Nos, akkor kezdjük ezt a cikket is a jól megszokott okoskodással. A teljesség igénye nélkül egy EP ideális médium ahhoz, hogy egy előadó bemutatkozzon, ahhoz, hogy előkészítse a terepet következő lemeze számára, vagy éppenséggel egy adott albumról lemaradt szerzemények megjelentetésére. A mi esetünkben a Veils épp két sorlemez között van, Beth Ditto bemutatkozott, de egyelőre még nem tudni, mi lesz ebből, James Blake pedig atyaúristen!
The Veils
Troubles of the Brain
Pitch Beast
6 + 1 dal, 21 perc
8.0
A Veils legutoljára 2009-ben jelentetett meg stúdióalbumot, a nagyszerű Sun Gangs címűt, azóta két ingyenes letölthető dallal (Turn from the Rain és First Frost) ajándékozták meg rajongóikat, s most itt a tavaly év vége felé beharangozott Troubles of the Brain EP. Két-három hallgatást követően – és a lemezek ismeretében – könnyedén megállapítható, hogy a hangzás valahová a zseniális Nux Vomica és a már említett SG közé lőhető be. Nem annyira agresszív, mint az ember az XTC billentyűsének kicsi fiától várna (és talán elvárna), a legtöbb tétel máshogy, másra hat. Kötve hiszem, hogy például a Bloom-tól valakinek is ökölbe szorulna a keze és hirtelen pogózni támadna kedve. Helyette egyfajta furcsán szentimentális, kissé romantikus lelkiállapotot vált ki a hangzóanyag, amely megszólalását tekintve folytatja Finn Andrews együttesének tradícióit, egy kicsit játszadozva a határértékekkel. A Stars Came Out Once the Lights Went Out például legalább annyira pofátlanul nyúlja a 2007 körüli Travis-t, mint annak idején a Start a War-ral a National az Eels Blinking Lights and Other Revelations éráját, mégis esszenciálisan The Veils munkáról van szó. Talán az egyetlen negatívum, hogy túlságosan gyorsan mennek át rajtunk a dalok. Nincs az a perverz varázs, ami a Veils albumokkal való ismerkedést jellemzi. Gyakorlással és még pár kiadvánnyal ezen lehetne változtatni, azaz egészen biztosan rájönnének arra, hogyan is lehet kihasználni az EP, mint zenemegjelentetési opció nyújtotta lehetőségeket, de azért még eléggé erősen érződik az a megszokás, amit az albumformátumhoz szokottság bélyege nyomott rájuk.
Ajánlott dal: Bloom
James Blake
Klavierwerke
R&S Records
4 dal, 17 perc
8.5
Bár a dubstep elsősorban nem az én terepem, mégis bizton állíthatom, hogy James Blake a legizgalmasabb dolog, ami Burial óta történt a műfajjal. A Klavierwerke még tavaly novemberben jelent meg, február 7-én esedékes az első album, de egyszerűen olyan hihetetlenül lebilincselő, amit ez az angol fiatalember művel, hogy azt muszáj közkinccsé tenni, így utólag is. A legelső elektronikus pilinckától, éteri, széttorzított énekhangtól és agyoneffektezett zongoraakkordtól kezdve az utolsó taktusig páratlanul szól ez az EP, egyszerűen lehetetlen másra figyelni. Erre szokták azt mondani, hogy beszippant. Lehangolónak lehangoló, de nem az érfelvágós változatból, hanem abból a szobaablakból semmibe révedő tekintetes, az élet, az életünk nagy dolgain elgondolkodtató fajtából.
A kritikai újságírás egy erősen szubjektív műfaj, ez tény. A következő megjegyzésemmel azonban lehet, hogy kiverek majd pár biztosítékot, de azért megkockáztatom, hogy sajnos ő sem mentes a műfajnak attól a korlátjától, hogy a dubstep egy kicsit hangulat-, és bizony időjárás-függő is. Amíg a Klavierwerke egyes tételei kiválóan működnek ebben a latyakos, ködös, havas időben, addig nem biztos, hogy mondjuk egy verőfényes tavaszi délutánon azt a hatást fogja majd kiváltani a hallgatóból, mint amit a művész úr szeretett volna. Persze azok az idők – sajnos és szerencsére – még odébb vannak, érdemes lesz majd kipróbálni akkor is, de addig is tessék sokszor nekifutni a kiadványainak.
Ajánlott dal: Klavierwerke
Beth Ditto
EP
Deconstruction
4 dal, 23 perc
7.5
És a végére maradt a fekete leves, ami talán nem is fekete, inkább szürke. Bár Beth Ditto első önálló kiadványa logikus és ésszerű, majdhogynem szükségszerű folytatása a 2009-es, olykor már-már táncolható Gossip albumnak (Music for Men), azonban a Simian Mobile Disco-val, mint alkotótársakkal pont mellényúlt. A duó ugyanis rendre a szokásos trükkjeit villantja fel, a nettó unalomtól pedig nagyon sokszor csak Beth markáns és észveszejtő hangja menti meg a kiadványt. Emellett rossz pont, hogy James Ford és James Shaw megpróbált LCD Soundsystem lenni, holott James Murphy is sokszor a saját dugájába dől, névlegesen: olykor túl hosszúak a tételek, az izgalmakat pedig gyakran szinte le kell vadászni. Ettől függetlenül ez az EP is tartogat számunkra izgalmakat, ott van például az egészen nagyszerű dance floor filler dal, az I Wrote the Book, vagy a lassan kibontakozó, a katarzist ezúttal hanyagoló Goodnight Good Morning, ami lehetett volna egy kicsit rövidebb is, mondjuk öt perc körüli, de még így is üt. Csak az ember Beth Ditto-tól nem egy pofont vár, hanem egy akkora maflást, hogy a fal (vagy a táncparkett, haha) adja a másikat.
Ajánlott dal: I Wrote the Book
