A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kasabian. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kasabian. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. január 18., hétfő

KISLEME_Z KÖRK ÉP/

Air - So Light Is Her Footfall
A Love 2-ról másodikként választott kislemez pontos megjelenési időpontja még nem tudható, de ez valószínűleg nem is olyan fontos, hiszen a So Light Is Her Footfall-hoz is nagy eséllyel csak promóciós klip készült. Az viszont igazán jó lett. Kellemesen franciás, könnyed, szerethető. Olyan, mint maga a dal!


AIR - So Light Is Her Footfall
Vezi mai multe video din Muzica


The Big Pink - Velvet


A Brief History of Love egyik legnagyszerűbb tételét Robbie Furze és Milo Cordell újra kiadja február 15-én. Hogy egy kicsit felelevenítsük ezt a remekbe szabott dalt, íme a klipje:




Charlotte Gainsbourg - Heaven Can Wait


Charlotte Gainsbourg diszkográfiájának harmadik, de igazából második "felnőtt lemeze" nagyszerűen sikerült (ez nagyrészt nyilván Beck-nek köszönhető), a Heaven Can Wait pedig a második legnagyobb sláger az albumról (a legnagyobb nyilván a címadó dal, az IRM).




Editors - You Don't Know Love


A birminghami négyes harmadik albumáról (In This Light and on This Evening) másodikként kimásolt kislemez köröket ver a Papillon-ra, már csak a dal második felében hallható eksztatikus gitárfutam miatt is. Ennek tetejébe készítettek hozzá egy nagyszerű klipet is.




Eels - A Line in the Dirt / Little Bird


Az Eels legújabb, szám szerint nyolcadik lemeze (End Times) január 19-én jelenik meg, első kislemezként pedig a Line in the Dirt-öt hozták ki a nagyszerű Little Bird c. dallal megtámogatva. Nagyon várjuk!




Kasabian - Vlad the Impaler
A tavaly megjelent West Ryder Pauper Lunatic Asylum-ról elsőként a Vlad the Impaler-t lehetett hallani. De sokkal inkább nézni kellett, hiszen az amúgy nagyszerű dalhoz készítettek egy remekbe szabott videót is Noel Fielding (The Mighty Boosh, IT Crowd) főszereplésével. A dalt február 15-én Sergio Pizzorno és díszes társulata kislemezként is kiadja.




Muse - Resistance
A kicsit semmilyen The Resistance annak ellenére, hogy sokak számára csalódás volt, mégis rejtegetett egy-két kellemes pillanatot. Ilyen volt a címadó tétel is a maga fennkölt nyálasságával (ha létezik ilyesmi).




Placebo - Bright Lights
A Placebo hatodik albumáról (Battle for the Sun) negyedik kislemezként kiválasztott Bright Lights tulajdonképpen az egész lemez csúcspontja a maga reményteljes dalszövegével és a Placebo-ból talán egy kicsit szokatlan himnikusságával.

2009. december 29., kedd

_2 00 /6

5. Kasabian - Empire
A 2005-ös bemutatkozás után a Tom Meighan énekes és Sergio Pizzorno dalszerző által vezetett Kasabian nyakig merült a glamben és az elektronikában, aminek a végeredménye egy agyeldobós, az utolsó másodpercig fülbemászó dallamokkal tarkított album lett.




4. Muse - Black Holes & Revelations
Az isteni Supermassive Black Hole-lal felvezetett Black Holes & Revelations egyértelműen a Muse második számú csúcsműve az orbitális Origin of Symmetry mellett. A Black Holes & Revelations mindemellett fülbemászó dallamok sokaságának gyűjteménye, stíluskavalkád (van itt klasszikus zenétől kezdve Morricone-n át Depeche Mode-ig minden) és a nemzetközi áttörés meghozója.




3. Arctic Monkeys - Whatever People Say I Am, That's What I'm Not
A kétezres évek egyik legjobb és legemlékezetesebb debütálása Alex Turner-ék nevéhez fűződik. Az ekkor még sheffieldi suttyókként elkönyvelt tinik szépen lassan bezsebeltek egy Mercury-díjat, megannyi Brit Awards meg NME-díjat és egészen idén decemberig az ő bemutatkozó lemezük kelt el a legnagyobb példányszámban. (Ezt a rangot Susan Boyle tudhatja már magának, akit a Britain's Got Talent c. tehetségkutatóból ismerhetett meg a világ.) A Whatever People Say I Am, That's What I'm Not ars poetica, a brit társadalmi viselkedésformák nagyszerű keresztmetszete, slágerparádé, meg még sok minden más.




2. Thom Yorke - The Eraser
Az Eraser-ről eléggé megoszlanak a vélemények. A rajongók szerint kifejezetten jól sikerült, a kritikusok vegyes érzelmekkel fogadták és igazából Thom Yorke maga sem tudja, hogyan is kellene hozzáállnia ehhez az egész projecthez. Egyrészt ez nem a tipikus területkörbepisilős szólóalbum, mert nagyon is kapcsolódik a Radiohead-hez. Másrészt nem side project, mert az énekes-dalszerző szerint az egyben azt jelentené, hogy nem veszi elég komolyan a dolgot, pedig nagyon is komolyan vette. Harmadrészt pedig több, mint resztligyűjtemény. A dalok többsége egy-egy ötletből indult ki, amelyet a Radiohead tagok elvetettetek, így nem kerülhetettek fel egy albumra se. Én igazából az önfejűséget javaslom ebben az esetben, annak is azt a formáját, hogy ki-ki döntse el magának, hogy hogyan is tekint a The Eraser-re.




1. The Veils - Nux Vomica
A Nux Vomica az egyik legerősebb album, amit valaha hallottam. A Nux Vomica tombol, elringat, majd újra seggbe rúg, amikor már azt hinnénk, hogy kiismertük minden porcikáját. Ezen energiák kordában tartására és felhasználására pedig Finn Andrews szakosodott, akinek a nevéhez olyan nettó slágerek fűződnek, mint a Lavinia vagy a More Heat Than Light - és akkor még csak az első lemezről beszéltem.




A Guero után Beck 2006-ban ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy megannyi alkalom után is képes megújulni és bár a The Information már ismerős panelokból építkezett, mégis kifejezetten meggyőző tudott maradni azáltal, hogy ezeket a panelokat olykor-olykor saját kényére-kedvére kombinálta a lemezen kedvenc popkaméleonunk. De hogy még egy kicsit Amerikában maradjunk, mindenképpen említésre méltó a Flaming Lips 2006-os lemeze is (At War with the Mystics), amely - mit ad Isten - egy újabb konceptalbum és - megintcsak mit ad Isten - kifejezetten zseniális. Ebben az évben jelentette meg kiváló bemutatkozó lemezét a Gnarls Barkley (St. Elsewhere), szintén egy konceptlemez kereteibe foglalta történetét a The Decemberists (The Crane Wife), de a Tool is progresszívkodott (10,000 Days). Európába való visszatérésünk nem is kezdődhetne mással, mint egy kellemes, retro diszkós Goldfrapp albummal (Supernature), ezután - persze csak ha szeretnénk - Jarvis Cocker klasszicizál nekünk egy kicsit Jarvis c. első szólóalbumán. Ködös Albionba tett utazásunkat pedig egy kiváló Razorlight (Razorlight) és Graham Coxon lemezzel (Love Travels at Illegal Speeds) zárhatjuk. Még mielőtt ellátogatnánk a fagyos Svédországba egy kis nyakatekert gépzene tripért (The Knife: Silent Shout), ugorjunk át Franciaországba meghallgatni a Phoenix klassz harmadik lemezét (It's Never Been Like That). Végezetül térjünk haza Magyarországra (Heaven Street Seven: Tudom, hogy szeretsz titokban).

2009. december 14., hétfő

T OP 100 / Pt. _7

A mai menü tartalmaz jó sok indie slágert, elektronikus megszólalásokat, infantilis zenére ültetett súlyos szavakat és elborult dubstep-et. Az évtized legjobb dalainak hetedik fejezete következik.

40. Kasabian – Fire
Az idei Kasabian albumtól a megváltást vártam, vagy sokkal inkább a csodát, helyette viszont valami csodakezdeményt kaptam. Sajnos - annak ellenére, hogy a West Ryder Pauper Lunatic Asylum kifejezetten kellemes hallgatni való - harmadik lemezükre sem sikerült megtalálniuk a saját hangzásukat, bár hozzátenném: jó úton haladnak afelé. Reméljük a következő lemezzel (amelyet már javában írnak) ez már sikerülni fog. Mindenesetre az idei album (is) tömve volt jobbnál jobb indie slágerekkel, amelyek közül egyértelműen a Fire emelkedik ki a maga félhanglemenetével, tempósságával, szexisségével és nem utolsó sorban zseniális videoklipjével.




39. Franz Ferdinand – No You Girls
Talán az előbb említett Fire-nál is nagyobbat szólt az idei Franz Ferdinand albumról kimásolt második kislemez, a No You Girls. Ez a dal, akárcsak a Tonight (legalább) nyolcvan százaléka egy az egyben felidézi a debütáló album slágereit. Ami kifejezetten szerencsés, mert bár a második albumon is akadt jócskán emlékezetes dal, de valahogy mégsem voltak olyan ütősek. Mindenesetre a harmadik lemezükkel biztos befutó skótok visszataláltak önmagukhoz és szerencsére úgy váltottak stílust, hogy az esszenciális FF stílusjegyeket maradéktalanul megőrizték. Ha ilyen lemezeket fognak leszállítani a jövőben is, akkor én személy szerint hajlandó leszek három és fél éveket várni.




38. Death Cab for Cutie – I Will Possess Your Heart
A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését talán a Death Cab for Cutie okozta. A Narrow Stairs-zel ugyanis gyakorlatilag azt vitték véghez, amit idén az előbb említett Franz Ferdinand, bár az amerikaiak talán egy csipetnyivel kevesebbet tartottak meg a régi énjükből. Mindenesetre (és szerencsére) csak azokat a feleslegeket dobták ki az ablakon, amik csak tompítják fényüket, így három évvel a Plans után Ben Gibbard-ék végre egy végletekig kiforrott, mindenféle pózoktól mentes hangzást voltak képesek prezentálni. Bár kevesebb az emlékezetes dal a tavalyi albumon, de azok bőven kitesznek a hiányért. Egy ilyen dal az I Will Possess Your Heart is, amely a maga nyolc és fél perces mantrájával az experimentálisabb dolgokra kicsit is fogékonyabb hallgatóságot azonnal transzba ejti. Ami mégis a legjobb ebben a dalban, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy majd' kilenc perces!




37. Phoenix - 1901
Ami tavaly a Death Cab... volt, az idén egyértelműen a Phoenix. Bár az előző lemezeik (United, Alphabetical, It's Never Been Like That) is kifejezetten élvezetesek, maradandót és zseniálisat idén tettek le az asztalra. A Wolfgang Amadeus Phoenix-en minden egyes hang a helyén van, kellően slágeres és kísérletező, kellően divatos, hogy sikeres legyen és kellőképpen hozzáférhető az album mondandója. Tehát nagyon rendben van ez a lemez. Igazából a problémám csak az volt, hogy nem tudtam melyik dalt emelhetném ki és szerepeltethetném ezen a listán, ugyanis minden egyes momentum kiegyensúlyozott és maradandó. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy az első kislemezdalt választom; de álljon a 37. helyen az a Phoenix dal az idei albumról, amelyiket csak szeretnétek.

Phoenix - 1901 - A Take Away Show from La Blogotheque on Vimeo.




36. The Chemical Brothers – Galvanize (featuring Q-Tip)
2005 egyik legnagyobb slágerét a Chemical Brothers tette le az asztalra. A kifejezetten élvezetes, majd' zseniális Push the Button azóta is elő-előkerül nálam. Persze nem csak a Galvanize miatt, hanem az olyan elképesztően eksztatikus szerzemények miatt, mint mondjuk a Surface to Air vagy a Hold Tight London. Azóta kijött egy másik lemezük is, a 2007-es We Are the Night, viszont ez már annyira nem szólt jól. Mindenesetre a következő lemezig - amely remélhetőleg a PtB-hoz hasonlóan a korai szenzációs darabokat idézi majd - itt ez az időtlen megasláger.




35. Justice vs. Simian – We Are Your Friends
Ami 2005-ben a Galvanize volt, az egy évvel később a We Are Your Friends. Ez a dal annak ellenére működik, hogy minden ellene szól. Kissé banális dalszöveg, kissé idétlen szinti futamok, semmitmondó bassline, és így tovább. Viszont, ha ezt a sok "idétlen" komponenst összegyúrja egy kellőképpen zseniális szerzőpáros egy nagy keverékké, akkor az eredmény ez lesz, bár ez nem szükségszerű. Mindenesetre a We Are Your Friends iskolapéldája annak, hogy a szar is lehet inspiratív.




34. Radiohead – 15 Step
Tisztázzuk: a 15 Step a Radiohead egyik kiemelkedő és egyben egyik legemlékezetesebb dala. A maga széttördelt ütemjeivel, minimális gitárbontogatásával és az Airbag-re hajazó basszusfutamával kiváló albumnyitó szerzemény, ami akarva akaratlanul egy utolsó percéig zseniális albumot ígér.




33. Placebo – The Bitter End
Hogy ismét egy idétlen szójátékkal éljek, szerencsére a The Bitter End a Placebo számára nem a keserű vég. Azóta is jócskán tettek le slágert az asztalra, illetve az előtt is. De nagyon sokan vannak úgy, hogy egy bizonyos szituációban, amelyben feltették a kérdést, hogy az Every You Every Me mellett az adott illető szerint mi a másik legnagyobb Placebo sláger, akkor igen valószínű, hogy ezt a dalt fogja említeni. A Bitter End-ben egyébként minden benne van, amitől Brian Molko-ék zenéje olyan jól működik. Rideg elegancia, fájdalom, invenció és büszkeség.




32. MGMT – Time to Pretend
A Time to Pretend az évtized egyik legzseniálisabb dalszövegével megküldött dala. Sajnos ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a százas lista élére törjön, de azért egy alig két éves daltól* ez sem rossz teljesítmény. Talán az idő előrehaladtával csak nemesedni fog, mint a jó bor, vagy mint Dave Gahan hangja. Ki tudja?

*A dal egyébként szerepelt a 2005-ös Time to Pretend EP-n is, de nem ebben a formájában.




31. Burial – Archangel
Burial a dubstep legfényesebben tündöklő csillaga: invenciózus, érti a dolgát, nagyszerű remixeket készít, egyszóval van kurázsija. Nem is kevés. A 2007-es Untrue nyitódala (ha az intrót nem számoljuk) mérhetetlen szomorúságával, ugyanakkor zseniális ütemeivel és kimértségével egy másik dimenzióba emeli az embert. Talán éppen ezért nem könnyű hallgatnivaló; nem mintha bármelyik Burial kiadvány az lenne.




Hamarosan...