A következő címkéjű bejegyzések mutatása: new order. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: new order. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. november 21., vasárnap

/A Z ÉVTI ZE_D L E G JOB B VIDE ÓI / 2 0 0 1

A I R _ HO W DO ES I T M A KE /YOU FEE_L?
A brilliáns 10,000 Hz Legend-hez három rövidfilmet készítettek promóciós jelleggel. Bár mindhárom egészen kiválóan prezentálja képekben az album tematikáját, a How Does It Make You Feel? videója az egyetlen, ami ehhez még hozzá is ad valamit. Azt viszont, hogy pontosan mit, nos azt már nehéz eldönteni. Elvégre mit is gondolhatnánk egy halfejű, tetovált férfikarú robotnőről, higanyban áztatott áramkörökről, illetve az érzelmek digitalizálásáról?



B JÖR_K /C OCOO/N
Elsőre csak Björk mellbimbóiból kiáramló piros izét láthatunk. Másodjára is. Ő viszont nem az a fajta művész, akit elsőre megérthetünk, felfoghatunk. Akinek a művészetével kapcsolatban jobb esetben már a második nekifutás környékén lehet valamilyen benyomásunk. Nem hogy még az első körül, vagy még az előtt. Ugyan már! Csak a tisztánlátás végett az Madonna és kurválkodásnak, szalonképesebben tömegcikknek hívják. (Persze, abból is lehet művészetet csinálni. Lásd: ismét csak Madonna.) De visszatérve Björk-höz. Aki megfejti a Cocoon videóját, az örülhet. Aki meg nem... nos, annak be kell érnie a pucér énekesnővel és/vagy a dallal. (Perverzek előnyben, művészetre nem túl fogékony perverzek hátrányban.)



_DE_PECHE /MO DE D RE AM ON_
A 2001-es Exciter nem éppen a kánonszerűen elfogadott DM csúcsmű. Mégis van benne valami. Valami, ami egyrészt jellegzetesen "depesmódos" albummá teszi azt, másrészt pedig egy teljesen új irányt jelöl ki az együttes számára. Az Exciter izgalmassága pontosan ebben rejlik, illetve az olyan pillanatokban, mint az albumnyitó Dream On. Ha ehhez még hozzávesszük ezt a szürreális road movie-szerű klipet kisebb katarzis veszélye áll fenn. Ne kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét. (És igen, tudom, hogy ez mennyire borzalmasan hangzik.)



/NE W O R DER _C RY STA L
A Crystal klipje egy kicsit olyan, mint az előbb említett Depeche Mode album. Bár abból a szempontból szerencsésebbek vagyunk, hogy itt szinte egyértelmű, hogy mitől olyan "jellegzetes".



R A DIO HE A_D K/NIVE S OU T
A Radiohead egyik legjobb videóját az egyik legjobb klipdirektor (Michel Gondry) rendezte, aki akkoriban - mit ad Isten - épp pályája (egyik) csúcspontján volt. Bár - csendben megjegyezném - annyira azért nem "extra" ez a rövidfilm, mint mondjuk a lentebb említésre kerülő White Stripes videó, de az mindenesetre egy kicsit megnyugtató, hogy bizonyos szempontból előre vetíti a rendező úr fantasztikus moziját (Egy makulátlan elme örök ragyogása).



RÖ Y K S OPP _ EP/LE
Az Eple-hez készült kisfilm csak a zenével működik igazán jól. Nélküle olyan, mint egy gagyi diavetítő effekt, amely átvezeti egy ötven évvel ezelőtti idilli családi nyaralás digitalizált fényképes emlékeit. A zenével viszont olyan, mint egy színes-szagos szovjet fílgud propaganda mozi paródiája. Egyszerűen zseniális.



SPIRITUALIZED_ S T O P YOUR /CRY/IN G
Igazából semmi érdekes nem történik ebben a klipben, azon kívül, hogy nagyjából-egészében egy Who koncert óta nem törtek szét ennyi hangszert egyszerre. Ez nyilván az érzelmi felfokozottságot hivatott kihangsúlyozni, amely nyilván a dal közepe-felé következik be és nyilvánvalóan gyönyörűen van fényképezve. Makulátlan. Mint egy orvosi rendelő.



_T R AVI S / SI N_G
A Travis szeret vicces klipeket készíteni. Ez pedig talán mind közül a legviccesebb.



THE / WHITE _STRIPE _ S / FELL I N L O VE WITH A GI R/L
Michel Gondry-nak itt már rendesebben forogtak a kreativitásért felelős agytekervényei. Elképzelhető, hogy azért, mert egy WS dalt még könnyebb megfejteni, mint egy Radiohead dalt. Ez nem Gondry hibája, hanem senkié.





2009. december 15., kedd

200_1

5. Radiohead - Amnesiac
Mivel Thom Yorke-éknak eszük ágában sem volt 2000-ben dupla albumot kiadni - holott elegendő anyaguk volt hozzá - inkább úgy döntöttek, hogy a Kid A után egy évvel megjelentetnek egy újabb stúdiólemezt. Az Amnesiac érezhetően több, mint resztligyűjtemény, de valahogy az előző csúcsművek fényében egy kicsit elhalványul. Persze egy-két együttes még így is a fél karját odaadná egy ilyen albumért.



4. Air - 10,000 Hz Legend
Aki azt hitte, hogy 2001-ben Jean-Benoît Dunckel és Nicolas Godin folytatják a "lounge prog" diadalmenetet azok igencsak nagyot tévedtek. A 10,000 Hz Legend minden csak nem kávéházi háttérzene. Érezhető kidolgozatlansága ellenére is igencsak markáns mű és az Air-hez képest kifejezetten sötét tónusú. Szerencsére ezután egy újabb váltás következett a szintén zseniális Talkie Walkie lemezzel, de a 10,000 Hz bizonyos szempontból felülmúlhatatlan mestermunkája a duónak, amely nem csak iskolapéldája a francia dekadenciának, hanem egyben hitvallás is.



3. New Order - Get Ready
Az utolsó érdemleges New Order lemez, amelynek munkálatai alatt a tagok szerencsére a sufniban hagyták az egymás iránt érzett ellenszenvüket és indulataikat. Ha ez csak ideig óráig tartott is, az eredmény mindenképpen egy emlékezetes, slágeres csúcsmű. És egy érdekesség, amit szerintem már elég sokan tudnak: a Crystal c. dal videójában látható fiktív The Killers nevű együttesről nevezték el magukat Brandon Flowers-ék is. Mi ez ha nem ars poetica?



2. Muse - Origin of Symmetry
A Muse második lemezére szépen összeszedte magát. Ezt elsősorban úgy kell érteni, hogy elképesztő érzékkel sikerült eltalálniuk a slágerek és a bonyolult érzelmi skálán mozgó dalok arányát. Tökéletes összhangban van Matt Bellamy gitár- és zongorajátéka, a szövegek ironikusak és kifejezőek. De mindenek előtt: az egész lemez úgy ahogy van maradandó és nem utolsó sorban fontos mérföldkő az együttes történetében.



1. The Strokes - Is This It
A Strokes első albumával egy az egyben bebizonyította, hogy hülye az, aki úgy vélte, hogy a kétezres évek első jó néhány éve majd ilyen lounge alapú soft techno szarokról fog szólni, egybefolyó dallamokkal és mindenféle érzelmet nélkülözve. Az Is This It már az első pillanatban odavág minket a földhöz, aztán a falhoz, és így tovább. Bár a dalok többsége egy rugóra jár, ezt a bizonyos fémszerkezetet sikerült úgy beállítaniuk, hogy az minden további nélkül tökéletesen működjön az alatt a harmincakárhány perc alatt, amíg az album tart. A legjobb pedig, hogy nem csak addig funkcionál, hanem - várhatóan - az idők végezetéig. Julian Casablancas-ék zsenialitásának eme lecsapódása időtlen klasszikus, és nem utolsó sorban kötelező darab.



Persze 2001-ben nem csak ez az öt album volt nagyon jó, ott van például Bob Dylan, aki a '90-es évek okozta sajgó fejfájásból (vagy mély álomból?) hirtelen feleszmélve gyorsan kidobta a fenomenális "Love and Theft" albumot, hogy Damon Albarn (első) side-projectjéről (Gorillaz) már ne is beszéljek. Hideg északi szelek is fújtak játékos elektronikus zenét, a Röyksopp megmutatta azt a sokszínűséget, ami ebben a műfajban rejlik (Melody A.M.). Rajtuk kívül a System of a Down is emlékezeteset villantott überzseniális, össze-vissza dícsért második lemezével (Toxicity). És persze volt egy White Stripes album is (White Blood Cells), ami ugye. Csak annyit mondok: Hotel Yorba.

2009. október 29., csütörtök

TOP_100 / Pt. _3

A Top 100-as lista harmadik felében két Muse és két Björk dal is szerepel.
A folytatásban a visszaszámlálás nyolcvantól hetvenegyig megy.

80. Muse - Citizen Erased
A Citizen Erased a Muse diszkográfiájában az eddigi leghosszabb dal a maga hét és fél perces hosszúságával. A Showbiz album után finoman szólva marhára összekapták magukat Bellamy-ék és bár ekkor még szó se volt giccsről, annál inkább hardos vadulásokról, az album tökéletesen egyensúlyozott a világkörüli érzelmi pályára állított sci-fi himnuszok és a slágeres neo-prog csodák között. A CE a Muse eddigi legnagyobb kockázatvállalása (nagyobb, mint a Supermassive Black Hole, vagy az új albumról az Exogenesis szimfónia). Hét és fél percbe belesűríteni ennyi mindent a megcsömörülés kockázata nélkül igencsak komoly odafigyelést igényelhetett. Ha ez nem sikerült volna, akkor most nem is szerepelne itt ez a zeneszám, ezen a listán.




79. The Knife - Marble House
A már korábban emlegetett második Knife albummal találtak rá a Dreijer tesók az igazi hangjukra (lásd még: Fever Ray), és gyakorlatilag előrevetítették a 2008-as Portishead albumot. Csak annyi különbséggel, hogy ők nem a világfájdalmat és elhatalmasodó depressziót, hanem a szomorúságot és azon belül is a szomorú realitást nemesítették esztétikai élménnyé.




78. Starsailor - Tie Up My Hands
Nehéz lenne a Starsailor zenéjében nem kimutatni a Radiohead hatását. Ezzel egyetemben azt is könnyű kimutatni, hogy mit adott hozzá a Starsailor ehhez a hatáshoz. Legelőször is James Walsh fájdalmas énekét, ami talán ebben a dalban a legmarkánsabb. Másodszor pedig egyfajta különös intimitást is sikerült beleszőniük ebbe a hangzásba. Nem olyan jellegűt, mint azt a Coldplay tette az első albumán, vagy amit éppenséggel a Travis tökéletesített éveken át. Amiről én beszélek bizonyos szintű erotikus kicsengéssel is bír (lásd: dalcím).




77. Björk - All Is Full of Love
A Greatest Hits albumra kissé átdolgozott, eredetileg a Homogenic albumon szereplő All Is Full of Love minden idők egyik leggyönyörűbb szerelmes dala, ami ugyanakkor nem is tipikus szerelmes dal. Erre játszik rá Chris Cunningham zseniális videójában a leszbikus robotokkal. A trip-hoposra belassított, már kevésbé ambient techno-s beütésű dalt Björk-nek sikerült úgy átértelmeznie, hogy, megmaradtak az eredeti építőkockák, mégis valami teljesen újat sikerült kreálnia belőle.




76. Moloko - The Time Is Now
Róisín Murphy és egykori hites ura, Mark Brydon több elképesztő, agyeldobós, megdöbbentő slágert is letett az asztalra tízéves pályafutásuk során, mégis talán a The Time Is Now a legemlékezetesebb mind közül. Nem mellesleg ők voltak a manapság igencsak divatos egy fiú-egy lány felállásnak a prototípusa(Goldfrapp, The Ting Tings, stb.).




75. Muse - Apocalypse Please
Igen, egy újabb Muse dal! Az Absolution nyitótétele, az Apocalypse Please talán Matt Bellamy eddigi legfeszültebb szerzeménye és a hangsúly itt a tétel szón van. Ugyanis az AP klasszikus zenei nivóval bír. Nem mellesleg a dal előrevetíti az egész albumra jellemző kettőséget: a komolyzene által közvetített frusztrált nyugodtságot, valamint a rockosabb darabok eufórikus hisztériáját.

És tulajdonképpen az Apocalypse Please miatt szeretem az idei Muse albumot is. Nagyon sokan panaszkodnak, hogy Matt valóban zseniális gitárjátéka a háttérbe szorult. Szerintem ez nem feltétlenül baj, főleg abból a szempontból nem, hogy a The Resistance zeneileg nem olyan skizofrén, mint az Absolution. És persze Matt zongorajátéka is kifejezetten zseniális!




74. The Chemical Brothers - Star Guitar
A Starman c. David Bowie dal sample-t tartalmazó Star Guitar az egyik leggrandiózusabb Chemical Brothers felvétel. Hosszúságában mindenképp idézi a monumentális albumzáró tételeket (The Private Psychedelic Reel-t, vagy a csak ezután érkező Surface to Air-t), hangulatban azonban semmi sem sejtet egy idejekorai lezárást. A dal hipnotikusságát pedig Michel Gondry-nak egy újabb zseniális klipben sikerült visszaadnia.




73. New Order - Crystal
Az utolsó épkézláb NO album kezdőtétele, amely egyben az album legjobb dala is. Olyan, mint egy jobban sikerült szentimentális amerikai film, amiben tökéletes az összhang giccs és mondjuk pszichedélia között. Érdekesség, hogy a Crystal klipjében látható fiktív együttesről nevezte el magát a Killers.




72. System of a Down - Chop Suey!
Sokan vitatkoznak a Mezmerize / Hypnotize albumokról, mondván, hogy az együttes megalkuvásra adta a fejét és elhajóztak slágeresebb vizekre is. Tény, hogy mindkét lemez kifejezetten slágeres. De a kérdés csak az, hogy akkor a legalább annyira slágeres Toxicity-t miért nem vetik meg a kedves rajongók? A Chop Suey! talán a legismertebb dal utóbb említett lemezről, és egyáltalán nem véletlenül: a System of a Down minden esszenciája benne van. (A legjobb persze az, hogy ennek ellenére az album a CS! után is tartogat még meglepetéseket.)




71. Björk - Declare Independence
És egy újabb Björk dal. Az izlandi énekesnő legutóbbi, 2007-es lemeze finoman szólva is kifogásolható volt. És hangsúlyoznám, hogy nem csak azért, mert Timbaland volt a producere (számomra persze leginkább ezért), de egyszerűen a dalok többsége nem volt ihletett. És egy olyan énekesnőnél, mint Björk igenis fontos, hogy legyen története minden egyes dalnak, hogy azok valamilyen szinten saját életet tudjanak élni és (többek között) ezáltal elnyerjék sajátos varázsukat. Tehát lényegében azt, amiért Björk Guðmundsdóttir az egyik legnagyobb énekesnő evör, és amiért mi annyira szeretjük.
A Volta legalább akkora csalódás volt, mint egy évvel később Madonna Hard Candy c. minősíthetetlen szarja.
Ők tipikusan azok az énekesnők, akiktől mindig egy kicsit többet várunk. Többet, mint mondjuk Nelly Furtado-tól (neki talán éppen ezért működött olyan jól a dolog a Loose-on).
Mindenesetre a Declare Independence nem csak az album, hanem az évtized egyik legjobb dala, megmentve ezzel valamelyest Björk renoméját. Legalábbis ami engem illet.




To be continued...