COLD_PLA Y / G O D P UT A S MIL E UPO N YO U R F A CE Igazából a God Put a Smile Upon Your Face videójának üzenete annyira egyértelmű, hogy nem is nagyon lehet mit mondani rá. A dal telitalálat, egyike a kevés igazán dögös, tempós és feszes, fej felszegős önindító himnuszoknak. Még több ilyen Coldplay dalt szeretnék!
MA SS IV _E _A TT A C K / SP ECI AL C A SES A Massive Attack mindig is szeretett görbe tükröt állítani társadalmunk, illetve úgy am block az emberi faj elé*. Nos, ez alól a Special Cases sem képez kivételt, a totális érdektelenségtől és unalomtól pedig az a kis mozzanat menti meg, amit én önkritikának vélek értelmezni. Vö. a Teardrop-hoz készült videóval.
*Ennek (kissé ambivalens) lecsapódása a 2003-as 100th Window c. lemez.
M_U_SE / T I M E IS / RUNN IN G O UT Egyszer olvastam egy kritikát, amiben valaki a Radiohead - Muse párhuzamot elintézte azzal a csúsztatással, hogy akinek a Radiohead túlságosan körmönfont és nehezen (vagy egyáltalán nem) értelmezhető, annak ott a Muse. Mintha csak Matt Bellamy a szegény ember Thom Yorke-ja lenne. Nevetséges. Csúsztatás. Mindenesetre ezt a hipotézist ez a videó és a lentebb tárgyalt There There kisfilmje tökéletesen alátámasztja. Ami azt illeti, a társadalomkritikát jobb minél több rétegben becsomagolni. Meg különben is: az egyértelmű olyan unalmas, nemde?
_PLACEB/O SP ECIA L N E EDS A Special Needs egy zseniális videó. Remek története van, szerepel benne az együttes, a dal is hibátlan. Kell ennél több? Aligha.
RADIO_ H EA D / T HERE _ T/H ERE És akkor térjünk egy kicsit vissza erre a csúsztatás dologra. A There There videója jobb, mint a Time Is Running Out, bár alapvetően más üzenetet hordoz. Már csak azért is jobb, mert az elsődleges jelentésréteg alatt ott a sokkal komolyabb mondanivaló. Aki tehát azt szeretné látni, hogy milyen képsorok futnak át Thom Yorke fején, miután bevett egy adag LSD-t egy erdőben, az is kap valamit, de aki a kellemes kis audiovizuális formába öntött, az egykori Bush-kormányra irányuló pikírt megjegyzést szeretné látni, nos, az is kap valamit.
Tavaly nagyjából ilyenkor közzétettem az évtized általam vélt legjobb lemezeit - éves bontásban és összesítve egyaránt. Bár így utólag visszanézve azok a listák hagynak némi kívánnivalót maguk után, ily módon nem is linkelném ide őket, mégis úgy gondolom, hogy gyakorlat teszi a mestert, ergo nem adom fel és most folytatom az évtizedismétlést az elmúlt tíz év legjobb videóival, 2000-től 2009-ig. Nyilván egymagam nem látom át a teljes felhozatalt és egyértelmű, hogy valamit biztosan kihagynék, ezért nem is rangsorolnám ezeket a rövidfilmeket. Legyen ez egy szuggesztív lista, a kommentár funkciót pedig ezúttal használjuk fel további ötletek kinyilatkoztatására.
G OLD_FRAPP / HUM AN Az eleve erősen James Bond hangulatú dalra a klip rákontrázik még egyet és bár igazából "semmi extra" nincs benne, a hangulata mégis legalább annyira erős, mint Alison Goldfrapp és Will Gregory bemutatkozólemeze.
M_ADON N/A _W HAT IT FEEL S LIKE FO R A GI RL Madonna és Guy Ritchie első igazi közös gyermeke ez a fantasztikus videó. A történet már önmagában is elég erős, az igazi plusz azonban a direktor palettájának gyakorlatilag minden fontosabb stíluselemének felvonultatása. Jó, az eredeti dal Above & Beyond remixe is elég pöpec lett. Mindenesetre a What It Feels Like for a Girl iskolapéldája annak, hogy Madonna miért is lehetett ennyire sikeres és hogy miért tartják - talán egy kis túlzással - egy igazi pionírnak.
MARILYN/MANSON _ DIS POSAB LE T E E NS Amerika egykoron szó szerint görcsbe rándult gyomorral várta az új Marilyn Manson videókat. Valaki azért izgult, hogy vajon mivel vágja ki legközelebb a biztosítékot a sokk rocker, valaki pedig csak szimplán várta a következő fétistárgyat. A Disposable Teens (és az egész Holy Wood album) a sátán cicájának reakciója az őt ért több évnyi támadásra és atrocitásra, de leginkább a Columbine egyetemi mészárlásra. A felhozatal egyébként a szokásos: pápának öltözött "antikrisztus", majmok és keresztek, az utolsó vacsora egy kicsit kifordítva - azaz a kereszténység és a konzervativizmus kifigurázása, ami Brian Warner szerint az esszenciája a bigott amerikai társadalomnak.
_PLACEBO/ SL AV E T O THE WA/GE_ Amikor még a Placebo tudott slágert (meg persze egyáltalán normális dalokat) írni általában mindig sikerült egy olyan rendezőt is találniuk, aki valamilyen csoda folytán szinte hibátlanul képekké konvertálta az adott szerzeményhez társított érzéseket. Nagyszerű példa erre a Gattaca által inspirált Slave to the Wage videó. Mindenképp elgondolkodtató.
PJ_H A RV EY / THIS_IS_LOVE/ A This Is Love esetében egy az egyben imidzs videóról beszélhetünk, különösebb történet nélkül, mégis van benne valami, amitől bekattan az ember. Talán Polly Jean dögössége lenne az? Esetleg az instant klasszikus refrén? Vagy talán a minimalista és egyben elképesztően grafikus szöveg? Ha ez így van, akkor Harvey kisasszony maga a fehér vászon, amit a mi fantáziánk fest tele erotikus és elborult színekkel.
Air - So Light Is Her Footfall A Love 2-ról másodikként választott kislemez pontos megjelenési időpontja még nem tudható, de ez valószínűleg nem is olyan fontos, hiszen a So Light Is Her Footfall-hoz is nagy eséllyel csak promóciós klip készült. Az viszont igazán jó lett. Kellemesen franciás, könnyed, szerethető. Olyan, mint maga a dal!
A Brief History of Love egyik legnagyszerűbb tételét Robbie Furze és Milo Cordell újra kiadja február 15-én. Hogy egy kicsit felelevenítsük ezt a remekbe szabott dalt, íme a klipje:
Charlotte Gainsbourg - Heaven Can Wait
Charlotte Gainsbourg diszkográfiájának harmadik, de igazából második "felnőtt lemeze" nagyszerűen sikerült (ez nagyrészt nyilván Beck-nek köszönhető), a Heaven Can Wait pedig a második legnagyobb sláger az albumról (a legnagyobb nyilván a címadó dal, az IRM).
Editors - You Don't Know Love
A birminghami négyes harmadik albumáról (In This Light and on This Evening) másodikként kimásolt kislemez köröket ver a Papillon-ra, már csak a dal második felében hallható eksztatikus gitárfutam miatt is. Ennek tetejébe készítettek hozzá egy nagyszerű klipet is.
Eels - A Line in the Dirt / Little Bird
Az Eels legújabb, szám szerint nyolcadik lemeze (End Times) január 19-én jelenik meg, első kislemezként pedig a Line in the Dirt-öt hozták ki a nagyszerű Little Bird c. dallal megtámogatva. Nagyon várjuk!
Kasabian - Vlad the Impaler A tavaly megjelent West Ryder Pauper Lunatic Asylum-ról elsőként a Vlad the Impaler-t lehetett hallani. De sokkal inkább nézni kellett, hiszen az amúgy nagyszerű dalhoz készítettek egy remekbe szabott videót is Noel Fielding (The Mighty Boosh, IT Crowd) főszereplésével. A dalt február 15-én Sergio Pizzorno és díszes társulata kislemezként is kiadja.
Muse - Resistance A kicsit semmilyen The Resistance annak ellenére, hogy sokak számára csalódás volt, mégis rejtegetett egy-két kellemes pillanatot. Ilyen volt a címadó tétel is a maga fennkölt nyálasságával (ha létezik ilyesmi).
Placebo - Bright Lights A Placebo hatodik albumáról (Battle for the Sun) negyedik kislemezként kiválasztott Bright Lights tulajdonképpen az egész lemez csúcspontja a maga reményteljes dalszövegével és a Placebo-ból talán egy kicsit szokatlan himnikusságával.
5. The Knife - Deep Cuts A Knife definiálása pofonegyszerű: különc svédek. Talán ez a legegyszerűbb módja, hogy a zenéjüket is meghatározzuk pontosan olyan mértékben, amíg még nem beszélhetünk beskatulyázásról. A Deep Cuts a nagy utód, a Silent Shout finomabb, könnyebben emészthető változata, telis-tele alternatív slágerekkel (pl. Pass This On).
4. Akira Yamaoka - Silent Hill 3: Original Soundtrack Akira Yamaoka valamikor a kilencvenes évek vége felé szegődött a Konamihoz, hogy elkészítse az első Silent Hill játék zenéjét. Majd a másodikét, a harmadikét, és így tovább. Bár az első két lemez is hemzsegett a jobbnál jobb "freak-out ambient" megnyilvánulásoktól, talán a harmadik soundtrack-re sikerült elérnie a tökéletesség szintjére. Egyrészt az egyes dalok (sok esetben csak zajok) kifejezetten erősek, a vokális tételeket sikerült a lehető legjobb helyre beillesztenie és az olykor-olykor felbukkanó narratíva egy pillatanra sem hagyja nyugodni a hallgatót. Sajnos a negyedik és az ötödik játékhoz, valamint a Silent Hill Origins-hez készített soundtrack-ek már annyira nem parádésak, mint jelen írás alanya, de még mindig nagyságrendekkel jobbak, mint bármelyik játék zenéje.
3. Placebo - Sleeping with Ghosts A WAN2 által "cybergoth" jelzővel ellátott Sleeping with Ghosts a Placebo legjobb albuma, és ezt azt hiszem mindenféle apelláta nélkül kijelenthetem. Zseniális mestermű, amelyen tökéletes összhangban van a kísérletezés, a slágeresség és az, ami alatt "Placebot" értünk.
2. Yeah Yeah Yeahs - Fever to Tell Mint azt már egy korábbi írásomban említettem, a Fever to Tell talán nagyobbat szólt, mint a Strokes debütje. Bár a vélemények igencsak megoszlanak erről a lemezről is, szerintem kifejezetten zseniális, főleg a No No No/Maps/Y Control triász. Az első előkészíti a terepet a Maps-nek, amely a XXI. század első évtizedének legszebb szerelmes dala. Ezután a Y Control "középtempós vadulásával" és letagadhatatlan YYYs attitűdjével újraéleszti az albumot még mielőtt azt hinnénk, hogy bágyadtságba fordulna, vagy éppenséggel leülne.
1. Radiohead - Hail to the Thief Thom Yorke-ék leginkább ambivalens érzésekkel fogadott újabb csúcsművét kb. két hét alatt rántották fel Los Angelesben, újfent Nigel Godrich producerrel. Ambivalens azért, mert visszatérést ígértek a gitáralapú zenékhez, de az olyan - egyébként kifejezetten zseniális - szerzemények, mint a Backdrifts, The Gloaming vagy Sit Down Stand Up más képet mutattak. Ettől függetlenül a címében ifj. George Bush akkori amerikai elnöknek beszóló Hail to the Thief egy makulátlan munka, telis-tele csak és kizárólag a Radiohead-re jellemző "ízekkel" és ötletekkel.
Mindemellett Marilyn Manson is kiadott egy új lemezt 2003-ban (The Golden Age of Grotesque), ami elsősorban azokból az ihletforrásokból táplálkozott, amiket Brian Warner imád (pl. náci Németország filmművészete, irodalma, stb.). Tény, hogy egy kicsit szembefordult önmagával, de az is tény, hogy emlékezeteset alkotott. A Massive Attack ezzel szemben addig toporzékolt egy helyben amíg nem tett egy nagy lépést hátra. A 100th Window pontosan olyan, mint amit a MA imitátorok próbálnak csinálni (belassult, jellegtelen háttérzenét) - viszont ezek közül talán a legjobbat pont ők tették le az asztalra. 3D további mentségére szóljon, hogy Daddy G akkoriban épp apai teendőivel volt elfoglalva. A Mars Volta ezzel szemben pörgött egy nagyot debütáló nagylemezén (De-Loused in the Comatorium), sokkolva a hallgatóságot és a kritikusokat a maguk "neo-prog" izéjével. És ha már prog, akkor legyen kövér: a Muse is villantott egy nagyszerű, bár közel sem olyan kiegyenlítetten jó lemezt, mint az Origin of Symmetry (ez volt az Absolution), a Spiritualized-ról már nem is beszélve (Amazing Grace).
30. The Killers – Mr. Brightside 2005 ugyebár az indie rock, indie pop csodák fénykora volt. Ez alól a las vegas-i The Killers sem kivétel, amely együttes egy New Order videóban (Crystal) látható fiktív együttesről nevezte el magát. Ez az aktus pedig egyben tartalmazta is mindazt, amit Brandon Flowers-ék négyese képvisel, azaz a szintipop és new wave közös szeretetét. A Mr. Brightside-ban a legjobb pedig az, hogy ugyanolyan jól megfér egy kereskedelmi rádió vagy az MTV rotációjában, mint mondjuk egy alternatív rádió műsorában.
29. Sigur Rós – Gobbledigook 2008-ban a Sigur Rós saját hangzásának, illetve önképének határait feszegette. Kicsit visszafogottabban, mint a Coldplay, de azért egyértelműen kimutatható módon. Ezt pedig mi sem tükrözi jobban, mint a Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust nyitódala, a nudista klippel megtoldott Gobbledigook.
28. Gorillaz – Feel Good Inc. (featuring De La Soul) Damon Albarn kiváló dal- és slágerszerzői képességét szerencsére a 2005-ös fenomenális Demon Days c. Gorillaz albumon sem hazudtolta meg, aminek többek között a De La Soul-lal közösen előadott Feel Good Inc. az egyik legszembetűnőbb eredménye.
27. Placebo – Twenty Years A 2002-es év legjobb besztofját Björk szállította le, a Placebo pedig 2004-ben tette ugyanezt. Ezen a válogatáson szerepelt ez a dal is, ami elképesztő szomorúságával és himnikusságával esszenciálisan Placebo.
26. Nelly Furtado – Maneater Nelly Furtado és Timbaland "kreatív házasságának" első szüleménye a 2006-os év egyik legnagyobb slágere. A dal robotikus és súlyos ritmusai akár még a Kraftwerk-et is az eszünkbe jutatthatják (egy vadabb pillanatban, persze), de igazából egy nettó popsláger esetében, főleg egy olyanéban, amit egy Timbaland kaliberű sztárproducer dobott össze talán felesleges is a közvetlen elődökről, példaképekről beszélni. Egyébként személy szerint az a gyanúm, hogy Furtado kisasszony kellőképp belepofázott a kreatív folyamatokba és ezért lett a Loose olyan jó, amilyen. Ezt leginkább arra alapozom, hogy közvetlenül ezután ugyanennek a sztárproducernek sikerült szétkúrnia Björk és Madonna megszólalását, illetve leszállított legalább három tucatnyi teljesen egyforma dalt.
25. Bloc Party – Banquet "I can give you life, I can take it away" - a Bloc Party ezen sor betartásával teljesítette be a sorsát, és a kétezres évek elején-közepén kibontakozó indie rock együttesek archetípusává vált egylemezes csodájával. Sajnos a Silent Alarm óta nem tudtak emlékezeteset nyújtani, de az olyan elképesztő teljesítmények fényében, mint például ez a dal, vagy az imént említett album bármelyik dala talán ez annyira nem is nagyon zavaró.
24. Graham Coxon – You & I A Graham Coxon sláger archetípusa. A Blur gitárosának már a kétezres évek előtt is jelentek meg szólólemezei, de igazán nagyot/nagyokat csak a Damon Albarn-ékkal való szakítás után tudott felmutatni (Happiness in Magazines - 2004; Love Travels at Illegal Speeds - 2006).
23. Mando Diao – Down in the Past A Mando Diao számára az igazi nemzetközi áttörést meghozó Down in the Past legalább annyira zseniális gitár riffel operál, mint az előbb említett No One Knows, csak még Björn Dixgård elképesztő hangját is hozzáadták (az emlékezetes klipen kívül).
22. Queens of the Stone Age – No One Knows A Queens of the Stone Age talán legnagyobb slágere nem véletlenül kapott olyan nagy visszhangott megjelenése idején, illetve így az évtized végi listákon. A No One Knows talán a legjobb példa arra, hogy egy brutális slágerhez gyakorlatilag nem kell más, mint egy elképesztő gitár riff. Ja, meg egy emlékezetes klip sem árthat olyan sokat.
21. Radiohead – Reckoner Az In Rainbows epicentruma, az évtized egyik legzseniálisabb dala, Thom Yorke-ék éles szembefordulása azzal, amit elvártak tőlük. Amíg a Bends munkálatai alatt csak szépen csendben szarták le azt, hogy mit várnak el tőlük a kiadó emberei, illetve a közönség, addig ezt a szerepet manapság büszkén vállalják. Ezt pedig mi sem prezentálja jobban, mint a Reckoner zaklatott, üvegcsörömpölésre emlékeztető ritmusai, a 15 Step-re hajazó lágy gitárbontogatás és még oly sok minden más.
A mai menü tartalmaz jó sok indie slágert, elektronikus megszólalásokat, infantilis zenére ültetett súlyos szavakat és elborult dubstep-et. Az évtized legjobb dalainak hetedik fejezete következik.
40. Kasabian – Fire Az idei Kasabian albumtól a megváltást vártam, vagy sokkal inkább a csodát, helyette viszont valami csodakezdeményt kaptam. Sajnos - annak ellenére, hogy a West Ryder Pauper Lunatic Asylum kifejezetten kellemes hallgatni való - harmadik lemezükre sem sikerült megtalálniuk a saját hangzásukat, bár hozzátenném: jó úton haladnak afelé. Reméljük a következő lemezzel (amelyet már javában írnak) ez már sikerülni fog. Mindenesetre az idei album (is) tömve volt jobbnál jobb indie slágerekkel, amelyek közül egyértelműen a Fire emelkedik ki a maga félhanglemenetével, tempósságával, szexisségével és nem utolsó sorban zseniális videoklipjével.
39. Franz Ferdinand – No You Girls Talán az előbb említett Fire-nál is nagyobbat szólt az idei Franz Ferdinand albumról kimásolt második kislemez, a No You Girls. Ez a dal, akárcsak a Tonight (legalább) nyolcvan százaléka egy az egyben felidézi a debütáló album slágereit. Ami kifejezetten szerencsés, mert bár a második albumon is akadt jócskán emlékezetes dal, de valahogy mégsem voltak olyan ütősek. Mindenesetre a harmadik lemezükkel biztos befutó skótok visszataláltak önmagukhoz és szerencsére úgy váltottak stílust, hogy az esszenciális FF stílusjegyeket maradéktalanul megőrizték. Ha ilyen lemezeket fognak leszállítani a jövőben is, akkor én személy szerint hajlandó leszek három és fél éveket várni.
38. Death Cab for Cutie – I Will Possess Your Heart A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését talán a Death Cab for Cutie okozta. A Narrow Stairs-zel ugyanis gyakorlatilag azt vitték véghez, amit idén az előbb említett Franz Ferdinand, bár az amerikaiak talán egy csipetnyivel kevesebbet tartottak meg a régi énjükből. Mindenesetre (és szerencsére) csak azokat a feleslegeket dobták ki az ablakon, amik csak tompítják fényüket, így három évvel a Plans után Ben Gibbard-ék végre egy végletekig kiforrott, mindenféle pózoktól mentes hangzást voltak képesek prezentálni. Bár kevesebb az emlékezetes dal a tavalyi albumon, de azok bőven kitesznek a hiányért. Egy ilyen dal az I Will Possess Your Heart is, amely a maga nyolc és fél perces mantrájával az experimentálisabb dolgokra kicsit is fogékonyabb hallgatóságot azonnal transzba ejti. Ami mégis a legjobb ebben a dalban, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy majd' kilenc perces!
37. Phoenix - 1901 Ami tavaly a Death Cab... volt, az idén egyértelműen a Phoenix. Bár az előző lemezeik (United, Alphabetical, It's Never Been Like That) is kifejezetten élvezetesek, maradandót és zseniálisat idén tettek le az asztalra. A Wolfgang Amadeus Phoenix-en minden egyes hang a helyén van, kellően slágeres és kísérletező, kellően divatos, hogy sikeres legyen és kellőképpen hozzáférhető az album mondandója. Tehát nagyon rendben van ez a lemez. Igazából a problémám csak az volt, hogy nem tudtam melyik dalt emelhetném ki és szerepeltethetném ezen a listán, ugyanis minden egyes momentum kiegyensúlyozott és maradandó. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy az első kislemezdalt választom; de álljon a 37. helyen az a Phoenix dal az idei albumról, amelyiket csak szeretnétek.
36. The Chemical Brothers – Galvanize (featuring Q-Tip) 2005 egyik legnagyobb slágerét a Chemical Brothers tette le az asztalra. A kifejezetten élvezetes, majd' zseniális Push the Button azóta is elő-előkerül nálam. Persze nem csak a Galvanize miatt, hanem az olyan elképesztően eksztatikus szerzemények miatt, mint mondjuk a Surface to Air vagy a Hold Tight London. Azóta kijött egy másik lemezük is, a 2007-es We Are the Night, viszont ez már annyira nem szólt jól. Mindenesetre a következő lemezig - amely remélhetőleg a PtB-hoz hasonlóan a korai szenzációs darabokat idézi majd - itt ez az időtlen megasláger.
35. Justice vs. Simian – We Are Your Friends Ami 2005-ben a Galvanize volt, az egy évvel később a We Are Your Friends. Ez a dal annak ellenére működik, hogy minden ellene szól. Kissé banális dalszöveg, kissé idétlen szinti futamok, semmitmondó bassline, és így tovább. Viszont, ha ezt a sok "idétlen" komponenst összegyúrja egy kellőképpen zseniális szerzőpáros egy nagy keverékké, akkor az eredmény ez lesz, bár ez nem szükségszerű. Mindenesetre a We Are Your Friends iskolapéldája annak, hogy a szar is lehet inspiratív.
34. Radiohead – 15 Step Tisztázzuk: a 15 Step a Radiohead egyik kiemelkedő és egyben egyik legemlékezetesebb dala. A maga széttördelt ütemjeivel, minimális gitárbontogatásával és az Airbag-re hajazó basszusfutamával kiváló albumnyitó szerzemény, ami akarva akaratlanul egy utolsó percéig zseniális albumot ígér.
33. Placebo – The Bitter End Hogy ismét egy idétlen szójátékkal éljek, szerencsére a The Bitter End a Placebo számára nem a keserű vég. Azóta is jócskán tettek le slágert az asztalra, illetve az előtt is. De nagyon sokan vannak úgy, hogy egy bizonyos szituációban, amelyben feltették a kérdést, hogy az Every You Every Me mellett az adott illető szerint mi a másik legnagyobb Placebo sláger, akkor igen valószínű, hogy ezt a dalt fogja említeni. A Bitter End-ben egyébként minden benne van, amitől Brian Molko-ék zenéje olyan jól működik. Rideg elegancia, fájdalom, invenció és büszkeség.
32. MGMT – Time to Pretend A Time to Pretend az évtized egyik legzseniálisabb dalszövegével megküldött dala. Sajnos ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a százas lista élére törjön, de azért egy alig két éves daltól* ez sem rossz teljesítmény. Talán az idő előrehaladtával csak nemesedni fog, mint a jó bor, vagy mint Dave Gahan hangja. Ki tudja?
*A dal egyébként szerepelt a 2005-ös Time to Pretend EP-n is, de nem ebben a formájában.
31. Burial – Archangel Burial a dubstep legfényesebben tündöklő csillaga: invenciózus, érti a dolgát, nagyszerű remixeket készít, egyszóval van kurázsija. Nem is kevés. A 2007-es Untrue nyitódala (ha az intrót nem számoljuk) mérhetetlen szomorúságával, ugyanakkor zseniális ütemeivel és kimértségével egy másik dimenzióba emeli az embert. Talán éppen ezért nem könnyű hallgatnivaló; nem mintha bármelyik Burial kiadvány az lenne.
Ahogy azt ígértem most folytatódik a TOP 100-as lista, amely az évtized általam vélt legjobb dalait tartalmazza. A visszaszámlálás második részében a kilencvenedik helyezettől a nyolcvanegyedikig megyünk el.
90. Heaven Street Seven - Tudom, hogy szeretsz titokban Ez a dal az első találkozásom volt a HS7 zenéjével és finoman szólva elsőre agyoncsapott. Ez a csapás azonban azon kellemesebbek közül való, amelyek szépen lassan bontakoznak ki, hogy aztán jó kis keserédes szájízt hagyjanak maguk után. Nos, a Tudom, hogy... egy ilyen keserédes dolog.
89. Maroon 5 - This Love Nem, ez nem vicc! Amikor először meghallgattam a M5 bemutatkozó albumát (Songs about Jane) hatalmas kő esett le a szívemről: van még jó zene Amerikában. Adam Levine és díszes társulata olyan megbízható popzenét szállít, ami garantáltam nyomot hagy a hallgatóban aki nem csak azért hallgatja meg újból és újból, mert a rádiók rongyosra játsszák, hanem természetesen azért, mert a dalok saját értékkel (is) bírnak.
88. Akira Yamaoka - Letter (From the Lost Days) Akira Yamaoka úszik, mit úszik, lubickol a trip hop-ban. Eklektikus zenéjében persze nem csak a bristoliak lenyomata mutatható ki, de mégis ez a legmarkánsabb hatás az összes eddigi Silent Hill albumon. Mind közül talán a harmadik játékhoz komponálta a legjobb albumot, amely nem csak egy játékhoz készült soundtrack-ként, hanem önálló lemezként is megállja a helyét. Persze sokakban felmerülhet a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen jellegű albumnak akármelyik listán is? A válasz egyértelmű: ha ilyen jó albumról van szó, ilyen jó dalokkal akkor természetesen van. Más kérdés, hogy az olykor kifejezetten szűk látókörű nyugati szaksajtó magasról tesz a Japán művészekre.
87. Marilyn Manson - The Nobodies A Columbine egyetemi mészárlás által ihletett dal, az idei Manson albummal ellentétben, tökéletesen illeszkedik a Holy Wood album koncepciójába. Ebből is látszik, hogy Brian Warner akkor még a csúcson volt. Brianünk amúgy olyan, mint David Bowie (és itt elsősorban nem a szerepjátszásra és imidzsváltásokra kell gondolni): nem is ő lenne, ha nem lennének neki (is) zenei ballépései. Ami az idősebbik androgün szupersztár számára a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évek, az a fiatalabbik számára a kétezres évek. A még emészthető The Golden Age of Grotesque és a saját magához képest kifejezetten intim és szolid Eat Me, Drink Me egészesen élvezetes művek voltak, azonban az idei The High End of Low végképp bebizonyította, hogy kedvenc antikrisztusunk már csak ijesztget és nem harap. Tessék magad összeszedni! Egyébként a teljes Marilyn Manson diszkográfiában talán a Nobodies az egyetlen olyan dal, amit nem társszerzőkkel írt az "Sátán Cicája", hanem egymaga.
86. Oasis - Falling Down Ha a tavalyi Dig Out Your Soul-on a Gallagher fivérek még vagy száz évet dolgoznak, akkor sem tagadhatták volna le az egyértelmű Beatles fixációt. Sajnos ezt most nem sikerült olyan szépen és csont nélkül beépíteni a dalokba, mint ahogy azt 1995-ben tették (What's the Story Morning Glory?), ennek ellenére azonban egy kifejezetten jó, slágerektől hemzsegő lemezt tettek le az asztalra, ami, ahogy a WAN2 írta, azért fasza, mert még mindig jobb, mint a sokévi átlag. A Falling Down pedig ezen a bizonyos tavalyi lemezen az epicentrum, a climax avagy a peak (ahogy azt angolul írnák). Noel fantasztikus éneke, az egyértelmű Tomorrow Never Knows nyúlás, a fantasztikus orgona, ami a háttérben szól, mind mind egy egésszé olvad össze, hogy gyakorlatilag ugyanazt tegyék az egyszeri ember agyával, mint a fentebb említett Heaven Street Seven dal.
85. Spiritualized - On Fire J. Spaceman drogos hallicunációiból jutott még egy kevés a 2001-es Let It Come Down-ra is, és talán lehet, hogy pont ezért lett annyival jobb, mint a két évvel későbbi Let It Come Down. Persze a multiinstrumentalista énekesnek (aki egyébként a mai napig nem tud kottázni) sikerült magát rendbe szednie, túlélt egy súlyos tüdőgyulladást, és tavaly kiadta a kellemes, de semmiképp sem zseniális Songs in A&E-t.
84. The Veils - The Letter Az amúgy kifejezetten nyugis, majdhogy' összebújós idei Sun Gangs album harmadik tétele ez a nagyívű, szomorú és mindenekelőtt a Veils-hez képest kifejezetten himnikus dal. Igazából a Letter-nek nem kéne működnie az album kontextusában, részint azért, mert gyökeresen eltér a többi szerzeménytől mind hangulatilag, mind konvencionálisnak mondható struktúráját tekintve. Viszont a fenébe is, Finn Andrews csak tud valamit, mert a dal olyan gyönyörűen válik eggyé az összes többi tétellel, hogy az egészen egyszerűen elképesztő. A Sun Gangs tuti befutó az év végi top 10-es listámon.
83. Thom Yorke - Hearing Damage Ha három-négy éve megkérdezik tőlem, hogy el tudom-e képzelni azt, hogy Thom Yorke egy abszolút mainstream, főleg a tinédzseréveiket taposó, vagy abból éppen kilábaló, de mindenképp romantikus alkatú tiniknek készült könyv trilógia valamelyik megfilmesített darabjához ír majd egy saját szerzeményt, akkor valószínűleg szépen képen röhögtem volna. A Radiohead egyik fő erőssége, hogy soha nem laposodik el, a tagok és a zene egyaránt képes újabb és újabb meglepetéseket okozni. Ez nyilván Thom zsenijét dícséri, akárcsak ez a fantasztikus dal. A Hearing Damage egy rendkívül impulzív, érzelmektől egyáltalán nem mentes szám, ami annak ellenére, hogy tulajdonképpen hideg elektronikán alapszik (és kifejezetten szomorú) valahogy mégis felmelegít. Mondhatni kedvenc oxfordi rádiófejünk "szellemet költöztetett a gépbe".
82. Placebo - Song to Say Goodbye A kifejezetten jól induló, ám idejekorán ellaposodó, aztán teljesen kifulladó 2006-os Meds c. dolgozatot Brian Molko-ék egy tipikus Placebo dallal vezették fel, ami egyben az egész album renoméját is valahogy helyrehozta. Ha a Song to Say Goodbye nem szerepelt volna zárótételként azon a bizonyos leggyengébb "látszatgyógyszer" lemezen, akkor valószínűleg ma már nem is hallgatnám őket. De szerepelt. És ez egy jó dolog.
81. Gorillaz - Clint Eastwood Nagyon úgy néz ki, hogy Damon Albarn zsenijének szelleme teljesen belengte a kétezres évek első évtizedét*. A Clint Eastwood az egyik legnagyobb Gorillaz sláger, amihez valamilyen csoda révén még egy épkézláb remixet is képesek voltak gyártani (Ed Case Sweetie Irie Re-Fix). És bár a második Gorillaz albumot szokás győztesként emlegetni, ha már összehasonlításról van szó, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy hangoztassuk az első album érdemeit is. Mert vannak ám. És azt se feledjük, hogy még március előtt jön a harmadik album.
*Ez reméljük töretlenül folytatódik majd a következő évtizedben. És az azt követőben is... és így tovább.
AIR Aki feliratkozik a francia együttes hírlevelére, az azon nyomban kap egy öt perces "mash-up-ot" az új album dalaiból. Érdekes kis ízelő, én elsősorban a Talkie Walkie visszhangját véltem felfedezni ezekben a könnyednek ható kis részletekben. Várhatóan kellemes hallgatnivaló.
COLDPLAY Véget ért kedvenc szerény megalománjaink világhódító turnéja, egészen pontosan szeptember 19-én a Wembley stadionban. Ennek ünnepélyes lezárásaként most kollektíven tekintsük meg az amúgy nagyszerű Strawberry Swing c. dalhoz készült videoklipet (ami szintén remekül sikerült).
Várjuk a folytatást. (Bár úgyis tudjuk mi lesz a vége.)
EDITORS Az Editors lélegzetvisszafolytva várt harmadik dolgozatát a remek Papillon c. dallal vezette fel az együttes, amihez egy szintén sokatmondó klipet is forgattak. Mindemellett nyilvánosságra hozták magának a kislemeznek a formátumait, amely egyébként az albummal egy időben, október 12-én jelenik meg.
Tehát a klip:
A kislemez:
CD 1. Papillon 2. Papillon [Tiesto Remix]
7" A. Papillon B. Eat Raw Meat = Blood Drool (Demo)
1. In This Light and on This Evening 2. Bricks and Mortar 3. Papillon 4. You Don't Know Love 5. The Big Exit 6. The Boxer 7. Like Treasure 8. Eat Raw Meat = Blood Drool 9. Walk the Fleet Road
A deluxe edition bónusz CD dalai pedig:
1. This House Is Full of Noise 2. I Want a Forest 3. My Life as a Ghost 4. Human 5. For the Money
Állítólag lesz DVD-vel ellátott kiadás is. Hát nagyon remélem, hogy lesz!
Az angolok egyébként megint jól jártak: az albumot mától kezdve teljesen egészében hallgathatják a We7.com oldalon, illetve október 5-től a Last.fm-en. Mindenki más október 2-től hallgathat majd bele az együttes MySpace oldalán (persze, nem végig az egész albumba). Tipikus.
http://www.myspace.com/editorsmusic
FEVER RAY Karin Dreijer szólóprojektjének keretein belül újabb kislemezt jelentet majd meg október 5-én. A zseniális 'Seven' c. dalhoz készült klip már megtekinthető. (Egyébként ugyanaz rendezte, mint a The Knife 'Pass This On-ját'.)
THE HORRORS November 2-án folytatja zsenialitás sorozatát kedvenc indie gótjaink a Whole New Way c. kislemezzel. Aki esetleg van olyan szerencsés, hogy a remek 'Primary Colours' Japán kiadását birtokolja az már találkozhatott ezzel a dallal. Amit viszont kiadnak egy kicsit más lesz, egy kicsit átdolgozottabb.
Íme:
LA ROUX Mától kapható a legújabb La Roux kislemez, a semmilyen videóval megtámogatott, amúgy nagyon jó 'I'm Not Your Toy'. Egyébként december 29-re lett időzítve az ötödik kislemezük, a kiváló 'As If By Magic'.
THE STONE ROSES Szeptember 8-án újra kiadták a manchesteriek legendás debütáló albumát, a brit pop zenei mozgalom kiindulópontját, a mai napig friss, lehengerlő és elképesztően vitális 'The Stone Roses-t'. Az újrakiadásban megtalálható az eredeti, kissé átpolírozott '89-es 11 számos tracklista, plusz a Fools Gold 12"-es kislemez változata. Ezen felül kapunk még egy bónusz diszket, telis-tele ritkaságokkal és b-oldalakkal, egy másik lemezt teletömve demókkal, egy 'Live in Blackpool' DVD-t, ami az albumhoz tartozó klipeket is tartalmazza természetesen. Érdemes rákarmolni, tényleg nagyon jól sikerült!
MASSIVE ATTACK El ne felejtse senki, hogy október 5-én lát napvilágot (hivatalosan, muhaha...) a legújabb Massive Attack kiadvány, a Splitting the Atom EP.
Itten álljon egy tracklist és egy hivatalos videó:
1. Splitting the Atom (feat. Horace Andy) 2. Pray for Rain (feat. Tunde Adebimpe) 3. Psyche (feat. Martina Topley-Bird) (Van Rivers & The Subliminal Kid Remix) 4. Bulletproof Love (feat. Guy Garvey) (Christoff Berg Remix)
MUSE A Muse nem tökéletes vagy zseniális, viszont kifejezetten hallgatható ötödik albumának az első kislemezdala végre videóval is el lett látva. Mindenki döntse el, hogy az Uprising videója mennyire jó, illetve hogy mennyire szar.
PLACEBO A Placebo két nagyszerű kislemez kiadvánnyal ünnepli az elmúlást indikáló évszakot. Az első a 'The Never-Ending Why',
a másik pedig az Ashtay Heart.
A videóktól nem kell nagyon hasra esni, viszont a számok határozottan jók!
THOM YORKE Thom Yorke több izgalmasabbnál izgalmasabb dolgot is kiad ebben a hónapban. Először is ott van a szeptember 21-én megjelent 'Feeling Pulled Apart by Horses / The Hollow Earth' c. limitált 12"-es kislemez, amelyet 4000 példányban adtak ki Észak-Amerikában és 4000 példányban Európában. Az első dalban Jonny Greenwood is közreműködik és régebben 'Reckoner' néven futott. De mivel egy azonos című dal már szerepelt a Radiohead repertoárjában (In Rainbows, 2007), ezért meghagyták az eredeti címet, Yorke egy kicsit átdolgozta, megtoldotta egy, még az Eraser session-ökből maradt kiadatlan dallal az egészet és voila!
A másik dolog, ami Thom nevéhez fűződik az a 'Ciao My Shining Star: The Songs of Mark Mulcahy' c. feldolgozásokból álló lemez, amely szeptember 29-én kerül a boltok polcaira és The Miracle Legion dalok interpretációit tartalmazza majd. A közreműködők között nem csak Yorke és tesója, Andy szerepel majd (igen, az 'All for the Best' c. dalban tényleg Andy Yorke háttérvokálozik.. úgy látszik a falsetto családi vonás), de nem ám. Lesz Michael Stipe, Frank Black, Mercury Rev és még sokan mások.
Az All for the Best egyébként egy baromi limitált 7"-es kislemezként is megjelent, sőt videót is gyártottak hozzá. Igazi művészklipet.
RÖVIDRE VÁGVA Eels: Hombre Lobo: 12 Songs of Desire [4] Egy kicsit megkésve bár, de törve nem, mindenkinek sok szeretettel ajánlom ezt a dögös, karcos, kicsit lepukkant, kicsit lo-fi, kicsit barkács, kicsit mindenes, de mindenek előtt nagyon jó Eels lemezt.
Ajánlott dalok: Prizefighter, That Look You Give That Guy, Tremendous Dynamite, Fresh Blood, Ordinary Man, és a többi!
The xx: xx [5] Nehéz az xx zenéjét kategorizálni, ez legalább annyira lehetetlen vállalkozás, mint maga a zene. Ha nem lenne ilyen kiváló arányérzéke a srácoknak és lányoknak, akkor nagyjából a hatodik percben elaludnánk. Még állva is. Viszont ez szerencsére nem így van. Ugyanis a cím nélküli debütáló lemez olyan nagyokat is megnyert magának, mint a Pitchfork, az NME, vagy éppen az Allmusic. A dream pop-ot túlszárnyalták, de ez még nem trip-hop. Egészen biztosak viszont csak egy dologban lehetünk: ez baromi jó!
Ajánlott dalok: Intro, Crystalised, Heart Skipped a Beat, Shelter, Infinity, Night Time
FEKETE LEVES Akinek van kedve okádni egy jót, az nézze meg sokadjára a már túlságosan szarrá játszott, amúgy abszolút unalmas Madonna kislemezt. Celebration. Vagy nem.
