5. Editors - An End Has a StartAz Editors 2007-ben folytatta sötétség himnuszainak tolmácsolását a maguk elképesztő módján. Az
End Has a Start közeli barátok és ismerősök halála által inspirált szöveg és dallamvilága egy elképesztően szomorú lemezt sejtet, és valóban az is. Tulajdonképpen a 2002-es
( ) óta (Sigur Rós) nem hallottam ennyire magával ragadóan melankolikus albumot. Ugyanakkor Tom Smith-ék második lemeze egy kicsit ellentmondásos is, de a kifejezetten jó értelemben. Hiszen amíg a szövegek a sárga földig tapossák lelkünket a földbe, addig zeneileg hihetetlenül felemelő, méltóságteljes produkciót képesek prezentálni.
4. Klaxons - Myths of the Near FutureA Klaxons az elmúlt tíz év egyik legérdekesebb zenei képződménye. A "new rave-nek" csúfolt zenei stílus, amelyet ők hárman képviselnek igazából nem is "new rave", valami sokkal összetettebb, komplexebb. A
Myths of the Near Future (amely egy J. G. Ballard mű címe) tulajdonképpen érthetetlen és felfoghatatlan, mégis baromi jól működik. A fiúknak ugyanis sikerült eltalálniuk a közérthetőség/kedvelhetőség és a totális képzavar közötti egyensúlypontot, amely olykor-olykor így is átbillen a kevésbé kedvező oldalra, ezt azonban mégis hajlandóak vagyunk olyan elképesztő szerzemények fényében megbocsátani, mint a
Golden Skanks vagy a
Magick.
3. Nine Inch Nails - Year ZeroA
Year Zero minden kétséget kizáróan az évtized egyik legjobb, legmeggyőzőbb konceptalbuma. Trent Reznor drog- és abszint-áztatta poklából arra ébredt, hogy hazáját egy gyökér irányítja, aki minden volt, csak nem egy példakép. A
YZ tematikája szerint 2022-re az Egyesült Államokat egy vallási fanatista elnök irányítja majd (naná!) és a határok olyan szinten elmosódnak, hogy igazából azt sem tudjuk majd megállapítani, hogy nők vagyunk avagy férfiak. Emellett a legfontosabb és legértékesebb dolog már nem az arany, vagy a pénz lesz, hanem az információ. Megdöbbentő, hogy Bush rezsimje alatt ez a vízió mennyire valóságosnak és közeli tűnt. Azóta persze már Obama irányítja a világ legbefolyásosabb országát, én viszont személy szerint felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy ne várjunk tőle csodát, hiszen ő is csak ember. Ha pedig reálisan állunk hozzá mindenhez, nem érhet bennünket csalódás.
2. Arctic Monkeys - Favourite Worst NightmareAz Arctic Monkeys azon kevés indie együttesek közé tartozik, akik kivételesen nem hasaltak el a második lemezükkel, tulajdonképpen ugyanott folytatták, ahol abbahagyták, sőt! A
Favourite Worst Nightmare talán még egy kicsit színesebb, rétegeltebb lett, mint elődje, a szintén fantasztikus
Whatever People Say I Am, That's What I'm Not.
1. Radiohead - In RainbowsAz
In Rainbows-on kétségkívül elképesztő energiák munkálkodnak. Az album végre egy teljesen magabiztos Radiohead-et prezentál, amely együttes tagjai ismét azt csinálják, amihez a legjobban értenek: alternatív slágerek tömkelegét szállítják le. Mindemellett az
IR továbbra is nehéz hallgatni való, egyáltalán nem könnyű befogadni, annak ellenére sem, hogy akarva vagy akaratlanul ez a legkönnyebben "hozzáférhető" lemez a banda diszkográfiájában. Négy év kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított stúdiózás és koncerteken való tesztelgetés után Thom Yorke-ék 2007 október 10-én elérkezettnek látták az időt, hogy kiadják ezt a mestermunkát. Ed O'Brien hangsúlyozta, hogy a hetedik stúdióalbummal a céljuk az volt, hogy a korábbi három kiváló lemezt
(The Bends, OK Computer, Kid A) egy negyedikkel biztosítsák be. Szerintem ez valószínűleg valami olyasmit jelenthet, hogy végső soron az volt a céljuk, hogy bebizonyítsák, nem csak "three album wonder" együttes a Radiohead. A gólt belőtték, a célt elérték, a legenda és a misztérium megvolt. Várjuk a következő remekművet!
2007-ben jelent még meg az
Arcade Fire második lemeze is
(Neon Bible), amely egy árnyalatnyival (de tényleg csak egy árnyalatnyival) gyengébb lett az előzőnél, de még így is jobb, mint a sokévi átlag. Szintén ebben az évben adta ki
Amy Winehouse második lemezét, a talán kicsit túlbecsült, de mindképp slágeres és többé-kevésbé emlékezetes
Back to Black-et.
Dave Gahan a hosszú évek alatt végre megtanult jó számokat írni, erről tesz tanúbizonyságot szerzőtársaival (Christian Eigner, Andrew Phillpott)
Hourglass című nagyszerű lemezén. Damon Albarn újabb konceptlemezt álmodott meg
(The Good, the Bad & the Queen), amelyet olyan formába öntött, hogy megáll az ember esze. Pluszpont, hogy a ritmusszekcióért Fela Kuti dobosa, az én személyes nagy kedvencem, Tony Allen volt a felelős. Mi több, tervezik egy újabb album kiadását!
A franciák ismét valami kellően meghökkentőt adtak a világnak Gaspard Augé és Xavier de Rosnay személyében
(Justice), akiknek sikerült bebizonyítani, hogy a popos acid house istenei (Daft Punk) után is van még bőven élet a francia elektronikában
(†).
Burial is ebben az évben jelentette meg elképesztő dubstep lemezét
(Untrue), amellyel végképp kiharcolta magának a zenei szaklapok megbecsülését és szeretetét. A
Horrors 2007-ben mutatta meg a világnak, hogy az indie nem csak azokból a forrásokból képes táplálkozni, amiket mondjuk az Editors, az Arctic Monkeys, vagy a Bloc Party zenéjében mutathatunk ki. A Can és a Neu! elképesztő krautrockjába obskúrus és ismert (Ramones) punk együttesek hatását építették, egy hatalmas fekete szintis lepellel takarták le az egészet és ezt adták a világnak
(Strange House). Valamikor 2007 környékén csatlakozott a
Modest Mouse-hoz a Smiths gitárosa, Johnny Marr is, akivel az elképesztő
We Were Dead Before the Ship Even Sank lemezt vették fel.
Serj Tankian szólóban nyomult a maga kifinomult és ironikus dalkölteményeivel
(Elect the Dead), amelyek csak alátámasztani tudták, hogy van élet a System of a Down után is, sőt azon belül még lehetőségek is! A
Wilco újabb kellemes folk-rock albumot adott nekünk
(Sky Blue Sky), de ebben az évben adta ki parádés elektro-rock lemezét az
UNKLE (War Stories), aminek már vajmi kevés köze van a trip-hop-hoz (talán a Twilight c. dal az egyetlen ilyen stílusú szerzemény). Nem utolsó sorban a
Travis megunta Brian Eno pofáját és úgy döntöttek, hogy újfent Nigel Godrich producerrel dolgoznak együtt következő lemezükön, a nagyszerű
The Boy with No Name-en.
