Tavaly nagyjából ilyenkor közzétettem az évtized általam vélt legjobb lemezeit - éves bontásban és összesítve egyaránt. Bár így utólag visszanézve azok a listák hagynak némi kívánnivalót maguk után, ily módon nem is linkelném ide őket, mégis úgy gondolom, hogy gyakorlat teszi a mestert, ergo nem adom fel és most folytatom az évtizedismétlést az elmúlt tíz év legjobb videóival, 2000-től 2009-ig. Nyilván egymagam nem látom át a teljes felhozatalt és egyértelmű, hogy valamit biztosan kihagynék, ezért nem is rangsorolnám ezeket a rövidfilmeket. Legyen ez egy szuggesztív lista, a kommentár funkciót pedig ezúttal használjuk fel további ötletek kinyilatkoztatására.
G OLD_FRAPP / HUM AN Az eleve erősen James Bond hangulatú dalra a klip rákontrázik még egyet és bár igazából "semmi extra" nincs benne, a hangulata mégis legalább annyira erős, mint Alison Goldfrapp és Will Gregory bemutatkozólemeze.
M_ADON N/A _W HAT IT FEEL S LIKE FO R A GI RL Madonna és Guy Ritchie első igazi közös gyermeke ez a fantasztikus videó. A történet már önmagában is elég erős, az igazi plusz azonban a direktor palettájának gyakorlatilag minden fontosabb stíluselemének felvonultatása. Jó, az eredeti dal Above & Beyond remixe is elég pöpec lett. Mindenesetre a What It Feels Like for a Girl iskolapéldája annak, hogy Madonna miért is lehetett ennyire sikeres és hogy miért tartják - talán egy kis túlzással - egy igazi pionírnak.
MARILYN/MANSON _ DIS POSAB LE T E E NS Amerika egykoron szó szerint görcsbe rándult gyomorral várta az új Marilyn Manson videókat. Valaki azért izgult, hogy vajon mivel vágja ki legközelebb a biztosítékot a sokk rocker, valaki pedig csak szimplán várta a következő fétistárgyat. A Disposable Teens (és az egész Holy Wood album) a sátán cicájának reakciója az őt ért több évnyi támadásra és atrocitásra, de leginkább a Columbine egyetemi mészárlásra. A felhozatal egyébként a szokásos: pápának öltözött "antikrisztus", majmok és keresztek, az utolsó vacsora egy kicsit kifordítva - azaz a kereszténység és a konzervativizmus kifigurázása, ami Brian Warner szerint az esszenciája a bigott amerikai társadalomnak.
_PLACEBO/ SL AV E T O THE WA/GE_ Amikor még a Placebo tudott slágert (meg persze egyáltalán normális dalokat) írni általában mindig sikerült egy olyan rendezőt is találniuk, aki valamilyen csoda folytán szinte hibátlanul képekké konvertálta az adott szerzeményhez társított érzéseket. Nagyszerű példa erre a Gattaca által inspirált Slave to the Wage videó. Mindenképp elgondolkodtató.
PJ_H A RV EY / THIS_IS_LOVE/ A This Is Love esetében egy az egyben imidzs videóról beszélhetünk, különösebb történet nélkül, mégis van benne valami, amitől bekattan az ember. Talán Polly Jean dögössége lenne az? Esetleg az instant klasszikus refrén? Vagy talán a minimalista és egyben elképesztően grafikus szöveg? Ha ez így van, akkor Harvey kisasszony maga a fehér vászon, amit a mi fantáziánk fest tele erotikus és elborult színekkel.
5. Goldfrapp - Felt Mountain A Goldfrapp első lemezén a Portishead közvetlen behatása legalább annyira nyilvánvaló, mint hogy Alison Goldfrapp a popbiznisz egyik legjobb nője. A Felt Mountain kellemes, olykor azonban kifejezetten elvont hangtéjképekkel operál, ennek ellenére a lemez minden egyes pillanatát élvezni lehet.
4. Coldplay - Parachutes Egy korábbi felmérés szerint a britek leginkább a Coldplay zenéjére szeretnek elaludni. Ez nem csoda, főleg a Parachutes ismeretében, amelyen tényleg pengeélen táncolnak és tulajdonképpen kifejezetten ügyesen egyensúlyoznak tökéletesen érdektelen unalom és andalítóan kellemes és kellően himnikus dalokkal. A Radiohead hatásától tocsogó első lemezt maguk mögött hagyva a Rush of Blood to the Head-en viszont már kevesebb az andalító momentum, ott viszont már a túlspilázás és az elviselhetőség határvonalán egyensúlyoznak.
3. Marilyn Manson - Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) Marilyn Manson trilógiájának záródarabja egyben a történet kezdete is. Brian Warner személyes antikrisztusának eljöveteléig még sok van hátra, többek között egy glamben fürösztött Mechanical Animals lemez, hogy aztán a világ egy kvázi indusztriál rockoperában érjen véget. A három fő mű után azonban a sátán cicája egy kicsit zavarba jött és már nem tudta olyan magabiztosan tolmácsolni elmebeteg vízióit. Reméljük, hogy ez a következő lemezén már másképp lesz.
2. Madonna - Music A pop koronázatlan királynőjének talán utolsó nagystílű, letaglózó és nem utolsó sorban maradandó műve. Madonna még nyilván látott fantáziát egy újabb William Orbit kollaborációban, éppen ezért őt tette a nagyszerű Ray of Light után is a produceri székbe. Viszont az is érdekes, hogy a lemez legnagyobb slágerét, a címadó dalt Mirwais Ahmadzaï-al írta. Szerencsére a lemez az emlékezetes nyitány után sem ül le, egyetlen pillanatra sem. Még a kifejezetten belassult, kissé trip-hop-os lüktetésű megnyilvánulások [Paradise (Not for Me)] is kifejezetten érdekfeszítő és izgalmas.
1. Radiohead - Kid A Tény, hogy az OK Computer után a Radiohead kikészült. Szerencsére a fáradtság mellett azt is érezték, hogy nem folytathatják tovább a 1997-es mestermunkán tökélyre fejlesztett hangzást, mivel annak az együttes látná kárát (értsd: hamar önismétlés lett volna a vége a dolognak). Három évig tartott, hogy újradefiniálják zenéjüket és előálljanak egy merőben más, főképp az ütemekre nagy hangsúlyt fektető megszólalással. És újabb tény, hogy amikor a Kid A kijött, gyakorlatilag mindenki lehűlt. Amikor MTV riporter megkérdezte Thom Yorke-ot, hogy mi a véleménye az olyan együttesekről, akik nyúlják őket (Travis, Muse, Coldplay) az énekes csak annyit felelt, hogy "sok sikert a Kid A-vel".
2000-ben ezen kívül is jelentek meg nagyszerű lemezek, például ekkoriban ért révbe a White Stripes (De Stijl), Fatboy Slim ismét leszállított egy nagy tucat slágert aktuális albumán (Halfway Between the Gutter and the Stars) és nem utolsó sorban dühögött nekünk PJ Harvey is egy kicsit (Stories from the City, Stories from the Sea). A Placebo harmadik, Black Market Music c. lemezével egy kicsit szembefordult a Without You I'm Nothing hangzásával. A norvég a-ha pedig hosszú idő után ismét képes volt egy emészthető, slágeres, kellemes lemezt letenni az asztalra (Minor Earth Major Sky).
Ahogy azt ígértem most folytatódik a TOP 100-as lista, amely az évtized általam vélt legjobb dalait tartalmazza. A visszaszámlálás második részében a kilencvenedik helyezettől a nyolcvanegyedikig megyünk el.
90. Heaven Street Seven - Tudom, hogy szeretsz titokban Ez a dal az első találkozásom volt a HS7 zenéjével és finoman szólva elsőre agyoncsapott. Ez a csapás azonban azon kellemesebbek közül való, amelyek szépen lassan bontakoznak ki, hogy aztán jó kis keserédes szájízt hagyjanak maguk után. Nos, a Tudom, hogy... egy ilyen keserédes dolog.
89. Maroon 5 - This Love Nem, ez nem vicc! Amikor először meghallgattam a M5 bemutatkozó albumát (Songs about Jane) hatalmas kő esett le a szívemről: van még jó zene Amerikában. Adam Levine és díszes társulata olyan megbízható popzenét szállít, ami garantáltam nyomot hagy a hallgatóban aki nem csak azért hallgatja meg újból és újból, mert a rádiók rongyosra játsszák, hanem természetesen azért, mert a dalok saját értékkel (is) bírnak.
88. Akira Yamaoka - Letter (From the Lost Days) Akira Yamaoka úszik, mit úszik, lubickol a trip hop-ban. Eklektikus zenéjében persze nem csak a bristoliak lenyomata mutatható ki, de mégis ez a legmarkánsabb hatás az összes eddigi Silent Hill albumon. Mind közül talán a harmadik játékhoz komponálta a legjobb albumot, amely nem csak egy játékhoz készült soundtrack-ként, hanem önálló lemezként is megállja a helyét. Persze sokakban felmerülhet a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen jellegű albumnak akármelyik listán is? A válasz egyértelmű: ha ilyen jó albumról van szó, ilyen jó dalokkal akkor természetesen van. Más kérdés, hogy az olykor kifejezetten szűk látókörű nyugati szaksajtó magasról tesz a Japán művészekre.
87. Marilyn Manson - The Nobodies A Columbine egyetemi mészárlás által ihletett dal, az idei Manson albummal ellentétben, tökéletesen illeszkedik a Holy Wood album koncepciójába. Ebből is látszik, hogy Brian Warner akkor még a csúcson volt. Brianünk amúgy olyan, mint David Bowie (és itt elsősorban nem a szerepjátszásra és imidzsváltásokra kell gondolni): nem is ő lenne, ha nem lennének neki (is) zenei ballépései. Ami az idősebbik androgün szupersztár számára a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évek, az a fiatalabbik számára a kétezres évek. A még emészthető The Golden Age of Grotesque és a saját magához képest kifejezetten intim és szolid Eat Me, Drink Me egészesen élvezetes művek voltak, azonban az idei The High End of Low végképp bebizonyította, hogy kedvenc antikrisztusunk már csak ijesztget és nem harap. Tessék magad összeszedni! Egyébként a teljes Marilyn Manson diszkográfiában talán a Nobodies az egyetlen olyan dal, amit nem társszerzőkkel írt az "Sátán Cicája", hanem egymaga.
86. Oasis - Falling Down Ha a tavalyi Dig Out Your Soul-on a Gallagher fivérek még vagy száz évet dolgoznak, akkor sem tagadhatták volna le az egyértelmű Beatles fixációt. Sajnos ezt most nem sikerült olyan szépen és csont nélkül beépíteni a dalokba, mint ahogy azt 1995-ben tették (What's the Story Morning Glory?), ennek ellenére azonban egy kifejezetten jó, slágerektől hemzsegő lemezt tettek le az asztalra, ami, ahogy a WAN2 írta, azért fasza, mert még mindig jobb, mint a sokévi átlag. A Falling Down pedig ezen a bizonyos tavalyi lemezen az epicentrum, a climax avagy a peak (ahogy azt angolul írnák). Noel fantasztikus éneke, az egyértelmű Tomorrow Never Knows nyúlás, a fantasztikus orgona, ami a háttérben szól, mind mind egy egésszé olvad össze, hogy gyakorlatilag ugyanazt tegyék az egyszeri ember agyával, mint a fentebb említett Heaven Street Seven dal.
85. Spiritualized - On Fire J. Spaceman drogos hallicunációiból jutott még egy kevés a 2001-es Let It Come Down-ra is, és talán lehet, hogy pont ezért lett annyival jobb, mint a két évvel későbbi Let It Come Down. Persze a multiinstrumentalista énekesnek (aki egyébként a mai napig nem tud kottázni) sikerült magát rendbe szednie, túlélt egy súlyos tüdőgyulladást, és tavaly kiadta a kellemes, de semmiképp sem zseniális Songs in A&E-t.
84. The Veils - The Letter Az amúgy kifejezetten nyugis, majdhogy' összebújós idei Sun Gangs album harmadik tétele ez a nagyívű, szomorú és mindenekelőtt a Veils-hez képest kifejezetten himnikus dal. Igazából a Letter-nek nem kéne működnie az album kontextusában, részint azért, mert gyökeresen eltér a többi szerzeménytől mind hangulatilag, mind konvencionálisnak mondható struktúráját tekintve. Viszont a fenébe is, Finn Andrews csak tud valamit, mert a dal olyan gyönyörűen válik eggyé az összes többi tétellel, hogy az egészen egyszerűen elképesztő. A Sun Gangs tuti befutó az év végi top 10-es listámon.
83. Thom Yorke - Hearing Damage Ha három-négy éve megkérdezik tőlem, hogy el tudom-e képzelni azt, hogy Thom Yorke egy abszolút mainstream, főleg a tinédzseréveiket taposó, vagy abból éppen kilábaló, de mindenképp romantikus alkatú tiniknek készült könyv trilógia valamelyik megfilmesített darabjához ír majd egy saját szerzeményt, akkor valószínűleg szépen képen röhögtem volna. A Radiohead egyik fő erőssége, hogy soha nem laposodik el, a tagok és a zene egyaránt képes újabb és újabb meglepetéseket okozni. Ez nyilván Thom zsenijét dícséri, akárcsak ez a fantasztikus dal. A Hearing Damage egy rendkívül impulzív, érzelmektől egyáltalán nem mentes szám, ami annak ellenére, hogy tulajdonképpen hideg elektronikán alapszik (és kifejezetten szomorú) valahogy mégis felmelegít. Mondhatni kedvenc oxfordi rádiófejünk "szellemet költöztetett a gépbe".
82. Placebo - Song to Say Goodbye A kifejezetten jól induló, ám idejekorán ellaposodó, aztán teljesen kifulladó 2006-os Meds c. dolgozatot Brian Molko-ék egy tipikus Placebo dallal vezették fel, ami egyben az egész album renoméját is valahogy helyrehozta. Ha a Song to Say Goodbye nem szerepelt volna zárótételként azon a bizonyos leggyengébb "látszatgyógyszer" lemezen, akkor valószínűleg ma már nem is hallgatnám őket. De szerepelt. És ez egy jó dolog.
81. Gorillaz - Clint Eastwood Nagyon úgy néz ki, hogy Damon Albarn zsenijének szelleme teljesen belengte a kétezres évek első évtizedét*. A Clint Eastwood az egyik legnagyobb Gorillaz sláger, amihez valamilyen csoda révén még egy épkézláb remixet is képesek voltak gyártani (Ed Case Sweetie Irie Re-Fix). És bár a második Gorillaz albumot szokás győztesként emlegetni, ha már összehasonlításról van szó, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy hangoztassuk az első album érdemeit is. Mert vannak ám. És azt se feledjük, hogy még március előtt jön a harmadik album.
*Ez reméljük töretlenül folytatódik majd a következő évtizedben. És az azt követőben is... és így tovább.
