A_Z ÉVT I Z E D L E G /JOBB V I D E ÓI 2 004_

A I R_ CHERRY/ B L_OSSO M G/I R L

Ismét egy Air videó, amit tanítani kéne. A dal zöldellő réteket, pillangókat, de minimum mosolygó embereket feltételezne, de közel sem ilyesmit kapunk. Talán ezért érdemes másodjára is nekifutni, ha esetleg elsőre nem esett volna le.

A R CADE_FI R/E NEIGHBOUR/H O OD # 1 ( T UNNE _L S)
Nagyszerű videó az Arcade Fire egyik legnagyszerűbb szerzeményéhez. Hang és kép kikezdhetetlen összhangjának iskolapéldája a Neighbourhood #1 (Tunnels) kisfilmje.

B J Ö R K OCEAN_I /A
Azért az Oceania a Medúlla-ról, mert mind a dal, mind a hozzá készült klip briliáns, gyönyörűen elvont, olyan - jobb szó híján - björkös. S talán tényleg többről van szó, mint a flitterbe burkolt Björk tekergőzése.

F R AN Z/ FERDINAND _MICHAEL
Ha valaki eddig nem tudta volna, így kell Franz Ferdinand-ra táncolni. Ugyanakkor a Michael klipje egy érdekes underground körkórkép is.

G_R_AHA/M COXON /BITTER_SW E ET BU NDL E O F MIS ER Y/
Égből pottyant Graham Coxon.

THE_ H I V E S/ T/WO T I M ING T OUCH A N D _BROKEN B ONES
Nettó Hives.

Incubus - Megalomaniac (Official Music Video). Watch more top selected videos about: Incubus

INCUBUS _MEGALO/M A N I_AC
A Megalomaniac videója elsősorban rendkívül erős hangulata miatt kerülhetett fel erre a listára. Másodsorban is.

T_H/ E K I L L E RS _ MR. /B R IGHT_SID E
Érdekes szerelmi háromszög majd' négy percben. Ja, és a dal még mindig zseniális.

PLAC/EB O SPE C I A _L N E ED /S
Bár a This Picture erős vizuális impulzusai egy pillanatra majdnem teljesen a hatalmukba kerítettek, végül a Special Needs diadalmoskodott. A klip szerintem önmagát magyarázza, annak ellenére, hogy előbb említett kisfilmhez képest egy kicsit implicitebb módon jelennek meg az erős Placebo-s stílusjegyek.

R.E.M. L_EAV/I N G N E _W Y ORK/
Mert New York-ban tényleg csak izgalmas videókat lehet készíteni.

É_V_IS MÉ T L ÉS / M_ ÁJU/S

Az Arcade Fire bejelenti harmadik lemezét (The Suburbs) illetve egy dupla A-oldalas 12"-es kislemez megjelenését: The Suburbs/Month of May

A Thom Yorke közreműködésével megszületett ...And the World Laughs with You c. Flying Lotus dal nem csak a Cosmogramma, hanem az év egyik legjobb dala

A Foals megtáltosodott. A harsány, zabolázatlan, mégis rendkívül bátortalan és szűkös keretek között mozgó matekos, ugrálós, csiripelős indie gitárpop slágerek után végre mélységgel, érzelmekkel, egyediséggel és sokkal fontosabban: hangulattal látta el dalait az oxfordi együttes. A Total Life Forever kötelező darab egy szép reményű és láthatóan intelligens együttestől.

A National kiadja a négy legjobb dalt, amit valaha írtak. Poptörténelmi jelentőségű pillanat ez, ugyanis az Anyone's Ghost, a Lemonworld, a Conversation 16 és az England olyan erősek, hogy akár az új WTC-t is építhetnék rájuk. Upsz!

A svéd The Radio Dept. úgy gatyába rázta saját magát, hogy sikerült letenniük az asztalra az év egyik leginkább agyondicsért lemezét.

Közel a vég, közel az ájulás, közel a fű nélkül beszívás. A Tame Impala zseniális bemutatkozó albumán elérkezünk a kilencedik tételhez.

_ARC A DE /F I RE TH E SUBU _RBS

Arcade Fire
The Suburbs
Merge / Mercury
16 dal, 64 perc

Értékelés: 8.0/10

Nézzük a tényeket. Az Arcade Fire egyértelműen az előző évtizedben feltűnt legizgalmasabb együttesek egyike. Funeral című hibátlan bemutatkozó lemezük amellett, hogy egy fantasztikus zenei kavalkád, amelyben a folktól a barokk pop-on át az alternatív rock-ig nagyon sok minden vegyült és – ami ennél is fontosabb – egyesült, még elképesztő érzelmi regiszterekben is mozgott, ily módon kialakítva egy elsőre talán kicsit furcsa, de mindenképpen újszerű és izgalmas hangzást. Komplex érzéseket fogalmaztak meg úgy, hogy elsősorban a zenén keresztül kommunikálták ezeket, de persze akadt jó pár emlékezetes és mindenképpen megjegyzendő sor is a dalszövegek között. Ezt követte három évvel később a Neon Bible c. dolgozat, amely amellett, hogy adott valami újat egy kicsit talán el is vett. Adott, hiszen az amúgy is gazdag hangszerparkot orgonával és egyéb instrumentumokkal bővítették. De el is vett, mivel valamilyen oknál fogva a hangzóanyag nem állt össze olyan masszív, mégis könnyen hozzáférhető egésszé, mint elődje.

Újabb három év elteltével pedig itt állunk a külváros szélén és megfigyelhetjük, hogy hogyan is alakult a zenekar tagjainak a gyerekkora. Összességében a tolmácsolás ismét jól sikerült, már ami az instrumentális és vokális részeket illeti. Koncept albumot készíteni azonban nem gyerekjáték. Na, nem mintha egy „sima” lemezt annyival egyszerűbb lenne. (De persze vannak olyanok, akiknek ez megdöbbentően jól megy.) Egy koncept albumnál sokkal aprólékosabban kell kidolgozni a részleteket és amellett, hogy jobban kell törekedni a zenei harmóniákra még az elmesélt történetnek is koherensnek kell lennie. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de a Suburbs – talán pont e albumtípus készítési nehézségei miatt – valamiért nem működik olyan jól, mint a Neon Bible, a Funeral-hoz hasonlítani pedig egyenesen veszélyes és kifejezetten nem ajánlott.

Egyfajta kettőség jellemző az AF új lemezére. Egyrészt megvannak a magasztos, hihetetlenül lebilincselő, amolyan arcadefire-ös pillanatok (például a kicsit Bruce Springsteen-es Suburban War, ill. a We Used to Wait, amelyet egy hajszál választ el a dögunalomtól, mégis százszor különb és jobb, mint bármi, amit mondjuk Chris Martin-ék 2005 óta letettek az asztalra). Másrészt azonban vannak a kevésbé magával ragadó pillanatok. Az olyan tételek, mint a Rococo vagy a Half Light I sokadik hallgatás után már kifejezetten kellemesen hatnak és élvezhetőek, elsőre azonban azt gondolná az ember, hogy miért vannak kislemez B-oldalak az albumon? Ezt ellensúlyozza, hogy valamilyen csoda folytán a viszonylag hosszú „játékidő” ellenére sem válik unalmassá a dolog, sőt minden egyes hallgatás alkalmával egyre könnyebben repül el az az egy óra.

Összességében tehát a Suburbs az ellentmondások lemeze, távol áll a kitűnőségtől, talán egy rövidebb számlista jót tett volna neki, de mindenesetre még így is jobb, mint a sokévi átlag. Meg kell becsülni ezt is, hiszen ritka az ehhez fogható zene, nagyon mélyre kell ásnunk magunkat a nagy popzenei katalógusban ahhoz, hogy ilyen összetett, ugyanakkor rendkívül emberi muzsikát hallhassunk.

Ajánlott dalok: The Suburbs, Half Light II (No Celebration), Suburban War, Month of May, We Used to Wait

ARCADE_FIRE T HE SUB URB S / M ONTH O F MA Y

T OP 10 0 _ Pt. 10 /

10. Klaxons - Golden Skanks
A Klaxons 2007 egyik legnagyobb meglepetése volt, minden szempontból. Olyan dalokat adtak ki, illetve jelentettek meg kislemezen, amelyek elvontságukkal az alternatív listák aljára predesztinálnák az együttest. Ez azonban szerencsére nem így történt, és erre ékes példa a Golden Skanks is.

Klaxons - Golden skanks
by zoxeakopate

9. Michael Andrews & Gary Jules - Mad World
A Donnie Darko című filmből ismert Tears for Fears dalt Michael Andrews (az imént említett együttes egyik fele) Gary Jules vendégszereplésével újraértelmezve ismét felvette, rápakolta a film soundtrack-jére (és score-jára is), kiadta kislemezen és karácsonyi number one lett belőle, ami a szerzemény elborult melankóliáját tekintve elég nagy meglepetés.

Michael andrews-mad world
by Chersson

8. Arcade Fire - Rebellion (Lies)
Az Arcade Fire egy szépen kibontakozó, eksztatikus dallal készítette elő zseniális debütáló lemezének fináléját.



7. Yeah Yeah Yeahs - Maps
Tökéletes ballada, esszenciális YYYs sláger, az évtized egyik legjobb dala. Hirtelen csak erre a három jelzőre tudtam gondolni, de ha egy kicsit még gondolkodnék, nyilván eszembe jutna megannyi kifejezés, amely ezt a fantasztikus dalt valamelyest meghatározná. Amikor a Fever to Tell előző első hét szerzeménye már kezd egy kicsit az agyunkra menni, akkor a No No No hirtelen átcsap egy hiperlassú balladába, amely végül a Maps középtempós szerelmességébe torkollik és végül a Y Control/Modern Romance kettősében csúcsosodik ki. A punkok is lehetnek szerelmesek!



6. The White Stripes - Seven Nation Army
Ha egy újabb idióta szójátékkal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy egy hetedhét országra szóló ünnepség kéne, hogy övezze a White Stripes egyik legnagyobb slágerét. A Seven Nation Army a maga kis kellemes félhanglemenetes mivoltával csak előkészíti mindazt, amit a dal utolsó percében hallhatunk (minden idők egyik legkegyetlenebb riffjét), illetve azt, ami majd az egész Elephant lemezen történni fog.



5. Franz Ferdinand - Take Me Out
Egyszer azt olvastam, hogy bizonyos együtteseknek tanítani kéne a Take Me Out kaliberű slágerek szerzését. Szerintem ezen sorok írója a kelleténél egy kicsit meggondolatlanabb volt, hiszen eleve ilyesmit vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet tanítani. Másrészt pedig a Take Me Out-ot - és a hasonszőrű dalokat a Franz Ferdinand diszkográfiájában - kuriózumként kell kezelni, ovációval kell fogadni és úgy kell velük bánni, mint egy igazi himnusszal.



4. The Strokes - Last Nite
Bevallom őszintén, a Strokes első lemeze nekem elsőre egyáltalán nem tetszett, kivéve a Last Nite c. überslágert. Talán éppen ezért a dalért kapartam elő pár héttel később az Is This It-et újra, és bumm! Akkor hirtelen beütött az egész és rájöttem, hogy a dal még jobban működik abban az esetben, ha az egész lemezt figyelembe veszem. Kötelező darab - mind az album, mind a dal.



3. Editors - Munich
Az Editors legnagyobb slágere nem lenne túlságosan nagy "was ist das", ha nem ők adnák elő. Mert bár a dalszöveg nagyszerű, de mégsem olyan, hogy csak egy és kizárólag egyvalaki írhat ilyet, és lássuk be, zeneileg sem túlságosan meghökkentő. De Tom Smith-ék attitűdje olyan markánsan átüt szinte minden egyes dalukon, hogy a procedúra során az átlagosból zseniális, az unalmasból izgalmas, és végső soron a szarból arany lesz.

EDITORS - MUNICH
by huntylch

2. Muse - Supermassive Black Hole
Az első Muse dal, amit hallottam a Supermassive Black Hole volt és meg kell mondjam, szerelem volt első hallásra. A maga eklektikusságával, sármjával és dögjével egyből a hallójárataimba költözött és szerencsére négy év sem volt elég arra, hogy kimossam onnan.



1. Radiohead - Idioteque
Ha jól veszem észre, ennek a listának a végére értünk és minő meglepetés, az évtized legjobb dala az Idioteque lett a Radiohead-től. Ezen legalább annyira lehet vitatkozni, hogy végül is a dal miről szól? Vajon Thom környezetvédelmi küldetéstudatának egy manifesztációja ez? Esetleg költői hitvallás, ars poetica az együttes részéről? Pontosan nem lehet tudni, szerintem az együttes tagjai sem tudják/tudhatják igazán. És bár tény, hogy egyáltalán nem könnyű hallgatni való az Idioteque, vagy a Kid A lemez, vagy úgy globálisan véve a Radiohead, ez a dal mégis arról tesz tanúbizonyságot, hogy elsősorban miről is kellene szólnia a zenének. Mert ugyebár létezik egy szórakoztató funkciója is, de ha valaki tartós megváltásra törekszik, akkor nem elégszik meg egy-két felületes slágerrel, amelyek elsősorban azzal az intencióval láttak napvilágot, hogy a nyájas hallgatóságot megkopasszák. Thom Yorke szerint a zenének ennél jóval mélyebb jelentése és jelentősége van (vagy legalábbis a dalait ismerve nyilván így gondolhatja), és szinte minden egyes lemezhez, dalhoz komolyzenei elhivatottsággal áll hozzá. És talán pont ez az, amely a Radiohead-et kiemeli a tömegekből, talán pont ez az, amely olyannyira emlékezetessé és fontos élménnyé teszi a Radiohead dalokat, lemezeket, koncerteket.

2/00 5

5. Bloc Party - Silent Alarm
2005 egyértelműen az indie csúcséve volt. Elképesztőbbnél elképesztőbb, nagyszerűbbnél nagyszerűbb lemezeket tettek le az asztalra az újonnan feltűnő együttesek. Sokan közülük sajnos igen hamar letűntek, kialakult az ún. "one album wonder" jelenség a "one hit wonder" után szabadon, és sajnos a Kele Okereke vezette londoni Bloc Party egy kiváló példa erre. Azonban vigasztalhat bennünket, hogy a Silent Alarm még így négy évvel a megjelenése után is újra és újra elkápráztat bennünket elképesztő energiájával és furfangos megoldásaival, nem utolsó sorban emlékezetes dalaival.




4. Sigur Rós - Takk...
Adott egy együttes, amely felvállal egy saját hozzáállást, attitűdöt a zenével úgy am block és a saját zenéjével kapcsolatban. Ha elég szerencsések az adott alkotók, akkor valami teljesen újat, teljesen egyedit sikerül létrehozniuk. Egy olyan zenei kavalkádot, amely ténylegesen a hallgatóság lelkére hat, nem pedig a pénztárcájukra. Ily módon létrejön egy tökéletes és elképesztően komplex harmónia az adott együttes és a rajongók között. Ezt a kapcsolatot azonban csak oly módon tarthatja fenn a banda, ha sikerül újra és újra valami teljesen újat, valami egészen meghökkentőt prezentálnia, tehát a saját művészetének határait felfedezve, illetve azt feszegetve ismét meggyőzni a hallgatóságot és nem utolsó sorban önmagát (és csak ezután következnek a kritikusok). A Sigur Rós legutóbbi két albumán is valami ilyesminek lehettünk a fültanúi. Az Ágætis Byrjun-on elkezdett, majd a ( )-szel tökélyre fejlesztett hangzás után Jónsi-ék előbb finoman adagolták új agymenéseiket (Takk...), majd a tavalyi, szintén zseniális Með Suð... lemezen egy kicsit explicitebben. A kettő közül talán a Takk... az, amely egy kicsit kiemelkedőbb, de eldönteni, hogy melyik Sigur Rós album a legjobb egy kicsit olyan, mintha megkérdeznék valakitől, hogy melyik hajszálát szereti a legjobban.




3. Arcade Fire - Funeral
Nem szeretem a különböző műfaji jelzőket, az esetek többségében nem is szoktam használni őket. Sokkal érdemlegesebb az előtanulmányok folytatása, tehát azt vizsgálni, hogy kik hatottak az adott együttesre és milyen szempontból. Ezáltal ugyanis egy sokkal komprehenzívebb, átfogóbb képet kapunk. Az Arcade Fire esetében azonban sokkal egyszerűbb a dolgunk, ha csak annyit mondunk, hogy Win Butler-ék "neo-folkot" játszanak, amely műfaj keretein belül jól megfér egymás mellett a U2 himnikussága, Bowie elszálltsága, a soul, a rock és még egy tucat másik műfaj, illetve stílus. 2005 óta persze számtalan együttes próbálta ki magát ebben a műfajban; némelyiknek sikerült valamit hozzáadni (lásd: Animal Collective vagy még inkább a Fleet Foxes), de a többség valahogy mindig csak ugyanazt tolta és róluk valahogy mindig az AF jut az ember eszébe, hiszen tudja, mindannyian tudjuk, hogy a Funeral-lal műfaj született.




2. Gorillaz - Demon Days
Damon Albarn talán az utolsó zenész, aki még konceptalbumokban gondolkodik. Nem elég, hogy a 2005-ös elképesztő Demon Days egy világvége tematikájú lemez volt, a jövő tavaszra ígért Plastic Beach c. harmadik Gorillaz munka is egy jó kövér konceptalbum lesz. A DD egyébként ékes példája annak, hogy a britek zeneileg mind a mai napig köröket vernek a hülyeamerikaiak slágerszarjaira. Kedvenc műfajaikat (hip-hop, R'n'B, rap) ez a negyvenes éveit taposó ürge játszi könnyedséggel csavarta ki, hogy valami esszenciálisan hip-hop hangzású zenét hozzon létre, amely egyszerre lépi át a műfaj lehetetlenül bugyuta kereteit és marad mégis valahogy ezeken a korlátokon belül.




1. The Mars Volta - Frances the Mute
Aki a kétezres évekre már rég eltemette a tipikusan "apa kedvence" progresszív rockot, annak javaslom, hogy gondolja át egy kicsit a döntését, mert talán egy kicsit elhamarkodott volt. Erre az elhamarkodott döntésre élő példa a Mars Volta második lemeze, a Frances the Mute, amely a maga öt számával (összesen 76 perc) az el paso-i együttes egyértelmű csúcsműve. Ilyen nyakatekert ritmusokat, elképesztő váltásokat és hihetetlen tekeréseket, ennyi invenciót, csábot és dögösséget se az előtte lévő öt évben, se az ezt követő öt évben nem prezentált senki. Még Cedric Bixler-Zavala és Omar Rodriguez-Lopez sem. Tették egyébként mindezt úgy, hogy közben kiválóan egyensúlyoztak a megcsömörlés és az élvezhetőség határvonalán és egyetlen másodpercre, egyetlen hangra sem billentek át a rossz oldalra.




2005-ben debütált a Kasabian cím nélküli lemezével, csurig töltve olyan hatalmas slágerekkel, mint a Club Foot, a Processed Beats vagy éppenséggel az LSF. Az Editors is ebben az évben kezdte el diadalmenetét, The Back Room c. első albumuk meg sem állt a brit lemezeladási lista második helyéig. A Franz Ferdinand is villantott egy kellemeset, de korántsem olyan emlékezeteset (You Could Have It So Much Better), mint egy évvel korábban - szerencsére három és fél évvel később minden megoldódott (Tonight: Franz Ferdinand).
A kicsit nagyobb múlttal rendelkező bandák közül remek új albummal jelentkezett a Chemical Brothers (Push the Button), Beck (Guero), a System of a Down (Mezmerize) és a White Stripes (Get Behind Me Satan) is. A Röyksopp egy kicsit beborultabb, viharvert slágerek szállításába kezdett (The Understanding) és ha már beborultság, akkor fontos megjegyezni, hogy ebben az évben adták ki a Donnie Darko c. elképesztően zseniális film soundtrack-jét és score-ját egybecsomagolva, illetve mindenképp említést érdemel még a Depeche Mode legjobb lemeze ebben az évtizedben (Playing the Angel).
A soft rock szcéna sem maradt érintetlen, kapásból volt egy kellemes Death Cab for Cutie album (Plans) és a Coldplay-féle X&Y is ebben az évben került a boltok polcaira, vitték is mint a cukrot, aminek végül az lett az eredménye, hogy ez lett 2005 legkelendőbb albuma. Ezen kívül az 'extra soft rock" kategóriában jelentkezett még az argentin felmenőkkel rendelkező, amúgy svéd José González, aki Veneer c. lemezével nagyon sok mindenkit levett a lábáról.

TOP_100 / Pt. 4/

A folytatásban következik egy kis Depeche Mode, ismét elkalandozunk északra, ezúttal a Röyksopp zenéjének segítségével, de megjárjuk Izland hegycsúcsait és Ausztrália pszichedelikus sivatagát is.

70. Depeche Mode – Suffer Well
A Depeche Mode legalább annyira kényelmetlenül érezheti magát a kétezres években, mint mondjuk Bruce Springsteen a kilencvenes években. Az eddig kiadott három lemez közül (Exciter, Playing the Angel, Sounds of the Universe) egyértelműen a 2005-ös album emelkedik ki, a maga végtelenül fájdalmas világnézetével, túláradó, de nem eltántorító spleen-jével. A Playing the Angel album egyébként már csak azért is remekbe szabott munka, mert Martin Gore-nak sikerült megtalálnia a helyes egyensúlyt a csiszolatlan, majd' indusztriális hangok és a finom dallamok között.
Viszont, ami ennél is érdekesebb, hogy az album legjobb dalát Dave Gahan írta Christian Eigner és Andrew Phillpott segítségével.
Anton Corbijn pedig egy emlékezetesen elvont videót készített hozzá.

Depeche Mode - Suffer well
by val6210

69. Wolfmother – Woman
A Wolfmother Ausztrália válasza a neo-prog, neo-pszichedélia mozgalomra, amit többek között a The Flaming Lips is képvisel. Persze a két együttes nem tárgyalható egy lapon, minden tekintetben különböznek, kivéve persze a kvázi közös gyökereket. Mindkét együttes ugyanabból a hatvas évek közepi-végi, és hetvenes évek eleji pszichedelikus popzenéből táplálkozik, csak talán a Wolfmother egy kicsit slágeresebb. A Woman nem mellesleg a legdurvább példája ennek.




68. Röyksopp – Poor Leno
A Melody A.M. több szempontból is a legjobb Röyksopp album. Az lemezen az önfeledt életérzés-szerű dalokat ügyesen ellenpontozzák egy-két sötétebb hangtájképpel, mindezt úgy, hogy közben évtizedekig feledhetetlen dalokat komponáltak. Az Eple és a Remind Me mellett ilyen az Erlend Øye-vel előadott Poor Leno is.

Röyksopp - Poor Leno
by R-87

67. The Verve – Love Is Noise
A Verve visszatérő lemezét milliók várták lélegzetvisszafojtva (minusz én), azon elmélkedve, hogy vajon sikerült-e nekik újabb nemzedéki pophimnuszt írniuk. A Love Is Noise, bár önmagában véve egy kiváló popdal, mégsem hozta az elvárt szintet, de Istenem: a Radiohead is csak egyszer tudott ilyet csinálni. Az egész albumra jellemző kissé U2-san himnikus hangzás egyébként kifejezetten jól áll Richard Ashcroft-éknak, és igazából - a negatív kritikák ellenére - tökéletesen illeszkedik a Forth is az eddigi katalógusba.

THE VERVE_Love is noise (Angleterre_2008)
by parisiano60

66. Coldplay – Clocks
A Coldplay szekere tulajdonképpen ezzel a dallal lendült fel és gyakorlatilag meg sem állt addig, amíg Chris Martin-ék úgy el nem szálltak a sikertől, ahogy az még nem pofátlanság. A Clocks az évtized talán legjobb, de mindenképpen poptörténeti jelentőségű zongorariffel operál, ami legalább annyira magával ragadó és lebilincselő koncerten, mintha csak otthon a szobánk nyugalmában hallgatnánk.




65. Sigur Rós – Untitled #8
A Sigur Rós 2002-ben a "változatosság kedvéért" egy tökéletes lemezt tett le az asztalra. Egy lemezt, amely minden addigi megnyilvánulásukhoz képest messzebbre katapultálta őket a hagyományos értelemben vett popzenétől (ha egyáltalán létezik arról konszenzus, hogy mi is az). De az, hogy egy tizenegy perc negyvennégy másodperces dalt elneveznek Popplagið-nak (angolul: Pop Song) végképp zavarba ejtően ironikus és nem utolsó sorban: zseniális.




64. Arcade Fire – Intervention
A félelmetes orgonaszólóval indító dalban Win Butler egy kicsit beszól az egyháznak, csak úgy finoman a maga módján. Ironikus gesztusok beszt of, #2.




63. The Last Shadow Puppets – Black Plant
Aki azt hitte, hogy Alex Turner sírva esik majd össze a Favourite Worst Nightmare turnéjának utolsó állomásán, hogy "kész gyerekek, ennyi volt, kifulladtam, ennyire voltam képes, bocs", nos az baromi nagyot tévedett. Alex zsenijének nyitját könnyű megfejteni és még könnyebb összefoglalni két szóban: görcs nélkül. Ő a tipikus intuitív alkotó, aki az esetek kilencvenöt százalékában tudja hol kell megállni, tudja mikor kell abbahagyni és mindenekelőtt: tudja mitől döglik a légy! A Black Plant ennek a tökéletes lenyomata, a tavalyi Last Shadow Puppets album egyik epicentruma (mert ugyebár volt ott több is).




62. Portishead – Machine Gun
Hogy a tavalyi év zeneileg egy nagy rakás szar volt, azzal legalább annyian értenek egyet, mint hogy a Portishead harmadik lemeze elképesztően zseniális. Ugyanakkor legalább annyira veszélyes is. Olyan veszélyes, mint Joy Division-t hallgatni, ha éppen valamilyen csoda folytán jól érezzük magukat a bőrünkben/a világban. Könnyen ránk törhet ugyanis egy újabb depresszió hullám.

Portishead - Machine Gun
by oszioszi

61. The Flaming Lips - Do You Realize??
A Yoshimi Battles the Pink Robots c. kiváló prog eposz egyik legkiválóbb tétele ez a keserédes, mégis elképesztően, túláradóan, majdnem giccsesen optimista és himnikus dal. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy kötelező darab.

Do you realize ? - The Flaming Lips
by leiloute

folytatása következik!