON /BITTER_SW E ET BU NDL E O F MIS ER Y/
Égből pottyant Graham Coxon.




THE_ H I V E S/ T/WO T I M ING T OUCH A N D _BROKEN B ONES
Nettó Hives.


Incubus - Megalomaniac (Official Music Video). Watch more top selected videos about: Incubus

INCUBUS _MEGALO/M A N I_AC
A Megalomaniac videója elsősorban rendkívül erős hangulata miatt kerülhetett fel erre a listára. Másodsorban is.




T_H/ E K I L L E RS _ MR. /B R IGHT_SID E
Érdekes szerelmi háromszög majd' négy percben. Ja, és a dal még mindig zseniális.




PLAC/EB O SPE C I A _L N E ED /S
Bár a This Picture erős vizuális impulzusai egy pillanatra majdnem teljesen a hatalmukba kerítettek, végül a Special Needs diadalmoskodott. A klip szerintem önmagát magyarázza, annak ellenére, hogy előbb említett kisfilmhez képest egy kicsit implicitebb módon jelennek meg az erős Placebo-s stílusjegyek.



R.E.M. L_EAV/I N G N E _W Y ORK/
Mert New York-ban tényleg csak izgalmas videókat lehet készíteni.

2009. december 29., kedd

T OP 10 0 _ Pt. 10 /

10. Klaxons - Golden Skanks
A Klaxons 2007 egyik legnagyobb meglepetése volt, minden szempontból. Olyan dalokat adtak ki, illetve jelentettek meg kislemezen, amelyek elvontságukkal az alternatív listák aljára predesztinálnák az együttest. Ez azonban szerencsére nem így történt, és erre ékes példa a Golden Skanks is.



9. Michael Andrews & Gary Jules - Mad World
A Donnie Darko című filmből ismert Tears for Fears dalt Michael Andrews (az imént említett együttes egyik fele) Gary Jules vendégszereplésével újraértelmezve ismét felvette, rápakolta a film soundtrack-jére (és score-jára is), kiadta kislemezen és karácsonyi number one lett belőle, ami a szerzemény elborult melankóliáját tekintve elég nagy meglepetés.



8. Arcade Fire - Rebellion (Lies)
Az Arcade Fire egy szépen kibontakozó, eksztatikus dallal készítette elő zseniális debütáló lemezének fináléját.



7. Yeah Yeah Yeahs - Maps
Tökéletes ballada, esszenciális YYYs sláger, az évtized egyik legjobb dala. Hirtelen csak erre a három jelzőre tudtam gondolni, de ha egy kicsit még gondolkodnék, nyilván eszembe jutna megannyi kifejezés, amely ezt a fantasztikus dalt valamelyest meghatározná. Amikor a Fever to Tell előző első hét szerzeménye már kezd egy kicsit az agyunkra menni, akkor a No No No hirtelen átcsap egy hiperlassú balladába, amely végül a Maps középtempós szerelmességébe torkollik és végül a Y Control/Modern Romance kettősében csúcsosodik ki. A punkok is lehetnek szerelmesek!



6. The White Stripes - Seven Nation Army
Ha egy újabb idióta szójátékkal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy egy hetedhét országra szóló ünnepség kéne, hogy övezze a White Stripes egyik legnagyobb slágerét. A Seven Nation Army a maga kis kellemes félhanglemenetes mivoltával csak előkészíti mindazt, amit a dal utolsó percében hallhatunk (minden idők egyik legkegyetlenebb riffjét), illetve azt, ami majd az egész Elephant lemezen történni fog.



5. Franz Ferdinand - Take Me Out
Egyszer azt olvastam, hogy bizonyos együtteseknek tanítani kéne a Take Me Out kaliberű slágerek szerzését. Szerintem ezen sorok írója a kelleténél egy kicsit meggondolatlanabb volt, hiszen eleve ilyesmit vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet tanítani. Másrészt pedig a Take Me Out-ot - és a hasonszőrű dalokat a Franz Ferdinand diszkográfiájában - kuriózumként kell kezelni, ovációval kell fogadni és úgy kell velük bánni, mint egy igazi himnusszal.



4. The Strokes - Last Nite
Bevallom őszintén, a Strokes első lemeze nekem elsőre egyáltalán nem tetszett, kivéve a Last Nite c. überslágert. Talán éppen ezért a dalért kapartam elő pár héttel később az Is This It-et újra, és bumm! Akkor hirtelen beütött az egész és rájöttem, hogy a dal még jobban működik abban az esetben, ha az egész lemezt figyelembe veszem. Kötelező darab - mind az album, mind a dal.



3. Editors - Munich
Az Editors legnagyobb slágere nem lenne túlságosan nagy "was ist das", ha nem ők adnák elő. Mert bár a dalszöveg nagyszerű, de mégsem olyan, hogy csak egy és kizárólag egyvalaki írhat ilyet, és lássuk be, zeneileg sem túlságosan meghökkentő. De Tom Smith-ék attitűdje olyan markánsan átüt szinte minden egyes dalukon, hogy a procedúra során az átlagosból zseniális, az unalmasból izgalmas, és végső soron a szarból arany lesz.



2. Muse - Supermassive Black Hole
Az első Muse dal, amit hallottam a Supermassive Black Hole volt és meg kell mondjam, szerelem volt első hallásra. A maga eklektikusságával, sármjával és dögjével egyből a hallójárataimba költözött és szerencsére négy év sem volt elég arra, hogy kimossam onnan.



1. Radiohead - Idioteque
Ha jól veszem észre, ennek a listának a végére értünk és minő meglepetés, az évtized legjobb dala az Idioteque lett a Radiohead-től. Ezen legalább annyira lehet vitatkozni, hogy végül is a dal miről szól? Vajon Thom környezetvédelmi küldetéstudatának egy manifesztációja ez? Esetleg költői hitvallás, ars poetica az együttes részéről? Pontosan nem lehet tudni, szerintem az együttes tagjai sem tudják/tudhatják igazán. És bár tény, hogy egyáltalán nem könnyű hallgatni való az Idioteque, vagy a Kid A lemez, vagy úgy globálisan véve a Radiohead, ez a dal mégis arról tesz tanúbizonyságot, hogy elsősorban miről is kellene szólnia a zenének. Mert ugyebár létezik egy szórakoztató funkciója is, de ha valaki tartós megváltásra törekszik, akkor nem elégszik meg egy-két felületes slágerrel, amelyek elsősorban azzal az intencióval láttak napvilágot, hogy a nyájas hallgatóságot megkopasszák. Thom Yorke szerint a zenének ennél jóval mélyebb jelentése és jelentősége van (vagy legalábbis a dalait ismerve nyilván így gondolhatja), és szinte minden egyes lemezhez, dalhoz komolyzenei elhivatottsággal áll hozzá. És talán pont ez az, amely a Radiohead-et kiemeli a tömegekből, talán pont ez az, amely olyannyira emlékezetessé és fontos élménnyé teszi a Radiohead dalokat, lemezeket, koncerteket.

2009. december 28., hétfő

2 0 04/

5. The Veils - The Runaway Found
A Veils-től legelőször a Nux Vomica c. überzseniális lemezt hallottam, majd az idei Sun Gangs-et és harmadjára következett a Runaway Found, amely a három album közül a leggyengébb, mégis megdöbbentően jobb, mint bármi, amit manapság hallani lehet. Leggyengébb azért, mert a debütálás után csak jobbnál jobb dolgokat tettek le Finn Andrews-ék az asztalra.



4. Maroon 5 - Songs about Jane
2004-ben nem csak a Franz Ferdinand tett le az asztalra egy emlékezetes debütáló nagylemezt, hanem az amerikai popzene egyik legszebben tündöklő ékköve, a Maroon 5 is. Adam Levine bandája úgy lóg ki a kortárs Billboard Top 10-kompatibilis amerikai popzenei szcénából, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is lóg ki. A Songs about Jane c. lemezen, amelyet az énekes szakítása inspirált az los angelesi ötösfogat dalról dalra villantja meg nagyszerű slágerszerzői képességeit és hajtanak fejet olyan nagy példaképek előtt, mint az Oasis, vagy David Bowie. A hajbók aktusa alatt pedig szépen lassan kúsznak fel az eladási listák élmezőnyébe.



3. Air - Talkie Walkie
Ha valaki esetleg csalódott volna az Air-ben a 10,000 Hz Legend meghallgatását követően, annak két opciót tudok ajánlani. Az egyik az, hogy hallgassa továbbra is a nagyszerű Moon Safari-t és/vagy a Virgin Suicides c. filmhez készült remek soundtrack-et. A másik opció pedig az, hogy hallgassa meg a Nigel Godrich Radiohead producerrel közösen megálmodott, kivételes dalszerzői képességekről tanúbizonyságot tevő Talkie Walkie-t. Ha azonban az imént említett 10,000 Hz album nem szerepelne Jean-Benoît és Nicolas diszkográfiájában, nyilván sokkal unalmasabb repertoárral rendelkeznének, de a Talkie Walkie (és a Moon Safari) sokkal inkább Air.



2. Interpol - Antics
Az Interpol a 2004-es Antics c. lemezén ugyanott folytatta, ahol a Turn on the Bright Lights-cal abbahagyta. Ugyanazt a melankólikus poszt-poszt punk stílust folytatta ugyanazzal az energikussággal és invenciózussággal és legalább annyi slágerrel. Paul Banks hangja továbbra is kellően szomorú, a riffek is ugyanolyan szívszaggatóan emlékezetesek és gyönyörűek, és bár sok kritikus fanyalgatott ettől az albumtól, a rajongók konszenzusa alapján ez a legjobb Interpol lemez. (Én persze inkább nem foglalnék állást ebből a szempontból.)



1. Franz Ferdinand - Franz Ferdinand
Minden idők egyik legtökösebb, legjobb, legenergikusabb debütálását 2004-ben hallhattuk Alex Kapranos és díszes társulatának jóvoltából. A cím nélküli bemutatkozó lemez könnyűzenére - főleg az akkortájt épp kibontakozó indie-re - felbecsülhetetlen. Alig egy évvel később ez az összekacsintós, ruganyos és markáns attitűd tükröződött vissza a Bloc Party-ban és talán egy kicsit még az Editors-ben is (lásd: Fingers in the Factories). Persze egy jó lemez mit sem ér egy-két emlékezetes dal nélkül, a FF esetében viszont nem egy-két ilyenről kell beszélnünk, hanem egyenesen 11-ről, ugyanis a nyitó Jacquline-től kezdve a záró 40'-ig minden egyes dal kiválóan helyt állna egy brit kereskedelmi rádió rotációjában, a rajongói (és indie) himnusszá avanzsált Take Me Out-ról már nem is beszélve.



2004 (majd 2005) nyilván a debütálások éve volt, azon együttesek bemutatkozása, akik az évtized hátralévő részét zeneileg többnyire meghatározták. Ezalól a Killers sem volt kivétel, akik Hot Fuss c. első lemezükkel olyan elképesztő slágereket szállítottak le, mint a Mr. Brightside, a Somebody Told Me vagy az All These Things That I've Done. Egyébként a HF összességében annyira nem sikerült jól, mint azt a rajta szereplő slágerek sejtetik, és a két évvel későbbi Sam's Town is hagyott némi kívánnivalót maga után. Az igazi zenei révbe érést a tavalyi Day & Age jelentette.
Ha úgy tetszik, Graham Coxon is 2004-ben debütált egy igazit. Már a Blur tagjaként is több szólólemeze jelent meg (egészen pontosan négy), de az első igazán komoly albumot (Happiness in Magazines) - amely nem mellesleg elképesztő kritikákat gyűjtött be - csak ebben az évben jelentette meg.
Ennyi slágeresség és gitárnyúzás után pedig a fejfájás kellemetlenségeinek elkerülése érdekében egy másik kiváló lemezt tudnék ajánlani egy Zero 7 album formájában (When It Falls).

2009. december 14., hétfő

T OP 100 / Pt. _7

A mai menü tartalmaz jó sok indie slágert, elektronikus megszólalásokat, infantilis zenére ültetett súlyos szavakat és elborult dubstep-et. Az évtized legjobb dalainak hetedik fejezete következik.

40. Kasabian – Fire
Az idei Kasabian albumtól a megváltást vártam, vagy sokkal inkább a csodát, helyette viszont valami csodakezdeményt kaptam. Sajnos - annak ellenére, hogy a West Ryder Pauper Lunatic Asylum kifejezetten kellemes hallgatni való - harmadik lemezükre sem sikerült megtalálniuk a saját hangzásukat, bár hozzátenném: jó úton haladnak afelé. Reméljük a következő lemezzel (amelyet már javában írnak) ez már sikerülni fog. Mindenesetre az idei album (is) tömve volt jobbnál jobb indie slágerekkel, amelyek közül egyértelműen a Fire emelkedik ki a maga félhanglemenetével, tempósságával, szexisségével és nem utolsó sorban zseniális videoklipjével.




39. Franz Ferdinand – No You Girls
Talán az előbb említett Fire-nál is nagyobbat szólt az idei Franz Ferdinand albumról kimásolt második kislemez, a No You Girls. Ez a dal, akárcsak a Tonight (legalább) nyolcvan százaléka egy az egyben felidézi a debütáló album slágereit. Ami kifejezetten szerencsés, mert bár a második albumon is akadt jócskán emlékezetes dal, de valahogy mégsem voltak olyan ütősek. Mindenesetre a harmadik lemezükkel biztos befutó skótok visszataláltak önmagukhoz és szerencsére úgy váltottak stílust, hogy az esszenciális FF stílusjegyeket maradéktalanul megőrizték. Ha ilyen lemezeket fognak leszállítani a jövőben is, akkor én személy szerint hajlandó leszek három és fél éveket várni.




38. Death Cab for Cutie – I Will Possess Your Heart
A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését talán a Death Cab for Cutie okozta. A Narrow Stairs-zel ugyanis gyakorlatilag azt vitték véghez, amit idén az előbb említett Franz Ferdinand, bár az amerikaiak talán egy csipetnyivel kevesebbet tartottak meg a régi énjükből. Mindenesetre (és szerencsére) csak azokat a feleslegeket dobták ki az ablakon, amik csak tompítják fényüket, így három évvel a Plans után Ben Gibbard-ék végre egy végletekig kiforrott, mindenféle pózoktól mentes hangzást voltak képesek prezentálni. Bár kevesebb az emlékezetes dal a tavalyi albumon, de azok bőven kitesznek a hiányért. Egy ilyen dal az I Will Possess Your Heart is, amely a maga nyolc és fél perces mantrájával az experimentálisabb dolgokra kicsit is fogékonyabb hallgatóságot azonnal transzba ejti. Ami mégis a legjobb ebben a dalban, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy majd' kilenc perces!




37. Phoenix - 1901
Ami tavaly a Death Cab... volt, az idén egyértelműen a Phoenix. Bár az előző lemezeik (United, Alphabetical, It's Never Been Like That) is kifejezetten élvezetesek, maradandót és zseniálisat idén tettek le az asztalra. A Wolfgang Amadeus Phoenix-en minden egyes hang a helyén van, kellően slágeres és kísérletező, kellően divatos, hogy sikeres legyen és kellőképpen hozzáférhető az album mondandója. Tehát nagyon rendben van ez a lemez. Igazából a problémám csak az volt, hogy nem tudtam melyik dalt emelhetném ki és szerepeltethetném ezen a listán, ugyanis minden egyes momentum kiegyensúlyozott és maradandó. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy az első kislemezdalt választom; de álljon a 37. helyen az a Phoenix dal az idei albumról, amelyiket csak szeretnétek.

Phoenix - 1901 - A Take Away Show from La Blogotheque on Vimeo.




36. The Chemical Brothers – Galvanize (featuring Q-Tip)
2005 egyik legnagyobb slágerét a Chemical Brothers tette le az asztalra. A kifejezetten élvezetes, majd' zseniális Push the Button azóta is elő-előkerül nálam. Persze nem csak a Galvanize miatt, hanem az olyan elképesztően eksztatikus szerzemények miatt, mint mondjuk a Surface to Air vagy a Hold Tight London. Azóta kijött egy másik lemezük is, a 2007-es We Are the Night, viszont ez már annyira nem szólt jól. Mindenesetre a következő lemezig - amely remélhetőleg a PtB-hoz hasonlóan a korai szenzációs darabokat idézi majd - itt ez az időtlen megasláger.




35. Justice vs. Simian – We Are Your Friends
Ami 2005-ben a Galvanize volt, az egy évvel később a We Are Your Friends. Ez a dal annak ellenére működik, hogy minden ellene szól. Kissé banális dalszöveg, kissé idétlen szinti futamok, semmitmondó bassline, és így tovább. Viszont, ha ezt a sok "idétlen" komponenst összegyúrja egy kellőképpen zseniális szerzőpáros egy nagy keverékké, akkor az eredmény ez lesz, bár ez nem szükségszerű. Mindenesetre a We Are Your Friends iskolapéldája annak, hogy a szar is lehet inspiratív.




34. Radiohead – 15 Step
Tisztázzuk: a 15 Step a Radiohead egyik kiemelkedő és egyben egyik legemlékezetesebb dala. A maga széttördelt ütemjeivel, minimális gitárbontogatásával és az Airbag-re hajazó basszusfutamával kiváló albumnyitó szerzemény, ami akarva akaratlanul egy utolsó percéig zseniális albumot ígér.




33. Placebo – The Bitter End
Hogy ismét egy idétlen szójátékkal éljek, szerencsére a The Bitter End a Placebo számára nem a keserű vég. Azóta is jócskán tettek le slágert az asztalra, illetve az előtt is. De nagyon sokan vannak úgy, hogy egy bizonyos szituációban, amelyben feltették a kérdést, hogy az Every You Every Me mellett az adott illető szerint mi a másik legnagyobb Placebo sláger, akkor igen valószínű, hogy ezt a dalt fogja említeni. A Bitter End-ben egyébként minden benne van, amitől Brian Molko-ék zenéje olyan jól működik. Rideg elegancia, fájdalom, invenció és büszkeség.




32. MGMT – Time to Pretend
A Time to Pretend az évtized egyik legzseniálisabb dalszövegével megküldött dala. Sajnos ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a százas lista élére törjön, de azért egy alig két éves daltól* ez sem rossz teljesítmény. Talán az idő előrehaladtával csak nemesedni fog, mint a jó bor, vagy mint Dave Gahan hangja. Ki tudja?

*A dal egyébként szerepelt a 2005-ös Time to Pretend EP-n is, de nem ebben a formájában.




31. Burial – Archangel
Burial a dubstep legfényesebben tündöklő csillaga: invenciózus, érti a dolgát, nagyszerű remixeket készít, egyszóval van kurázsija. Nem is kevés. A 2007-es Untrue nyitódala (ha az intrót nem számoljuk) mérhetetlen szomorúságával, ugyanakkor zseniális ütemeivel és kimértségével egy másik dimenzióba emeli az embert. Talán éppen ezért nem könnyű hallgatnivaló; nem mintha bármelyik Burial kiadvány az lenne.




Hamarosan...