A következő címkéjű bejegyzések mutatása: depeche mode. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: depeche mode. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. november 21., vasárnap

/A Z ÉVTI ZE_D L E G JOB B VIDE ÓI / 2 0 0 1

A I R _ HO W DO ES I T M A KE /YOU FEE_L?
A brilliáns 10,000 Hz Legend-hez három rövidfilmet készítettek promóciós jelleggel. Bár mindhárom egészen kiválóan prezentálja képekben az album tematikáját, a How Does It Make You Feel? videója az egyetlen, ami ehhez még hozzá is ad valamit. Azt viszont, hogy pontosan mit, nos azt már nehéz eldönteni. Elvégre mit is gondolhatnánk egy halfejű, tetovált férfikarú robotnőről, higanyban áztatott áramkörökről, illetve az érzelmek digitalizálásáról?



B JÖR_K /C OCOO/N
Elsőre csak Björk mellbimbóiból kiáramló piros izét láthatunk. Másodjára is. Ő viszont nem az a fajta művész, akit elsőre megérthetünk, felfoghatunk. Akinek a művészetével kapcsolatban jobb esetben már a második nekifutás környékén lehet valamilyen benyomásunk. Nem hogy még az első körül, vagy még az előtt. Ugyan már! Csak a tisztánlátás végett az Madonna és kurválkodásnak, szalonképesebben tömegcikknek hívják. (Persze, abból is lehet művészetet csinálni. Lásd: ismét csak Madonna.) De visszatérve Björk-höz. Aki megfejti a Cocoon videóját, az örülhet. Aki meg nem... nos, annak be kell érnie a pucér énekesnővel és/vagy a dallal. (Perverzek előnyben, művészetre nem túl fogékony perverzek hátrányban.)



_DE_PECHE /MO DE D RE AM ON_
A 2001-es Exciter nem éppen a kánonszerűen elfogadott DM csúcsmű. Mégis van benne valami. Valami, ami egyrészt jellegzetesen "depesmódos" albummá teszi azt, másrészt pedig egy teljesen új irányt jelöl ki az együttes számára. Az Exciter izgalmassága pontosan ebben rejlik, illetve az olyan pillanatokban, mint az albumnyitó Dream On. Ha ehhez még hozzávesszük ezt a szürreális road movie-szerű klipet kisebb katarzis veszélye áll fenn. Ne kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét. (És igen, tudom, hogy ez mennyire borzalmasan hangzik.)



/NE W O R DER _C RY STA L
A Crystal klipje egy kicsit olyan, mint az előbb említett Depeche Mode album. Bár abból a szempontból szerencsésebbek vagyunk, hogy itt szinte egyértelmű, hogy mitől olyan "jellegzetes".



R A DIO HE A_D K/NIVE S OU T
A Radiohead egyik legjobb videóját az egyik legjobb klipdirektor (Michel Gondry) rendezte, aki akkoriban - mit ad Isten - épp pályája (egyik) csúcspontján volt. Bár - csendben megjegyezném - annyira azért nem "extra" ez a rövidfilm, mint mondjuk a lentebb említésre kerülő White Stripes videó, de az mindenesetre egy kicsit megnyugtató, hogy bizonyos szempontból előre vetíti a rendező úr fantasztikus moziját (Egy makulátlan elme örök ragyogása).



RÖ Y K S OPP _ EP/LE
Az Eple-hez készült kisfilm csak a zenével működik igazán jól. Nélküle olyan, mint egy gagyi diavetítő effekt, amely átvezeti egy ötven évvel ezelőtti idilli családi nyaralás digitalizált fényképes emlékeit. A zenével viszont olyan, mint egy színes-szagos szovjet fílgud propaganda mozi paródiája. Egyszerűen zseniális.



SPIRITUALIZED_ S T O P YOUR /CRY/IN G
Igazából semmi érdekes nem történik ebben a klipben, azon kívül, hogy nagyjából-egészében egy Who koncert óta nem törtek szét ennyi hangszert egyszerre. Ez nyilván az érzelmi felfokozottságot hivatott kihangsúlyozni, amely nyilván a dal közepe-felé következik be és nyilvánvalóan gyönyörűen van fényképezve. Makulátlan. Mint egy orvosi rendelő.



_T R AVI S / SI N_G
A Travis szeret vicces klipeket készíteni. Ez pedig talán mind közül a legviccesebb.



THE / WHITE _STRIPE _ S / FELL I N L O VE WITH A GI R/L
Michel Gondry-nak itt már rendesebben forogtak a kreativitásért felelős agytekervényei. Elképzelhető, hogy azért, mert egy WS dalt még könnyebb megfejteni, mint egy Radiohead dalt. Ez nem Gondry hibája, hanem senkié.





Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , , , , , , , ,

2010. április 25., vasárnap

_M AGNUM OPU/S / V I O LATO_R


Depeche Mode
Violator
1990
Mute / Sire/Reprise
47 perc

Előzmények
A nyolcvanas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy leáldozóban van az akkori talán legnagyobb popzenei trend, a szintipop. Az egy ujjal elpötyöghető világra szóló slágerek már mind a múlté voltak, a sajtó és a közönség egyaránt valami újra volt kiéhezve. Ez egyrészt egy teljesen természetes folyamat, hiszen az emberi kreativitásnak pont az lényege, hogy mindig új távlatokat keres és nyit. Másrészt azonban a művészeknek jókora fejfájást okoz: vagy (újfent) követni fogják az aktuális hullámot, vagy ők mondják meg, hogy mi legyen, esetleg úgy is dönthetnek, hogy abbahagyják. A Depeche Mode úgy döntött, hogy a saját útját kezdi el járni, amelyet a szépen, lényegre törően a Violator c. 1990-ben megjelent lemezükön fejeztek ki.

A mű
A fülbemászó szinti futamok természetesen megmaradtak, de összességében egy sokkal összetettebb hangzást sikerült Martin Gore-nak megálmodni, amely nem csak az akkori trendekre volt formáló hatással, de az együttes későbbi albumaira is rendkívül nagy hatást gyakorolt. Bár a kánon általában nem ezt a lemezt jegyzi a legjobbként, vagy éppenséggel elsőként, a Violator egyértelműen az egyik legjobb és legfontosabb szinti-rock album, amelyen a húros és billentyűs hangszerek, a dobgépek és az éteri hangok kéz a kézben járnak és tökéletes konstellációban állnak egymással. Nem mellesleg Flood (a hangzóanyag producere) és a tagok egyaránt örömmel emlékeznek vissza a felvételekre. Példának okáért Andy Fletcher a lemez nyitótételét, a World in My Eyes-t szereti a legjobban játszani, ami nem csoda, hiszen – amellett, hogy egy makulátlan popdal –a DM egyik legjobb felvétele is egyben. Persze, nem szabad megfeledkezni az emlékezetes klippel megtámogatott örökbecsű Enjoy the Silence-ről, ahogy a Policy of Truth „egyszerű zsenialitásáról” és a Personal Jesus korszakalkotó mivoltáról sem.

Utóélet
A Violator – amellett, hogy talán az együttes legjobb albuma – azért is fontos, mert meghozta a DM-nak a hőn áhított világsikert. Ez persze később eléggé ambivalens hatással volt a tagokra. A következő sorlemez, a Songs of Faith and Devotion ha lehet még több rajongót szerzett az együttesnek, de ennek súlyos ára volt. Ahogy a bevitt tudatmódosító szerek mértéke nőtt, úgy csökkent az együttes berkein belül a pozitív légkör és a munkamorál. Többek között ennek hatására lépett ki 1995-ben Alan Wilder is, a szakítás után pedig valami esszenciális tűnt el a hangzásból, amelyre két kiváló példa a soron következő Ultra és utána az Exciter. A sokévnyi szenvedés után azonban Martin Gore-nak és csapatának sikerült magát összeszedni, a sérelmeket azonban meg kellett énekelni ahhoz, hogy letudják az ellentéteket egymás között és a démonaikat is elűzzék (Playing the Angel). Az ismét felhőtlen és végletekig pozitív hozzáállást hivatott prezentálni a tavalyi Sounds of the Universe, amely egy kissé unalmas, bágyadt és talán túl hosszú lett, mégis jó látni, hogy ismét barátokként képesek együttműködni egy kreatív folyamatban.

A Violator-t 2006-ban újrakeverve ismét kiadták egy bónusz DVD-vel, amelyen B-oldalas dalok, az album 5.1-es keverése és egy dokumentumfilm is megtalálható.



Depeche Mode - Enjoy The Silence
Uploaded by EMI_Music. - Music videos, artist interviews, concerts and more.


Depeche Mode - Personal Jesus
Uploaded by EMI_Music. - Watch more music videos, in HD!


Depeche Mode - Policy Of Truth
Uploaded by Stella78. - Watch more music videos, in HD!
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , ,

2009. október 29., csütörtök

TOP_100 / Pt. 4/

A folytatásban következik egy kis Depeche Mode, ismét elkalandozunk északra, ezúttal a Röyksopp zenéjének segítségével, de megjárjuk Izland hegycsúcsait és Ausztrália pszichedelikus sivatagát is.

70. Depeche Mode – Suffer Well
A Depeche Mode legalább annyira kényelmetlenül érezheti magát a kétezres években, mint mondjuk Bruce Springsteen a kilencvenes években. Az eddig kiadott három lemez közül (Exciter, Playing the Angel, Sounds of the Universe) egyértelműen a 2005-ös album emelkedik ki, a maga végtelenül fájdalmas világnézetével, túláradó, de nem eltántorító spleen-jével. A Playing the Angel album egyébként már csak azért is remekbe szabott munka, mert Martin Gore-nak sikerült megtalálnia a helyes egyensúlyt a csiszolatlan, majd' indusztriális hangok és a finom dallamok között.
Viszont, ami ennél is érdekesebb, hogy az album legjobb dalát Dave Gahan írta Christian Eigner és Andrew Phillpott segítségével.
Anton Corbijn pedig egy emlékezetesen elvont videót készített hozzá.




69. Wolfmother – Woman
A Wolfmother Ausztrália válasza a neo-prog, neo-pszichedélia mozgalomra, amit többek között a The Flaming Lips is képvisel. Persze a két együttes nem tárgyalható egy lapon, minden tekintetben különböznek, kivéve persze a kvázi közös gyökereket. Mindkét együttes ugyanabból a hatvas évek közepi-végi, és hetvenes évek eleji pszichedelikus popzenéből táplálkozik, csak talán a Wolfmother egy kicsit slágeresebb. A Woman nem mellesleg a legdurvább példája ennek.




68. Röyksopp – Poor Leno
A Melody A.M. több szempontból is a legjobb Röyksopp album. Az lemezen az önfeledt életérzés-szerű dalokat ügyesen ellenpontozzák egy-két sötétebb hangtájképpel, mindezt úgy, hogy közben évtizedekig feledhetetlen dalokat komponáltak. Az Eple és a Remind Me mellett ilyen az Erlend Øye-vel előadott Poor Leno is.




67. The Verve – Love Is Noise
A Verve visszatérő lemezét milliók várták lélegzetvisszafojtva (minusz én), azon elmélkedve, hogy vajon sikerült-e nekik újabb nemzedéki pophimnuszt írniuk. A Love Is Noise, bár önmagában véve egy kiváló popdal, mégsem hozta az elvárt szintet, de Istenem: a Radiohead is csak egyszer tudott ilyet csinálni. Az egész albumra jellemző kissé U2-san himnikus hangzás egyébként kifejezetten jól áll Richard Ashcroft-éknak, és igazából - a negatív kritikák ellenére - tökéletesen illeszkedik a Forth is az eddigi katalógusba.




66. Coldplay – Clocks
A Coldplay szekere tulajdonképpen ezzel a dallal lendült fel és gyakorlatilag meg sem állt addig, amíg Chris Martin-ék úgy el nem szálltak a sikertől, ahogy az még nem pofátlanság. A Clocks az évtized talán legjobb, de mindenképpen poptörténeti jelentőségű zongorariffel operál, ami legalább annyira magával ragadó és lebilincselő koncerten, mintha csak otthon a szobánk nyugalmában hallgatnánk.




65. Sigur Rós – Untitled #8
A Sigur Rós 2002-ben a "változatosság kedvéért" egy tökéletes lemezt tett le az asztalra. Egy lemezt, amely minden addigi megnyilvánulásukhoz képest messzebbre katapultálta őket a hagyományos értelemben vett popzenétől (ha egyáltalán létezik arról konszenzus, hogy mi is az). De az, hogy egy tizenegy perc negyvennégy másodperces dalt elneveznek Popplagið-nak (angolul: Pop Song) végképp zavarba ejtően ironikus és nem utolsó sorban: zseniális.




64. Arcade Fire – Intervention
A félelmetes orgonaszólóval indító dalban Win Butler egy kicsit beszól az egyháznak, csak úgy finoman a maga módján. Ironikus gesztusok beszt of, #2.




63. The Last Shadow Puppets – Black Plant
Aki azt hitte, hogy Alex Turner sírva esik majd össze a Favourite Worst Nightmare turnéjának utolsó állomásán, hogy "kész gyerekek, ennyi volt, kifulladtam, ennyire voltam képes, bocs", nos az baromi nagyot tévedett. Alex zsenijének nyitját könnyű megfejteni és még könnyebb összefoglalni két szóban: görcs nélkül. Ő a tipikus intuitív alkotó, aki az esetek kilencvenöt százalékában tudja hol kell megállni, tudja mikor kell abbahagyni és mindenekelőtt: tudja mitől döglik a légy! A Black Plant ennek a tökéletes lenyomata, a tavalyi Last Shadow Puppets album egyik epicentruma (mert ugyebár volt ott több is).




62. Portishead – Machine Gun
Hogy a tavalyi év zeneileg egy nagy rakás szar volt, azzal legalább annyian értenek egyet, mint hogy a Portishead harmadik lemeze elképesztően zseniális. Ugyanakkor legalább annyira veszélyes is. Olyan veszélyes, mint Joy Division-t hallgatni, ha éppen valamilyen csoda folytán jól érezzük magukat a bőrünkben/a világban. Könnyen ránk törhet ugyanis egy újabb depresszió hullám.




61. The Flaming Lips - Do You Realize??
A Yoshimi Battles the Pink Robots c. kiváló prog eposz egyik legkiválóbb tétele ez a keserédes, mégis elképesztően, túláradóan, majdnem giccsesen optimista és himnikus dal. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy kötelező darab.




folytatása következik!
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , , , , , , , , ,
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)