A Blur a Record Store Day alkalmából új kislemezt jelentet meg, hét év után. És tíz évvel azután, hogy olyan dalt jelentessenek meg kislemezen, amelyen Graham Coxon is közreműködik.
Jónsi elvonatkoztat. Ismét. A tavalyi Riceboy Sleeps albumot követően most a barátját hátrahagyva egyedül invitál egy olyan kalandra minket, amely legalább annyira nem mentes az akciótól, mint az érzelmektől. Ha jobban belegondolok, olyan mint egy Christopher Nolan-féle eszes akciófilm.
Az MGMT-nek sikerült egy csomó rajongót elidegeníteni. A baj csak az, hogy az újak száma nem nagyobb. Több slágert, több kiadói kontrollt.
A Mars Volta multiinstrumentalistája, producere, de leginkább gitárzsenije (Omar A Rodríguez-López) megjelenteti első közös kiadványát régi nagy spanjával, az egykori Red Hot Chili Peppers gitáros John Frusciante-val. Frusci neve is rajta van a borítón. Igen. Végre. Az anyag ingyen is beszerezhető, de aki hajlandó fizetni érte az jótékony célt támogathat.
2008-ban még az is leborult az MGMT bemutatkozó lemeze, az Oracular Spectacular előtt, aki valójában véka alá rejtette rajongását. Bár én speciel nem vallottam magam annak (mármint rajongónak) – és még most se mondanám, hogy az vagyok –, a Time to Pretend és a Kids mindenképpen meggyőző popteljesítményként elkönyvelhető dalok. Más kérdés persze, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser teljesen máshogy képzelte el pályafutását. Jelen lemez ismeretében azonban meg merem kockáztatni, hogy azok, akik korábban bőszen másolgatták az iPod-jukra a fentebb említett kislemez dalokat, de tulajdonképpen az OS első öt számánál tovább soha sem merészkedtek most kifejezetten kétségbeesett arcot vághatnak – így beteljesítve a duó akaratát.
Nem hinném, hogy az első albumot beetetésnek szánták volna, viszont kétségkívül erős és ideális indítás volt. Ha az MGMT szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, akkor „csupán” arról van szó, hogy jócskán félreértelmezték a művészetüket. Van ilyen, előfordult már ezerszer. A Congratulations viszont ahelyett, hogy megalkudna, tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot saját tengelye körül, mindennemű slágerességet leráz magáról és végre úgy mutatja be az MGMT-t, ahogy az valójában kinéz: egy vérbeli neo-pszichedelikus együttesnek. Ily módon kevésbé félreértelmezhető az üzenet, amelyet zenéjükkel tolmácsolni szeretnének, ugyanakkor – egy másik szinten – sokkal bonyolultabb lett az egész hangzás. Szerencsés, hogy sokkal direktebb a hangvétel, ez viszont ugyanakkor zavarba ejtő kuszaságot (azaz: (szinte) teljes értelmezhetetlenséget és nehéz követhetőséget) eredményez, amely a pszichedéliára annyira jellemző. Másrészt viszont ez – számomra legalábbis – egy sokkal szerethetőbb MGMT. Egy olyan MGMT, amely végre teljes pompájában tündökölhet és végre olyan zenét szállíthat a hallgatósága számára, amire büszkék lehetnek.
Ez az új MGMT azonban egy kicsit aggasztott eleinte, hiszen az előzetesen bemutatott Flash Delirium egy kifejezetten tömény dal, amit bizony emészteni kell. Szerencsére nem mind a kilenc szerzemény ilyen, a címadó dal például kifejezetten egyszerű és közérthető. Szintén VanWyngarden és Goldwasser számlájára írható, hogy valahogy sikerült jobban eltalálniuk a balanszokat, illetve ügyesebben manővereznek a hangulati csomópontokkal, amelynek eredményeképpen nehezebben lankad a figyelmünk, de sajnos a dalok többsége még mindig nem elég erős ahhoz, hogy majd’ negyvennégy percen át lebilincseljenek minket. Ezt a helyzetet a slágerek teljes hiánya bizonyos szempontból ronthatja, hiszen egy-egy ismerős vagy könnyebben befogadható dallam remek kapaszkodóul szolgálhatna, így viszont – bizonytalan úszókként, ismeretlen vizeken – egy kicsit bajban lehetünk. De ha az Arctic Monkeys tavalyi lemezét veszem alapul, akkor többszöri nekifutás után egészen meg lehet kedvelni az obskúrusabb területeket is. A Congratulations egyik további vitathatatlan érdeme az, hogy amellett, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser szinte folyamatos öniróniát gyakorolnak, valahogy sikerül azokra a popszemélyiségekre is kivetíteni ellenérzéseiket, akiknek már bizony kijárna a feddés (lásd: a hetedik és nyolcadik dalok címét).
Összegezve tehát ez az új MGMT közvetlenebb, ezzel egyetemben bonyolultabb is. Azoknál egyértelműen kicsapja majd a biztosítékot, akik a Time to Pretend-el és a Kids-el ismerték meg a New York-i együttest, viszont számukra is mindenképp ajánlatos egyszer-kétszer nekifutni az új hangzóanyagnak, már csak azért is, mert talán ily módon sikerül egy kicsit elmélyedniük a nem mainstream zenék kiváló világában is.
Ajánlott dalok: It's Working, Song for Dan Treacy, Brian Eno, Congratulations
A mai menü tartalmaz jó sok indie slágert, elektronikus megszólalásokat, infantilis zenére ültetett súlyos szavakat és elborult dubstep-et. Az évtized legjobb dalainak hetedik fejezete következik.
40. Kasabian – Fire Az idei Kasabian albumtól a megváltást vártam, vagy sokkal inkább a csodát, helyette viszont valami csodakezdeményt kaptam. Sajnos - annak ellenére, hogy a West Ryder Pauper Lunatic Asylum kifejezetten kellemes hallgatni való - harmadik lemezükre sem sikerült megtalálniuk a saját hangzásukat, bár hozzátenném: jó úton haladnak afelé. Reméljük a következő lemezzel (amelyet már javában írnak) ez már sikerülni fog. Mindenesetre az idei album (is) tömve volt jobbnál jobb indie slágerekkel, amelyek közül egyértelműen a Fire emelkedik ki a maga félhanglemenetével, tempósságával, szexisségével és nem utolsó sorban zseniális videoklipjével.
39. Franz Ferdinand – No You Girls Talán az előbb említett Fire-nál is nagyobbat szólt az idei Franz Ferdinand albumról kimásolt második kislemez, a No You Girls. Ez a dal, akárcsak a Tonight (legalább) nyolcvan százaléka egy az egyben felidézi a debütáló album slágereit. Ami kifejezetten szerencsés, mert bár a második albumon is akadt jócskán emlékezetes dal, de valahogy mégsem voltak olyan ütősek. Mindenesetre a harmadik lemezükkel biztos befutó skótok visszataláltak önmagukhoz és szerencsére úgy váltottak stílust, hogy az esszenciális FF stílusjegyeket maradéktalanul megőrizték. Ha ilyen lemezeket fognak leszállítani a jövőben is, akkor én személy szerint hajlandó leszek három és fél éveket várni.
38. Death Cab for Cutie – I Will Possess Your Heart A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését talán a Death Cab for Cutie okozta. A Narrow Stairs-zel ugyanis gyakorlatilag azt vitték véghez, amit idén az előbb említett Franz Ferdinand, bár az amerikaiak talán egy csipetnyivel kevesebbet tartottak meg a régi énjükből. Mindenesetre (és szerencsére) csak azokat a feleslegeket dobták ki az ablakon, amik csak tompítják fényüket, így három évvel a Plans után Ben Gibbard-ék végre egy végletekig kiforrott, mindenféle pózoktól mentes hangzást voltak képesek prezentálni. Bár kevesebb az emlékezetes dal a tavalyi albumon, de azok bőven kitesznek a hiányért. Egy ilyen dal az I Will Possess Your Heart is, amely a maga nyolc és fél perces mantrájával az experimentálisabb dolgokra kicsit is fogékonyabb hallgatóságot azonnal transzba ejti. Ami mégis a legjobb ebben a dalban, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy majd' kilenc perces!
37. Phoenix - 1901 Ami tavaly a Death Cab... volt, az idén egyértelműen a Phoenix. Bár az előző lemezeik (United, Alphabetical, It's Never Been Like That) is kifejezetten élvezetesek, maradandót és zseniálisat idén tettek le az asztalra. A Wolfgang Amadeus Phoenix-en minden egyes hang a helyén van, kellően slágeres és kísérletező, kellően divatos, hogy sikeres legyen és kellőképpen hozzáférhető az album mondandója. Tehát nagyon rendben van ez a lemez. Igazából a problémám csak az volt, hogy nem tudtam melyik dalt emelhetném ki és szerepeltethetném ezen a listán, ugyanis minden egyes momentum kiegyensúlyozott és maradandó. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy az első kislemezdalt választom; de álljon a 37. helyen az a Phoenix dal az idei albumról, amelyiket csak szeretnétek.
36. The Chemical Brothers – Galvanize (featuring Q-Tip) 2005 egyik legnagyobb slágerét a Chemical Brothers tette le az asztalra. A kifejezetten élvezetes, majd' zseniális Push the Button azóta is elő-előkerül nálam. Persze nem csak a Galvanize miatt, hanem az olyan elképesztően eksztatikus szerzemények miatt, mint mondjuk a Surface to Air vagy a Hold Tight London. Azóta kijött egy másik lemezük is, a 2007-es We Are the Night, viszont ez már annyira nem szólt jól. Mindenesetre a következő lemezig - amely remélhetőleg a PtB-hoz hasonlóan a korai szenzációs darabokat idézi majd - itt ez az időtlen megasláger.
35. Justice vs. Simian – We Are Your Friends Ami 2005-ben a Galvanize volt, az egy évvel később a We Are Your Friends. Ez a dal annak ellenére működik, hogy minden ellene szól. Kissé banális dalszöveg, kissé idétlen szinti futamok, semmitmondó bassline, és így tovább. Viszont, ha ezt a sok "idétlen" komponenst összegyúrja egy kellőképpen zseniális szerzőpáros egy nagy keverékké, akkor az eredmény ez lesz, bár ez nem szükségszerű. Mindenesetre a We Are Your Friends iskolapéldája annak, hogy a szar is lehet inspiratív.
34. Radiohead – 15 Step Tisztázzuk: a 15 Step a Radiohead egyik kiemelkedő és egyben egyik legemlékezetesebb dala. A maga széttördelt ütemjeivel, minimális gitárbontogatásával és az Airbag-re hajazó basszusfutamával kiváló albumnyitó szerzemény, ami akarva akaratlanul egy utolsó percéig zseniális albumot ígér.
33. Placebo – The Bitter End Hogy ismét egy idétlen szójátékkal éljek, szerencsére a The Bitter End a Placebo számára nem a keserű vég. Azóta is jócskán tettek le slágert az asztalra, illetve az előtt is. De nagyon sokan vannak úgy, hogy egy bizonyos szituációban, amelyben feltették a kérdést, hogy az Every You Every Me mellett az adott illető szerint mi a másik legnagyobb Placebo sláger, akkor igen valószínű, hogy ezt a dalt fogja említeni. A Bitter End-ben egyébként minden benne van, amitől Brian Molko-ék zenéje olyan jól működik. Rideg elegancia, fájdalom, invenció és büszkeség.
32. MGMT – Time to Pretend A Time to Pretend az évtized egyik legzseniálisabb dalszövegével megküldött dala. Sajnos ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a százas lista élére törjön, de azért egy alig két éves daltól* ez sem rossz teljesítmény. Talán az idő előrehaladtával csak nemesedni fog, mint a jó bor, vagy mint Dave Gahan hangja. Ki tudja?
*A dal egyébként szerepelt a 2005-ös Time to Pretend EP-n is, de nem ebben a formájában.
31. Burial – Archangel Burial a dubstep legfényesebben tündöklő csillaga: invenciózus, érti a dolgát, nagyszerű remixeket készít, egyszóval van kurázsija. Nem is kevés. A 2007-es Untrue nyitódala (ha az intrót nem számoljuk) mérhetetlen szomorúságával, ugyanakkor zseniális ütemeivel és kimértségével egy másik dimenzióba emeli az embert. Talán éppen ezért nem könnyű hallgatnivaló; nem mintha bármelyik Burial kiadvány az lenne.
Kis késéssel bár, de töretlenül haladunk előre az évtized legjobb dalait felsorakoztató listával. Ebben a bejegyzésben sok minden van, de leginkább nyersség, himnikusság, izgágaság, dög, pop és szintik.
60. 30Y - Felhő A Felhő tipikusan az a dal, ami arra született, hogy egy kicsit helyrehozzon valakit, amikor a padlón van. A Felhő, mint azt a címe is mutatja, nem arra született, hogy földhöz ragadt hülye világi gondolatoktól frusztráltan hallgassa valaki, hanem arra, hogy reptessék! Hasonlóan nagy ívű gitártémával operál még a The Veils idei lemezén hallható The Letter c. dal is, de ez egy hangyányit jobban szól.
59. Gorillaz - 19-2000 Hogy Damon Albarn miért menekítette ki a kétezres évek legelején a Blur-ből a pop-ot és integrálta azt akkori legújabb side projectjébe, a Gorillazba nem tudni. Ahogy azt sem tudhatjuk, hogy Graham Coxon végül is miért hagyta ott a londoni négyest. Tény, hogy aki a Blur-rel szeretette meg Damont, annak ez az új hip-hop micsoda elég nagy fejtörést okozhatott, bevallom én sem voltam túlságosan oda meg vissza ettől az egésztől az elején. Viszont ez a dal minden kétkedőt könnyedén meggyőzhet. Ha mégsem, az hallgassa meg a Soulchild remixet. Ha az sem jön be, akkor tegyen próbát a zseniális Demon Days lemezzel.
58. Röyksopp - Eple Egy repetitív szinti riffet hallgatni három és fél percen át elég unalmas lehet, ha mondjuk nem a Röyksoppról van szó. Persze erre nem csak ők képesek, de nekik valahogy mindig sikerül telibe találni a dolgokat, valahogy mindig akkor jön egy kis élet- (vagy inkább dal-) mentő váltás, amikor már nagyon muszáj és szerencsére akkor hagyják abba, amikor kell. Az Eple a Röyksopp sláger archetípusa, szédítő klippel megtoldva az évtized egyik vitathatatlan slágere.
57. Heaven Street Seven - Hullik a zápor Ha már volt Felhő és annak kapcsán The Letter, akkor itt egy még "nagyívűbb" gitártéma a magyar alternatív könnyűzene rajongóinak. Tisztán emlékszem arra, amikor először hallgattam a Jazz-t és ez a dal következett. Arra is tisztán emlékszem, amiről azóta meggyőződtem: egy Mától nem számolom kaliberű ballada után egy ilyen dalnak kell következnie. Ha fel is merült valakiben a kétség, hogy az előbb említett daltól a lemez végleg leülne és csak unalmas középtempó következhet ezután azt szerencsére megcsalták az érzékei. Emellett megjegyezném, hogy a Hullik a zápor 57. helye ezen a listán szorosan összefügg azzal a ténnyel is, hogy ez a kétezres évek első évtizedének legjobb magyar dala!
56. Madonna - Music Madonna csillaga a nyolcvanas években tündökölt a legszebben. Botrányok sorozata, házasságok, szerelmek, válások, közben folyamatos zenei megújulás és elképesztő, időt álló slágerek, amiket a mai napig rongyosra játszanak a Sláger rádió kaliberű mocskok. A kilencvenes évek elejére kifulladni látszott a pop koronázatlan királynője, viszont jött egy William Orbit és csinált is vele gyorsan két lemezt. Az egyik a zseniális, érett és kísérletező Ray of Light, a másik pedig a Music, amiről egyértelműen a címadó dal vitte a legnagyobb prímet. A kétezres évek azonban feladták Madonnának is a leckét, tavalyi albuma tökéletes példája volt annak, hogy már ő is nehezen tud új dolgokkal előjönni. Reméljük, hogy következő lemezére egy kicsit megtáltosodik és nem fog másodszor is Timbaland-del dolgozni. Inkább kaparja elő William Orbit-ot valahonnan!
55. Editors - Bones Az első Editors album a többséghez képest eleve elborult volt, talán csak a Bloc Party szálhatott volna ringbe vele. Ez nyilván az elődök és példaképek "hibája" (Echo & the Bunnymen, The Cure, stb.). Viszont amit az An End Has a Start-on műveltek az már tényleg nem volt gyerekjáték. A közeli barátok, ismerősök, rokonok elvesztése által inspirált dalok és dalszövegek tényleg lehúzzák az embert, ezt ugyanakkor sikerült a himnikusság továbbfokozásával némiképp finomítani. Egy kiváló példa lehetne erre a Smokers Outside the Hospital Doors, de azért is a Bones-t választottam tömörsége, epikussága és tökéletessége miatt.
54. The Veils - Not Yet A Veils az új évezred egyik legizgalmasabb együttese. Finn Andrews karizmatikus, tisztetelet parancsoló, rekedtes hangja legalább olyan szépen uralja ezt a dal, mint Thom Yorke vokáljai a Paranoid Android-ot az 1997-es OK Computer-ről. Ahogy a Not Yet szépen lassan, de közel sem vontatottan kibontakozik az egyszerűen leírhatatlan és gyakorlatilag másra nem is nagyon tud figyelni az ember. Szerencsére a tökünket ezután sem engedik el egyetlen pillatanra sem, némi feloldozást pedig csak az albumzáró House Where We All Live jelent. A Nux Vomica a 2006-os év egyik csúcsműve, kötelező darab, tökéletes indítással.
53. MGMT - Kids Az MGMT egy tipikusan túlértékelt zenekar - legalábbis szerintem és egyes kritikusok szerint. Sajnos velük is előfordult az, hogy nem tudtak felnőni a hype-hoz, értsd: nem tettek le olyan lemezt az asztalra, amilyet a hatalmas beharangozás sejtetett. Viszont a tavalyi Oracular Spectacular-on ígyis akadt egy-két gyöngyszem. Ott volt például az albumyitó, kifejezetten zseniális Time to Pretend, az Electric Feel (és az ahhoz készített nagyszerű Justice remix), a Weekend Wars,valamint a Kids. A dal, ha rövid időre is, de garantáltan elvarázsol minket, egy kicsit kiragad a körforgásból, a hétköznapokból, akármiből. Természetes, könnyed, automatikus sláger.
52. Mando Diao - Dance with Somebody A svédek idei albumáról kimásolt első kislemez tökéletes telitalálat. Sajnos a WAN2 kritikusa lehúzta a hangzóanyagot, de nekem kifejezetten tetszett! A Give Me Fire dögös, szexi, invenciózus, okos és - egy hülye szójátékkal élve - tüzes is. A Dance with Somebody pedig kiváló sláger, amely az idei év egyik legemlékezetesebb dala. Csak így tovább!
by
51. Arctic Monkeys - Brianstorm Kérem szépen, így kell albumot indítani. Kendőzetlenül, gyorsan, végzetesen. Tanítani kéne. Az pedig csak hab a tortán, hogy az egész lemez elejétől a végéig hozza ennek a dalnak a szintjét, éppen ezért nehéz is volt választani. A Brianstorm nem csak az Arctic Monkeys egyik legjobb, legemlékezetesebb dala is, hanem tökéletes példája annak, hogy van élet a debütáló lemez után is. Ami nem sikerült mondjuk a Kaiser Chiefs-nek, az sikerült Alex Turneréknek. Ezt talán azzal is lehetne magyarázni, hogy a sheffieldi négyes zenéje mentes mindenfajta görcsösségtől és túlspilázástól. De minek is feszegetnénk egy ilyen lehetetlen témát, amikor itt van nekünk ez az alig három perces szösszenet, amit újra és újra hallgatva még inkább energikusabbnak és fesztelennek hat.
Aki soha nem kacérkodott olyan gondolattal, amely valamilyen szinten az űrhöz, az űrutazáshoz, marslakókhoz, esetleg egy sci-fi szerű ötlethez kapcsolódik, az egész egyszerűen hazudik. Szerintem bátran állíthatom, általánosítás nélkül, hogy mindannyiunkban benne van a kíváncsiság, hogy valamilyen mi lehet "odakint". Ez egyeseket jobban izgatja, mint az átlagembert. Ők általában az adott témához kapcsolódó könyveket olvasnak, megint mások pedig ehhez kapcsolódó zenéket készítenek. A kompiláció pedig annak a jelentős művésznek az egyik legismertebb dalával kezdődik, aki művészileg tökélyre fejlesztette az űrfétist, mint olyat. A tizedik, és egyben utolsó dal pedig annak az embernek az agyszüleménye, aki előző művész dalain felbuzdulva a tökéletest még tökéletesebbre fejlesztette.
1. Space Oddity (David Bowie)
2. Sexy Boy (Air)
3. Let There Be Light (Justice)
4. Gravity's Rainbows (Klaxons)
5. Spaceman (The Killers)
6. Watching the Planets (The Flaming Lips)
7. Spacelab (Kraftwerk)
8. Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space (Spiritualized)
