A következő címkéjű bejegyzések mutatása: interpol. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: interpol. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. december 15., szerda

ÉV / IS MÉT _LÉ S / SZ EP TE_M B ER



David Bowie kiadta legendás Station to Station c. hibátlan mesterművének újrakevert, extrákkal (többek között a Nassau Coliseum-ban adott 1976-os koncerttel) megtoldott változatát.





Végre kiadja első stúdióalbumát az eddig csak blogkedvencként nyilvántartott, a szaksajtó által agyondicsért, amúgy kölni filozófia hallgató és stílusteremtő How to Dress Well. Tessék felkarolni, támogatni, szeretni, kibontakozni hagyni, mert szükség van rá.

Ingyen EP-k, dalok



Az Interpol bejelenti visszatérését. Szomorú, az előző évtized közepét idéző őszünk volt. Lehullottak a levelek is.




Dave Sitek is elvonatkoztat. A TV on the Radio agya megmutatja, hogy ő hogyan képzeli el a mai tánczenét. Érdekes. Nem hibátlan, de nagyon jó. Ráznám.





Hosszas kiadói huzavona után a Röyksopp kiadhatta a Junior egészen jó, kifejezetten hangulatos introvertált tesóját, a Senior-t.


2010. december 6., hétfő

A_Z ÉV TIZ ED L/EG JO B B VIDEÓ_I / 20 0 _2



COLD_PLAY / THE SCIENTIS T
A Scientist talán a Coldplay egyik legjobb klipje, az egyértelműen legjobb albumukról. A Rush of Blood to the Head úgy 90%-a simán megérne egy külön misét, vagyis inkább videót és kislemezt, ez alól jelen videó alanyát képező dal sem kivétel, ott tornyosul a legerősebb tételek között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még egy nagyszerű, kellemesen csavaros videót is készítettek hozzá, akkor teljes a kép. (Reméljük, hogy a jövőre esedékes ötödik lemez is legalább ennyire zseniális lesz.)




T H E FLAMING / LIP S _ D O YOU REALIZE ? ?
Ez a Las Vegas nem az a Las Vegas. Avagy hogyan jelenítsük meg a Flaming Lips mindig is szerethető furcsaságát egy négyperces videóban?




EMINEM / WITH OUT M E_
Az értelmetlen (és az Eminem Show-t egy az egyben megismételni próbáló) Encore, az elcseszett válogatások és a még elcseszettebb magánéleti zűrzavarok előtt volt egy Eminem, aki. Ő csinált egy Eminem Show című albumot, ami.




I N T E RPOL _ OBST ACL E 1 /
Azért az Obstacle 1 és nem a PDA-hez vagy az NYC-hez készült klip, mert Floria Sigismondi egyszerűen jobban megragadja a dal hangulatát (illetve az egész Turn on the Bright Lights miliőjét). Pont.




_M O B Y / WE _ AR E A_LL MAD E O F ST A RS
Érdekes Hollywood-i körkórkép. Ha hozzávesszük, hogy a dal címe az, hogy We Are All Made of Stars, talán még egy csipetnyi iróniát is felfedezni vélhetünk.




SIGUR_R Ó S / UN TIT_ L ED #1 (VA K A)
Az Untitled #1-hoz készült videó minimum elvont és érdekes, ugyanakkor maximálisan reprezentatív. A 2002-ben megjelent ( ) koncepciójának érdekes kifacsarása ez, mindazonáltal egy dolog egészen biztos: egy lehetséges nukleáris háború után a Sigur Rós-é lesz a nagybetűs ZENE.
(Na, nem mintha már most ne lenne az - legalábbis részben.)


2010. szeptember 19., vasárnap

I_NTER P O L / INTER POL_


Interpol
Interpol
Matador / Soft Limit
10 dal, 45 perc

Értékelés: 8.0/10

Az Interpol 2002-ben egy nettó korszakalkotó és nem mellesleg hibátlan albummal (Turn on the Bright Lights) indult világhódító útjára. Exhumálták Ian Curtis-t, nagymértékben integrálták az Echo & the Bunnymen dallamosságát, sőt még a Chameleons hatását is felfedezhettük. Annak ellenére, hogy a lemez negyvenkilenc percéből gyakorlatilag negyvenet könnyedén beazonosíthatunk (már ami a hatásokat illeti) valami teljesen újszerűt sikerült alkotnia a New York-i négyesnek. Valamit, amit aztán nagyon sokan lenyúltak. A második megnyilatkozás (Antics) tovább finomította a hangzást, hogy aztán valami ismételten lehengerlőt adhasson az egyre gyarapodó közönségnek. A három évvel ezelőtti Our Love to Admire viszont – amellett, hogy fejlődéstörténetileg rendkívül fontos lépés volt az együttes életében, ti. az Interpol elkezdett leginkább önmagára hasonlítani – elég nagy csalódás volt. Az OLTA amellett, hogy tovább finomította az első két album hangzását kiútkeresés is volt egyben. Ez a folyamat nyilvánvalóan nem állt meg, csak a kiútkeresés is finomodott egy kicsit. Ennek a folyamatnak szükségszerű velejárója a mellényúlás aktusa, ugyanakkor az is majdnem természetesnek vehető, hogy rengetegszer megörvendezteti a hallgatót. Ha úgy tetszik, az Interpol negyedik lemeze a szükséges rossz miatt láthatott napvilágot. (Megjegyzem, hogy az OLTA nem annyira rossz, mint amilyen benyomást a fenti megjegyzések kelthetnek, egyszerűen arról van szó, hogy Paul Banks-éktől az ember többet vár.)

Ha egy együttes/előadó diszkográfiájában előfordul, hogy az éppen aktuális lemez előtt egy (ritkább esetben akár több) csúcsmű is található, akkor szinte lehetetlen, hogy ne hasonlítsuk az aktuális megjelenést a korábbihoz (korábbiakhoz). Teljesen helyénvaló és önmagában logikus lépés ez. A probléma csak ott kezdődik, ha valaki nem képes egy-két lépést hátralépni, hogy a kettő (vagy több) hangzóanyagot elsősorban önmagában értékelje, hogy aztán a releváns összehasonlítási pontokat egybevesse, így kiegészítendő az adott albumról alkotott álláspontot, valamint az arról megfogalmazandó véleményt. Ennek fényében az Interpol negyedik megnyilatkozása igencsak távol áll az első és máig legerősebbnek mondható albumtól, de már nem ekkora a távolság az Antics-től, a helyenként unalomba és erőlködésbe fulladó, alapvetően gyenge pillérekre épített Our Love to Admire-t pedig már jócskán le is hagyja. Mindazonáltal az Interpol nem tökéletes. Egy-egy szerzemény lehetett volna rövidebb is, de ennél sokkal aggasztóbb a dalsorrend. A Memory Serves és a Lights egyszerűen nincs jó helyen, és ez bizony nagyban az élvezhetőség, sőt egy lehetséges katarzis rovására megy. Ugyanakkor határozottan érezhető a hangzás polírozásába fektetett energia: az a feszültség, illetve „interpolos határozottság”, a dühös világfájdalom, amely a Turn on the Bright Lights egészét uralta végre több dalban is újra megjelenik (ellenben az OLTA legtöbb tételével). Ez nagy valószínűséggel annak tudható be, hogy a dalok többségét Paul Banks Helena Christensen-zel való szakítása inspirálta, amely egyrészt nem tehetett túl jót az énekes lelkivilágának, másrészt viszont ennek következtében ihletett dalok születtek. Szintén fontos változás, hogy a zenekartól számomra mindig is egy kicsit idegen szintetizátorokat zongorával váltották fel, ezt a cserét pedig nem voltak rest olyan egészen nagyszerű tételekben kihangsúlyozni, mint a Try It On vagy az Always Malaise, de ez a változás talán a legprecízebben és legszebben mégis a Lights-ban jelenik meg. Az Interpolban az a legjobb, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmi drámain nem ment keresztül a hangzásuk, ez a bizonyos finomítási procedúra már önmagában is elég izgalmas volt ahhoz, hogy ébren tartsa a közönség érdeklődését, sőt, ahhoz is, hogy új rajongókat szerezzenek maguknak.

Az Interpol-t hallgatván (és a kritikákat olvasván) az az összbenyomásom, hogy a zenekar immár kilépett a sokszor emlegetett Joy Division, Echo & the Bunnymen, etc. bűvkörből – már ami a kritikusokat illeti. Nem arról van szó, hogy eddig kifejezetten zavaró lett volna a fentebb említett (és még sok más) együttes olykor egyértelműen kimutatható hatása, hiszen mindig is sikerült interpol-osra fésülni az összképet. Egyszerűen arról van szó, hogy Paul Banks-ék elérkeztek a zeneszerzésnek egy olyan szintjére, amikor a zenéjük leginkább a saját zenéjüket, stílusukat, ill. attitűdjüket tükrözi vissza. Ehhez pedig kurázsi kell. Ergo, aki azt hitte az OLTA kapcsán, hogy az elegáns New York-iaknak befellegzett, nos, az nagyon nagyot tévedett.

Ajánlott dalok: Success, Summer Well, Lights, Barricade, Try It On


2009. december 28., hétfő

2 0 04/

5. The Veils - The Runaway Found
A Veils-től legelőször a Nux Vomica c. überzseniális lemezt hallottam, majd az idei Sun Gangs-et és harmadjára következett a Runaway Found, amely a három album közül a leggyengébb, mégis megdöbbentően jobb, mint bármi, amit manapság hallani lehet. Leggyengébb azért, mert a debütálás után csak jobbnál jobb dolgokat tettek le Finn Andrews-ék az asztalra.



4. Maroon 5 - Songs about Jane
2004-ben nem csak a Franz Ferdinand tett le az asztalra egy emlékezetes debütáló nagylemezt, hanem az amerikai popzene egyik legszebben tündöklő ékköve, a Maroon 5 is. Adam Levine bandája úgy lóg ki a kortárs Billboard Top 10-kompatibilis amerikai popzenei szcénából, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is lóg ki. A Songs about Jane c. lemezen, amelyet az énekes szakítása inspirált az los angelesi ötösfogat dalról dalra villantja meg nagyszerű slágerszerzői képességeit és hajtanak fejet olyan nagy példaképek előtt, mint az Oasis, vagy David Bowie. A hajbók aktusa alatt pedig szépen lassan kúsznak fel az eladási listák élmezőnyébe.



3. Air - Talkie Walkie
Ha valaki esetleg csalódott volna az Air-ben a 10,000 Hz Legend meghallgatását követően, annak két opciót tudok ajánlani. Az egyik az, hogy hallgassa továbbra is a nagyszerű Moon Safari-t és/vagy a Virgin Suicides c. filmhez készült remek soundtrack-et. A másik opció pedig az, hogy hallgassa meg a Nigel Godrich Radiohead producerrel közösen megálmodott, kivételes dalszerzői képességekről tanúbizonyságot tevő Talkie Walkie-t. Ha azonban az imént említett 10,000 Hz album nem szerepelne Jean-Benoît és Nicolas diszkográfiájában, nyilván sokkal unalmasabb repertoárral rendelkeznének, de a Talkie Walkie (és a Moon Safari) sokkal inkább Air.



2. Interpol - Antics
Az Interpol a 2004-es Antics c. lemezén ugyanott folytatta, ahol a Turn on the Bright Lights-cal abbahagyta. Ugyanazt a melankólikus poszt-poszt punk stílust folytatta ugyanazzal az energikussággal és invenciózussággal és legalább annyi slágerrel. Paul Banks hangja továbbra is kellően szomorú, a riffek is ugyanolyan szívszaggatóan emlékezetesek és gyönyörűek, és bár sok kritikus fanyalgatott ettől az albumtól, a rajongók konszenzusa alapján ez a legjobb Interpol lemez. (Én persze inkább nem foglalnék állást ebből a szempontból.)



1. Franz Ferdinand - Franz Ferdinand
Minden idők egyik legtökösebb, legjobb, legenergikusabb debütálását 2004-ben hallhattuk Alex Kapranos és díszes társulatának jóvoltából. A cím nélküli bemutatkozó lemez könnyűzenére - főleg az akkortájt épp kibontakozó indie-re - felbecsülhetetlen. Alig egy évvel később ez az összekacsintós, ruganyos és markáns attitűd tükröződött vissza a Bloc Party-ban és talán egy kicsit még az Editors-ben is (lásd: Fingers in the Factories). Persze egy jó lemez mit sem ér egy-két emlékezetes dal nélkül, a FF esetében viszont nem egy-két ilyenről kell beszélnünk, hanem egyenesen 11-ről, ugyanis a nyitó Jacquline-től kezdve a záró 40'-ig minden egyes dal kiválóan helyt állna egy brit kereskedelmi rádió rotációjában, a rajongói (és indie) himnusszá avanzsált Take Me Out-ról már nem is beszélve.



2004 (majd 2005) nyilván a debütálások éve volt, azon együttesek bemutatkozása, akik az évtized hátralévő részét zeneileg többnyire meghatározták. Ezalól a Killers sem volt kivétel, akik Hot Fuss c. első lemezükkel olyan elképesztő slágereket szállítottak le, mint a Mr. Brightside, a Somebody Told Me vagy az All These Things That I've Done. Egyébként a HF összességében annyira nem sikerült jól, mint azt a rajta szereplő slágerek sejtetik, és a két évvel későbbi Sam's Town is hagyott némi kívánnivalót maga után. Az igazi zenei révbe érést a tavalyi Day & Age jelentette.
Ha úgy tetszik, Graham Coxon is 2004-ben debütált egy igazit. Már a Blur tagjaként is több szólólemeze jelent meg (egészen pontosan négy), de az első igazán komoly albumot (Happiness in Magazines) - amely nem mellesleg elképesztő kritikákat gyűjtött be - csak ebben az évben jelentette meg.
Ennyi slágeresség és gitárnyúzás után pedig a fejfájás kellemetlenségeinek elkerülése érdekében egy másik kiváló lemezt tudnék ajánlani egy Zero 7 album formájában (When It Falls).