Björk
Biophilia
One Little Indian/Polydor
10 dal, 50 perc
7.0
Egy lapon említeni Björk nevét, egészen pontosan zenéjét, illetve a grandiózusságot lehet, egy kicsit szokatlan, viszont ha belegondolunk, ez a fogalom – ha nem is volt teljesen egyértelmű – mindig ott lebegett a szemünk előtt, amikor épp őt hallgattuk. A maga intim, introvertált formájában, de ott volt. Most viszont mindenki kedvenc izlandi művésze (és az ország elsőszámú export terméke) maga rántotta le a leplet erről a sejtelmességről, amikor elkezdte körvonalazni a nagyvilág számára legújabb zenei vállalkozását, a vitathatatlanul nagyszabású Biophilia projektet. Felsorolni is sok a médiumok számát (album, iPhone/iPad/iPod alkalmazások minden egyes dalhoz, multimédia show stb.), amelyeken keresztül el akarja juttatni hozzánk a hírt, mely szerint az anyatermészet és a technológia kéz a kézben járnak. Végső soron sikerül is neki, a részletek azonban hagynak némi kívánnivalót maguk után.
A Biophilia egy kétségkívül gyönyörű album. Fantasztikusan hangszerelt, telis-tele élettel és energiával, szinte tapintható invenciózussággal. Amíg azonban a természet mindig a lehető legjobb alapanyagokkal dolgozik, addig Björk dalai alapvetően közepesek, s ez összegzi is az összes kivetnivalót Björk nyolcadik albumával kapcsolatban. Ugyanakkor tényleg páratlanul szépen reflektálja az artwork-től kezdve a kosztümökön és parókákon át az utolsó gameleste hangig azt, amiről ez az egész projekt szól, mindazonáltal a dalok érezhetően alárendelt pozícióban vannak. Szinte csak kellékek, s egy nagyszabású terv háttérzenéjeként szolgálnak. Aki – stílszerűen – valódi égszakadást és földindulást várt ettől a hangzóanyagtól, az nyilvánvalóan csalódni fog benne. Ez azonban nem zárja ki a rejtett szépségek felfedezésének lehetőségét, amelyekből bőven akad. Csak amíg a Debut, a Post és kiváltképp a Homogenic az eleve erős dalok mellett – magához Izlandhoz hasonlóan – temérdek eldugott bájt tartalmaztak, addig a Volta-hoz hasonlóan Biophilia-t a külsőségek teszik kerek egésszé, s ez az a pont, ahol visszafelé sül el Björk fegyvere.
Ajánlott dalok: Crystalline, Cosmogony, Virus, Sacrifice, Mutual Core
Biophilia
One Little Indian/Polydor
10 dal, 50 perc
7.0
Egy lapon említeni Björk nevét, egészen pontosan zenéjét, illetve a grandiózusságot lehet, egy kicsit szokatlan, viszont ha belegondolunk, ez a fogalom – ha nem is volt teljesen egyértelmű – mindig ott lebegett a szemünk előtt, amikor épp őt hallgattuk. A maga intim, introvertált formájában, de ott volt. Most viszont mindenki kedvenc izlandi művésze (és az ország elsőszámú export terméke) maga rántotta le a leplet erről a sejtelmességről, amikor elkezdte körvonalazni a nagyvilág számára legújabb zenei vállalkozását, a vitathatatlanul nagyszabású Biophilia projektet. Felsorolni is sok a médiumok számát (album, iPhone/iPad/iPod alkalmazások minden egyes dalhoz, multimédia show stb.), amelyeken keresztül el akarja juttatni hozzánk a hírt, mely szerint az anyatermészet és a technológia kéz a kézben járnak. Végső soron sikerül is neki, a részletek azonban hagynak némi kívánnivalót maguk után.
A Biophilia egy kétségkívül gyönyörű album. Fantasztikusan hangszerelt, telis-tele élettel és energiával, szinte tapintható invenciózussággal. Amíg azonban a természet mindig a lehető legjobb alapanyagokkal dolgozik, addig Björk dalai alapvetően közepesek, s ez összegzi is az összes kivetnivalót Björk nyolcadik albumával kapcsolatban. Ugyanakkor tényleg páratlanul szépen reflektálja az artwork-től kezdve a kosztümökön és parókákon át az utolsó gameleste hangig azt, amiről ez az egész projekt szól, mindazonáltal a dalok érezhetően alárendelt pozícióban vannak. Szinte csak kellékek, s egy nagyszabású terv háttérzenéjeként szolgálnak. Aki – stílszerűen – valódi égszakadást és földindulást várt ettől a hangzóanyagtól, az nyilvánvalóan csalódni fog benne. Ez azonban nem zárja ki a rejtett szépségek felfedezésének lehetőségét, amelyekből bőven akad. Csak amíg a Debut, a Post és kiváltképp a Homogenic az eleve erős dalok mellett – magához Izlandhoz hasonlóan – temérdek eldugott bájt tartalmaztak, addig a Volta-hoz hasonlóan Biophilia-t a külsőségek teszik kerek egésszé, s ez az a pont, ahol visszafelé sül el Björk fegyvere.
Ajánlott dalok: Crystalline, Cosmogony, Virus, Sacrifice, Mutual Core
Florence + The Machine
Ceremonials
Island
12 dal, 56 perc
6.5
Nem túlzás azt állítani, hogy az indie zenére akár csak egy kicsit is fogékony része a világ zenefogyasztói társadalmának gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva várta a második Florence + The Machine albumot. Én is köztük voltam, s engem leginkább az csigázott fel, hogy a produceri munkát ezúttal nem csupán részben, hanem teljes egészében Paul Epworth vállalta el. Az ő szerepe azért volt kiemelten fontos a Ceremonials összerakásában, mert a három évvel ezelőtti Lungs c. első Florence lemez legjobb tételeit (Rabbit Heart, Howl, Cosmic Love, Blinding), azokat a dalokat, amelyek azt az érdekes gerincet adták annak az egész hangzóanyagnak, nos, azt javarészt neki köszönhetjük. Annak ellenére, hogy ezúttal az előző anyagnál egy sokkal összefogottabb, kohézívebb, sokkal inkább egy irányba tartó lemezről van szó, a Ceremonials nem úgy áll össze, ahogy azt jogosan elvártuk.
A Lungs-zal kapcsolatban az idegesített a legjobban, hogy egy alapvetően nagyszerű lemezről volt szó, a Kiss with a Fist és a Between Two Lungs azonban csúnyán bemocskolta a képet. Előbbi egyszerűen totálisan elütött a hangzástól, utóbbi pedig szimplán langymeleg és jellegtelen volt. Na, most ilyen nincs szerencsére. Helyette azonban akad jó pár gyenge lábakon álló pillanat. Az Only If for a Night nem éppen a legjobb kezdés, a Dog Days Are Over-rel még véletlenül sem említhető egy lapon, de mivel érezhetően valami nagyobb dolognak van alárendelve, ezért még éppen szemet hunyunk felette, mondván, hogy majd idővel megkedveljük. Ellenben a nettó unalmas Never Let Me Go-val, a pengeélen táncoló Breaking Down-nal, az alapvetően jó, de túlságosan elnyújtott Seven Devils-zel, az erőlködő Heartlines-zal és az ignoranciába fulladó utolsó két tétellel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Ennél is nagyobb aggodalomra ad okot, hogy a Ceremonials legjobb pillanatairól (lásd: ajánlott dalok) sem mondható el, hogy annyira erősek lennének, hogy felhúzzák valamennyire a végeredményt.
A goth-os beütés, a drámai előadásmód és még sok más faktor megmaradt, amelyek egyedi konstellációjának köszönhetően megszerettük két éve ezt az együttest, plusz a jelentős soul áthallások kellemes kis vérfrissítést hajtottak végre. Viszont az a letaglózó, semmihez sem hasonlítható élmény, amit az előző lemez jó néhány tétele (Howl, Drumming Song, Hurricane Drunk stb.) gyakorolt az egyszeri hallgatóra ezúttal elmarad. Ha úgy tetszik, kiveszett valami a hangzásból, ami a Florence + The Machine érzés kvintesszenciáját adta.
Ajánlott dalok: Shake It Out; What the Water Gave Me; Lover to Lover; No Light, No Light; Spectrum
Ceremonials
Island
12 dal, 56 perc
6.5
Nem túlzás azt állítani, hogy az indie zenére akár csak egy kicsit is fogékony része a világ zenefogyasztói társadalmának gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva várta a második Florence + The Machine albumot. Én is köztük voltam, s engem leginkább az csigázott fel, hogy a produceri munkát ezúttal nem csupán részben, hanem teljes egészében Paul Epworth vállalta el. Az ő szerepe azért volt kiemelten fontos a Ceremonials összerakásában, mert a három évvel ezelőtti Lungs c. első Florence lemez legjobb tételeit (Rabbit Heart, Howl, Cosmic Love, Blinding), azokat a dalokat, amelyek azt az érdekes gerincet adták annak az egész hangzóanyagnak, nos, azt javarészt neki köszönhetjük. Annak ellenére, hogy ezúttal az előző anyagnál egy sokkal összefogottabb, kohézívebb, sokkal inkább egy irányba tartó lemezről van szó, a Ceremonials nem úgy áll össze, ahogy azt jogosan elvártuk.
A Lungs-zal kapcsolatban az idegesített a legjobban, hogy egy alapvetően nagyszerű lemezről volt szó, a Kiss with a Fist és a Between Two Lungs azonban csúnyán bemocskolta a képet. Előbbi egyszerűen totálisan elütött a hangzástól, utóbbi pedig szimplán langymeleg és jellegtelen volt. Na, most ilyen nincs szerencsére. Helyette azonban akad jó pár gyenge lábakon álló pillanat. Az Only If for a Night nem éppen a legjobb kezdés, a Dog Days Are Over-rel még véletlenül sem említhető egy lapon, de mivel érezhetően valami nagyobb dolognak van alárendelve, ezért még éppen szemet hunyunk felette, mondván, hogy majd idővel megkedveljük. Ellenben a nettó unalmas Never Let Me Go-val, a pengeélen táncoló Breaking Down-nal, az alapvetően jó, de túlságosan elnyújtott Seven Devils-zel, az erőlködő Heartlines-zal és az ignoranciába fulladó utolsó két tétellel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Ennél is nagyobb aggodalomra ad okot, hogy a Ceremonials legjobb pillanatairól (lásd: ajánlott dalok) sem mondható el, hogy annyira erősek lennének, hogy felhúzzák valamennyire a végeredményt.
A goth-os beütés, a drámai előadásmód és még sok más faktor megmaradt, amelyek egyedi konstellációjának köszönhetően megszerettük két éve ezt az együttest, plusz a jelentős soul áthallások kellemes kis vérfrissítést hajtottak végre. Viszont az a letaglózó, semmihez sem hasonlítható élmény, amit az előző lemez jó néhány tétele (Howl, Drumming Song, Hurricane Drunk stb.) gyakorolt az egyszeri hallgatóra ezúttal elmarad. Ha úgy tetszik, kiveszett valami a hangzásból, ami a Florence + The Machine érzés kvintesszenciáját adta.
Ajánlott dalok: Shake It Out; What the Water Gave Me; Lover to Lover; No Light, No Light; Spectrum
