FRAG/M EN/TUMO K _ RADIO _ H E /A D

Radiohead
The Daily Mail / Staircase
Ticker Tape Ltd.
2 dal, 8 perc

9.5


A Radiohead idén megjelent albuma, a King of Limbs nyári TV premierje – amelyet Nigel Godrich producer From the Basement projektjének keretén belül rögzítettek – megannyi meglepetést tartogatott a rajongók és érdeklődők számára. Egyrészt az albumon eredetileg szereplő dalok vitathatatlanul lenyűgözően szóltak élő inkarnációjukban, másrészt két addig kiadatlan szerzeményt is bemutattak. A Daily Mail és Staircase c. dalok Thom 2009-es Atoms for Peace turnéján is szerepeltek a szettekben, de csak elvétve, egyszer-kétszer mutatták meg őket. De megérte várakozni: a Daily Mail a You and Whose Army TKoL érabeli megfelelője (leginkább a dal felépítését tekintve), a Staircase pedig egészen egyszerűen a legizgalmasabb dolog, amit 2011-ben ez az együttes kiadott. Finom, de rendkívül markáns textúrái, minimalista pompája egészen egyszerűen kikerülhetetlenné teszik, s annak ellenére, hogy a Daily Mail nem ér ugyanarra a szintre, a két dal kiváló összhangban van ezen a kislemezen. Nagyszerű befejezése ez az évnek.

FAÁG A K /

Radiohead
TKOL RMX 1234567
XL Recordings / Ticker Tape Ltd.
1. lemez: 8 dal, 46 perc
2. lemez: 11 dal, 60 perc

8.0


Kétség sem fér hozzá, hogy a Radiohead – akarva vagy akaratlanul – mindig is értett ahhoz, hogyan ossza meg közönségét. Ezt egy teljesen új szintre emelték idén februárban megjelent albumukkal, a King of Limbs-szel, s így néhány hónap elteltével elmondható, hogy talán a Kid A / Amnesiac páros sem váltott ki annyi homlokráncolást és szemöldökmozgást, mint az oxfordi kvintett nyolcadik albuma. Tény, hogy a kedélyek csitulásával, valamint az újabb és újabb próbálkozásokkal egyre közelebb kerülhettünk azokhoz a finom részletekhez, amelyek a TKOL magját, vagy – ha úgy tetszik – kvintesszenciáját adják. Egyeseknek hamar leesett, miről is van szó, másoknak azonban több hónapba telt egyáltalán felfogni ezeket, nemhogy összerakni. Amiben azonban szinte kivétel nélkül mindenki egyet ért az az, hogy a TKOL egy igencsak ütemorientált lemez, az eddig is hangsúlyos ritmusszekció ezúttal kifejezetten kiemelt szerepet kapott. Emellett azt is szokás elmondani erről az albumról, hogy egy átmeneti munka, érezhetően tart valami felé, de még nem ért oda. Valamint magukról a dalokról elmondható, hogy Thom Yorke-ék szokásához híven rendkívül sokrétűen értelmezhetőek, s valószínűleg éppen ezért volt szinte kézenfekvő ebbe az egész remix projektbe belevágni. A frontember ki hangsúlyozta, a cél az volt, hogy lássák, mi lesz a dalokból, ha mások nyúlnak hozzá, illetve a kívülállók hogyan tudják ezeket a hangokat manipulálni, de ami még ennél is fontosabb: mennyi hozható még ki egy-egy számból. A nyár és kora ősz folyamán összesen hét kislemez jelent, amelyek szám szerint 19 remixet tartalmaztak, s amelyeket – a Thom Yorke szólóalbumához kapcsolódó háromrészes remix sorozatot összegző The Eraser Rmxs mintájára – a TKOL RMX 1234567-en gyűjtöttek egybe.

Amennyiben a Thom Yorke által artikulált koncepciót vesszük figyelembe, a TKOL RMX projekt egy egészen sikeres vállalkozásnak tekinthető. A legtöbb újraértelmezés valóban nagyon jól hangzik, és tényleg több van mögöttük, mint egy lecserélt ritmusszekció vagy széttorzított énekhangok. Persze vannak közepes darabok is, de valami azt súgja, hogy ezzel az utolsó rostán való átszűrésnél teljesen tisztában voltak, s pontosan ezért lehetséges, hogy a TKOL RMX 1234567-ben az igazán szerethető az, hogy még véletlenül sem akar tökéletes lenni. Sokkal inkább a határok kifeszítésére és a harmónia fenntartására törekszik, semmint a hibátlanságra. Ami pedig nem tetszik, azt egyszerűen átugorhatjuk. A pláne ebben az egész kompilációban, illetve az azt megelőző kislemez-sorozatban, hogy kiváló analógiája az ágaknak, s elágazásoknak, amelyek ugyebár a TKOL létrejöttében fontos szerepet játszó fát juttathatják az eszünkbe.

Nyilvánvalóan a világ javarésze lélegzetvisszafojtva várja, mi lesz a Radiohead következő lépése és nem tagadom, én is nagyon kíváncsi vagyok már. Úgy érzem, rengeteg érdekes projekt van készülőben, a TKOL RMX 1234567 pedig csak egy volt ezek közül.


Ajánlott dalok: Little by Little (Caribou Remix), Lotus Flower (Jaques Greene Remix), Bloom (Harmonic 313 Remix), Feral (Lone Remix), Give Up the Ghost (Thriller Houseghost Remix), Codex (Illum Sphere Remix), Little by Little (Shed Remix), TKOL (Altrice Remix), Good Evening Mrs Magpie (Modeselektor Remix), Separator (Anstam Remix)

Radiohead TKOL RMX1 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX2 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX3 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX4 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX5 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX6 by Radiohead


Radiohead TKOL RMX7 by Radiohead

R AD IOH E A D / RMX S 7 _

R AD IOH E A D_ R MXS 6 /

R ADIOH E A D_ R M XS /5

R ADIOH E A D_ RMX S 4 / 4

RADIOH E A D_ R M X S 3/ 4

RADIOH E A D_ R M X S 2 /4

RADIO H E A_ D T H E K I N G OF LIMBS / FROM THE B A S E ME NT

1. Bloom
2. Daily Mail
3. Feral
4. Little By Little
5. Codex
6. Separator
7. Lotus Flower
8. Staircase
9. Morning Mr. Magpie
10. Give Up The Ghost

RADIOH E A D_ R MX S 1 / 4

I L O V / E NE W Y ORK E 3 _ A U N IVERS A L S I G H_

Why does this not add up?

A spider to a fly.
A universal sigh.
A giant turtle’s eyes.
Don’t blow your mind with why.
The current’s just too strong.
Don’t let it blow your mind.
Across a great divide.
The words between the lines.

Már majdnem négy hónap telt el azóta, hogy a Radiohead kiadta legújabb albumát, a King of Limbs-t. Az anyag finoman szólva vegyes fogadtatásban részesült, talán leginkább a fenomenális In Rainbows miatt: az emberek a Radiohead-től nyilvánvalóan egy újabb világmegváltást vártak. A nyolcadik stúdiólemez azonban mind kiadási módját, mind a rajta szereplő dalokat tekintve alulmaradt a várakozásokhoz képest. Legalábbis sokak szerint.


Már jó rég óta tudható volt, hogy a következő sorlemez egy kicsit kevésbé radikális módon lát majd napvilágot. Lassan négy évvel megjelenése után nyugodt szívvel bevallhatjuk, az előző hangzóanyagról jócskán elterelte az emberek figyelmét a sajtóvisszhang, mely a megjelentetését övezte, sőt övezi mind a mai napig. Emellett az is tudható volt, hogy Thom Yorke-ék az In Rainbows által megkezdett csapásirányon fognak továbbhaladni, nyilvánvalóan némiképp változtatva azon a formulán. Ez így is történt, a King of Limbs megőrizte az előző album dallamosságát, de egy jóval experimentálisabb, beat-orientáltabb kontextusban tálalta azt. Továbbá ismervén a Radiohead-et, az is sejthető volt, hogy egy olyan anyag lát majd napvilágot, ami több okot adhat majd a fanyalgásra, ugyanis nem is ők lennének, ha a jócskán kiengedett mézesmadzagból nem vennének egy kicsit vissza minden adandó alkalommal. Ők már csak ilyenek. (Csendes személyes megjegyzés: szerintem ők így tudták kikerülni azt, hogy a popbiznisz elvegye a józan eszüket, s mindmáig azért csináljanak zenét, amiért zenét csinálni kell.)

Mindemellett volt még valami, amit hangsúlyoztak e lemez kiadása előtt, közben és után: a King of Limbs egy átmeneti album. Ez egyrészt érződik a zenén is, de leginkább a tálalásban érhető tetten. Ami előbbit illeti, annak ellenére, hogy mind nyolc dal permanensnek és befejezettnek hat, mégsem vonják annyira magukra a figyelmet, mint bármelyik korábbi Radiohead albumon szereplő tétel. Mintha el akarnák terelni a figyelmünket, de valahogy mégsem. Ami pedig az utóbbit – tehát a tálalást – illeti, már sokkal árulkodóbbak a jelek. Először is, az album elkészültének bejelentésekor nem hozták nyilvánosságra a hivatalos dallistát, csak egy véletlen folytán tudhattuk meg, hogy végül is nyolc dalból fog állni a következő lemez. Emellett az album fizikai formátumban történő megjelenése nem foglalta magába a dalszövegek nyilvánosságra hozatalát – semmilyen formában. Az i-re a pontot viszont a Newspaper Album kapcsán Stanley Donwood-dal készült interjú tette fel, aki a Creative Review-nak lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy a King of Limbs tulajdonképpen egy állapotjelentés, ami azt hivatott közölni, hogy ez az együttes most épp itt tart, de már tovább is haladtak. Mindezt alátámasztja, hogy Jonny Greenwood nem sokkal az album megjelenése után az általa szerzett Norwegian Wood soundtrack kiadásának apropóján adott interjúban egy fél mondat erejéig megjegyezte, jelenleg folyamatosan próbálnak, s új dalokat vesznek fel.

A King of Limbs átmenetiségét hivatott alátámasztani, hogy egy-két rövid interjút, a Lotus Flower videóját és a Universal Sigh nevű újság kiadását leszámítva gyakorlatilag egyáltalán nem promózzák az új anyagot. Mintha csak azt akarnák, hogy ez a lemez pár év múlva már csak kevesek fejében meglévő emlék maradjon. Mint egy újságpapír, ami megsárgul, kifakul, s végül (jobb esetben) újrahasznosítják.

És miért csinálják mindezt? Az elképzelésem egyszerű: valami másra koncentrálnak. Ahogy Stanley említette valamivel a lemez megjelenése előtt, a zene egyszerűen nem állt le az utóbbi időben. Csak jött és jött. Persze, ezt sokféleképpen lehet interpretálni, de ha figyelembe vesszük Philip Selway egy tavalyi interjúját, amelyben elárulta, hogy nagyon sok anyaguk van, akkor ez az utca nagyon is egyirányú.



Ha jól megfigyeljük, észrevehetjük, hogy a King of Limbs dalai erősebbek, mint bármely más korábbi B-oldalas felvétel, ugyanakkor furcsán is hatnak, egy kicsit idegenek attól, amit a Radiohead eddig bármikor kiadott. A kísérletezés ugyebár zenéjük kvintesszenciális pontja, mégis ez a nyolc (plusz-mínusz két) dal valamiért egy kissé elrugaszkodottak. Úgy gondolom, hogy a King of Limbs-en szereplő kompozíciók valaminek a kezdeti stádiumát jelölik. Ez a gyökere valaminek, ami majd a fát és annak ágait alkotja majd. Talán ezért olyan fontos az egész lemezt végigkísérő erdő-motívum. Nem kell kódokat, elrejtett titkos információmorzsákat keresgélni, a megoldás ugyanis itt van a szemünk előtt. Inkább csak adjuk át magunkat e remek lemez élvezetének és várjuk ki a végét.

radiohead - lotus flower from doseindie on Vimeo.

FRAG/M EN/TUMO K _ RA D IOHEA _D

Radiohead
Supercollider / The Butcher
Ticker Tape Ltd.
2 dal, 12 perc

9.5

Ed O'Brien, a Radiohead gitárosa nemrég elárulta, hogy nem tervezik a King of Limbs folytatását, szóval az előzetes spekulációkkal ellentétben az együttes egyelőre nem fog újabb szerzeményeket kiadni. A nemzetközi Record Store Day-n megjelent Supercollider / The Butcher kombót leszámítva. Előbbi egy hétperces mantra, ami beszippant, mint egy fekete lyuk, de az álmodozósabb, agykikapcsolósabb fajtából, utóbbi pedig egy majd' ötperces ámokfutás, törzsi dobokkal, s félelmetes képekkel ("Chop, liver on the block / My heart still pumping"). Ez a kislemez nem csak azért jó, mert tulajdonképpen a King of Limbs éra utolsó momentuma, hanem pont azért, mert önmagában is remekül működik.

Radiohead "Supercollider" + "The Butcher" by ianbhoy

T HE UNIV/ER S A L _S I G H

I_ L O V E N/E W YO_RK E /2

Aki azt hitte, hogy a vasárnap közzétett kritikával vége a történetnek, az nagyot tévedett. De megnyugtatok mindenkit, én is így gondoltam. Viszont, ahogy a Radiohead nyolcadik albuma hallgatásról hallgatásra egyre több báját fedi fel számomra, úgy jönnek az újabbnál újabb ötletek. Tehát következzék a King of Limbs kritikájának második része, ami szoros kölcsönhatásban van az előzővel, annak egyfajta kiegészítése.

Hatás-ellenhatás
Egyelőre szinte lehetetlen megállapítani, hogy a King of Limbs milyen hatással lesz majd a könnyűzenére - már ami a muzsikát illeti. Azt viszont kicsit könnyebben vizsgálhatjuk, mik és kik hatottak az együttesre, azon belül is elsősorban Thom-ra a felvételek során.

Már az első hallgatás alkalmával is feltűnt, mennyire ütőshangszer-központú az egész lemez. Ebben egy kicsit visszaköszön az Atoms for Peace-ben is tevékenykedő Mauro Refosco hatása, de egy-egy pillanatra felsejlik előttünk Four Tet (Kieran Hebden) is, egy-egy jól sikerült remixet vagy éppenséggel saját szerzeményt eszünkbe juttatva, s talán ennél is markánsabban van jelen Flying Lotus hatása (ld. Feral). Utóbbi két személy befolyása a munkálatok során már csak azért sem vonható kétségbe, mivel Thom elmúlt hónapokban közzétett "office chart-jai" hemzsegtek az IDM, dubstep és klasszikus zenei előadóktól. Utóbbiak egy kicsit kevésbé dominánsan jelennek meg (ld. Codex, ami talán az egyetlen példa). Mindazonáltal a Radiohead némi önreflexiót is feltételez, vagy sokkal inkább önmagukra hivatkozást, diszkográfiájukon belül a 2009-ben kiadott These Are My Twisted Words c. dal absztrakt rockzenei megoldásai igen gyakran visszaköszönnek, akárcsak az előző albumon hallható Weird Fishes/Arpeggi c. tétel látszólagos diszharmóniája (ld. első három dal). Aki az In Rainbows után komoly reményeket táplált egy vérbeli gitárzenei album iránt, annak sajnos csalódnia kellett, s válaszút elé kell, hogy álljon: vagy elutasítja a King of Limbs-et, vagy lassan, de biztosan megszokja, sőt, talán meg is szereti azt. Ha viszont jobban belegondolunk, nonszensz lenne egy új OK Computer-t vagy Bends-et várni (s elvárni) a Radiohead-től, hiszen ők már rég nem az az együttes. Azt a fajta (rock)zenét már megváltották, csúcsra járatták, s a Kid A-vel el is temették. Ha jobban belegondolunk, az In Rainbows volt az a lemez, ami körvonalazta, hogy Thom Yorke végül is milyen gitárzenét képzelt el, s bizony azt kell mondjam, a King of Limbs ezt nagyszerűen prezentálja. Kissé visszahúzódó, mégis markánsan jelenlévő, csilingelő, de ha kell harapós akkordbontogatás ez, a bonyolultabbik fajtából. Olyan, amit csak ők képesek összehozni. A zenei rész végszavaként pedig meg kell jegyeznem, Thom egyre ügyesebb zongorista (ld. Codex - ismét) - mert ő ugyebár nem tartja magát annak.




Megjelenés
Üzletpolitikailag ez az album egyértelműen kisebbet szólt, mint elődje, a szintén fantasztikus In Rainbows. Egyrészt nem rukkoltak elő egy újabb lemezmegjelentetési modellel, bár ez tudható, vagy ha más nem, sejthető volt, hiszen egyrészt Thom hangsúlyozta, hogy a hetedik album pay-what-you-want kiadási koncepcióját nem használják fel újra, másrészt pedig Ed tette szóvá, hogy szeretik a fizikai formátumot, az artwork-öt, a lemezhez járó füzetkét. Talán ezért játszadoztak/játszadoznak velünk annyit (feszültségkeltés). Ismét tökéletesen ráéreztek arra, hogy mikor kell kiadni a végleges művet, hiszen a rajongók már pattanásig feszült idegzettel várták a nyolcadik sorlemezt. De egy utolsó kis mézesmadzag momentum azért még belefért: február 14-én jelentették be a King of Limbs megjelenését, a kitűzött dátum február 19 volt, de hogy maximálisan kiélhessék kontrollálási vágyukat, már február 18-tól elérhetővé tették a letöltéseket. A legjobb az egészben pedig az, hogy tudtuk, az egész világ egyszerre kapja majd meg a rég várt Radiohead dózist.
(Fizikai formátumban (CD, bakelit) március 28-án jelenik meg a King of Limbs, Európában az XL Recordings gondozásában, majd ezt követi május 9-én a titokzatos Newspaper Album.)




Összeesküvés-elméletek
Új Radiohead album, új összeesküvés-elméletek. Ez talán nem is olyan nagy meglepetés. Akárcsak az, hogy most is bőszen folyik a találgatás, elsősorban a még mindig nagy volumenű titkolozás miatt. (Nincsenek turné időpontok, nincsenek részletek a május 9-én esedékes Newspaper Album-ról stb.) Az At Ease összegyűjtött néhány teóriát.

Először is, ott van az előrendelés száma. Amennyiben az album hivatalos oldaláról rendeltük meg saját példányunkat, felfigyelhettünk arra, hogy a rendelési azonosító a következőképp néz ki: TKOL1-XXXXXXXX. De mit is keres ott az az egyes? Elképzelhető, hogy lesz TKOL2, netalán TKOL3? Másodszor pedig itt van nekünk Stanley Donwood, aki egy interjúban elárulta, hogy a King of Limbs artwork-je tulajdonképpen egy pillanatnyi lenyomat, egy reakció a hangzóanyag aktuális állapotára, illetve megjegyezte, hogy a zene szinte vég nélkül özönlött ki a tagokból. Persze, ez a pár szó elég rendesen ködösít, véleményem szerint nem érdemes erre támaszkodni. Ennél egy kicsit kézzelfoghatóbb példa a spekuláció melegágyának tekinthető Separator (korábban: Mouse Dog Bird), főleg ami egy bizonyos dalszövegrészletet illet: "if you think this is over then you're wrong".

Ezek az elméletek természetesen felkeltették az én érdeklődésemet is, olyannyira, hogy beugrott egy-két dolog, ami tényleg feltűnő az egész King of Limbs misztikummal kapcsolatban. Thom összesen tizenegy új dalt mutatott be azok akusztikus formájában. Ezek a következők: Super Collider, The Present Tense, Open the Floodgates, Skirting on the Surface, Judge, Jury & Executioner, The Daily Mail, I Froze Up, Let Me Take Control, Lotus Flower, Mouse Dog Bird és Give Up the Ghost. Utolsó három ugyebár felkerült a lemezre, így maradt nyolc új dal. Tekintve, hogy a King of Limbs-en négy eddig teljesen ismeretlen szerzemény is helyet kapott, arra merek következtetni, hogy ha ki is adnak egy új lemezt valamikor a közeljövőben, az feltehetően kilencszámos lesz (tehát minimum egy új dallal találkozhatunk majd), tekintve, hogy az lesz a kilencedik lemezük, a dalok száma a nyolcadik albumon ugyanis ezt feltételezi. Persze az is elképzelhető, hogy a Newspaper Album-mal együtt érkezik majd újabb dalcsokor, annak részletes adatait ugyanis egyelőre teljes homály fedi.
Egy másik elméletem azt veszi alapul, hogy Thom szóvá tette valamikor 2009-ben, hogy elege van már a konvencionális albumkiadásból, s minden további nélkül el tudja képzelni, hogy együttese a jövőben EP-ket, kislemezeket jelentessen meg LP-k helyett. Ezt az ötletet szemmel láthatóan elvetették, mindazonáltal egy albumot is ki lehet adni egy unkonvencionális ceremónia keretein belül. (In Rainbows, Kid A, valaki?) Ha azt az egyszerű tényt vesszük alapul, hogy a Radiohead számára komoly hatást jelentett egy bizonyos majd' ezer éves fa, akkor szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy újabb dalok jelennek majd meg valamilyen formában. Egy fa ugyanis több részből áll: gyökér, törzs, korona.
Összességében tehát elmondható, hogy érdemes figyelni ezekre az elméletekre, mindazonáltal fontos, hogy megfelelő érzelmi távolságot tudjunk tartani tőlük. Mindenesetre tényleg feltűnő, hogy ennyi stúdióban eltöltött hónap után - úgymond - kiszúrják a szemünket nyolc dallal.

_I L O V E_ N EW Y /ORK E

Radiohead
The King of Limbs
Szerzői kiadás
8 dal, 37 perc

10

A Radiohead az előző lemezén bla, bla, bla. Az OK Computer himnuszai, a Bends gitárnyúzása bla, bla, bla. Fúj, a Kid A és az Amnesiac mennyire elviselhetetlenek voltak, de azért tíz év alatt csak rájöttünk, hogy van azokon is egy-két jó szám bla, bla és persze bla. Kimondhatatlanul fárasztó ilyesmit olvasni, amikor tudva-tudván egy olyan együttesről van szó, amely világ életében azért küzdött, hogy mindenféle konvenció terhe alól kivonják magukat. A Radiohead már legalább 1998 óta nem gitár rock együttes. Az ehhez vezető oksági halmaz elemzésétől ezúttal eltekintenék, mindenesetre elég szomorú, hogy sokan a Kid A óta nem voltak képesek ezt a tényt feldolgozni, s elkeseredetten vágyakoznak az új OK Computer-re. Nos, van egy hírem ezeknek az embereknek: amíg Thom Yorke a Radiohead agya, addig ez nem fog megtörténni. Ettől függetlenül korábbi lemezeik hatását természetesen viszik magukkal, mindazonáltal nem ez határozza meg egy új album hangzását. Talán az In Rainbows kapcsán felnyílt a szaksajtó szeme, azon a lemezen ugyanis minden volt, mi szem-szájnak ingere, s esszenciálisan Radiohead. Majd’ három és fél évvel saját maguk megváltása után töretlen lelkesedéssel és lendülettel Thom Yorke-ék újra feltalálták önmagukat.

Egy lemez megjelentetéséhez mindig hozzátartozik az előjáték (ami manapság sajnos egyre kisebb szerepet kap), s ehhez az oxfordi kvintett mindig is nagyon értett. Tíz évig készülő dalok, új szerzemények tesztelése a nagyközönségen, el-elejtett információmorzsák, egy gondolatébresztő fotó a hivatalos honlapon stb. Nem volt ez másképp most sem, és bizony ez így van rendjén. Fontos a misztikum megtartása, máskülönben a varázs elvész. Gondoljunk csak bele, mekkora löketet ad egy új lemez megjelenésének az, hogy mindenki egyszerre várja, egyszerre veheti kézbe (vagy másolhatja az MP3-lejátszójára), no és persze, mindenki egyszerre nyomhatja meg a lejátszás gombot. Ennél már csak az minősül nagyobb szenzációnak, hogy maga a zene is fantasztikus.

A Bloom úgy indítja a King of Limbs-et, mint 1997-ben Björk Homogenic c. mesterművét a Hunter, csak annál egy kicsit markánsabb ritmusszekcióval, valamint erős Flaming Lips és Mercury Rev áthallásokkal. Ezt követi a Morning Mr. Magpie, amit jó pár év alakítgatás után sikerült egy szédületes (és végtelenül radiohead-es) tétellé alakítani. A Little by Little önmagát magyarázza, a Feral pedig olyan, mint egy lemaradt dal a Hail to the Thief-ről, amit analóg szintik és laptopok nélkül öntöttek végleges formába. (Ha eddig nem tűnt fel a megbotránkoztatóan újszerű és azonnal magával ragadó ritmusszekció, akkor érdemes lesz egy kicsit jobban odafigyelni.) A Lotus Flower-ben egyesül minden, ami a King of Limbs esszenciáját adja. Ez a dal nem csak a lemez gócpontja, hanem a Radiohead egyik legjobb – és megjegyzem: egyik legszebb – szerzeménye, ami olyan mértékben letaglóz, hogy a végén csak a könnyeinket törölgetjük, és konstatáljuk, hogy nem is hiányzik az a gitár, amivel Thom előadta egy-egy koncerten. Nem árulok zsákbamacskát, a javán ezzel túl is lennénk. Viszont felelőtlenség lenne csak úgy elmenni a többi tétel mellett. A Codex ugyanis egészen egyszerűen az új Pyramid Song, a Give Up the Ghost pedig leginkább olyan, mint egy tábortüzes ballada, csak éppenséggel Thom Yorke módra. Szerintem ez mindent el is árul. Zárásképp a Separator egy kicsit újra felrázza a lemezt, de csak pontosan annyira, hogy az ember ne akarjon mást, mint újra elindítani azt.

Csak a végén tudatosul bennünk, mennyire erős kohézió tartja össze az egész lemezt. A Bloom agyoneffektezett hetyke zongorafutamaitól kezdve a Separator barátságos gitárbontogatásáig minden a helyén van, s míg az In Rainbows dalonként is kiválóan működött, addig a King of Limbs csak egységként mutatja meg igazi szépségeit. Ennek megvannak az előnyei, hátrányai, ennél viszont sokkal fontosabb a tény, hogy Thom Yorke végre nem egyedül kísérletezik, ha odaenged valakit a munkaasztalhoz, akkor az már nem csak Jonny Greenwood. Fanyalgók persze vannak, mindig is lesznek, de ha van egy kis eszünk, tudjuk, igazán csak az számít, amit saját magunk gondolunk. Ez különösen fontos egy Radiohead album esetében, más szcenárió pedig szinte el sem képzelhető, tudván, hogy milyen erős hatással van az emberre egy-egy riff, szövegrészlet vagy refrén, ami ennek az öt fickónak a tollából, fejéből, valamijéből származik.

Talán az első, s egyben legmeglepőbb dolog az egész lemezzel kapcsolatban nem a nyolcszámos dallista, hanem a szinte követhetetlen ritmusszekció. Érdemes egyszer csak erre figyelve végighallgatni az együttes nyolcadik lemezét, mert egyszerűen fantasztikus, ahogy Phil Selway dobgépet megszégyenítő tempóban üti-vágja a bőröket. És itt emelném ki azt, amit az NME kritikusa is szóvá tett: Thom Yorke és díszes társasága végre rájött arra, hogyan lehet experimentális zenét úgy előállítani, hogy az szívből jöjjön. Míg a Kid A lelkileg – valljuk be – nagyon nem volt rendben, addig a King of Limbs meglepően felszabadult, önfeledt, és szinte gyermeki lelkesedéssel, de egy felnőtt megfontoltságával vág bele a kalandozásba, melynek végeredménye egy újabb kiváló dalcsokor, egyenesen egy ezer éves fa mellől szedve.

Ajánlott dalok: Bloom, Morning Mr. Magpie, Little by Little, Feral, Lotus Flower, Codex, Give Up the Ghost, Separator

_A Z ÉV TIZ/ED LE G JOB B VIDE Ó I _ 200 3

COLD_PLA Y / G O D P UT A S MIL E UPO N YO U R F A CE
Igazából a God Put a Smile Upon Your Face videójának üzenete annyira egyértelmű, hogy nem is nagyon lehet mit mondani rá. A dal telitalálat, egyike a kevés igazán dögös, tempós és feszes, fej felszegős önindító himnuszoknak. Még több ilyen Coldplay dalt szeretnék!

Coldplay - God Put A Smile Upon Your Face
Uploaded by EMI_Music. - See the latest featured music videos.

MA SS IV _E _A TT A C K / SP ECI AL C A SES
A Massive Attack mindig is szeretett görbe tükröt állítani társadalmunk, illetve úgy am block az emberi faj elé*. Nos, ez alól a Special Cases sem képez kivételt, a totális érdektelenségtől és unalomtól pedig az a kis mozzanat menti meg, amit én önkritikának vélek értelmezni. Vö. a Teardrop-hoz készült videóval.

*Ennek (kissé ambivalens) lecsapódása a 2003-as 100th Window c. lemez.

Massive attack - special cases
Uploaded by 103clips. - See the latest featured music videos.

M_U_SE / T I M E IS / RUNN IN G O UT
Egyszer olvastam egy kritikát, amiben valaki a Radiohead - Muse párhuzamot elintézte azzal a csúsztatással, hogy akinek a Radiohead túlságosan körmönfont és nehezen (vagy egyáltalán nem) értelmezhető, annak ott a Muse. Mintha csak Matt Bellamy a szegény ember Thom Yorke-ja lenne. Nevetséges. Csúsztatás. Mindenesetre ezt a hipotézist ez a videó és a lentebb tárgyalt There There kisfilmje tökéletesen alátámasztja. Ami azt illeti, a társadalomkritikát jobb minél több rétegben becsomagolni. Meg különben is: az egyértelmű olyan unalmas, nemde?

Muse - Time Is Running Out
Uploaded by WBRNewMedia. - Explore more music videos.

_PLACEB/O SP ECIA L N E EDS
A Special Needs egy zseniális videó. Remek története van, szerepel benne az együttes, a dal is hibátlan. Kell ennél több? Aligha.

Placebo - Special Needs
Uploaded by EMI_Music. - See the latest featured music videos.

RADIO_ H EA D / T HERE _ T/H ERE
És akkor térjünk egy kicsit vissza erre a csúsztatás dologra. A There There videója jobb, mint a Time Is Running Out, bár alapvetően más üzenetet hordoz. Már csak azért is jobb, mert az elsődleges jelentésréteg alatt ott a sokkal komolyabb mondanivaló. Aki tehát azt szeretné látni, hogy milyen képsorok futnak át Thom Yorke fején, miután bevett egy adag LSD-t egy erdőben, az is kap valamit, de aki a kellemes kis audiovizuális formába öntött, az egykori Bush-kormányra irányuló pikírt megjegyzést szeretné látni, nos, az is kap valamit.

Radiohead - There, There
Uploaded by EMI_Music. - Explore more music videos.

/A Z ÉVTI ZE_D L E G JOB B VIDE ÓI / 2 0 0 1

A I R _ HO W DO ES I T M A KE /YOU FEE_L?
A brilliáns 10,000 Hz Legend-hez három rövidfilmet készítettek promóciós jelleggel. Bár mindhárom egészen kiválóan prezentálja képekben az album tematikáját, a How Does It Make You Feel? videója az egyetlen, ami ehhez még hozzá is ad valamit. Azt viszont, hogy pontosan mit, nos azt már nehéz eldönteni. Elvégre mit is gondolhatnánk egy halfejű, tetovált férfikarú robotnőről, higanyban áztatott áramkörökről, illetve az érzelmek digitalizálásáról?

Air - How Does It Make You Feel
Uploaded by EMI_Music. - Explore more music videos.

B JÖR_K /C OCOO/N
Elsőre csak Björk mellbimbóiból kiáramló piros izét láthatunk. Másodjára is. Ő viszont nem az a fajta művész, akit elsőre megérthetünk, felfoghatunk. Akinek a művészetével kapcsolatban jobb esetben már a második nekifutás környékén lehet valamilyen benyomásunk. Nem hogy még az első körül, vagy még az előtt. Ugyan már! Csak a tisztánlátás végett az Madonna és kurválkodásnak, szalonképesebben tömegcikknek hívják. (Persze, abból is lehet művészetet csinálni. Lásd: ismét csak Madonna.) De visszatérve Björk-höz. Aki megfejti a Cocoon videóját, az örülhet. Aki meg nem... nos, annak be kell érnie a pucér énekesnővel és/vagy a dallal. (Perverzek előnyben, művészetre nem túl fogékony perverzek hátrányban.)

Björk - Cocoon
Uploaded by Bjork. - See the latest featured music videos.

_DE_PECHE /MO DE D RE AM ON_
A 2001-es Exciter nem éppen a kánonszerűen elfogadott DM csúcsmű. Mégis van benne valami. Valami, ami egyrészt jellegzetesen "depesmódos" albummá teszi azt, másrészt pedig egy teljesen új irányt jelöl ki az együttes számára. Az Exciter izgalmassága pontosan ebben rejlik, illetve az olyan pillanatokban, mint az albumnyitó Dream On. Ha ehhez még hozzávesszük ezt a szürreális road movie-szerű klipet kisebb katarzis veszélye áll fenn. Ne kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét. (És igen, tudom, hogy ez mennyire borzalmasan hangzik.)

Depeche Mode - Dream On
Uploaded by EMI_Music. - Watch more music videos, in HD!

/NE W O R DER _C RY STA L
A Crystal klipje egy kicsit olyan, mint az előbb említett Depeche Mode album. Bár abból a szempontból szerencsésebbek vagyunk, hogy itt szinte egyértelmű, hogy mitől olyan "jellegzetes".

New Order - Crystal
Uploaded by lycosia. - See the latest featured music videos.

R A DIO HE A_D K/NIVE S OU T
A Radiohead egyik legjobb videóját az egyik legjobb klipdirektor (Michel Gondry) rendezte, aki akkoriban - mit ad Isten - épp pályája (egyik) csúcspontján volt. Bár - csendben megjegyezném - annyira azért nem "extra" ez a rövidfilm, mint mondjuk a lentebb említésre kerülő White Stripes videó, de az mindenesetre egy kicsit megnyugtató, hogy bizonyos szempontból előre vetíti a rendező úr fantasztikus moziját (Egy makulátlan elme örök ragyogása).

Radiohead - Knives Out
Uploaded by EMI_Music. - See the latest featured music videos.

RÖ Y K S OPP _ EP/LE
Az Eple-hez készült kisfilm csak a zenével működik igazán jól. Nélküle olyan, mint egy gagyi diavetítő effekt, amely átvezeti egy ötven évvel ezelőtti idilli családi nyaralás digitalizált fényképes emlékeit. A zenével viszont olyan, mint egy színes-szagos szovjet fílgud propaganda mozi paródiája. Egyszerűen zseniális.

Röyksopp - Eple
Uploaded by EMI_Music. - See the latest featured music videos.

SPIRITUALIZED_ S T O P YOUR /CRY/IN G
Igazából semmi érdekes nem történik ebben a klipben, azon kívül, hogy nagyjából-egészében egy Who koncert óta nem törtek szét ennyi hangszert egyszerre. Ez nyilván az érzelmi felfokozottságot hivatott kihangsúlyozni, amely nyilván a dal közepe-felé következik be és nyilvánvalóan gyönyörűen van fényképezve. Makulátlan. Mint egy orvosi rendelő.

Spiritualized - Stop Your Crying
Uploaded by forzapissenlit. - Explore more music videos.

_T R AVI S / SI N_G
A Travis szeret vicces klipeket készíteni. Ez pedig talán mind közül a legviccesebb.

travis - sing
Uploaded by creativemasiel. - Arts and animation videos.

THE / WHITE _STRIPE _ S / FELL I N L O VE WITH A GI R/L
Michel Gondry-nak itt már rendesebben forogtak a kreativitásért felelős agytekervényei. Elképzelhető, hogy azért, mert egy WS dalt még könnyebb megfejteni, mint egy Radiohead dalt. Ez nem Gondry hibája, hanem senkié.

White Stripes Fell In Love with A Girl
Uploaded by skinandbones. - Music videos, artist interviews, concerts and more.

EZT_NÉZD!

Szerintem nem mondok túl nagy újdonságot, ha kijelentem: mindenki, akinek van egy (vagy több) kedvenc együttese/előadója elgondolkodott már azon, hogy hogyan is kerülhetne egy kicsit közelebb hozzá/hozzájuk, ezáltal elmélyítve ezt a kvázi-szakrális kapcsolatot, új érzelmi regiszterekbe emelve a rajongást. Bár sokan nem gondolnak rá, de a dokumentumfilmek és cinematográfiák ebben rendkívül nagy segítséget nyújthatnak. Betekintést nyerhetünk egy turné vagy egy reunió kulisszái mögé, megérthetjük azt, amit az adott művész képvisel és közölni szeretne velünk, sőt akár egy teljes műfaj háttérfolyamatait is feltárhatja előttünk.

Ez az írás a teljesség igénye és rangsorolás nélkül készült, célja elsősorban az, hogy felvillantsa a számos lehetőséget, amely ebben a műfajban fellelhető.


Blur: No Distance Left to Run
Rendezte: Dylan Southern & Will Lovelace

Bizony nagy érvágás volt a rajongóknak, amikor a kétezres évek legelején Graham Coxon kilépett az együttesből. Mondjuk, a kilépés szó nem a legmegfelelőbb kifejezés. Szimplán elege lett a felhajtásból, az eléjük fektetett egyre nagyobb akadályokból, amely végső soron ahhoz a döntéshez vezetett, hogy otthagyja az egész bagázst. Szó nélkül. Minden bizonnyal nehéz döntés lehetett ez a számára, az viszont biztos, hogy ez az aktus Damon Albarn-nál kiverte a biztosítékot. A Dylan Southern és Will Lovelace által rendezett doku lényegre törően mutatja be az együttes történetét, egészen a kezdetektől fogva, amikor is még Seymour-nak hívták őket. A film valamikor a háromnegyedénél szépen, fokozatosan belassul és részleteiben mutatja be mindazt, amelyen az ezredforduló körül keresztülment a banda. A film erőssége egyébként egyértelműen a hitelessége, valamint a hangulati gócpontok ügyes kezelése. Amikor viccesnek kell lennie, akkor vicces, amikor felemelően szomorú, akkor pedig igen.




David Bowie: Cracked Actor
Rendezte: Alan Yentob

Így vette be David Bowie Amerikát. Vagyis nem teljesen. 1974-re – amikor is ez a film készült a BBC2 Omnibus sorozatának keretein belül – Bowie már befutott művész volt az Atlanti-óceán mindkét partján, ez a siker azonban elég nagy árral járt. Először is kokainfüggősége egyre rosszabbodott, másrészt pedig – mint az később kiderült – akkori menedzsere szépen meglopta. Ennek a csillogó, de mégis mocskos korszaknak egy részletét mutatja be a Cracked Actor, amely rengeteg (többnyire rossz minőségű) archív felvételből áll, telis-tele tűzdelve megannyi interjúval, amelyeket hotelszobákban, limunizokban és megannyi más helyen rögzítettek. Olykor egy kicsit zavarosak a történések, mondhatni a narratíván lett volna még mit csiszolni, a végén viszont a film kerek egésszé áll össze. Ha a katarzis el is marad, mindenképp érdemes nekifutni legalább egyszer, már csak Bowie megkerülhetetlensége miatt is.




Joy Division
Rendezte: Grant Gee

Alig pár hónappal Anton Corbijn Control c. filmje előtt Grant Gee is bemutatta a legendás manchesteri poszt-punk együttesről készült dokumentumfilmjét. A kettő összehasonlítására tett bármiféle kísérlet kudarcra van ítélve, hiszen egyrészt két alapvetően különböző műfajról van szó, másrészt pedig Gee egy alapvetően más megközelítésből mutatja be a Joy Division jelenséget. Amíg a Control Deborah Curtis könyve (Touching from a Distance) alapján készült és alapvetően a házaspár szemszögéből prezentálja az eseményeket, addig Gee dokuja sokkal inkább egy főhajtás a rövid életű, de annál nagyobb jelentőségű zenekar előtt. Nem mellesleg nagyon ügyesen itt-ott kihangsúlyoz egy-két olyan dolgot, amelyet az együttesről eddig csak nagyon kevesen tudtak. Az összeboronálódástól kezdve, az albumok felvételein át, Ian Curtis hipnózis alatt rögzített elbeszéléseiig úgy ismerhetjük meg a Joy Division-t, mint még előtte sehogy. Felejtsd el a Wikipédiát, inkább nézd meg ezt!




Madonna: I'm Going to Tell You a Secret
Rendezte: Jonas Åkerlund

Még a nagy agybaj előtt minden idők egyik legsikeresebb női előadójának sikerült egy olyan filmet összehoznia Jonas Akerlund-dal, ami – amellett, hogy szórakoztató – elképesztően hiteles is. Madonna őszinte vallomások sorozatával árasztja el a nézőt, amikor pedig már épp kezdene megfájdulni a fejünk, a rendező úr elképesztő érzékkel pont jó helyen illeszt be egy-egy, az American Life c. albumot kísérő turnén előadott dalt. Kár, hogy pár évvel később a Madonna-jelenség már sokkal inkább a megalkuvásról és a túlzott materialitásról szól.




Radiohead: Meeting People Is Easy
Rendezte: Grant Gee

Aki azt hitte, hogy a világkörüli turnék lélekölőek és végső soron csak szomorú végkifejletekhez vezetnek, annak nagyon is igaza volt. A Radiohead számára a hírnév majdhogynem hirtelen jött, csakúgy, mint a száznál is több állomásos OK Computer turné, amelynek során a tagoknak nem csak saját lehangoltságukkal, hanem az egymástól való (szinte teljes) eltávolodással is szembe kellett nézniük. Ironikus, de ez a koncertsorozat legalább annyira beborult volt, mint maga az album. A kilencvenes évek vége egy szomorú időszak volt. Nem mellesleg a Meeting People Is Easy a fentebb vázolt betekintés-a-kulisszák-mögé jellegű dokumentumfilmek archetípusa, amely elejétől a végéig leköti a figyelmünket, a végén egy elégikus katarzissal (amelyhez nem mellesleg nagyban hozzájárul az Exit Music c. dal emelkedettsége is).




The White Stripes: Under Great White Northern Lights
Rendezte: Emmett Malloy

A White Stripes minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb dolog, amely a rockzenével történt az új évezred első évtizedében. Jack White nettó zseni és projekthalmozó, nagyszerű ráérzéssel műveli mindazt, amit tesz. Meg White pedig egészen egyszerűen az egyik legnagyszerűbb női dobos, evör. Azonban utóbbi pánikbetegsége miatt a zenekar egy ideje felfüggesztette működését. Mindenesetre, amíg Meg rendbe jön, itt van nekünk ez a fantasztikus turnéfilm egy fantasztikus koncertkörútról. Történt ugyanis, hogy 2007-ben – amikor is a legutóbbi WS album megjelent – a tagok úgy döntöttek, hogy olyan helyekre is elmennek, amelyek éppenséggel nem túl gyakori turnéállomások. A film ennek a sorozatnak a kanadai állomásait mutatja be a buszos impromptu koncerttől a „One Note Show-ig” mindenestül.

M AGNUM/ O PUS _KID_A_

Radiohead
Kid A
2000
Parlophone / Capitol
49 perc

Aki ismeri őket, az nyilván tudja, hogy a Radiohead zenéjét vagy szereti valaki, vagy nem. Nincs átmenet. A hallgató vagy elolvad Thom Yorke hangjától, vagy sikítva rohan a kurzorral a stop gomb irányába. Ez valamelyest megnehezíti a dolgukat, ugyanakkor művészekként elképesztő szabadsággal ruházza fel őket.

Előzmények
A kilencvenes évek elején lemezszerződéshez jutni Angliában nem volt nagy kunszt. Ez azonban olyan következményekkel járt, mint például a kiadó túlzott beavatkozása a kreatív folyamatokba és hasonlók. Ez alól a Radiohead sem képezett kivételt. Az első album (Pablo Honey) zsengéi még egyértelműen egy olyan együttest prezentáltak, amely annak ellenére, hogy jó irányból közelítette meg azt a hangzást, amelyet el szeretett volna érni, valahogy mégsem tudta olyan összhangba hozni a konstellációt, hogy az a kritikusoknak, a közönségnek és saját maguknak is elégséges legyen. A helyzetet tovább súlyosbította az akkor épp tetőfokán lévő grunge mozgalom, de száz szónak is egy a vége: nehezen indult be az a bizonyos szekér. A későbbiekben a kiadójuk persze erősködött, hogy írjanak még legalább fél tucat olyan dalt, mint a Creep, de ezt persze ők szép csendben letojták, helyette a saját útjukat kezdték járni és végső soron itt kezdődik az ő sikertörténetük. (Persze az kérdéses, hogy ma elképzelhető lenne-e ilyesmi. Valószínűleg nem.) Az együttes második számú albuma, a mai napig friss és energikus The Bends 1995-ben jött ki és finoman szólva ambivalens érzéseket váltott ki. Na, nem a kritikusokban, ők rendre leborultak a vadonatúj hangzóanyag előtt. A közönség azonban egy kicsit nehezen fogadta ezt a váltást, mondhatni kellett egy kis idő, hogy feldolgozzák a sokkot. Amíg ők emésztettek és nagyban istenítették a Britpop mozgalmat, addig Thom-ék persze nem álltak le. 1997-re elkészítették a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb albumát, a briliáns hangulatváltásokkal operáló és szinte minden ízében lehangoló OK Computer-t, amit szokás még az előbb említett zenei mozgalom berkein belül emlegetni, de már sokkal inkább annak temetése volt, mint ünneplése. Amíg a lemez rendre kúszott felfelé az eladási listákon, addig a tagokat szépen lassan felőrölte a nagyszabású, több mint százállomásos világkörüli turné, amelynek végeztével felmerült egy fundamentális kérdés: mit kezdhet egy olyan banda a magával, amely gyakorlatilag egy teljesen új „gitáriskolát” teremtett? Újabb paradigmaváltás következett.

A mű
Háromévnyi intenzív kreatív munka után 2000-ben egy nehéz szülés eredményeképpen világra jött a Kid A, amely alapjaiban változtatta meg azt a képet, amelyet a közönség és a kritikusok képzeltek el arról, hogy hogyan is fog kinézni az új évezred zenéje. A gitárokat egyértelműen háttérbe szorították, ha itt-ott fel is bukkan a hangszer, akkor is szanaszét van torzítva. A Kid A-t a billentyűk, a dobgépek és a laptop-ok uralják.

Valamikor az OK Computer turné közepe-vége felé kezdődött el az igazi készülődés a következő sorlemezre. Thom Yorke egyre több elektronikus zenét kezdett el hallgatni, érezhetően Jonny-nak is elege lett a gitárokból, ezért tulajdonképpen egy logikus lépés volt a Radiohead részéről az elektronika felé fordulni. De persze, mint minden fontosabb váltás, így ez sem ment egykönnyen. Az, hogy teljesen új talajra léptek magában hordozta az első lépések bizonytalanságát is, a helyzetet pedig Thom depressziója csak súlyosbította. Az újdonság varázsa és a nyomás, hogy valami jót és nem utolsó sorban maradandót alkossanak egy teljesen új kontextusban mindenképp áldásos hatással volt az alkotói folyamatokra, nem utolsó sorban pedig az a többé-kevésbé határozott elképzelés, amellyel nekiveselkedtek a munkának – ha úgy tetszik – sziklaszilárddá vált, nagyban hozzájárulva az album teljességéhez.

Rögtön a play gomb megnyomása után érezhető, hogy ez a Radiohead nem az a Radiohead, mint három éve. Az Everything in Its Right Place tulajdonképpen egy dobgép, elektromos zongora és effektpedál segítségével született meg és amellett, hogy javarészt előrevetíti mindazt, amit a következő negyven percben hallani fogunk, ízelítőt ad abból a minimalizmusból is, ami például a címadó tételt, a Treefingers-t, a Motion Picture Soundtrack-et és a Radiohead egyik legszebb dalát, a How to Disappear Completely-t uralja. Az előző két lemez harsányabb hangvétele csak itt-ott köszön vissza és akkor is egy alapvetően más köntösbe burkolva (Idioteque).

Miután meghallgattuk a lemezt érdemes hátralépni egyet és megcsodálni, hogy milyen elképesztő összhangban áll egymással az a rengeteg műfaj és stílus, amelyből inspirációt merítettek a tagok: ambient, IDM, jazz, huszadik századi klasszikus zene, techno, dubstep és a többi.

Az alapvetően más hangzáshoz egy teljesen új marketing stratégia dukált, amelyben újfent megnyilvánult a tagok, illetve az artwork-ért felelős Stanley Donwood kreativitása. Több rövidfilmet és TV spot-ot (blips) készítettek, amelyekhez az album dalait használták fel háttérzenének, promo kislemezeket küldözgettek világszerte a rádióállomásoknak és így tovább. Ennek persze meg is lett az eredménye, a Kid A a mai napig a Radiohead egyik legsikeresebb lemeze, több országban hetekig listavezető volt. Az egészben azonban az volt a legizgalmasabb, hogy egy hangyányit több kreativitással mennyivel izgalmasabbá tehető a reklámok világa.

Utóélet
A három év stúdiózás alatt persze nem csak ezt a tíz makulátlan dalt tudták összehozni. Ami azt illeti egy másik albumra is elegendő anyagot rögzítettek ez idő alatt. Ezeket a dalokat a 2001-es Amnesiac c. albumon adták ki és bár érezhetően nem resztligyűjteményről, hanem egy, az előzőhöz szorosan kapcsolódó albumról van szó, mégsem sikerült olyan jól, mint a nagytesó. Könnyebben befogadható és megérthető lemezről van szó, azonban mégsem olyan maradandó, mint az előző három album. Persze, az Amnesiac is hemzseg a jobbnál jobb felvételektől (Pyramid Song, I Might Be Wrong, Like Spinning Plates, etc.), mégis idejekorán egyértelművé vált, hogy ezt a vonalat problematikus lenne folytatni. Thom szavaival élve: „teljesen értelmetlen lett volna azzal folytatni, hogy mind az öten bámuljuk a laptopjaink kijelzőjét”. Erre a váltásra egy erőteljes, de tulajdonképpen felsült próbálkozás volt az erősen politikus Hail to the Thief. Bár rendre kiváló dalok építik fel azt a lemezt is, az alapvető probléma az, hogy abból a perspektívából próbálták megközelíteni ezt a „nagy visszatérést”, amelyből a Kid A-n és az Amnesiac-en dolgoztak. Ezért uralja azt a lemezt is egyértelműen az elektronika.

Az igazi – egyébként majdnem az együttes egzisztenciájába kerülő – változást a négyévnyi vérrel és verejtékkel létrehozott In Rainbows hozta. Nem elég, hogy visszatértek a pengetősök, de egy alapvetően más megközelítésből kezdtek el zenélni, amely sem a The Bends/OK Computer, sem a Kid A/Amnesiac/Hail to the Thief perspektívához nem hasonlítható. Ha úgy tetszik, ez volt a Radiohead kopernikuszi fordulata. Az In Rainbows az együttesnek ugyanaz, mint Kant-nak a Tiszta ész kritikája. De hogy a zenei vonatkozásoknál maradjunk és (újfent) idézzük Thom Yorke-ot: „Az In Rainbows a mi Hunky Dory-nk [David Bowie], a mi Transformer-ünk [Lou Reed]...”

A Radiohead varázsa mindig is abban rejlett, hogy a Pablo Honey-t leszámítva minden egyes albumot addig csiszoltak, építettek-szépítettek, amíg nem kattant be a helyére a katarzis eszeveszett rugója. Ugyanis nincs Radiohead album katarzis, meg egy jókora adag Thom Yorke-féle maximalizmus nélkül. Teljesen egyértelműen ebben, illetve abban az „apróságban” rejlik az együttes varázsa, hogy soha nem követnek trendeket, az őket ért hatásokból pedig minden esetben valami fundamentálisan újat hoznak létre.

A Kid A-t tavaly a Radiohead első kiadója, a fent említett Parlophone/Capitol újra kiadta, extra felvételekkel és egy DVD-vel megspékelve.

_Ú J RADIO/HEA_D DALOK_

Super Collider




The Present Tense




Open the Floodgates




Lotus Flower (Moon Upon a Stick)




Skirting on the Surface




Judge, Jury & Executioner




The Daily Mail




Give Up the Ghost




I Froze Up




Mouse Dog Bird




Let Me Take Control