Heaven Street Seven Gigerli Szerzői kiadás 3 dal, 12 perc
8.5
A Heaven Street Seven már nagyon régóta azon kevés magyar együttes közé tartozik, akikről tudható, hogy lemezről-lemezre új arcukat mutatják közönségük számára. Nem esett ez másképp 2008-as Jazz c. remekbe szabott dolgozatukkal, s – habár egy-két dal erejéig is, de – tavaly megjelent karrierösszegző kiadványukkal (Dunabeat) és az alig huszonnégy órája megjelent Gigerli c. EP-jükkel sem. Utóbbi egy háromszámos, alig tizenkét perces szösszenet, beharangozandó jövőre ígért új albumukat, s amelyről a címadó és egyben nyitótétel egy több mint kellemes visszatekintés korai megszólalásmódjukra. De persze a másik két dal is megér egy-egy misét. A réten jóleső mocskossága valami egészen izgalmas színt visz az eddigi hangulatrepertoárba, amivel az együttes operált, nem kevésbé a kissé szuicid, de leginkább National ízű Soha többet ne mondd nekem, hogy három. A legjobb dolog, ami ezen a mini albumon történik, hogy a dalok kiegyenlítetten erősek. Egyik tétel sem ragyogja túl a másikat, s mindhárom egyaránt rendelkezik valamivel, amitől beindul az ember fantáziája, s még inkább tűkön ülve várja a következő sorlemezt.
Kis késéssel bár, de töretlenül haladunk előre az évtized legjobb dalait felsorakoztató listával. Ebben a bejegyzésben sok minden van, de leginkább nyersség, himnikusság, izgágaság, dög, pop és szintik.
60. 30Y - Felhő A Felhő tipikusan az a dal, ami arra született, hogy egy kicsit helyrehozzon valakit, amikor a padlón van. A Felhő, mint azt a címe is mutatja, nem arra született, hogy földhöz ragadt hülye világi gondolatoktól frusztráltan hallgassa valaki, hanem arra, hogy reptessék! Hasonlóan nagy ívű gitártémával operál még a The Veils idei lemezén hallható The Letter c. dal is, de ez egy hangyányit jobban szól.
59. Gorillaz - 19-2000 Hogy Damon Albarn miért menekítette ki a kétezres évek legelején a Blur-ből a pop-ot és integrálta azt akkori legújabb side projectjébe, a Gorillazba nem tudni. Ahogy azt sem tudhatjuk, hogy Graham Coxon végül is miért hagyta ott a londoni négyest. Tény, hogy aki a Blur-rel szeretette meg Damont, annak ez az új hip-hop micsoda elég nagy fejtörést okozhatott, bevallom én sem voltam túlságosan oda meg vissza ettől az egésztől az elején. Viszont ez a dal minden kétkedőt könnyedén meggyőzhet. Ha mégsem, az hallgassa meg a Soulchild remixet. Ha az sem jön be, akkor tegyen próbát a zseniális Demon Days lemezzel.
58. Röyksopp - Eple Egy repetitív szinti riffet hallgatni három és fél percen át elég unalmas lehet, ha mondjuk nem a Röyksoppról van szó. Persze erre nem csak ők képesek, de nekik valahogy mindig sikerül telibe találni a dolgokat, valahogy mindig akkor jön egy kis élet- (vagy inkább dal-) mentő váltás, amikor már nagyon muszáj és szerencsére akkor hagyják abba, amikor kell. Az Eple a Röyksopp sláger archetípusa, szédítő klippel megtoldva az évtized egyik vitathatatlan slágere.
57. Heaven Street Seven - Hullik a zápor Ha már volt Felhő és annak kapcsán The Letter, akkor itt egy még "nagyívűbb" gitártéma a magyar alternatív könnyűzene rajongóinak. Tisztán emlékszem arra, amikor először hallgattam a Jazz-t és ez a dal következett. Arra is tisztán emlékszem, amiről azóta meggyőződtem: egy Mától nem számolom kaliberű ballada után egy ilyen dalnak kell következnie. Ha fel is merült valakiben a kétség, hogy az előbb említett daltól a lemez végleg leülne és csak unalmas középtempó következhet ezután azt szerencsére megcsalták az érzékei. Emellett megjegyezném, hogy a Hullik a zápor 57. helye ezen a listán szorosan összefügg azzal a ténnyel is, hogy ez a kétezres évek első évtizedének legjobb magyar dala!
56. Madonna - Music Madonna csillaga a nyolcvanas években tündökölt a legszebben. Botrányok sorozata, házasságok, szerelmek, válások, közben folyamatos zenei megújulás és elképesztő, időt álló slágerek, amiket a mai napig rongyosra játszanak a Sláger rádió kaliberű mocskok. A kilencvenes évek elejére kifulladni látszott a pop koronázatlan királynője, viszont jött egy William Orbit és csinált is vele gyorsan két lemezt. Az egyik a zseniális, érett és kísérletező Ray of Light, a másik pedig a Music, amiről egyértelműen a címadó dal vitte a legnagyobb prímet. A kétezres évek azonban feladták Madonnának is a leckét, tavalyi albuma tökéletes példája volt annak, hogy már ő is nehezen tud új dolgokkal előjönni. Reméljük, hogy következő lemezére egy kicsit megtáltosodik és nem fog másodszor is Timbaland-del dolgozni. Inkább kaparja elő William Orbit-ot valahonnan!
55. Editors - Bones Az első Editors album a többséghez képest eleve elborult volt, talán csak a Bloc Party szálhatott volna ringbe vele. Ez nyilván az elődök és példaképek "hibája" (Echo & the Bunnymen, The Cure, stb.). Viszont amit az An End Has a Start-on műveltek az már tényleg nem volt gyerekjáték. A közeli barátok, ismerősök, rokonok elvesztése által inspirált dalok és dalszövegek tényleg lehúzzák az embert, ezt ugyanakkor sikerült a himnikusság továbbfokozásával némiképp finomítani. Egy kiváló példa lehetne erre a Smokers Outside the Hospital Doors, de azért is a Bones-t választottam tömörsége, epikussága és tökéletessége miatt.
54. The Veils - Not Yet A Veils az új évezred egyik legizgalmasabb együttese. Finn Andrews karizmatikus, tisztetelet parancsoló, rekedtes hangja legalább olyan szépen uralja ezt a dal, mint Thom Yorke vokáljai a Paranoid Android-ot az 1997-es OK Computer-ről. Ahogy a Not Yet szépen lassan, de közel sem vontatottan kibontakozik az egyszerűen leírhatatlan és gyakorlatilag másra nem is nagyon tud figyelni az ember. Szerencsére a tökünket ezután sem engedik el egyetlen pillatanra sem, némi feloldozást pedig csak az albumzáró House Where We All Live jelent. A Nux Vomica a 2006-os év egyik csúcsműve, kötelező darab, tökéletes indítással.
53. MGMT - Kids Az MGMT egy tipikusan túlértékelt zenekar - legalábbis szerintem és egyes kritikusok szerint. Sajnos velük is előfordult az, hogy nem tudtak felnőni a hype-hoz, értsd: nem tettek le olyan lemezt az asztalra, amilyet a hatalmas beharangozás sejtetett. Viszont a tavalyi Oracular Spectacular-on ígyis akadt egy-két gyöngyszem. Ott volt például az albumyitó, kifejezetten zseniális Time to Pretend, az Electric Feel (és az ahhoz készített nagyszerű Justice remix), a Weekend Wars,valamint a Kids. A dal, ha rövid időre is, de garantáltan elvarázsol minket, egy kicsit kiragad a körforgásból, a hétköznapokból, akármiből. Természetes, könnyed, automatikus sláger.
52. Mando Diao - Dance with Somebody A svédek idei albumáról kimásolt első kislemez tökéletes telitalálat. Sajnos a WAN2 kritikusa lehúzta a hangzóanyagot, de nekem kifejezetten tetszett! A Give Me Fire dögös, szexi, invenciózus, okos és - egy hülye szójátékkal élve - tüzes is. A Dance with Somebody pedig kiváló sláger, amely az idei év egyik legemlékezetesebb dala. Csak így tovább!
by
51. Arctic Monkeys - Brianstorm Kérem szépen, így kell albumot indítani. Kendőzetlenül, gyorsan, végzetesen. Tanítani kéne. Az pedig csak hab a tortán, hogy az egész lemez elejétől a végéig hozza ennek a dalnak a szintjét, éppen ezért nehéz is volt választani. A Brianstorm nem csak az Arctic Monkeys egyik legjobb, legemlékezetesebb dala is, hanem tökéletes példája annak, hogy van élet a debütáló lemez után is. Ami nem sikerült mondjuk a Kaiser Chiefs-nek, az sikerült Alex Turneréknek. Ezt talán azzal is lehetne magyarázni, hogy a sheffieldi négyes zenéje mentes mindenfajta görcsösségtől és túlspilázástól. De minek is feszegetnénk egy ilyen lehetetlen témát, amikor itt van nekünk ez az alig három perces szösszenet, amit újra és újra hallgatva még inkább energikusabbnak és fesztelennek hat.
Ahogy azt ígértem most folytatódik a TOP 100-as lista, amely az évtized általam vélt legjobb dalait tartalmazza. A visszaszámlálás második részében a kilencvenedik helyezettől a nyolcvanegyedikig megyünk el.
90. Heaven Street Seven - Tudom, hogy szeretsz titokban Ez a dal az első találkozásom volt a HS7 zenéjével és finoman szólva elsőre agyoncsapott. Ez a csapás azonban azon kellemesebbek közül való, amelyek szépen lassan bontakoznak ki, hogy aztán jó kis keserédes szájízt hagyjanak maguk után. Nos, a Tudom, hogy... egy ilyen keserédes dolog.
89. Maroon 5 - This Love Nem, ez nem vicc! Amikor először meghallgattam a M5 bemutatkozó albumát (Songs about Jane) hatalmas kő esett le a szívemről: van még jó zene Amerikában. Adam Levine és díszes társulata olyan megbízható popzenét szállít, ami garantáltam nyomot hagy a hallgatóban aki nem csak azért hallgatja meg újból és újból, mert a rádiók rongyosra játsszák, hanem természetesen azért, mert a dalok saját értékkel (is) bírnak.
88. Akira Yamaoka - Letter (From the Lost Days) Akira Yamaoka úszik, mit úszik, lubickol a trip hop-ban. Eklektikus zenéjében persze nem csak a bristoliak lenyomata mutatható ki, de mégis ez a legmarkánsabb hatás az összes eddigi Silent Hill albumon. Mind közül talán a harmadik játékhoz komponálta a legjobb albumot, amely nem csak egy játékhoz készült soundtrack-ként, hanem önálló lemezként is megállja a helyét. Persze sokakban felmerülhet a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen jellegű albumnak akármelyik listán is? A válasz egyértelmű: ha ilyen jó albumról van szó, ilyen jó dalokkal akkor természetesen van. Más kérdés, hogy az olykor kifejezetten szűk látókörű nyugati szaksajtó magasról tesz a Japán művészekre.
87. Marilyn Manson - The Nobodies A Columbine egyetemi mészárlás által ihletett dal, az idei Manson albummal ellentétben, tökéletesen illeszkedik a Holy Wood album koncepciójába. Ebből is látszik, hogy Brian Warner akkor még a csúcson volt. Brianünk amúgy olyan, mint David Bowie (és itt elsősorban nem a szerepjátszásra és imidzsváltásokra kell gondolni): nem is ő lenne, ha nem lennének neki (is) zenei ballépései. Ami az idősebbik androgün szupersztár számára a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évek, az a fiatalabbik számára a kétezres évek. A még emészthető The Golden Age of Grotesque és a saját magához képest kifejezetten intim és szolid Eat Me, Drink Me egészesen élvezetes művek voltak, azonban az idei The High End of Low végképp bebizonyította, hogy kedvenc antikrisztusunk már csak ijesztget és nem harap. Tessék magad összeszedni! Egyébként a teljes Marilyn Manson diszkográfiában talán a Nobodies az egyetlen olyan dal, amit nem társszerzőkkel írt az "Sátán Cicája", hanem egymaga.
86. Oasis - Falling Down Ha a tavalyi Dig Out Your Soul-on a Gallagher fivérek még vagy száz évet dolgoznak, akkor sem tagadhatták volna le az egyértelmű Beatles fixációt. Sajnos ezt most nem sikerült olyan szépen és csont nélkül beépíteni a dalokba, mint ahogy azt 1995-ben tették (What's the Story Morning Glory?), ennek ellenére azonban egy kifejezetten jó, slágerektől hemzsegő lemezt tettek le az asztalra, ami, ahogy a WAN2 írta, azért fasza, mert még mindig jobb, mint a sokévi átlag. A Falling Down pedig ezen a bizonyos tavalyi lemezen az epicentrum, a climax avagy a peak (ahogy azt angolul írnák). Noel fantasztikus éneke, az egyértelmű Tomorrow Never Knows nyúlás, a fantasztikus orgona, ami a háttérben szól, mind mind egy egésszé olvad össze, hogy gyakorlatilag ugyanazt tegyék az egyszeri ember agyával, mint a fentebb említett Heaven Street Seven dal.
85. Spiritualized - On Fire J. Spaceman drogos hallicunációiból jutott még egy kevés a 2001-es Let It Come Down-ra is, és talán lehet, hogy pont ezért lett annyival jobb, mint a két évvel későbbi Let It Come Down. Persze a multiinstrumentalista énekesnek (aki egyébként a mai napig nem tud kottázni) sikerült magát rendbe szednie, túlélt egy súlyos tüdőgyulladást, és tavaly kiadta a kellemes, de semmiképp sem zseniális Songs in A&E-t.
84. The Veils - The Letter Az amúgy kifejezetten nyugis, majdhogy' összebújós idei Sun Gangs album harmadik tétele ez a nagyívű, szomorú és mindenekelőtt a Veils-hez képest kifejezetten himnikus dal. Igazából a Letter-nek nem kéne működnie az album kontextusában, részint azért, mert gyökeresen eltér a többi szerzeménytől mind hangulatilag, mind konvencionálisnak mondható struktúráját tekintve. Viszont a fenébe is, Finn Andrews csak tud valamit, mert a dal olyan gyönyörűen válik eggyé az összes többi tétellel, hogy az egészen egyszerűen elképesztő. A Sun Gangs tuti befutó az év végi top 10-es listámon.
83. Thom Yorke - Hearing Damage Ha három-négy éve megkérdezik tőlem, hogy el tudom-e képzelni azt, hogy Thom Yorke egy abszolút mainstream, főleg a tinédzseréveiket taposó, vagy abból éppen kilábaló, de mindenképp romantikus alkatú tiniknek készült könyv trilógia valamelyik megfilmesített darabjához ír majd egy saját szerzeményt, akkor valószínűleg szépen képen röhögtem volna. A Radiohead egyik fő erőssége, hogy soha nem laposodik el, a tagok és a zene egyaránt képes újabb és újabb meglepetéseket okozni. Ez nyilván Thom zsenijét dícséri, akárcsak ez a fantasztikus dal. A Hearing Damage egy rendkívül impulzív, érzelmektől egyáltalán nem mentes szám, ami annak ellenére, hogy tulajdonképpen hideg elektronikán alapszik (és kifejezetten szomorú) valahogy mégis felmelegít. Mondhatni kedvenc oxfordi rádiófejünk "szellemet költöztetett a gépbe".
82. Placebo - Song to Say Goodbye A kifejezetten jól induló, ám idejekorán ellaposodó, aztán teljesen kifulladó 2006-os Meds c. dolgozatot Brian Molko-ék egy tipikus Placebo dallal vezették fel, ami egyben az egész album renoméját is valahogy helyrehozta. Ha a Song to Say Goodbye nem szerepelt volna zárótételként azon a bizonyos leggyengébb "látszatgyógyszer" lemezen, akkor valószínűleg ma már nem is hallgatnám őket. De szerepelt. És ez egy jó dolog.
81. Gorillaz - Clint Eastwood Nagyon úgy néz ki, hogy Damon Albarn zsenijének szelleme teljesen belengte a kétezres évek első évtizedét*. A Clint Eastwood az egyik legnagyobb Gorillaz sláger, amihez valamilyen csoda révén még egy épkézláb remixet is képesek voltak gyártani (Ed Case Sweetie Irie Re-Fix). És bár a második Gorillaz albumot szokás győztesként emlegetni, ha már összehasonlításról van szó, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy hangoztassuk az első album érdemeit is. Mert vannak ám. És azt se feledjük, hogy még március előtt jön a harmadik album.
*Ez reméljük töretlenül folytatódik majd a következő évtizedben. És az azt követőben is... és így tovább.
