A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sigur rós. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sigur rós. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 6., vasárnap

A Z_ ÉV TIZ/E D L_E_ GJO B B /VIDEÓ/I 2 0 0 _5



B E C K_ BL/A C K T A M BOURINE_
Igazából nyugodt szívvel szerepeltethetném itt a Girl csiki-csuki videóját, a Hell Yes táncoló robotjait, vagy a szimplán betépett E-Pro-t, a Black Tambourine azonban hang és kép tökéletes összhangját nyújtja, s egy tipikus példája annak, amikor egy egészen aprócska ötlet elég sok mindent el tud cipelni a hátán.





THE_ C H EM ICA L BRO T H E/RS B E L I E V E_
Ehhez igazából sok hozzáfűznivalóm nincs, ez a videó önmagát magyarázza.





COLD_P L A Y /T A L K
A Talk - kölcsönvett refrénnel is - ékes példája annak, hogy 2005-ben igenis volt még elég kurázsi a Coldplay-ben. Végül is összehozhattak volna egy kiegyensúlyozott és magabiztos pop-rock lemezt, helyette elkészítették az előző évtized egyik legambivalensebb hangzóanyagát. Mindenesetre a ez a dal, s videó még mindig működőképes.




E D I T OR/S _M U N I CH
Az Editors eddigi legnagyobb slágere megérdemelt egy emlékezetes klipet is.





FRANZ_ FER_DI_N A N D/ WAL_K A W A Y_
A Walk Away eleve elsőosztályú indie sláger, a hozzá készült videó pedig - jobb szó híján - olyan franzferdinand-os. De tényleg.





GOLD_F R A P P /O O H LA_ LA_
Egyes értelmezések szerint az Ooh La La nem szól másról, mint Alison Goldfrapp szexért való könyörgéséről. Persze könnyen megeshet, hogy ez igencsak távol áll az igazságtól, mindenesetre a dalhoz készült klip egész egyszerűen a 2005-ös év legjobb imidzs videója.





NINE_ I N C H _N/AILS O N L Y
Trent Reznor mindig is szeretett erős vizuális behatásokkal operálni. A 2005-ös nagy visszatérés, a With Teeth sem mentesült ez alól, az első kislemezdalhoz készült videó pedig makulátlanul prezentálja a mondanivalót.




OASI_S /T H E IMPORT A N CE O F_ B/EING I DL E
Kár, hogy nem 1994-95 környékén készült ez a videó, a britpop éra csúcsán, hiszen az Importance of Being Idle minden ízében angol.




RÖYKS O P P_ WHAT/ E L S E I/S THE R E?
Sztereotíp megállapításnak tűnhet, de az északi népeknek bizony nem kell a szomszédba menni egy kis introvertáltságért, elvontságért. A norvég Röyksopp természetesen nem képez kivételt ez alól.





SIGUR_ R Ó S GLÓ_SÓ_L I/
Mert ez 2005 legszívmelengetőbb, legszebb, legjobb videója.




T/HE WHITE_ STR IPE S T_ HE D EN IA L T_W_IST
Az utolsó Michel Gondry rendezte White Stripes videó. No comment.


2010. december 6., hétfő

A_Z ÉV TIZ ED L/EG JO B B VIDEÓ_I / 20 0 _2



COLD_PLAY / THE SCIENTIS T
A Scientist talán a Coldplay egyik legjobb klipje, az egyértelműen legjobb albumukról. A Rush of Blood to the Head úgy 90%-a simán megérne egy külön misét, vagyis inkább videót és kislemezt, ez alól jelen videó alanyát képező dal sem kivétel, ott tornyosul a legerősebb tételek között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még egy nagyszerű, kellemesen csavaros videót is készítettek hozzá, akkor teljes a kép. (Reméljük, hogy a jövőre esedékes ötödik lemez is legalább ennyire zseniális lesz.)




T H E FLAMING / LIP S _ D O YOU REALIZE ? ?
Ez a Las Vegas nem az a Las Vegas. Avagy hogyan jelenítsük meg a Flaming Lips mindig is szerethető furcsaságát egy négyperces videóban?




EMINEM / WITH OUT M E_
Az értelmetlen (és az Eminem Show-t egy az egyben megismételni próbáló) Encore, az elcseszett válogatások és a még elcseszettebb magánéleti zűrzavarok előtt volt egy Eminem, aki. Ő csinált egy Eminem Show című albumot, ami.




I N T E RPOL _ OBST ACL E 1 /
Azért az Obstacle 1 és nem a PDA-hez vagy az NYC-hez készült klip, mert Floria Sigismondi egyszerűen jobban megragadja a dal hangulatát (illetve az egész Turn on the Bright Lights miliőjét). Pont.




_M O B Y / WE _ AR E A_LL MAD E O F ST A RS
Érdekes Hollywood-i körkórkép. Ha hozzávesszük, hogy a dal címe az, hogy We Are All Made of Stars, talán még egy csipetnyi iróniát is felfedezni vélhetünk.




SIGUR_R Ó S / UN TIT_ L ED #1 (VA K A)
Az Untitled #1-hoz készült videó minimum elvont és érdekes, ugyanakkor maximálisan reprezentatív. A 2002-ben megjelent ( ) koncepciójának érdekes kifacsarása ez, mindazonáltal egy dolog egészen biztos: egy lehetséges nukleáris háború után a Sigur Rós-é lesz a nagybetűs ZENE.
(Na, nem mintha már most ne lenne az - legalábbis részben.)


2009. december 29., kedd

AZ_ É VTIZED LE/GJOBB LEM EZEI: 2_00 8 + ÖSSZESÍTETT _ LISTA

5. Oasis - Dig Out Your Soul
A Dig Out Your Soul az Oasis diszkográfiáján belül az a lemez, amely olyan pofátlanul nyúlja a Beatles-t amennyire csak lehet. Mégis Noel Gallagher-éknek ezt valamennyire hajlandóak vagyunk megbocsátani, főleg annak fényében, hogy évek óta nem jöttek ki ilyen energikus és magabiztos albummal.



4. Vampire Weekend - Vampire Weekend
A Vampire Weeekend a kétezres évek első évtizedében feltűnt együttesek egyik legüdébb színfoltja. Zenéjük egy tökéletesre formált és jól adagolható energiabombára hasonlít a leginkább, amelyet első lemezük egy-az-egyben visszaad. Az olyan slágerek, mint a Mansard Roof és az A-Punk pedig garantálják, hogy Ezra Koenig-éket egy jó darabig még nem felejtjük el.



3. R.E.M. - Accelerate
Michael Stipe-ék 2008-ra megemberelték magukat és a Bill Berry kilépése utáni időszakuk legjobb, legmagabiztosabb lemezét tették le az asztalra. Az Accelerate ideges, feszült, művészi és megmondós. Olyan, amilyennek az R.E.M.-et szeretjük.



2. Portishead - Third
Bár a Portishead egyik fele, Geoff Barrow szerint a Third nem tizenegy évig készült, mégis elképzelhető, hogy ennyi ideig baszakodtak ezzel a lemezzel, hiszen ilyen albumot nem lehet pár hét, de még pár hónap alatt sem felvenni. A Third a szomorúság és a depresszió kezelését, megélését művészi szintre emeli, amely szinten a fájdalom legalább annyira megszokott dolog, mint a lélegzés. Beth Gibbons erőteljes és szomorú hangja, az indusztriális behatások és a teljes elkeseredés már minden csak nem trip-hop. Ugyanakkor egy kicsit még talán az. Nehéz ezt megállapítani, illetve az egész Third jelenségről nehéz beszélni. Sokkal fontosabb, hogy megéljük, átérezzük a dalokat. Olyan ez, mint a szerelem. A világ legfájdalmasabb szerelmi kapcsolata.



1. Sigur Rós - Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust
A Sigur Rós második "örömhulláma" újfent tökéletesre sikerült, és kezdek élni a gyanúperrel, hogy Jónsi-ék nem nagyon tudnak tévedni. A Með Suð telis-tele van szebbnél szebb szerzeményekkel, amelyekről nehéz beszélni. Emellett olyan könnyebben emészthető szerzemények is feltűnnek a lemezen, mint a Við Spilum Endalaust, vagy a Gobbledigook, amelyet az Eurovíziós dalfesztivál ihletett és az énekes szerint olyannyira leépültek a műsortól, hogy gyorsan megírt ezt a bombasztikus alternatív slágert.


Beck a 2006-os The Information-nél egy hangyafasznyival gyengébb albumot adott ki 2008-ban, de a Modern Guilt ebben a borzalmasan unalmas és amúgy nagyrészt semmitmondó zenei évben még így is kifejezetten üdének hatott. Szintén ebben az évben adta ki következő sorlemezeit az angol Sigur Rós, azaz a British Sea Power (Do You Like Rock Music?) és a Charlatans is, amely utóbbi You Cross My Path c. lemezén legalább annyira nyúlja a New Order-t, meg úgy alles zusammen a new wave-et, mint a fentebb említett albumon az Oasis a Beatles-t. Jason "Spaceman" Pierce felépült súlyos tüdőgyulladásából és újfent meggyőzött mindenkit kivételes dalszerzői képességeiről a Spiritualized Songs in A&E c. lemezén. Persze a britek világhódító nagykörútja itt még nem állt meg, a Coldplay kiadta (a kicsit túl) bombasztikus Viva la Vida or Death and All His Friends c. negyedik albumát, Duffy pedig bebizonyította (Amy Winehouse után szabadon), hogy a soult a fehérek már egy jó ideje jobban tolják, mint a feketék (Rockferry). Alex Turner a Rascals frontember Miles Kane-nel kiegészülve megmutatta egy szofisztikáltabb, klasszicizálóbb oldalát (The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement). Az Elbow pedig folytatta indie prog agymenéseit The Seldom Seen Kid c. lemezén. Az amerikai oldalról volt nekünk egy emlékezetes, de még mindig egy kicsit bizonytalan Death Cab for Cutie albumunk (Narrow Stairs), Trent Reznor miután függetlenítette magát az Interscope-tól gyorsan kiadta a négylemezes, jammelések alatt rögzített Ghosts I-IV-t és nem sokkal később egy kellemes stúdióalbumot (The Slip), amely nagy valószínűséggel a NIN utolsó lemeze is egyben. Az MGMT agyeldobós slágerek gyártásának eredményét Oracular Spectacular c. lemezén jelentette meg, a Killers 2008-ra végre révbe ért és egy egészen kiváló albumot adott ki (Day & Age). A Mars Volta pedig ismét váltott egy éleset, The Bedlam in Goliath c. negyedik albumával ismét lenyűgözött sokunkat, Nick Cave-ék következő sorlemezéről már nem is beszélve. A Dig!!! Lazarus Dig!!! mocskos, dögös, életrajzi ihletésű és kedvenc poétánkhoz híven költői. Szintén 2008-ban ért révbe a Heaven Street Seven is. Nyolcadik lemezüket (Jazz) Tövisházi Ambrussal vették fel és szerintem nem árulok zsákba macskát, ha azt mondom, dugig van jobbnál jobb dalokkal. Végezetül Kleerup is ebben az évben debütált nagyszerű cím nélküli lemezével, rajta olyan elképesztő szerzeményekkel, mint a Lykke Li vendégszereplésével előadott Until We Bleed.


Az évtized legjobb lemezeit összesítő lista már 2009-es lemezeket is tartalmaz (naná!), annak ellenére, hogy a véglegesített évösszegző bejegyzés még hátra van. Mindenesetre a kétezres évek első tíz évének összesített listája a következőképp alakult:

50. Goldfrapp - Felt Mountain
49. The Flaming Lips - Yoshimi Battles the Pink Robots
48. Kasabian - Empire
47. The Knife - Deep Cuts
46. The Veils - The Runaway Found
45. Radiohead - Amnesiac
44. Arctic Monkeys - Humbug
43. Oasis - Dig Out Your Soul
42. Editors - An End Has a Start
41. Sigur Rós - Takk...

40. Coldplay - Parachutes
39. New Order - Get Ready
38. The White Stripes - Elephant
37. Air - Talkie Walkie
36. R.E.M. - Accelerate
35. Akira Yamaoka - Silent Hill 3: Original Soundtrack
34. Nine Inch Nails - Year Zero
33. Muse - Black Holes & Revelations
32. Bloc Party - Silent Alarm
31. Fever Ray - Fever Ray

30. Air - 10,000 Hz Legend
29. Marilyn Manson - Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death)
28. Interpol - Turn on the Bright Lights
27. Radiohead - Hail to the Thief
26. Maroon 5 - Songs about Jane
25. Vampire Weekend - Vampire Weekend
24. Thom Yorke - The Eraser
23. Gorillaz - Demon Days
22. Klaxons - Myths of the Near Future
21. Phoenix - Wolfgang Amadeus Phoenix

20. Interpol - Antics
19. The xx - xx
18. Sigur Rós - Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust
17. Madonna - Music
16. Muse - Origin of Symmetry
15. Coldplay - A Rush of Blood to the Head
14. Placebo - Sleeping with Ghosts
13. Arctic Monkeys - Favourite Worst Nightmare
12. Arcade Fire - Funeral
11. Arctic Monkeys - Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

10. The Flaming Lips - Embryonic
9. Sigur Rós - ( )
8. The Mars Volta - Frances the Mute
7. The Strokes - Is This It
6. Yeah Yeah Yeahs - Fever to Tell
5. The Veils - Nux Vomica
4. Portishead - Third
3. Franz Ferdinand - Franz Ferdinand
2. Radiohead - Kid A
1. Radiohead - In Rainbows

2/00 5

5. Bloc Party - Silent Alarm
2005 egyértelműen az indie csúcséve volt. Elképesztőbbnél elképesztőbb, nagyszerűbbnél nagyszerűbb lemezeket tettek le az asztalra az újonnan feltűnő együttesek. Sokan közülük sajnos igen hamar letűntek, kialakult az ún. "one album wonder" jelenség a "one hit wonder" után szabadon, és sajnos a Kele Okereke vezette londoni Bloc Party egy kiváló példa erre. Azonban vigasztalhat bennünket, hogy a Silent Alarm még így négy évvel a megjelenése után is újra és újra elkápráztat bennünket elképesztő energiájával és furfangos megoldásaival, nem utolsó sorban emlékezetes dalaival.




4. Sigur Rós - Takk...
Adott egy együttes, amely felvállal egy saját hozzáállást, attitűdöt a zenével úgy am block és a saját zenéjével kapcsolatban. Ha elég szerencsések az adott alkotók, akkor valami teljesen újat, teljesen egyedit sikerül létrehozniuk. Egy olyan zenei kavalkádot, amely ténylegesen a hallgatóság lelkére hat, nem pedig a pénztárcájukra. Ily módon létrejön egy tökéletes és elképesztően komplex harmónia az adott együttes és a rajongók között. Ezt a kapcsolatot azonban csak oly módon tarthatja fenn a banda, ha sikerül újra és újra valami teljesen újat, valami egészen meghökkentőt prezentálnia, tehát a saját művészetének határait felfedezve, illetve azt feszegetve ismét meggyőzni a hallgatóságot és nem utolsó sorban önmagát (és csak ezután következnek a kritikusok). A Sigur Rós legutóbbi két albumán is valami ilyesminek lehettünk a fültanúi. Az Ágætis Byrjun-on elkezdett, majd a ( )-szel tökélyre fejlesztett hangzás után Jónsi-ék előbb finoman adagolták új agymenéseiket (Takk...), majd a tavalyi, szintén zseniális Með Suð... lemezen egy kicsit explicitebben. A kettő közül talán a Takk... az, amely egy kicsit kiemelkedőbb, de eldönteni, hogy melyik Sigur Rós album a legjobb egy kicsit olyan, mintha megkérdeznék valakitől, hogy melyik hajszálát szereti a legjobban.




3. Arcade Fire - Funeral
Nem szeretem a különböző műfaji jelzőket, az esetek többségében nem is szoktam használni őket. Sokkal érdemlegesebb az előtanulmányok folytatása, tehát azt vizsgálni, hogy kik hatottak az adott együttesre és milyen szempontból. Ezáltal ugyanis egy sokkal komprehenzívebb, átfogóbb képet kapunk. Az Arcade Fire esetében azonban sokkal egyszerűbb a dolgunk, ha csak annyit mondunk, hogy Win Butler-ék "neo-folkot" játszanak, amely műfaj keretein belül jól megfér egymás mellett a U2 himnikussága, Bowie elszálltsága, a soul, a rock és még egy tucat másik műfaj, illetve stílus. 2005 óta persze számtalan együttes próbálta ki magát ebben a műfajban; némelyiknek sikerült valamit hozzáadni (lásd: Animal Collective vagy még inkább a Fleet Foxes), de a többség valahogy mindig csak ugyanazt tolta és róluk valahogy mindig az AF jut az ember eszébe, hiszen tudja, mindannyian tudjuk, hogy a Funeral-lal műfaj született.




2. Gorillaz - Demon Days
Damon Albarn talán az utolsó zenész, aki még konceptalbumokban gondolkodik. Nem elég, hogy a 2005-ös elképesztő Demon Days egy világvége tematikájú lemez volt, a jövő tavaszra ígért Plastic Beach c. harmadik Gorillaz munka is egy jó kövér konceptalbum lesz. A DD egyébként ékes példája annak, hogy a britek zeneileg mind a mai napig köröket vernek a hülyeamerikaiak slágerszarjaira. Kedvenc műfajaikat (hip-hop, R'n'B, rap) ez a negyvenes éveit taposó ürge játszi könnyedséggel csavarta ki, hogy valami esszenciálisan hip-hop hangzású zenét hozzon létre, amely egyszerre lépi át a műfaj lehetetlenül bugyuta kereteit és marad mégis valahogy ezeken a korlátokon belül.




1. The Mars Volta - Frances the Mute
Aki a kétezres évekre már rég eltemette a tipikusan "apa kedvence" progresszív rockot, annak javaslom, hogy gondolja át egy kicsit a döntését, mert talán egy kicsit elhamarkodott volt. Erre az elhamarkodott döntésre élő példa a Mars Volta második lemeze, a Frances the Mute, amely a maga öt számával (összesen 76 perc) az el paso-i együttes egyértelmű csúcsműve. Ilyen nyakatekert ritmusokat, elképesztő váltásokat és hihetetlen tekeréseket, ennyi invenciót, csábot és dögösséget se az előtte lévő öt évben, se az ezt követő öt évben nem prezentált senki. Még Cedric Bixler-Zavala és Omar Rodriguez-Lopez sem. Tették egyébként mindezt úgy, hogy közben kiválóan egyensúlyoztak a megcsömörlés és az élvezhetőség határvonalán és egyetlen másodpercre, egyetlen hangra sem billentek át a rossz oldalra.




2005-ben debütált a Kasabian cím nélküli lemezével, csurig töltve olyan hatalmas slágerekkel, mint a Club Foot, a Processed Beats vagy éppenséggel az LSF. Az Editors is ebben az évben kezdte el diadalmenetét, The Back Room c. első albumuk meg sem állt a brit lemezeladási lista második helyéig. A Franz Ferdinand is villantott egy kellemeset, de korántsem olyan emlékezeteset (You Could Have It So Much Better), mint egy évvel korábban - szerencsére három és fél évvel később minden megoldódott (Tonight: Franz Ferdinand).
A kicsit nagyobb múlttal rendelkező bandák közül remek új albummal jelentkezett a Chemical Brothers (Push the Button), Beck (Guero), a System of a Down (Mezmerize) és a White Stripes (Get Behind Me Satan) is. A Röyksopp egy kicsit beborultabb, viharvert slágerek szállításába kezdett (The Understanding) és ha már beborultság, akkor fontos megjegyezni, hogy ebben az évben adták ki a Donnie Darko c. elképesztően zseniális film soundtrack-jét és score-ját egybecsomagolva, illetve mindenképp említést érdemel még a Depeche Mode legjobb lemeze ebben az évtizedben (Playing the Angel).
A soft rock szcéna sem maradt érintetlen, kapásból volt egy kellemes Death Cab for Cutie album (Plans) és a Coldplay-féle X&Y is ebben az évben került a boltok polcaira, vitték is mint a cukrot, aminek végül az lett az eredménye, hogy ez lett 2005 legkelendőbb albuma. Ezen kívül az 'extra soft rock" kategóriában jelentkezett még az argentin felmenőkkel rendelkező, amúgy svéd José González, aki Veneer c. lemezével nagyon sok mindenkit levett a lábáról.

2009. december 28., hétfő

/TO P 1 00 _ Pt. 9

20. Madonna - Hung Up
Madonna utolsó igazi nagy slágere egyben 2005 legnagyobb slágere is. A pop királynője ismét kiváló producert szerződtetett maga mellé, akivel sikerült összehozni egy (többé-kevésbé) jó lemezt is. A Hung Up, mint az ismeretes az Abba slágert, a Gimme Gimme Gimme-t samplerezi.




19. Editors - An End Has a Start
Az Editors diszkográfiájában egy kulcsfontosságú szerzemény a 2007-es album címadó dala. Az End Has a Start elképesztő íven mozog és már az első pár akkord egy örökzöld himnuszt predesztinál.




18. Gnarls Barkley - Crazy
2006 egyik legnagyobb meglepetése a Danger Mouse producerből és a Cee Lo énekesből álló Gnarls Barkley, akik egy kicsit más megvilágításba helyezték a soul-t és az R'n'B-t, értsd: nem ugyanazt az uniformizált szart tolták, amit megannyi más előadó. Ennek meg is lett az eredménye, a Crazy rangos díjakat söpört be és kommerciális hasznot is hozott a konyhára.




17. Sigur Rós - Hoppípolla
A Hoppípolla a Takk... egyik legnagyobb energiabombája, fülbemászó dallama pedig álmodozásra íródott, nem mellesleg az izlandi kvartett egyik legnagyobb slágere. Kötelező darab.




16. Caesars - Jerk It Out
A Jerk It Out egy iPod reklám révén hozta meg a népszerűséget a Caesars számára. A Farfisa szintin egy ujjal elpötyöghető egyszerű dallam mintapéldája "a kevesebb több" felfogásnak, nem mellesleg a '80-as évek szintipop lázát is felelevenítheti egy pillanatra.



És az iPod reklám:



15. The Horrors - Sheena Is a Parasite
Bár a Horrors első lemezén leginkább a krautrock hatása érvényesült, amit aztán az idei Primary Colours-on tovább tökéletesítettek, a Strange House hemzsegett a különböző punk hatásoktól is (pl. proto-punk). A Sheena Is a Parasite címében az örökbecsű Sheena Is a Punk Rocker-t (Ramones) eleveníti fel, hozzáadva mindazt, amit Horrors alatt értünk, összecsomagolva kb. másfél percbe - mindezt úgy, hogy az egyszeri zenerajongónak és/vagy hallgatónak nem lesz elege a második akkord után.




14. Arctic Monkeys - When the Sun Goes Down
Ami 2006-ban a Crazy volt az R'n'B/Soul műfajában, az a When the Sun Goes Down volt az indie rock-ban. Alex Turner-ék egyik legnagyobb slágere Sheffield két arcáról szól, egészen pontosan arról, hogy azon a környéken, ahol a srácok eleinte próbáltak minden megváltozik, ha lemegy a nap.




13. Vampire Weekend - A-Punk
A Vampire Weekend A+ minőségben viszi tovább a Talking Heads hatását, megtoldva egy kis surf rock-kal, barokk pop hatásokkal, meg egy csomó minden mással, aminek a tárgyalása talán nem is olyan fontos, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen kaliberű slágerek születnek az újrahasznosítási folyamat eredményeként.




12. Coldplay - Fix You
Chris Martin-ék a Fix You-t Gwyneth Paltrow édesapjának emlékére írták. Chris Martin-ék a Fix You-val katapultálták magukat a slágerlisták élmezőnyébe. Chris Martin-ék rohadt nagy maximalisták, akik azóta is ilyen kaliberű számokban gondolkodnak, holott ez a műfaj nekik annyira nem áll jól, főleg annak tekintetében, hogy az X&Y-tól kezdve a U2 hatásának fontossága kb. 80-85%-ra emelkedett a Coldplay zenéjében, egyértelmű okok miatt. Chris Martin-ék jobban tennék, ha megtalálnák a helyes balanszot a stadionhimnuszok és az intim balladák között.




11. Beck - E-Pro
Ha lenne egy olyan listám, amin minden idők legjobb albumnyitányai szerepelnének, Beck tutira felülkerekedne mindenkin. Én személy szerint nem tudok másik olyan előadót említeni, aki nyolc stúdiólemezből haton olyan nyitányt produkál, illetve ad elő, hogy az ember gyakorlatilag észre sem veszi, hogy órák óta csak ugyanazt a dalt hallgatja, mert egyszerűen nem képes továbblépni a lejátszási listán. Pedig érdemes, főleg a Guero esetében, ami egy újabb csúcsmű a Mellow Gold és a Odelay után. Csúcsművet pedig ugyebár erősen ajánlott csúcsteljesítménnyel kezdeni.

2009. december 17., csütörtök

TOP 100 _ Pt. 8/

30. The Killers – Mr. Brightside
2005 ugyebár az indie rock, indie pop csodák fénykora volt. Ez alól a las vegas-i The Killers sem kivétel, amely együttes egy New Order videóban (Crystal) látható fiktív együttesről nevezte el magát. Ez az aktus pedig egyben tartalmazta is mindazt, amit Brandon Flowers-ék négyese képvisel, azaz a szintipop és new wave közös szeretetét. A Mr. Brightside-ban a legjobb pedig az, hogy ugyanolyan jól megfér egy kereskedelmi rádió vagy az MTV rotációjában, mint mondjuk egy alternatív rádió műsorában.




29. Sigur Rós – Gobbledigook
2008-ban a Sigur Rós saját hangzásának, illetve önképének határait feszegette. Kicsit visszafogottabban, mint a Coldplay, de azért egyértelműen kimutatható módon. Ezt pedig mi sem tükrözi jobban, mint a Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust nyitódala, a nudista klippel megtoldott Gobbledigook.




28. Gorillaz – Feel Good Inc. (featuring De La Soul)
Damon Albarn kiváló dal- és slágerszerzői képességét szerencsére a 2005-ös fenomenális Demon Days c. Gorillaz albumon sem hazudtolta meg, aminek többek között a De La Soul-lal közösen előadott Feel Good Inc. az egyik legszembetűnőbb eredménye.




27. Placebo – Twenty Years
A 2002-es év legjobb besztofját Björk szállította le, a Placebo pedig 2004-ben tette ugyanezt. Ezen a válogatáson szerepelt ez a dal is, ami elképesztő szomorúságával és himnikusságával esszenciálisan Placebo.




26. Nelly Furtado – Maneater
Nelly Furtado és Timbaland "kreatív házasságának" első szüleménye a 2006-os év egyik legnagyobb slágere. A dal robotikus és súlyos ritmusai akár még a Kraftwerk-et is az eszünkbe jutatthatják (egy vadabb pillanatban, persze), de igazából egy nettó popsláger esetében, főleg egy olyanéban, amit egy Timbaland kaliberű sztárproducer dobott össze talán felesleges is a közvetlen elődökről, példaképekről beszélni. Egyébként személy szerint az a gyanúm, hogy Furtado kisasszony kellőképp belepofázott a kreatív folyamatokba és ezért lett a Loose olyan jó, amilyen. Ezt leginkább arra alapozom, hogy közvetlenül ezután ugyanennek a sztárproducernek sikerült szétkúrnia Björk és Madonna megszólalását, illetve leszállított legalább három tucatnyi teljesen egyforma dalt.




25. Bloc Party – Banquet
"I can give you life, I can take it away" - a Bloc Party ezen sor betartásával teljesítette be a sorsát, és a kétezres évek elején-közepén kibontakozó indie rock együttesek archetípusává vált egylemezes csodájával. Sajnos a Silent Alarm óta nem tudtak emlékezeteset nyújtani, de az olyan elképesztő teljesítmények fényében, mint például ez a dal, vagy az imént említett album bármelyik dala talán ez annyira nem is nagyon zavaró.




24. Graham Coxon – You & I
A Graham Coxon sláger archetípusa. A Blur gitárosának már a kétezres évek előtt is jelentek meg szólólemezei, de igazán nagyot/nagyokat csak a Damon Albarn-ékkal való szakítás után tudott felmutatni (Happiness in Magazines - 2004; Love Travels at Illegal Speeds - 2006).




23. Mando Diao – Down in the Past
A Mando Diao számára az igazi nemzetközi áttörést meghozó Down in the Past legalább annyira zseniális gitár riffel operál, mint az előbb említett No One Knows, csak még Björn Dixgård elképesztő hangját is hozzáadták (az emlékezetes klipen kívül).




22. Queens of the Stone Age – No One Knows
A Queens of the Stone Age talán legnagyobb slágere nem véletlenül kapott olyan nagy visszhangott megjelenése idején, illetve így az évtized végi listákon. A No One Knows talán a legjobb példa arra, hogy egy brutális slágerhez gyakorlatilag nem kell más, mint egy elképesztő gitár riff. Ja, meg egy emlékezetes klip sem árthat olyan sokat.




21. Radiohead – Reckoner
Az In Rainbows epicentruma, az évtized egyik legzseniálisabb dala, Thom Yorke-ék éles szembefordulása azzal, amit elvártak tőlük. Amíg a Bends munkálatai alatt csak szépen csendben szarták le azt, hogy mit várnak el tőlük a kiadó emberei, illetve a közönség, addig ezt a szerepet manapság büszkén vállalják. Ezt pedig mi sem prezentálja jobban, mint a Reckoner zaklatott, üvegcsörömpölésre emlékeztető ritmusai, a 15 Step-re hajazó lágy gitárbontogatás és még oly sok minden más.

2009. október 29., csütörtök

TOP_100 / Pt. 4/

A folytatásban következik egy kis Depeche Mode, ismét elkalandozunk északra, ezúttal a Röyksopp zenéjének segítségével, de megjárjuk Izland hegycsúcsait és Ausztrália pszichedelikus sivatagát is.

70. Depeche Mode – Suffer Well
A Depeche Mode legalább annyira kényelmetlenül érezheti magát a kétezres években, mint mondjuk Bruce Springsteen a kilencvenes években. Az eddig kiadott három lemez közül (Exciter, Playing the Angel, Sounds of the Universe) egyértelműen a 2005-ös album emelkedik ki, a maga végtelenül fájdalmas világnézetével, túláradó, de nem eltántorító spleen-jével. A Playing the Angel album egyébként már csak azért is remekbe szabott munka, mert Martin Gore-nak sikerült megtalálnia a helyes egyensúlyt a csiszolatlan, majd' indusztriális hangok és a finom dallamok között.
Viszont, ami ennél is érdekesebb, hogy az album legjobb dalát Dave Gahan írta Christian Eigner és Andrew Phillpott segítségével.
Anton Corbijn pedig egy emlékezetesen elvont videót készített hozzá.




69. Wolfmother – Woman
A Wolfmother Ausztrália válasza a neo-prog, neo-pszichedélia mozgalomra, amit többek között a The Flaming Lips is képvisel. Persze a két együttes nem tárgyalható egy lapon, minden tekintetben különböznek, kivéve persze a kvázi közös gyökereket. Mindkét együttes ugyanabból a hatvas évek közepi-végi, és hetvenes évek eleji pszichedelikus popzenéből táplálkozik, csak talán a Wolfmother egy kicsit slágeresebb. A Woman nem mellesleg a legdurvább példája ennek.




68. Röyksopp – Poor Leno
A Melody A.M. több szempontból is a legjobb Röyksopp album. Az lemezen az önfeledt életérzés-szerű dalokat ügyesen ellenpontozzák egy-két sötétebb hangtájképpel, mindezt úgy, hogy közben évtizedekig feledhetetlen dalokat komponáltak. Az Eple és a Remind Me mellett ilyen az Erlend Øye-vel előadott Poor Leno is.




67. The Verve – Love Is Noise
A Verve visszatérő lemezét milliók várták lélegzetvisszafojtva (minusz én), azon elmélkedve, hogy vajon sikerült-e nekik újabb nemzedéki pophimnuszt írniuk. A Love Is Noise, bár önmagában véve egy kiváló popdal, mégsem hozta az elvárt szintet, de Istenem: a Radiohead is csak egyszer tudott ilyet csinálni. Az egész albumra jellemző kissé U2-san himnikus hangzás egyébként kifejezetten jól áll Richard Ashcroft-éknak, és igazából - a negatív kritikák ellenére - tökéletesen illeszkedik a Forth is az eddigi katalógusba.




66. Coldplay – Clocks
A Coldplay szekere tulajdonképpen ezzel a dallal lendült fel és gyakorlatilag meg sem állt addig, amíg Chris Martin-ék úgy el nem szálltak a sikertől, ahogy az még nem pofátlanság. A Clocks az évtized talán legjobb, de mindenképpen poptörténeti jelentőségű zongorariffel operál, ami legalább annyira magával ragadó és lebilincselő koncerten, mintha csak otthon a szobánk nyugalmában hallgatnánk.




65. Sigur Rós – Untitled #8
A Sigur Rós 2002-ben a "változatosság kedvéért" egy tökéletes lemezt tett le az asztalra. Egy lemezt, amely minden addigi megnyilvánulásukhoz képest messzebbre katapultálta őket a hagyományos értelemben vett popzenétől (ha egyáltalán létezik arról konszenzus, hogy mi is az). De az, hogy egy tizenegy perc negyvennégy másodperces dalt elneveznek Popplagið-nak (angolul: Pop Song) végképp zavarba ejtően ironikus és nem utolsó sorban: zseniális.




64. Arcade Fire – Intervention
A félelmetes orgonaszólóval indító dalban Win Butler egy kicsit beszól az egyháznak, csak úgy finoman a maga módján. Ironikus gesztusok beszt of, #2.




63. The Last Shadow Puppets – Black Plant
Aki azt hitte, hogy Alex Turner sírva esik majd össze a Favourite Worst Nightmare turnéjának utolsó állomásán, hogy "kész gyerekek, ennyi volt, kifulladtam, ennyire voltam képes, bocs", nos az baromi nagyot tévedett. Alex zsenijének nyitját könnyű megfejteni és még könnyebb összefoglalni két szóban: görcs nélkül. Ő a tipikus intuitív alkotó, aki az esetek kilencvenöt százalékában tudja hol kell megállni, tudja mikor kell abbahagyni és mindenekelőtt: tudja mitől döglik a légy! A Black Plant ennek a tökéletes lenyomata, a tavalyi Last Shadow Puppets album egyik epicentruma (mert ugyebár volt ott több is).




62. Portishead – Machine Gun
Hogy a tavalyi év zeneileg egy nagy rakás szar volt, azzal legalább annyian értenek egyet, mint hogy a Portishead harmadik lemeze elképesztően zseniális. Ugyanakkor legalább annyira veszélyes is. Olyan veszélyes, mint Joy Division-t hallgatni, ha éppen valamilyen csoda folytán jól érezzük magukat a bőrünkben/a világban. Könnyen ránk törhet ugyanis egy újabb depresszió hullám.




61. The Flaming Lips - Do You Realize??
A Yoshimi Battles the Pink Robots c. kiváló prog eposz egyik legkiválóbb tétele ez a keserédes, mégis elképesztően, túláradóan, majdnem giccsesen optimista és himnikus dal. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy kötelező darab.




folytatása következik!