MAGNUM _ OPUS H U N K Y D O R Y /

David Bowie
Hunky Dory
1971
RCA
11 dal, 42 perc


David Bowie minden kétséget kizáróan a nagybetűs pop egyik legfontosabb, megkerülhetetlen alakja. Hatása a kortárs popzenére majdnem annyira felbecsülhetetlen, mint a Beatles-é. Idén negyven éves Hunky Dory c. lemeze diszkográfiájának egyik legfényesebb darabja, s az összes Bowie lemez közül egyértelműen az egyik legfontosabb.

Előzmények
1971-re Bowie már jó pár könnyűzenébe való betörési kísérleten volt túl. Voltak neki kérészéletű együttesei, próbálkozott kabarészerű music hall akármicsodákkal, de a helyes ösvényre végül is a pszichedelikus folk terelte, amelynek első lenyomata a közepesnél éppen csak valamivel jobb Space Oddity volt. A Hunky Dory volt az a lemez, ami tulajdonképpen minden korábbi ötletét és elképzelését egybesűrítette, megspékelve néhány új vonással, s tett egy utolsó nagy próbálkozást. De nem abból a görcsös, izzadós, hanem abból a lesz, ami lesz fajtából. Talán éppen e nihilista báj miatt nem csömörlik meg az egyszeri hallgató, amikor sokadszorra is felteszi ezt az albumot.

A mű
A Hunky Dory mind zeneileg, mind szövegileg, mind koncepcióját tekintve teljes és tökéletes művészi diadal. A nyitótétel (Changes) azonnal kijelöl egy haladási irányt a lemeznek, ami valahol a kamara pop, a pszichedélia, a folk és a kortárs experimentális zene halmazainak metszéspontjában leledzik. Emellett a glam rock stílusjegyei a zenében és a tálalásban már egyaránt kimutathatók. A lemez egyetlen egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket, s ezt vagy meghökkentéssel, vagy pofátlan slágerességgel éri el. Ami viszont talán ennél is fontosabb, hogy az elsőtől az utolsó percig egyfajta könnyedség, természetesség uralja az egész hangzóanyagot. A hatások és áthallások természetesen kimutathatók (mindig is azok voltak, s azok is lesznek), a lemezhallgatás e válfaja azonban mégsem élvez magas prioritást. A Hunky Dory finom kaotikussága, enyhe fókuszálatlansága ellenére hibátlan mestermű, s valamikor a The Bewlay Brothers utolsó szólamai után megerősödik bennünk a gondolat: ez az, ahogyan David Bowie elképzeli a popzenét és saját magát a popzenén belül. Mindemellett a Hunky Dory egy hatalmas főhajtás is egyben. Főhajtás Bowie kedvencei, meg úgy en bloc a kortárs popkultúra előtt.

Utóélet
Bowie egyszer azt nyilatkozta, hogy minden lemezén van egy dal, ami valamilyen mértékben meghatározza következő albumát. A Hunky Dory talán az a hangzóanyag, ami a művész úr nagy nehezen beinduló szekere előtti utolsó és egyben legfontosabb momentum, ugyanis ennek köszönhetően mozdult el a glam rock, s a világhírnév irányába. A lemez annak ellenére, hogy jól fogyott, nem volt túlzottan nagy siker kiadásakor. A Ziggy Stardust-láz azonban felkeltette a Bowie korábbi munkái iránti érdeklődést és lelkesedést, aminek eredményeképpen a Hunky Dory 1972-ben egészen a harmadik helyig kúszott fel az eladási listákon. Az album megélt néhány újrakiadást, amelyek közül a legjelentősebb a 1990-es Rykodisc re-issue, amelyen az eredeti 11 dal mellett négy további bónusz felvétel kapott helyet.

Bowie-val mindig is nehéz volt lépést tartani. Amikor más együttesek kezdtek belelendülni a glam rock-ba, kedvenc nagybetűs művészünk már rég eltemette a műfajt, s belekezdett valami egészen másba: elkezdett kísérletezni a soul-lal, s a Ziggy Stardust, valamint az Aladdin Sane albumok után egy újabb alapvetést sikerült kipréselnie magából, a mai napig vérfagyasztóan gyönyörű és zseniális Station to Station-t. A sikernek persze ára volt. Bowie-t csúnyát átverte és gyakorlatilag kisemmizte menedzsere, akkori feleségével sem volt minden teljesen rendben, s mindeközben egyfolytában attól rettegett, hogy nála is bármikor megjelenhetnek a családjában öröklődő skizofrénia tünetei. 1976-ban olyannyira mélyponton volt, hogy saját bevallása szerint chilin, tejen és kokainon élt és gyakorlatilag nem voltak érdemi emberi kapcsolatai. De sikerült magát annyira összeszednie, hogy belássa, ez így nem folytatható tovább. Otthagyta az Egyesült Államokat, leszokott a drogokról, Berlinbe költözött, készített három olyan albumot (Berlin trilógia), amelyek alatt a mai napig egyenként beszakad az asztal, illetve sokan a lelküket is eladnák, ha csak feleannyira jó hangzóanyagot hozhatnának össze. 1980-ra már teljesen tiszta volt, megemberelte magát, s kiírta a fejében lakozó démonokat (Scary Monsters), majd homlokegyenest a mainstream popzene és a filmezés karjaiba rohant, hogy készítsen három nagyon nyolcvanas évek lemezt, s végre valami bevétele is legyen a zeneszerzésből. A kilencvenes évekre kihisztizte magát, s ráeszmélt, ennél többre is képes. Az 1993-as Black Tie White Noise c. lemeztől kezdődően már soha nem adott ki olyan nagyszerű albumokat, mint a hetvenes években, valami elveszett a varázsból, de talán az Earthling és az ’hours...’ c. lemezeket leszámítva ezek még mindig hallgathatóbb munkák voltak, mint bármi, amit tíz évvel azelőtt adott ki a kezei közül (főleg ami a Never Let Me Down-t illeti). 2004-ben komoly szívműtétet hajtottak végre Bowie-n, s azóta csak nagyon ritkán lép színpadra, illetve csak olykor-olykor segít be valakinek a stúdióban. Ettől függetlenül mind a mai napig rengeteg pénzt kaszál lemezei jobbnál jobb újrakiadásaival, legutóbb például a tavalyi, szimplán gyönyörű Station to Station díszdobozos változatával. S mindez talán így is van rendjén.

ÉV / IS MÉT _LÉ S / SZ EP TE_M B ER

David Bowie kiadta legendás Station to Station c. hibátlan mesterművének újrakevert, extrákkal (többek között a Nassau Coliseum-ban adott 1976-os koncerttel) megtoldott változatát.

Végre kiadja első stúdióalbumát az eddig csak blogkedvencként nyilvántartott, a szaksajtó által agyondicsért, amúgy kölni filozófia hallgató és stílusteremtő How to Dress Well. Tessék felkarolni, támogatni, szeretni, kibontakozni hagyni, mert szükség van rá.

Ingyen EP-k, dalok



Az Interpol bejelenti visszatérését. Szomorú, az előző évtized közepét idéző őszünk volt. Lehullottak a levelek is.

Dave Sitek is elvonatkoztat. A TV on the Radio agya megmutatja, hogy ő hogyan képzeli el a mai tánczenét. Érdekes. Nem hibátlan, de nagyon jó. Ráznám.

Hosszas kiadói huzavona után a Röyksopp kiadhatta a Junior egészen jó, kifejezetten hangulatos introvertált tesóját, a Senior-t.

EZT_NÉZD!

Szerintem nem mondok túl nagy újdonságot, ha kijelentem: mindenki, akinek van egy (vagy több) kedvenc együttese/előadója elgondolkodott már azon, hogy hogyan is kerülhetne egy kicsit közelebb hozzá/hozzájuk, ezáltal elmélyítve ezt a kvázi-szakrális kapcsolatot, új érzelmi regiszterekbe emelve a rajongást. Bár sokan nem gondolnak rá, de a dokumentumfilmek és cinematográfiák ebben rendkívül nagy segítséget nyújthatnak. Betekintést nyerhetünk egy turné vagy egy reunió kulisszái mögé, megérthetjük azt, amit az adott művész képvisel és közölni szeretne velünk, sőt akár egy teljes műfaj háttérfolyamatait is feltárhatja előttünk.

Ez az írás a teljesség igénye és rangsorolás nélkül készült, célja elsősorban az, hogy felvillantsa a számos lehetőséget, amely ebben a műfajban fellelhető.


Blur: No Distance Left to Run
Rendezte: Dylan Southern & Will Lovelace

Bizony nagy érvágás volt a rajongóknak, amikor a kétezres évek legelején Graham Coxon kilépett az együttesből. Mondjuk, a kilépés szó nem a legmegfelelőbb kifejezés. Szimplán elege lett a felhajtásból, az eléjük fektetett egyre nagyobb akadályokból, amely végső soron ahhoz a döntéshez vezetett, hogy otthagyja az egész bagázst. Szó nélkül. Minden bizonnyal nehéz döntés lehetett ez a számára, az viszont biztos, hogy ez az aktus Damon Albarn-nál kiverte a biztosítékot. A Dylan Southern és Will Lovelace által rendezett doku lényegre törően mutatja be az együttes történetét, egészen a kezdetektől fogva, amikor is még Seymour-nak hívták őket. A film valamikor a háromnegyedénél szépen, fokozatosan belassul és részleteiben mutatja be mindazt, amelyen az ezredforduló körül keresztülment a banda. A film erőssége egyébként egyértelműen a hitelessége, valamint a hangulati gócpontok ügyes kezelése. Amikor viccesnek kell lennie, akkor vicces, amikor felemelően szomorú, akkor pedig igen.




David Bowie: Cracked Actor
Rendezte: Alan Yentob

Így vette be David Bowie Amerikát. Vagyis nem teljesen. 1974-re – amikor is ez a film készült a BBC2 Omnibus sorozatának keretein belül – Bowie már befutott művész volt az Atlanti-óceán mindkét partján, ez a siker azonban elég nagy árral járt. Először is kokainfüggősége egyre rosszabbodott, másrészt pedig – mint az később kiderült – akkori menedzsere szépen meglopta. Ennek a csillogó, de mégis mocskos korszaknak egy részletét mutatja be a Cracked Actor, amely rengeteg (többnyire rossz minőségű) archív felvételből áll, telis-tele tűzdelve megannyi interjúval, amelyeket hotelszobákban, limunizokban és megannyi más helyen rögzítettek. Olykor egy kicsit zavarosak a történések, mondhatni a narratíván lett volna még mit csiszolni, a végén viszont a film kerek egésszé áll össze. Ha a katarzis el is marad, mindenképp érdemes nekifutni legalább egyszer, már csak Bowie megkerülhetetlensége miatt is.




Joy Division
Rendezte: Grant Gee

Alig pár hónappal Anton Corbijn Control c. filmje előtt Grant Gee is bemutatta a legendás manchesteri poszt-punk együttesről készült dokumentumfilmjét. A kettő összehasonlítására tett bármiféle kísérlet kudarcra van ítélve, hiszen egyrészt két alapvetően különböző műfajról van szó, másrészt pedig Gee egy alapvetően más megközelítésből mutatja be a Joy Division jelenséget. Amíg a Control Deborah Curtis könyve (Touching from a Distance) alapján készült és alapvetően a házaspár szemszögéből prezentálja az eseményeket, addig Gee dokuja sokkal inkább egy főhajtás a rövid életű, de annál nagyobb jelentőségű zenekar előtt. Nem mellesleg nagyon ügyesen itt-ott kihangsúlyoz egy-két olyan dolgot, amelyet az együttesről eddig csak nagyon kevesen tudtak. Az összeboronálódástól kezdve, az albumok felvételein át, Ian Curtis hipnózis alatt rögzített elbeszéléseiig úgy ismerhetjük meg a Joy Division-t, mint még előtte sehogy. Felejtsd el a Wikipédiát, inkább nézd meg ezt!




Madonna: I'm Going to Tell You a Secret
Rendezte: Jonas Åkerlund

Még a nagy agybaj előtt minden idők egyik legsikeresebb női előadójának sikerült egy olyan filmet összehoznia Jonas Akerlund-dal, ami – amellett, hogy szórakoztató – elképesztően hiteles is. Madonna őszinte vallomások sorozatával árasztja el a nézőt, amikor pedig már épp kezdene megfájdulni a fejünk, a rendező úr elképesztő érzékkel pont jó helyen illeszt be egy-egy, az American Life c. albumot kísérő turnén előadott dalt. Kár, hogy pár évvel később a Madonna-jelenség már sokkal inkább a megalkuvásról és a túlzott materialitásról szól.




Radiohead: Meeting People Is Easy
Rendezte: Grant Gee

Aki azt hitte, hogy a világkörüli turnék lélekölőek és végső soron csak szomorú végkifejletekhez vezetnek, annak nagyon is igaza volt. A Radiohead számára a hírnév majdhogynem hirtelen jött, csakúgy, mint a száznál is több állomásos OK Computer turné, amelynek során a tagoknak nem csak saját lehangoltságukkal, hanem az egymástól való (szinte teljes) eltávolodással is szembe kellett nézniük. Ironikus, de ez a koncertsorozat legalább annyira beborult volt, mint maga az album. A kilencvenes évek vége egy szomorú időszak volt. Nem mellesleg a Meeting People Is Easy a fentebb vázolt betekintés-a-kulisszák-mögé jellegű dokumentumfilmek archetípusa, amely elejétől a végéig leköti a figyelmünket, a végén egy elégikus katarzissal (amelyhez nem mellesleg nagyban hozzájárul az Exit Music c. dal emelkedettsége is).




The White Stripes: Under Great White Northern Lights
Rendezte: Emmett Malloy

A White Stripes minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb dolog, amely a rockzenével történt az új évezred első évtizedében. Jack White nettó zseni és projekthalmozó, nagyszerű ráérzéssel műveli mindazt, amit tesz. Meg White pedig egészen egyszerűen az egyik legnagyszerűbb női dobos, evör. Azonban utóbbi pánikbetegsége miatt a zenekar egy ideje felfüggesztette működését. Mindenesetre, amíg Meg rendbe jön, itt van nekünk ez a fantasztikus turnéfilm egy fantasztikus koncertkörútról. Történt ugyanis, hogy 2007-ben – amikor is a legutóbbi WS album megjelent – a tagok úgy döntöttek, hogy olyan helyekre is elmennek, amelyek éppenséggel nem túl gyakori turnéállomások. A film ennek a sorozatnak a kanadai állomásait mutatja be a buszos impromptu koncerttől a „One Note Show-ig” mindenestül.

MAGNUM_OPUS / SCARY MONSTER S (A ND SUPER_CREEP/S)

David Bowie
Scary Monsters (and Super Creeps)
1980
RCA
46 perc


Előzmények
Az 1970-es évek egyértelműen David Bowie csúcskorszakának tekinthető. És bár a popkaméleon tulajdonképpen gyerekkora óta készült a sztárságra, mégis a Ziggy Stardust / Aladdin Sane / Diamond Dogs albumhármas merőben megnehezítette életét. A rosszul választott menedzser, az anyagi nehézségek, a családon belüli problémák szépen lassan az önpusztításba vezérelték hősünket, aki végső megoldás gyanánt elmenekült a világ elől, egészen Berlinig meg sem állt, ahol többek között Brian Eno, Carlos Alomar és Robert Fripp segítségével rögzített három elképesztő albumot, amelyet Berlin trilógiaként kanonizáltak. Ez a három lemez a Low, a “Heroes” és a Lodger, ez utóbbit azonban nem a városban fejezték be. Bár kritikailag továbbra is rendkívül sikeres maradt, Bowie érezte, hogy ez így nem mehet tovább az idők végezetéig. Szélesebb rétegekhez szeretett volna szólni és talán éppen ezért elhatározta, hogy a korábbi lemezek experimentális hangzását egy kicsit a háttérbe szorítja és inkább a melódiákra kezd koncentrálni. Illetve azt is leszögezte csatlós producerének, Tony Visconti-nak, hogy az új dalokon egyedül, mindenféle szerzőtárs nélkül akar dolgozni. Ez így is lett, a közös jammelgetések helyett Bowie a nappalija nyugalmában szerezte a dalok többségét.


A mű
Nem új keletű ténymegfigyelés/megállapítás, hogy David Bowie – három nyolcvanas évekbeli albumot (Let's Dance / Tonight / Never Let Me Down) leszámítva – mindig is a saját útját járta, soha nem kötött kompromisszumot, ez pedig végső soron világszerte híressé és elismertté tette. Azonban a dolog mögött nem csak ennyi áll. David Robert Jones a zenét – a már említett nyolcvanas évekbeli „triumvirátust” leszámítva – tulajdonképpen mindig is arra használta, hogy saját érzéseit, elme- és lelkiállapotait valamilyen szinten művészetében szublimálja, egy-egy karakter mögé bújva. Ez alól a Scary Monsters (and Super Creeps) sem kivétel, amely egy átmeneti időszak tökéletes lenyomatát is adja egyben. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a punk pusztulása és a new wave kibontakozása egy eléggé képlékeny időszak volt, amikor bármi megtörténhetett volna, mégis relatíve kevés dolog történt.

Amikor az ember életében fontos mérföldkövekhez érkezik, akkor gyakorlatilag szükségszerűen visszatekint a múltjára és felméri a jövő lehetőségeit. Ez egy bonyolult játékelméleti procedúra, amelynek során az irónia az egyik leghasznosabb eszköz. Ezt nyilván Bowie maga is tudta, hiszen a Scary Monsters (and Super Creeps) hemzseg az ironikus gesztusoktól, főleg az öniróniától. Ennek alátámasztására máris ott van az első kislemez, az Ashes to Ashes, amelyben Major Tom (lásd: Space Oddity) karaktere újra felbukkan, hogy szépen a sárga földig tiporják. A Fashion már címében is sokatmondó, pláne ha hozzávesszük még azt is, hogy a dal diszkós menetelésében ott virít egy kövér Robert Fripp-féle gitár riff, amely követhetetlen zsenialitásával gyakorlatilag pár másodperc alatt nyújt pontos zenei keresztmetszetet erről az időszakról.

Persze ez csak két példa és a lista szinte végeláthatatlan, de abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy megéri felkutatni ezeket a referenciákat. Már csak azért is, mert 46 percnyi tökéletesség senkinek sem árt.

Persze nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Bowie zenei univerzumában az excentrikusság, mint olyan legalább annyira fontos szerepet játszik, mint maga a zene. Éppen ezért két referenciakeresés között javaslom a borító beható tanulmányozását is. A Scary Monsters csomagolása – amely Brian Duffy fotós és Edward Bell festőművész keze munkáját dicséri – ugyanis hemzseg a további önreflexióktól. Ilyen például az eredeti kiadás hátlapján található utalás a Berlin trilógiára és az 1973-as Aladdin Sane-re.


Utóélet
A Scary Monsters (and Super Creeps) tipikusan az az album, amire a kritikusok úgy hivatkoznak, mint Bowie utolsó „tisztességes” lemezére. A maga kikezdhetetlen egységével, a zene és a külsőségek harmóniájával akarva-akaratlanul az album fontos hivatkozási és összehasonlítási alappá vált a művész úr diszkográfiájában. Ezek után ugyanis csak rosszabb következett. A nyolcvanas évek folyamán kiadott Let's Dance / Tonight / Never Let Me Down hármasnak ugyanis már nem volt sok köze az eredeti Bowie-hoz. A Let's Dance-on még szorgosan ügyködött szerzőtársaival, azonban saját bevallása szerint a másik két albumhoz már nem volt túl sok köze (a Never Let Me Down-ért például személyesen kért bocsánatot). Persze ezt magyarázhatjuk azzal, hogy ekkortájt inkább filmes és színházi szerepei kötötték le, de az igazság az, hogy az észhez térés egy hosszadalmas folyamat volt nála. A kilencvenes évek elején ugyebár ott volt a Black Tie White Noise a maga nyakatekertségével, aztán a 1. Outside, amely egy fiktív detektívtörténetet mesélt el, az Earthling a felesleges vadulásaival és az 'hours...' a maga nagy jellegtelenségével. Talán ezek közül a 1. Outside volt a legmeggyőzőbb, mégis csak a 2002-es Heathen-re és a 2003-as Reality-re tért igazán észhez David Robert Jones. De legalább észhez tért!

A Scary Monsters (and Super Creeps) egyébként nem úszta meg az újrakiadásokat sem. Legelőször 1984-ben adta ki az RCA CD-n, majd 1992-ben a Rykodisc négy bónusz dalt is csapott hozzá. 1999-ben az EMI gondozásában jelent meg az újrakevert kiadás, majd 2003-ban – újfent az EMI felügyeletével – jelent meg az album SACD változata.

DAVID BOWIE - ASHES TO ASHES
by hushhush112

2009: LEGJOBB_ ÚJRA/KIADOTT ALBUMOK

Ha valaki olyan elvakult zenerajongó, mint én, akkor nyilván érdekelt a mindenféle lemezek újrakiadásaiban is. Persze, felmerülhet a kérdés, hogy ezeknek a megjelenéseknek van-e relevanciájuk, tudják-e újra érvényesíteni az eredeti - általában klasszikus lemez - értékeit? Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy az adott kiadó egy újabb bőrt szeretne lehúzni az adott együttes örökségéről, miközben elképesztően unalmas demókat és aligha élvezhető obskúrus koncertfelvételeket, illetve már eleve beszerzett kislemez b-oldalakat pakol egy bónusz diszkre? A válasz pedig értelemszerű: ha nem egy kontár pénzhajhász, materialista vadállatot állítanak eme ügy szolgálatába, akkor az adott együttes iránt csak megerősödhet a rajongásunk. Talán éppen ezért ezen a listán csak olyan újra kiadott lemezek szerepelnek, amelyek esetében tökéletes összhang figyelhető meg az eredeti és a bónusz tartalmak között. Az év legjobb re-issue albumai következnek.


5. Radiohead - Pablo Honey / The Bends / OK Computer / Kid A / Amnesiac / Hail to the Thief [Collector's Edition]
Mint objektíven elvakult Radiohead rajongó, nem sok értelmét láttam az oxfordi kvintett EMI-nál megjelentett összes lemezének újrakiadásában, hiszen az ezeken szereplő ritkaságokat már rég beszereztem - vagy így, vagy úgy. A dolog viszont már csak azért is működik, mert Thom Yorke-ék kiváló B-oldalas dalokat tettek le mindig is az asztalra, amelyeket élvezetes dolog újra és újra meghallgatni, a zseniálisabbnál zseniálisabb albumokról (kivéve Pablo Honey) már nem is beszélve. Persze, az előzőtesen ismert ritkaságok mellett kapunk még egy-két exkluzív koncertfelvételt, bónusz DVD-ket, a csomagolás viszont nem túlságosan meggyőző, tudván, hogy Stanley Donwood és Tchock (azaz Thom Yorke) nem vettek részt ezeknek a lemezeknek a munkálataiban.



4. The Stone Roses - The Stone Roses [20th Anniversary Edition]
Igazából a harmadik helyen a Stone Roses-nak kellett volna szerepelnie, ha az extrákat vesszük figyelembe. A végre teljesen újrakevert cím nélküli kiváló debütáló lemez mellett ugyanis kapunk egy második lemeznyi demó gyűjteményt, illetve egy harmadik lemeznyi kiváló B-oldal kollekciót. Arról a bizonyos negyedik lemezről (egy DVD) nem is beszélve, amin pedig a videók láthatók. Az, hogy Ian Brown-ék lemeze miért csak a negyedik helyre került megint csak egyszerű kérdés: a Spiritualized munkája egy hangyányit jobb.



3. Spiritualized - Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space [Super Deluxe Edition]
Az extrákkal tisztességesen megrakodott első album ezen a listán a Spiritualized 1997-es klasszikus space/ambient-prog csúcsműve, Jason "Spaceman" Pierce drogos vízióinak gyógyszerekben és alkoholban megfürdetett végkifejlete, az olykor a hallgathatóság határát súroló shoegaze alfájának és omegájának tekinthető Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space. Ha a két lemeznyi demó, stúdiófelvétel, a capella és ilyesmik annyira nem is csigázzák fel a hallgatót, mégis ott van az első lemezen 70 percnyi tiszta elszállás a nyitó címadó dal újra felvett változatától kezdve a Cop Shoot Cop... kakofóniájáig. És bár elsőre egy kicsit hitetlenkedtem, hogy "mégis minek kellett újrakeverni ezt a lemezt", az első hallgatásnál máris rádöbbentem, hogy ennek az aktusnak bőven volt értelme. Ha úgy tetszik, egy újabb dimenzióba emelte ezt a csodát.



2. Kraftwerk - 1 2 3 4 5 6 7 8: The Catalogue Remastered
A Beatles után csak a Kraftwerk katalógusának volt nagyobb szüksége egy teljes újrakeverésre. Ez meg is történt, már egy jó pár éve, a kiadási dátumot azonban egyre csak halasztgatták. A várakozásnak azonban vége, itt a 1 2 3 4 5 6 7 8: The Catalogue Remastered, amely tartalmaz minden eddig megjelent albumot a német elektro-pionírok diszkográfiájából az Autobahn-tól a Tour de France-ig. A Catalogue Remastered azért működik olyan jól, és azért ért el ilyen előkelő helyezést ezen a listán a Beatles-zel egyetemben, mert egyrészt mindkét együttes hatása felbecsülhetetlen a kortárs populáris zenére, másrészt pedig az extra ebben a két csomagban az, hogy nincs extra. Bármennyire is paradoxikusan hangzik ez, mégis így van. Semmi nem vonhatja el a figyelmünket egy gyönyörűen újrakevert Metropolis-ról, vagy Computer Love-ról. Persze, ebben az is közrejátszhatott, hogy Ralf Hütter-ék katalogúsában relatíve kevés a resztli, azért a néhány japán bonusz trekkért pedig nem érte volna meg.



1. The Beatles in Mono [Remastered] / The Beatles Stereo Box Set [Remastered]
A Beatles tipikusan az az együttes, amiről mindig sikeresen le lehet húzni még egy réteget, ugyanis a mai napig relatíve nagy rajongótábor szépen meg fog kajálni bármit, amit ez alatt a név alatt adnak ki. Az EMI kivételesen nem egy újabb antológiát, vagy alternatív keveréseket tartalmazó kompilációt dobott ki idén, hanem olyasvalamit, ami egy az egyben önmagáért beszél. A Beatles lemezeinek újrakevert változatai szeptember 9-től kaphatóak kereskedelmi forgalomban és ez az első alkalom, hogy minden egyes remasterelt album egy-egy nagy csomagban kapható - sztereóban és monoban egyaránt. Ez az aktus már úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Végre Paul McCartney basszusjátéka nem csak valami idegesítő háttérzajként funkcionál, John Lennon fantasztikus énektémái soha nem szóltak ilyen szépen, ahogy Ringo dob- és George gitárjátéka sem. Ha valaki komolyan gondolkodik, hogy mivel lepje meg szeretteit vagy esetleg magát az ünnepek alkalmából, akkor nosza, itt a nagy lehetőség 11 tökéletes album, egy soundtrack, egy Past Masters és egy Let It Be beszerzésére.






További fontos újra kiadott albumok idén:

- David Bowie: Space Oddity (40th Anniversary Edition) - A klasszikus, áttörést meghozó Bowie album kétlemezes, újrakevert változata telis-tele ritkaságokkal.

- King Crimson: In the Court of the Crimson King (40th Anniversary Edition) - A paranoid 21. századi ember eposza ez, az első klasszikus progresszív rock album, amit idén hatlemezes évfordulós kiadásban is megjelentettek.

- Neil Young: Neil Young / Everybody Knows This Is Nowhere / After the Gold Rush / Harvest - Négy klasszikus Neil Young album, újrakeverve, egy csinos kis dobozban. Érdemes beszerezni, mert így talán még szebben szól a Southern Man és a többi klasszikus.

- Nick Cave & the Bad Seeds: From Her to Eternity / The First Born Is Dead / Kicking Against the Pricks / Your Funeral... My Trial - Az első négy Nick Cave album még csak előre vetítette a nagy mesterműveket, azonban a pokoljárásokról való tudósítás már ezeken a lemezeken is jellemző volt.

- R.E.M.: Reckoning [Deluxe Edition] - Michael Stipe-ék kiváló második albuma idén egy élő felvételt tartalmazó bónusz diszkkel kiegészülve újra napvilágot látott.

_SPACE / ODDITY

Aki soha nem kacérkodott olyan gondolattal, amely valamilyen szinten az űrhöz, az űrutazáshoz, marslakókhoz, esetleg egy sci-fi szerű ötlethez kapcsolódik, az egész egyszerűen hazudik. Szerintem bátran állíthatom, általánosítás nélkül, hogy mindannyiunkban benne van a kíváncsiság, hogy valamilyen mi lehet "odakint". Ez egyeseket jobban izgatja, mint az átlagembert. Ők általában az adott témához kapcsolódó könyveket olvasnak, megint mások pedig ehhez kapcsolódó zenéket készítenek. A kompiláció pedig annak a jelentős művésznek az egyik legismertebb dalával kezdődik, aki művészileg tökélyre fejlesztette az űrfétist, mint olyat. A tizedik, és egyben utolsó dal pedig annak az embernek az agyszüleménye, aki előző művész dalain felbuzdulva a tökéletest még tökéletesebbre fejlesztette.

1. Space Oddity (David Bowie)


2. Sexy Boy (Air)


3. Let There Be Light (Justice)


4. Gravity's Rainbows (Klaxons)


5. Spaceman (The Killers)


6. Watching the Planets (The Flaming Lips)


7. Spacelab (Kraftwerk)


8. Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space (Spiritualized)


9. 4th Dimensional Transition (MGMT)


10. Take a Bow (Muse)

A_ZENE_VILÁGNAPJ A

Holnap van a zene világnapja, ennek alkalmából mindenkinek erősen javallott legalább egy dalt teljes egészében, önmagát teljesen átadva meghallgatni.

Addig is álljon itt tíz remek dal, amelyet eme jeles alkalomból választottam ki.


I WANNA BE ADORED, The Stone Roses

Stone Roses - I Wanna Be Adored
by jesus_lizard

STREET SPIRIT (FADE OUT), Radiohead




TEARDROP, Massive Attack




SUBTERRANEAN HOMESICK BLUES, Bob Dylan




LUCY IN THE SKY WITH DIAMONDS, The Beatles




TIME, Pink Floyd




THE MODEL, Kraftwerk




TRANSMISSION, Joy Division




ONCE IN A LIFETIME, Talking Heads




HEROES, David Bowie




BABA O'RILEY, The Who




Ennek az egész opponenseként pedig november 21-én "No Music Day" van.
Ezt Bill Drummond találta ki annak érdekében, hogy felhívja mindenki figyelmét arra, hogy a zene mennyit veszített értékéből az elmúlt pár esztendőben, illetve, hogy mennyire "elprostituálódott" a zene fogalma manapság. (Értsd: Lady Gaga és társai Bt. NEM művészek! Csak átöltöztetett üzletemberek. Vagy még inkább: jól fogyó pop termékek.)

Itt egy kiáltvány:

"on no music day:
no hymns will be sung.
no records will be played on the radio.
ipods will be left at home.
rock bands will not rock.
conductors will not take the podium.
decks will not spin.
the needle will not drop.
the piano lid will not be lifted.
films will have no soundtrack.
jingles will not jangle.
milkmen will not whistle.
choirboys will shut their mouths.
recording studios will not roll.
mcs will not pass the mic.
brass bands practice will be postponed.
the strings will not serenade.
plecturms will not pluck.
record shops will be closed all day.
and you will not take part in any sort of music making or listening whatsoever.

nomusic day exists for various reasons, you may have one."