A következő címkéjű bejegyzések mutatása: the flaming lips. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: the flaming lips. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. december 6., hétfő

A_Z ÉV TIZ ED L/EG JO B B VIDEÓ_I / 20 0 _2



COLD_PLAY / THE SCIENTIS T
A Scientist talán a Coldplay egyik legjobb klipje, az egyértelműen legjobb albumukról. A Rush of Blood to the Head úgy 90%-a simán megérne egy külön misét, vagyis inkább videót és kislemezt, ez alól jelen videó alanyát képező dal sem kivétel, ott tornyosul a legerősebb tételek között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még egy nagyszerű, kellemesen csavaros videót is készítettek hozzá, akkor teljes a kép. (Reméljük, hogy a jövőre esedékes ötödik lemez is legalább ennyire zseniális lesz.)




T H E FLAMING / LIP S _ D O YOU REALIZE ? ?
Ez a Las Vegas nem az a Las Vegas. Avagy hogyan jelenítsük meg a Flaming Lips mindig is szerethető furcsaságát egy négyperces videóban?




EMINEM / WITH OUT M E_
Az értelmetlen (és az Eminem Show-t egy az egyben megismételni próbáló) Encore, az elcseszett válogatások és a még elcseszettebb magánéleti zűrzavarok előtt volt egy Eminem, aki. Ő csinált egy Eminem Show című albumot, ami.




I N T E RPOL _ OBST ACL E 1 /
Azért az Obstacle 1 és nem a PDA-hez vagy az NYC-hez készült klip, mert Floria Sigismondi egyszerűen jobban megragadja a dal hangulatát (illetve az egész Turn on the Bright Lights miliőjét). Pont.




_M O B Y / WE _ AR E A_LL MAD E O F ST A RS
Érdekes Hollywood-i körkórkép. Ha hozzávesszük, hogy a dal címe az, hogy We Are All Made of Stars, talán még egy csipetnyi iróniát is felfedezni vélhetünk.




SIGUR_R Ó S / UN TIT_ L ED #1 (VA K A)
Az Untitled #1-hoz készült videó minimum elvont és érdekes, ugyanakkor maximálisan reprezentatív. A 2002-ben megjelent ( ) koncepciójának érdekes kifacsarása ez, mindazonáltal egy dolog egészen biztos: egy lehetséges nukleáris háború után a Sigur Rós-é lesz a nagybetűs ZENE.
(Na, nem mintha már most ne lenne az - legalábbis részben.)


Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , , , , ,

2010. február 21., vasárnap

3 FELDOLGOZÁS_LEMEZ/


The Hot Rats
Turn Ons
G&D Records
36 perc

Értékelés: 4.5/10



The Flaming Lips
The Dark Side of the Moon
Warner Bros.
41 perc

Értékelés: 5.5/10



Peter Gabriel
Scratch My Back
Virgin
53 perc

Értékelés: 5.0/10


Bevallom őszintén, hogy én szeretek feldolgozásokat hallgatni. Egyrészt tökéletesen tükrözik az adott együttes/előadó zenei ízlését, így szolgáltatva nagy rálátást arra, hogy gyakorlatilag miből "táplálkoznak" mint művészek. Másrészt viszont - ha az adott dalra/albumra koncentrálunk, akkor - maga a feldolgozás is (talán) teljesen új megvilágításba kerül.

Azonban főleg az utóbbi kifejezetten veszélyes lehet, hiszen nem minden dal tud úgymond kibújni a saját bőréből és végső soron az új verzióval előálló együttes járhat pórul. Éppen ezért fontos okosan dönteni.
Mindezek alapján azonban mind a Hot Rats és a Flaming Lips, illetve Peter Gabriel is rosszul járt.

Wayne Coyne csapata ugyebár az időtlen Dark Side of the Moon-t (Pink Floyd) dolgozta fel teljes egészében, ami azért volt jó választás a részükről, mert érezhetően meghatározó szerepet tölt be az életükben ez az album, sőt zenéjük szempontjából is állandó és fontos hivatkozási alap. Nem is poénkodták el a dolgot, a baj csak az, hogy ezek tipikusan azok a dalok, amelyek a fentebb vázolt módon nem képesek más formában működni, nem mellesleg nehezen viselik, ha oda nem illő dolgokat próbálnak rájuk erőszakolni. Ez főképp a lemez (mármint a feldolgozott verzió) első felében érezhető.

A kvázi szupergrupp Hot Rats, amely Nigel Godrich producert és a Supergrass két tagját tömöríti ugyanúgy beleesett a csapdába, csak ők azért, mert egyszerűen nem vették elég komolyan a dolgot. Éppen ezért egy meggyőző David Bowie átértelmezésen kívül (Queen Bitch) az egész album teljesen egysíkú és megdöbbentően unalmas.

Peter Gabriel sem járt jól, az ő nagyzenekari feldolgozásai csak elsőre tűnnek izgalmasnak, igazából azonban túlfinomkodja a dolgot, mint oly sok esetben tette azt a karrierje során. Talán ennél is nagyobb probléma, hogy az albumnak szinte görcsösen próbált valami éteri atmoszférát tekinteni, és amely kísérletsorozatba rendre beletörik a bicskája, olykor többször is egy dalon belül.

Tehát feldolgozást készíteni nem teljesen veszélytelen dolog, legyen ez most három elrettentő, vagy sokkal inkább kijózanító példa. Mindazonáltal továbbra is kifejezetten ajánlom a jó feldolgozások keresését, hiszen nagyon sokszor megéri. Talán ott lesz valamelyik kislemez B-oldalán!



TOP 5 FELDOLGOZÁS

5. Thom Yorke - All for the Best
Tavaly az év kislemezének választott All for the Best Thom Yorke főhajtása Mark Mulcahy és a Miracle Legion előtt. Azonban a Doors-hoz hasonlóan (lásd lentebb) itt is a feldolgozott változat nyom többet a halálprecíz patikamérleg serpenyőjére helyezve. Andy Yorke háttérvokáljai, Thom üvegrepesztő hangja és a pattogó, csörömpölő elektronikus kütyükkel előállított zajok harmóniája egyfajta újhullámos szentimentalizmus érzését kelti az emberben.

4. Jeff Buckley - Hallelujah
Jeff Buckley tragikusan korán elhunyt zseniális zeneszerző, Grace c. albuma pedig megkerülhetetlen popzenei monolit. Ezen a lemezen hallható Leonard Cohen amúgy is megható Hallelujah c. dalának egy még meghittebb, még törékenyebb változata, amely összebújós hideg vasárnap estéktől kezdve, a Shrek-en át a szakítós válogatáslemezekig nagyon sok kontextusban megállja a helyét!

3. The Doors - Alabama Song (Whiskey Bar)
Az Alabama Song tipikusan az a dal, amit már annyiszor, oly sokféleképpen és sokan vettek fel, hogy talán még az eredeti verzió felismerése is szinte lehetetlennek tűnő feladat. Persze mindez csak azt támasztja alá, hogy bizony egy időtlen klasszikussal van dolgunk, és bár David Bowie is feldolgozta, és az ő verziója is kifejezetten izgalmas, a Doors 1967-es verziója talán még az eredetit is felülmúlja. Egyébként a dal eredetileg Bertolt Brecht 1927-es Hauspostille c. anyagán szerepelt.

2. David Bowie - It Ain't Easy
A 70-es években kedvenc androgün űrlényünk megtestesítője, David Bowie bizony szeretett egy-egy feldolgozást készíteni az albumaira, amelyek rendre jól sikerültek. Ott van például a Rolling Stones-féle Let's Spend the Night Together, de akár a Pin Ups c. lemezt is kiemelhetném, ami ugyebár egy kifejezetten jól sikerült feldolgozásalbum. Mégis egyértelműen felülkerekedik Ron Davies It Ain't Easy c. felvétele, amelyet eredetileg 1970-ben Silent Song Through the Land c. albumára pakolt fel.

1. The Beatles - Twist and Shout
A Beatles-t ugyebár nem kell bemutatni, sőt megkockáztatom hogy sokan - értsd: nem csak zenemániások, Beatles rajongók és zenemániás Beatles rajongók - azt is tudják, John, Paul, George és Ringo bizony elég sok feldolgozást vett fel mesés karrierjük elején. A Twist and Shout hangulatát, zeneiségét, akármilyét pedig olyannyira sikerült megragadniuk, hogy sokan egészen a mai napig ezzel a dallal azonosítják az együttest és tagadhatatlan, hogy ez az egyik legjobb felvételük. A dalt egyébként Phil Medley és Bert Russell szerezte, először a Top Notes, majd az Isley Brothers vette fel.
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , ,

2009. október 29., csütörtök

TOP_100 / Pt. 4/

A folytatásban következik egy kis Depeche Mode, ismét elkalandozunk északra, ezúttal a Röyksopp zenéjének segítségével, de megjárjuk Izland hegycsúcsait és Ausztrália pszichedelikus sivatagát is.

70. Depeche Mode – Suffer Well
A Depeche Mode legalább annyira kényelmetlenül érezheti magát a kétezres években, mint mondjuk Bruce Springsteen a kilencvenes években. Az eddig kiadott három lemez közül (Exciter, Playing the Angel, Sounds of the Universe) egyértelműen a 2005-ös album emelkedik ki, a maga végtelenül fájdalmas világnézetével, túláradó, de nem eltántorító spleen-jével. A Playing the Angel album egyébként már csak azért is remekbe szabott munka, mert Martin Gore-nak sikerült megtalálnia a helyes egyensúlyt a csiszolatlan, majd' indusztriális hangok és a finom dallamok között.
Viszont, ami ennél is érdekesebb, hogy az album legjobb dalát Dave Gahan írta Christian Eigner és Andrew Phillpott segítségével.
Anton Corbijn pedig egy emlékezetesen elvont videót készített hozzá.




69. Wolfmother – Woman
A Wolfmother Ausztrália válasza a neo-prog, neo-pszichedélia mozgalomra, amit többek között a The Flaming Lips is képvisel. Persze a két együttes nem tárgyalható egy lapon, minden tekintetben különböznek, kivéve persze a kvázi közös gyökereket. Mindkét együttes ugyanabból a hatvas évek közepi-végi, és hetvenes évek eleji pszichedelikus popzenéből táplálkozik, csak talán a Wolfmother egy kicsit slágeresebb. A Woman nem mellesleg a legdurvább példája ennek.




68. Röyksopp – Poor Leno
A Melody A.M. több szempontból is a legjobb Röyksopp album. Az lemezen az önfeledt életérzés-szerű dalokat ügyesen ellenpontozzák egy-két sötétebb hangtájképpel, mindezt úgy, hogy közben évtizedekig feledhetetlen dalokat komponáltak. Az Eple és a Remind Me mellett ilyen az Erlend Øye-vel előadott Poor Leno is.




67. The Verve – Love Is Noise
A Verve visszatérő lemezét milliók várták lélegzetvisszafojtva (minusz én), azon elmélkedve, hogy vajon sikerült-e nekik újabb nemzedéki pophimnuszt írniuk. A Love Is Noise, bár önmagában véve egy kiváló popdal, mégsem hozta az elvárt szintet, de Istenem: a Radiohead is csak egyszer tudott ilyet csinálni. Az egész albumra jellemző kissé U2-san himnikus hangzás egyébként kifejezetten jól áll Richard Ashcroft-éknak, és igazából - a negatív kritikák ellenére - tökéletesen illeszkedik a Forth is az eddigi katalógusba.




66. Coldplay – Clocks
A Coldplay szekere tulajdonképpen ezzel a dallal lendült fel és gyakorlatilag meg sem állt addig, amíg Chris Martin-ék úgy el nem szálltak a sikertől, ahogy az még nem pofátlanság. A Clocks az évtized talán legjobb, de mindenképpen poptörténeti jelentőségű zongorariffel operál, ami legalább annyira magával ragadó és lebilincselő koncerten, mintha csak otthon a szobánk nyugalmában hallgatnánk.




65. Sigur Rós – Untitled #8
A Sigur Rós 2002-ben a "változatosság kedvéért" egy tökéletes lemezt tett le az asztalra. Egy lemezt, amely minden addigi megnyilvánulásukhoz képest messzebbre katapultálta őket a hagyományos értelemben vett popzenétől (ha egyáltalán létezik arról konszenzus, hogy mi is az). De az, hogy egy tizenegy perc negyvennégy másodperces dalt elneveznek Popplagið-nak (angolul: Pop Song) végképp zavarba ejtően ironikus és nem utolsó sorban: zseniális.




64. Arcade Fire – Intervention
A félelmetes orgonaszólóval indító dalban Win Butler egy kicsit beszól az egyháznak, csak úgy finoman a maga módján. Ironikus gesztusok beszt of, #2.




63. The Last Shadow Puppets – Black Plant
Aki azt hitte, hogy Alex Turner sírva esik majd össze a Favourite Worst Nightmare turnéjának utolsó állomásán, hogy "kész gyerekek, ennyi volt, kifulladtam, ennyire voltam képes, bocs", nos az baromi nagyot tévedett. Alex zsenijének nyitját könnyű megfejteni és még könnyebb összefoglalni két szóban: görcs nélkül. Ő a tipikus intuitív alkotó, aki az esetek kilencvenöt százalékában tudja hol kell megállni, tudja mikor kell abbahagyni és mindenekelőtt: tudja mitől döglik a légy! A Black Plant ennek a tökéletes lenyomata, a tavalyi Last Shadow Puppets album egyik epicentruma (mert ugyebár volt ott több is).




62. Portishead – Machine Gun
Hogy a tavalyi év zeneileg egy nagy rakás szar volt, azzal legalább annyian értenek egyet, mint hogy a Portishead harmadik lemeze elképesztően zseniális. Ugyanakkor legalább annyira veszélyes is. Olyan veszélyes, mint Joy Division-t hallgatni, ha éppen valamilyen csoda folytán jól érezzük magukat a bőrünkben/a világban. Könnyen ránk törhet ugyanis egy újabb depresszió hullám.




61. The Flaming Lips - Do You Realize??
A Yoshimi Battles the Pink Robots c. kiváló prog eposz egyik legkiválóbb tétele ez a keserédes, mégis elképesztően, túláradóan, majdnem giccsesen optimista és himnikus dal. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy kötelező darab.




folytatása következik!
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , , , , , , , , ,
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)