A Röyksopp tavaly megjelent Senior c. albumáról második kislemezként a Forsaken Cowboy-t, a lemez második legjobb tételét másolták ki, s a Drug-gal ellentétben nem csak letöltésként, hanem konvencionális formátumokban (CD, 7”) is megjelent, a Keyboard Milk c. tétellel kiegészülve. Mind a címadó tétel, mind a B-oldal pazar darabok, vastagon ott vannak a legjobb Röyksopp dalok között. A katarzis ezúttal elmarad. Sajnos. De ez szerencsére nem von le annyit e két szám értékéből, hogy az emlékezetesség rovására menjen.
B E C K_ BL/A C K T A M BOURINE_ Igazából nyugodt szívvel szerepeltethetném itt a Girlcsiki-csuki videóját, a Hell Yes táncoló robotjait, vagy a szimplán betépett E-Pro-t, a Black Tambourine azonban hang és kép tökéletes összhangját nyújtja, s egy tipikus példája annak, amikor egy egészen aprócska ötlet elég sok mindent el tud cipelni a hátán.
THE_ C H EM ICA L BRO T H E/RS B E L I E V E_ Ehhez igazából sok hozzáfűznivalóm nincs, ez a videó önmagát magyarázza.
COLD_P L A Y /T A L K
A Talk - kölcsönvett refrénnel is - ékes példája annak, hogy 2005-ben igenis volt még elég kurázsi a Coldplay-ben. Végül is összehozhattak volna egy kiegyensúlyozott és magabiztos pop-rock lemezt, helyette elkészítették az előző évtized egyik legambivalensebb hangzóanyagát. Mindenesetre a ez a dal, s videó még mindig működőképes.
E D I T OR/S _M U N I CH
Az Editors eddigi legnagyobb slágere megérdemelt egy emlékezetes klipet is.
FRANZ_ FER_DI_N A N D/ WAL_K A W A Y_ A Walk Away eleve elsőosztályú indie sláger, a hozzá készült videó pedig - jobb szó híján - olyan franzferdinand-os. De tényleg.
GOLD_F R A P P /O O H LA_ LA_ Egyes értelmezések szerint az Ooh La La nem szól másról, mint Alison Goldfrapp szexért való könyörgéséről. Persze könnyen megeshet, hogy ez igencsak távol áll az igazságtól, mindenesetre a dalhoz készült klip egész egyszerűen a 2005-ös év legjobb imidzs videója.
NINE_ I N C H _N/AILS O N L Y Trent Reznor mindig is szeretett erős vizuális behatásokkal operálni. A 2005-ös nagy visszatérés, a With Teeth sem mentesült ez alól, az első kislemezdalhoz készült videó pedig makulátlanul prezentálja a mondanivalót.
OASI_S /T H E IMPORT A N CE O F_ B/EING I DL E Kár, hogy nem 1994-95 környékén készült ez a videó, a britpop éra csúcsán, hiszen az Importance of Being Idle minden ízében angol.
RÖYKS O P P_ WHAT/ E L S E I/S THE R E? Sztereotíp megállapításnak tűnhet, de az északi népeknek bizony nem kell a szomszédba menni egy kis introvertáltságért, elvontságért. A norvég Röyksopp természetesen nem képez kivételt ez alól.
SIGUR_ R Ó S GLÓ_SÓ_L I/ Mert ez 2005 legszívmelengetőbb, legszebb, legjobb videója.
T/HE WHITE_ STR IPE S T_ HE D EN IA L T_W_IST Az utolsó Michel Gondry rendezte White Stripes videó. No comment.
David Bowie kiadta legendás Station to Station c. hibátlan mesterművének újrakevert, extrákkal (többek között a Nassau Coliseum-ban adott 1976-os koncerttel) megtoldott változatát.
Végre kiadja első stúdióalbumát az eddig csak blogkedvencként nyilvántartott, a szaksajtó által agyondicsért, amúgy kölni filozófia hallgató és stílusteremtő How to Dress Well. Tessék felkarolni, támogatni, szeretni, kibontakozni hagyni, mert szükség van rá.
A I R _ HO W DO ES I T M A KE /YOU FEE_L? A brilliáns 10,000 Hz Legend-hez három rövidfilmet készítettek promóciós jelleggel. Bár mindhárom egészen kiválóan prezentálja képekben az album tematikáját, a How Does It Make You Feel? videója az egyetlen, ami ehhez még hozzá is ad valamit. Azt viszont, hogy pontosan mit, nos azt már nehéz eldönteni. Elvégre mit is gondolhatnánk egy halfejű, tetovált férfikarú robotnőről, higanyban áztatott áramkörökről, illetve az érzelmek digitalizálásáról?
B JÖR_K /C OCOO/N Elsőre csak Björk mellbimbóiból kiáramló piros izét láthatunk. Másodjára is. Ő viszont nem az a fajta művész, akit elsőre megérthetünk, felfoghatunk. Akinek a művészetével kapcsolatban jobb esetben már a második nekifutás környékén lehet valamilyen benyomásunk. Nem hogy még az első körül, vagy még az előtt. Ugyan már! Csak a tisztánlátás végett az Madonna és kurválkodásnak, szalonképesebben tömegcikknek hívják. (Persze, abból is lehet művészetet csinálni. Lásd: ismét csak Madonna.) De visszatérve Björk-höz. Aki megfejti a Cocoon videóját, az örülhet. Aki meg nem... nos, annak be kell érnie a pucér énekesnővel és/vagy a dallal. (Perverzek előnyben, művészetre nem túl fogékony perverzek hátrányban.)
_DE_PECHE /MO DE D RE AM ON_ A 2001-es Exciter nem éppen a kánonszerűen elfogadott DM csúcsmű. Mégis van benne valami. Valami, ami egyrészt jellegzetesen "depesmódos" albummá teszi azt, másrészt pedig egy teljesen új irányt jelöl ki az együttes számára. Az Exciter izgalmassága pontosan ebben rejlik, illetve az olyan pillanatokban, mint az albumnyitó Dream On. Ha ehhez még hozzávesszük ezt a szürreális road movie-szerű klipet kisebb katarzis veszélye áll fenn. Ne kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét. (És igen, tudom, hogy ez mennyire borzalmasan hangzik.)
/NE W O R DER _C RY STA L A Crystal klipje egy kicsit olyan, mint az előbb említett Depeche Mode album. Bár abból a szempontból szerencsésebbek vagyunk, hogy itt szinte egyértelmű, hogy mitől olyan "jellegzetes".
R A DIO HE A_D K/NIVE S OU T A Radiohead egyik legjobb videóját az egyik legjobb klipdirektor (Michel Gondry) rendezte, aki akkoriban - mit ad Isten - épp pályája (egyik) csúcspontján volt. Bár - csendben megjegyezném - annyira azért nem "extra" ez a rövidfilm, mint mondjuk a lentebb említésre kerülő White Stripes videó, de az mindenesetre egy kicsit megnyugtató, hogy bizonyos szempontból előre vetíti a rendező úr fantasztikus moziját (Egy makulátlan elme örök ragyogása).
RÖ Y K S OPP _ EP/LE Az Eple-hez készült kisfilm csak a zenével működik igazán jól. Nélküle olyan, mint egy gagyi diavetítő effekt, amely átvezeti egy ötven évvel ezelőtti idilli családi nyaralás digitalizált fényképes emlékeit. A zenével viszont olyan, mint egy színes-szagos szovjet fílgud propaganda mozi paródiája. Egyszerűen zseniális.
SPIRITUALIZED_ S T O P YOUR /CRY/IN G Igazából semmi érdekes nem történik ebben a klipben, azon kívül, hogy nagyjából-egészében egy Who koncert óta nem törtek szét ennyi hangszert egyszerre. Ez nyilván az érzelmi felfokozottságot hivatott kihangsúlyozni, amely nyilván a dal közepe-felé következik be és nyilvánvalóan gyönyörűen van fényképezve. Makulátlan. Mint egy orvosi rendelő.
THE / WHITE _STRIPE _ S / FELL I N L O VE WITH A GI R/L Michel Gondry-nak itt már rendesebben forogtak a kreativitásért felelős agytekervényei. Elképzelhető, hogy azért, mert egy WS dalt még könnyebb megfejteni, mint egy Radiohead dalt. Ez nem Gondry hibája, hanem senkié.
Amikor a Röyksopp tavaly kiadta az energikus, hedonista, élettel teli Junior-t rögtön be is harangozták annak testvéralbumát, az introspektív Senior-t. Voltak csúszások és fennakadások a kiadó oldaláról, már tavaly ilyenkor meg kellett volna jelennie ennek az albumnak, de végül is ez annyira nem lényeges. Amit viszont fontos megjegyezni, hogy nem introvertált lemezről van szó, mert bár némi önreflexióra késztet minket, a folyamat részeként mégsem nem roskadunk önmagunkba, nem lesz úrrá rajtunk a spleen.
Aki arra számított, hogy a Senior-ön majd jól átszakad a depresszió gátja, amit a Junior szépen felépített, az nyilvánvalóan csalódni fog ebben a lemezben. A Senior ugyanis nem taglóz le, nem emészt fel, egyszerűen csak megkísérli kiszakítani az egyszeri hallgatót a mindennapok nihilizmusából, ha úgy tetszik felhívja a figyelmet arra, hogy néha számot kell vetni a dolgokkal. Bár a koncepció és hozzátenném, hogy talán egy kicsit a számcímek is kifejezetten unalmasnak és közhelyesnek hatnak és bármennyire is szkeptikus először az ember, amikor először megy rá a play gombra, a Röyksopp – önmagához híven – azonnal elfeledteti velünk ezeket a kósza kételyeket. Hogy végül is hogyan képesek erre lehetetlen megállapítani, talán egy disszertáció is kevés lenne hozzá. De úgy istenigazából nem is érdemes ezzel foglalkozni, hiszen ha ezt a rejtélyt megfejtenénk, akkor a norvég duó zenéje sem működne olyan jól. Néha kell egy kis sötétben tapogatózás. Mindenesetre abban egészen biztosak lehetünk, hogy az olyan tételekben, mint az egyszerűségével elvarázsoló The Alcoholic, a pattogó The Drug vagy a katarzisba torkolló The Fear kiválóan érzékelhető, hogy végül is mire gondolok. Introspektívek, mégsem dermedünk le tőlük, pont ellenkezőleg: valamit megmozdítanak bennünk.
Ha a Senior-ön fogást akarunk találni, akkor be kell venni a képbe a Junior-t is. Az albumpárossal ugyanis az egyetlen érdemi probléma, hogy szétválasztották őket. Nyilvánvalóan az emberek általában megkülönböztetik a saját fiatalkorukat a felnőttkoruktól, de ahogy a kettő komplementer viszonyban áll egymással, ahogy A szükségszerűen kihat B-re és ahogy az egyik nem létezhet a másik nélkül, úgy ennek a két lemeznek is egynek kellett volna lennie. Egyrészt megúsztuk volna az ún. töltelékdalokat – bár megjegyzem, azok is meglepően erősek –, másrészt egy sokkal erősebb egységet kaphattunk volna az átmenetek megfelelő kidolgozásával.
Ajánlott dalok: Tricky Two, The Alcoholic, The Drug, Forsaken Cowboy, The Fear
Ebben a kiadásban is elég sok minden szerepel: Radiohead-féle gitárbontogatás, aranyhangú angol énekesnők, himnikus barmok és vízionárusok, egy kis Daft Punk antitézis, new rave, idei szintipop revival csoda és egy skandináv hidegség. Ja, és az elmaradhatatlan krautrock. Az évtized szerintem legjobb dalai 50-től 41-ig.
50. Radiohead – There there. (The Boney King of Nowhere.) Mint az ismeretes, és gyakorlatilag egy In Rainbows kritika sem hagyta ki a megjegyzését, a Radiohead a 2003-as Hail to the Thief-fel ígértetet tett, hogy visszaakasztják a nyakukba a gitárokat. Hát, ez nem teljesen így történt, ettől függetlenül azonban a HTTT egy kifogástalan és eszes munka. Tehát olyan, mint amilyet az oxfordi kvintettől elvár az ember. A There There a felvezető kislemez dal volt egy elmebeteg klippel megtoldva (rendezte: Chris Hopewell) és finoman fogalmazva is az egész album epicentruma a maga dinamikusan kibontakozó struktúrájával és agyeldobós dobtémájával.
49. Amy Winehouse – Rehab A 2007-es év egyik legnagyobb lúzer nyertese Amy Winehouse volt. Amellett, hogy ő tette le abban az évben a legkorrektebb és legjobb popdalt az asztalra szépen tönkre is vágta magát súlyosbodó drogfüggőségével és viharos házasságával. Amíg a Frank egy kellemes ízelő volt abból, amire Winehouse kisasszony tud nyújtani, addig a Back to Black már teljes pompájában ábrázolja a kiváló dalszerzői képességekkel felruházott aranyhangú énekesnőt. A Rehab nyilván életrajzi események hatására született, de ez talán mellékes is, hiszen olyan bombasztikus energiával startolja az albumot, hogy megáll az ember esze.
48. Nine Inch Nails – Survivalism Miután Trent Reznor megjárta privát poklát nem talált mennyországra. Arra ébredt hosszú, drog- és abszint áztatta kómájából, hogy az Egyesült Államokat egy fasz irányítja. Nyilván egy utolsó lövés vagy egy nagyon csúnya berúgás hatására elkezdett mindenféle dolgokat látni a fejében, aminek meg is lett az eredménye: az utóbbi öt év legeslegjobb konceptalbuma, a 2007-es Year Zero, rajta ezzel a neurotikus és eksztatikus indusztriál slágerrel.
47. Coldplay – Viva la Vida Az utóbbi tíz év talán legöntömlyénezőbb dala. A Viva la Vida egoistább, mint bármelyik U2 dal az utóbbi 15 évből és himnikusabb, mint az X&Y és a Rush of Blood to the Head összesen. A Viva la Vida-ban mégis van valami, amitől nagyon is működik. Talán éppen az, hogy legnagyobb slágerüket úgy sikerült összehozni, hogy megpróbáltak elkanyarodni mindattól, amit előtte Coldplay-nek neveztek és oly sokan másoltak. Az ön-elidegenítés nem sikerült, az együttesnek a rajongótábora csak bővült és ha minden igaz a kísérletezést és a határfeszegetést folytatják a következő lemezen is. Talán ezúttal egy kicsit jobban ki tudnak (vagy ki mernek) majd lépni saját nagy példaképeik árnyékából.
46. Justice – D.A.N.C.E. Az évtized legvállalhatóbb infantilis elektronikus csodája. A Justice a Daft Punk tökéletes antitézise a maga rockos attitűdjével átszőtt dekadens francia elektro himnuszaival. A 2007-es Cross többek között azért is volt maradandó munka, mert Xavier és Gaspard tökéletes pontossággal szlalomoztak a vadabb és a poposabb tételek között, ha úgy tetszik az experimentálisabb és a mainstream-ebb számok között.
45. Duffy – Mercy A Suede-ből ismert Bernard Butler felfedezettje, Aimée Ann Duffy a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt. És emellett tökéletes példa arra, hogy az angolok még a soult és az R'n'B-t is jobban csinálják, mint az amerikai elmaterializálódott mainstream bagázs. Persze, ennek a stílusnak már kezdetektől fogva markáns jegye volt az olykor lélek nélküli tökéletességre való törekvés, de ez a wales-i csaj (természetesen producerei segítségével, de leginkább hangjával) felpumpálta ezt a megtetszhalt gumibabát egy kis döggel, egy kis érzelemmel, egy kis karizmatikussággal. A Rockferry-n mindenkinek megvan a saját kis kedvence, de a legerősebb dal egyértelműen az első kislemeznek választott és eleddig legsikeresebb Duffy single, a Mercy.
44. Röyksopp – What Else Is There? Tény, hogy Karin Dreijer Andresson-nál tökéletesebb vendégénekesnőt ehhez a dalhoz keresve sem találhattak volna a Röyksopp tagjai. A kicsit sötétebb és introvertált The Understanding hangulatát egyetlen hang kiéneklésével tökéletesen felvázolja a The Knife énekesnője, szerencsére eltalálva azt a pontot, amikor még nem ragyogja túl a dal saját kvalitásait.
43. La Roux – Bulletproof Az idei év egyik legnagyobb slágerét egyértelműen a La Roux szolgáltatta. Igazából nincs sok csodálkozni való abban, hogy amikor Elly Jackson-t megkérdezték, hogy örül-e az első helyezésnek az angol kislemez toplisán ő eléggé kétértelmű választ adott: "a top 10 tele van egyslágeres csodákkal és szar R'n'B-vel; nem értem minek kéne örülnöm." Szerencsére a Bulletproof a tökéletes antitézise mindannak, amit felsorolt, ugyanis az együttes egyik legnagyobb sikereként elkönyvelhető single kifejezetten dühös, harsány és ideges. Talán pont a háttérben munkálkodó feszültségek miatt működik olyan jól.
42. Klaxons – It’s Not Over Yet Az It's Not Over Yet nem Klaxons dal, hanem feldolgozás. Ez az It's Not Over Yet fényévekre van az eredetitől. És ez az It's Not Over Yet ezerszer jobban szól, mint a Grace nevű rave együttes esetében. A folytatással kapcsolatban pedig, bevallom őszintén, kétségeim vannak. Vajon sikerül-e olyan jó dalokat kihozni, mint mondjuk ez, vagy a 10 másik a debütalbumon? Vajon sikerül-e egyáltalán fele annyira jó dalokat kihozniuk a valamikor jövőre megjelenő második albumon? A Klaxons túl értékes ahhoz, hogy "one album wonder" legyen és szerintem ezt ők is tudják nagyon jól!
41. The Horrors – Sea within a Sea Éljen a krautrock és éljen a Horrors, hogy életben tartja nekünk ezt az obskúrus, sokak által neglektált, kifejezetten markáns és lényegre törő zenei irányzatot. A Sea within a Sea első kislemezdalként legalább annyira meghökkentően hatott, mint maga a Primary Colours album. Epileptikus dob-basszus összjátékával, észbontó szintitémájával és szétcseszett gitárhangzásával az idei év egyik legfelemelőbb és egyben legszomorúbb dala. Kérem szépen, ezt hívják epikusságnak és újfent szerencsére a londoni ötösfogatnak sikerült úgy előadni ezt a remekbe szabott, szenzációs nyolc percest, hogy az imént említett szó mindenféle negatív konnotációjától mentes maradt.
Kis késéssel bár, de töretlenül haladunk előre az évtized legjobb dalait felsorakoztató listával. Ebben a bejegyzésben sok minden van, de leginkább nyersség, himnikusság, izgágaság, dög, pop és szintik.
60. 30Y - Felhő A Felhő tipikusan az a dal, ami arra született, hogy egy kicsit helyrehozzon valakit, amikor a padlón van. A Felhő, mint azt a címe is mutatja, nem arra született, hogy földhöz ragadt hülye világi gondolatoktól frusztráltan hallgassa valaki, hanem arra, hogy reptessék! Hasonlóan nagy ívű gitártémával operál még a The Veils idei lemezén hallható The Letter c. dal is, de ez egy hangyányit jobban szól.
59. Gorillaz - 19-2000 Hogy Damon Albarn miért menekítette ki a kétezres évek legelején a Blur-ből a pop-ot és integrálta azt akkori legújabb side projectjébe, a Gorillazba nem tudni. Ahogy azt sem tudhatjuk, hogy Graham Coxon végül is miért hagyta ott a londoni négyest. Tény, hogy aki a Blur-rel szeretette meg Damont, annak ez az új hip-hop micsoda elég nagy fejtörést okozhatott, bevallom én sem voltam túlságosan oda meg vissza ettől az egésztől az elején. Viszont ez a dal minden kétkedőt könnyedén meggyőzhet. Ha mégsem, az hallgassa meg a Soulchild remixet. Ha az sem jön be, akkor tegyen próbát a zseniális Demon Days lemezzel.
58. Röyksopp - Eple Egy repetitív szinti riffet hallgatni három és fél percen át elég unalmas lehet, ha mondjuk nem a Röyksoppról van szó. Persze erre nem csak ők képesek, de nekik valahogy mindig sikerül telibe találni a dolgokat, valahogy mindig akkor jön egy kis élet- (vagy inkább dal-) mentő váltás, amikor már nagyon muszáj és szerencsére akkor hagyják abba, amikor kell. Az Eple a Röyksopp sláger archetípusa, szédítő klippel megtoldva az évtized egyik vitathatatlan slágere.
57. Heaven Street Seven - Hullik a zápor Ha már volt Felhő és annak kapcsán The Letter, akkor itt egy még "nagyívűbb" gitártéma a magyar alternatív könnyűzene rajongóinak. Tisztán emlékszem arra, amikor először hallgattam a Jazz-t és ez a dal következett. Arra is tisztán emlékszem, amiről azóta meggyőződtem: egy Mától nem számolom kaliberű ballada után egy ilyen dalnak kell következnie. Ha fel is merült valakiben a kétség, hogy az előbb említett daltól a lemez végleg leülne és csak unalmas középtempó következhet ezután azt szerencsére megcsalták az érzékei. Emellett megjegyezném, hogy a Hullik a zápor 57. helye ezen a listán szorosan összefügg azzal a ténnyel is, hogy ez a kétezres évek első évtizedének legjobb magyar dala!
56. Madonna - Music Madonna csillaga a nyolcvanas években tündökölt a legszebben. Botrányok sorozata, házasságok, szerelmek, válások, közben folyamatos zenei megújulás és elképesztő, időt álló slágerek, amiket a mai napig rongyosra játszanak a Sláger rádió kaliberű mocskok. A kilencvenes évek elejére kifulladni látszott a pop koronázatlan királynője, viszont jött egy William Orbit és csinált is vele gyorsan két lemezt. Az egyik a zseniális, érett és kísérletező Ray of Light, a másik pedig a Music, amiről egyértelműen a címadó dal vitte a legnagyobb prímet. A kétezres évek azonban feladták Madonnának is a leckét, tavalyi albuma tökéletes példája volt annak, hogy már ő is nehezen tud új dolgokkal előjönni. Reméljük, hogy következő lemezére egy kicsit megtáltosodik és nem fog másodszor is Timbaland-del dolgozni. Inkább kaparja elő William Orbit-ot valahonnan!
55. Editors - Bones Az első Editors album a többséghez képest eleve elborult volt, talán csak a Bloc Party szálhatott volna ringbe vele. Ez nyilván az elődök és példaképek "hibája" (Echo & the Bunnymen, The Cure, stb.). Viszont amit az An End Has a Start-on műveltek az már tényleg nem volt gyerekjáték. A közeli barátok, ismerősök, rokonok elvesztése által inspirált dalok és dalszövegek tényleg lehúzzák az embert, ezt ugyanakkor sikerült a himnikusság továbbfokozásával némiképp finomítani. Egy kiváló példa lehetne erre a Smokers Outside the Hospital Doors, de azért is a Bones-t választottam tömörsége, epikussága és tökéletessége miatt.
54. The Veils - Not Yet A Veils az új évezred egyik legizgalmasabb együttese. Finn Andrews karizmatikus, tisztetelet parancsoló, rekedtes hangja legalább olyan szépen uralja ezt a dal, mint Thom Yorke vokáljai a Paranoid Android-ot az 1997-es OK Computer-ről. Ahogy a Not Yet szépen lassan, de közel sem vontatottan kibontakozik az egyszerűen leírhatatlan és gyakorlatilag másra nem is nagyon tud figyelni az ember. Szerencsére a tökünket ezután sem engedik el egyetlen pillatanra sem, némi feloldozást pedig csak az albumzáró House Where We All Live jelent. A Nux Vomica a 2006-os év egyik csúcsműve, kötelező darab, tökéletes indítással.
53. MGMT - Kids Az MGMT egy tipikusan túlértékelt zenekar - legalábbis szerintem és egyes kritikusok szerint. Sajnos velük is előfordult az, hogy nem tudtak felnőni a hype-hoz, értsd: nem tettek le olyan lemezt az asztalra, amilyet a hatalmas beharangozás sejtetett. Viszont a tavalyi Oracular Spectacular-on ígyis akadt egy-két gyöngyszem. Ott volt például az albumyitó, kifejezetten zseniális Time to Pretend, az Electric Feel (és az ahhoz készített nagyszerű Justice remix), a Weekend Wars,valamint a Kids. A dal, ha rövid időre is, de garantáltan elvarázsol minket, egy kicsit kiragad a körforgásból, a hétköznapokból, akármiből. Természetes, könnyed, automatikus sláger.
52. Mando Diao - Dance with Somebody A svédek idei albumáról kimásolt első kislemez tökéletes telitalálat. Sajnos a WAN2 kritikusa lehúzta a hangzóanyagot, de nekem kifejezetten tetszett! A Give Me Fire dögös, szexi, invenciózus, okos és - egy hülye szójátékkal élve - tüzes is. A Dance with Somebody pedig kiváló sláger, amely az idei év egyik legemlékezetesebb dala. Csak így tovább!
by
51. Arctic Monkeys - Brianstorm Kérem szépen, így kell albumot indítani. Kendőzetlenül, gyorsan, végzetesen. Tanítani kéne. Az pedig csak hab a tortán, hogy az egész lemez elejétől a végéig hozza ennek a dalnak a szintjét, éppen ezért nehéz is volt választani. A Brianstorm nem csak az Arctic Monkeys egyik legjobb, legemlékezetesebb dala is, hanem tökéletes példája annak, hogy van élet a debütáló lemez után is. Ami nem sikerült mondjuk a Kaiser Chiefs-nek, az sikerült Alex Turneréknek. Ezt talán azzal is lehetne magyarázni, hogy a sheffieldi négyes zenéje mentes mindenfajta görcsösségtől és túlspilázástól. De minek is feszegetnénk egy ilyen lehetetlen témát, amikor itt van nekünk ez az alig három perces szösszenet, amit újra és újra hallgatva még inkább energikusabbnak és fesztelennek hat.
A folytatásban következik egy kis Depeche Mode, ismét elkalandozunk északra, ezúttal a Röyksopp zenéjének segítségével, de megjárjuk Izland hegycsúcsait és Ausztrália pszichedelikus sivatagát is.
70. Depeche Mode – Suffer Well A Depeche Mode legalább annyira kényelmetlenül érezheti magát a kétezres években, mint mondjuk Bruce Springsteen a kilencvenes években. Az eddig kiadott három lemez közül (Exciter, Playing the Angel, Sounds of the Universe) egyértelműen a 2005-ös album emelkedik ki, a maga végtelenül fájdalmas világnézetével, túláradó, de nem eltántorító spleen-jével. A Playing the Angel album egyébként már csak azért is remekbe szabott munka, mert Martin Gore-nak sikerült megtalálnia a helyes egyensúlyt a csiszolatlan, majd' indusztriális hangok és a finom dallamok között. Viszont, ami ennél is érdekesebb, hogy az album legjobb dalát Dave Gahan írta Christian Eigner és Andrew Phillpott segítségével. Anton Corbijn pedig egy emlékezetesen elvont videót készített hozzá.
69. Wolfmother – Woman A Wolfmother Ausztrália válasza a neo-prog, neo-pszichedélia mozgalomra, amit többek között a The Flaming Lips is képvisel. Persze a két együttes nem tárgyalható egy lapon, minden tekintetben különböznek, kivéve persze a kvázi közös gyökereket. Mindkét együttes ugyanabból a hatvas évek közepi-végi, és hetvenes évek eleji pszichedelikus popzenéből táplálkozik, csak talán a Wolfmother egy kicsit slágeresebb. A Woman nem mellesleg a legdurvább példája ennek.
68. Röyksopp – Poor Leno A Melody A.M. több szempontból is a legjobb Röyksopp album. Az lemezen az önfeledt életérzés-szerű dalokat ügyesen ellenpontozzák egy-két sötétebb hangtájképpel, mindezt úgy, hogy közben évtizedekig feledhetetlen dalokat komponáltak. Az Eple és a Remind Me mellett ilyen az Erlend Øye-vel előadott Poor Leno is.
67. The Verve – Love Is Noise A Verve visszatérő lemezét milliók várták lélegzetvisszafojtva (minusz én), azon elmélkedve, hogy vajon sikerült-e nekik újabb nemzedéki pophimnuszt írniuk. A Love Is Noise, bár önmagában véve egy kiváló popdal, mégsem hozta az elvárt szintet, de Istenem: a Radiohead is csak egyszer tudott ilyet csinálni. Az egész albumra jellemző kissé U2-san himnikus hangzás egyébként kifejezetten jól áll Richard Ashcroft-éknak, és igazából - a negatív kritikák ellenére - tökéletesen illeszkedik a Forth is az eddigi katalógusba.
66. Coldplay – Clocks A Coldplay szekere tulajdonképpen ezzel a dallal lendült fel és gyakorlatilag meg sem állt addig, amíg Chris Martin-ék úgy el nem szálltak a sikertől, ahogy az még nem pofátlanság. A Clocks az évtized talán legjobb, de mindenképpen poptörténeti jelentőségű zongorariffel operál, ami legalább annyira magával ragadó és lebilincselő koncerten, mintha csak otthon a szobánk nyugalmában hallgatnánk.
65. Sigur Rós – Untitled #8 A Sigur Rós 2002-ben a "változatosság kedvéért" egy tökéletes lemezt tett le az asztalra. Egy lemezt, amely minden addigi megnyilvánulásukhoz képest messzebbre katapultálta őket a hagyományos értelemben vett popzenétől (ha egyáltalán létezik arról konszenzus, hogy mi is az). De az, hogy egy tizenegy perc negyvennégy másodperces dalt elneveznek Popplagið-nak (angolul: Pop Song) végképp zavarba ejtően ironikus és nem utolsó sorban: zseniális.
64. Arcade Fire – Intervention A félelmetes orgonaszólóval indító dalban Win Butler egy kicsit beszól az egyháznak, csak úgy finoman a maga módján. Ironikus gesztusok beszt of, #2.
63. The Last Shadow Puppets – Black Plant Aki azt hitte, hogy Alex Turner sírva esik majd össze a Favourite Worst Nightmare turnéjának utolsó állomásán, hogy "kész gyerekek, ennyi volt, kifulladtam, ennyire voltam képes, bocs", nos az baromi nagyot tévedett. Alex zsenijének nyitját könnyű megfejteni és még könnyebb összefoglalni két szóban: görcs nélkül. Ő a tipikus intuitív alkotó, aki az esetek kilencvenöt százalékában tudja hol kell megállni, tudja mikor kell abbahagyni és mindenekelőtt: tudja mitől döglik a légy! A Black Plant ennek a tökéletes lenyomata, a tavalyi Last Shadow Puppets album egyik epicentruma (mert ugyebár volt ott több is).
62. Portishead – Machine Gun Hogy a tavalyi év zeneileg egy nagy rakás szar volt, azzal legalább annyian értenek egyet, mint hogy a Portishead harmadik lemeze elképesztően zseniális. Ugyanakkor legalább annyira veszélyes is. Olyan veszélyes, mint Joy Division-t hallgatni, ha éppen valamilyen csoda folytán jól érezzük magukat a bőrünkben/a világban. Könnyen ránk törhet ugyanis egy újabb depresszió hullám.
61. The Flaming Lips - Do You Realize?? A Yoshimi Battles the Pink Robots c. kiváló prog eposz egyik legkiválóbb tétele ez a keserédes, mégis elképesztően, túláradóan, majdnem giccsesen optimista és himnikus dal. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy kötelező darab.
