10. Klaxons - Golden Skanks
A Klaxons 2007 egyik legnagyobb meglepetése volt, minden szempontból. Olyan dalokat adtak ki, illetve jelentettek meg kislemezen, amelyek elvontságukkal az alternatív listák aljára predesztinálnák az együttest. Ez azonban szerencsére nem így történt, és erre ékes példa a Golden Skanks is.
9. Michael Andrews & Gary Jules - Mad World
A Donnie Darko című filmből ismert Tears for Fears dalt Michael Andrews (az imént említett együttes egyik fele) Gary Jules vendégszereplésével újraértelmezve ismét felvette, rápakolta a film soundtrack-jére (és score-jára is), kiadta kislemezen és karácsonyi number one lett belőle, ami a szerzemény elborult melankóliáját tekintve elég nagy meglepetés.
8. Arcade Fire - Rebellion (Lies)
Az Arcade Fire egy szépen kibontakozó, eksztatikus dallal készítette elő zseniális debütáló lemezének fináléját.
7. Yeah Yeah Yeahs - Maps
Tökéletes ballada, esszenciális YYYs sláger, az évtized egyik legjobb dala. Hirtelen csak erre a három jelzőre tudtam gondolni, de ha egy kicsit még gondolkodnék, nyilván eszembe jutna megannyi kifejezés, amely ezt a fantasztikus dalt valamelyest meghatározná. Amikor a Fever to Tell előző első hét szerzeménye már kezd egy kicsit az agyunkra menni, akkor a No No No hirtelen átcsap egy hiperlassú balladába, amely végül a Maps középtempós szerelmességébe torkollik és végül a Y Control/Modern Romance kettősében csúcsosodik ki. A punkok is lehetnek szerelmesek!
6. The White Stripes - Seven Nation Army
Ha egy újabb idióta szójátékkal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy egy hetedhét országra szóló ünnepség kéne, hogy övezze a White Stripes egyik legnagyobb slágerét. A Seven Nation Army a maga kis kellemes félhanglemenetes mivoltával csak előkészíti mindazt, amit a dal utolsó percében hallhatunk (minden idők egyik legkegyetlenebb riffjét), illetve azt, ami majd az egész Elephant lemezen történni fog.
5. Franz Ferdinand - Take Me Out
Egyszer azt olvastam, hogy bizonyos együtteseknek tanítani kéne a Take Me Out kaliberű slágerek szerzését. Szerintem ezen sorok írója a kelleténél egy kicsit meggondolatlanabb volt, hiszen eleve ilyesmit vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet tanítani. Másrészt pedig a Take Me Out-ot - és a hasonszőrű dalokat a Franz Ferdinand diszkográfiájában - kuriózumként kell kezelni, ovációval kell fogadni és úgy kell velük bánni, mint egy igazi himnusszal.
4. The Strokes - Last Nite
Bevallom őszintén, a Strokes első lemeze nekem elsőre egyáltalán nem tetszett, kivéve a Last Nite c. überslágert. Talán éppen ezért a dalért kapartam elő pár héttel később az Is This It-et újra, és bumm! Akkor hirtelen beütött az egész és rájöttem, hogy a dal még jobban működik abban az esetben, ha az egész lemezt figyelembe veszem. Kötelező darab - mind az album, mind a dal.
3. Editors - Munich
Az Editors legnagyobb slágere nem lenne túlságosan nagy "was ist das", ha nem ők adnák elő. Mert bár a dalszöveg nagyszerű, de mégsem olyan, hogy csak egy és kizárólag egyvalaki írhat ilyet, és lássuk be, zeneileg sem túlságosan meghökkentő. De Tom Smith-ék attitűdje olyan markánsan átüt szinte minden egyes dalukon, hogy a procedúra során az átlagosból zseniális, az unalmasból izgalmas, és végső soron a szarból arany lesz.
2. Muse - Supermassive Black Hole
Az első Muse dal, amit hallottam a Supermassive Black Hole volt és meg kell mondjam, szerelem volt első hallásra. A maga eklektikusságával, sármjával és dögjével egyből a hallójárataimba költözött és szerencsére négy év sem volt elég arra, hogy kimossam onnan.
1. Radiohead - Idioteque
Ha jól veszem észre, ennek a listának a végére értünk és minő meglepetés, az évtized legjobb dala az Idioteque lett a Radiohead-től. Ezen legalább annyira lehet vitatkozni, hogy végül is a dal miről szól? Vajon Thom környezetvédelmi küldetéstudatának egy manifesztációja ez? Esetleg költői hitvallás, ars poetica az együttes részéről? Pontosan nem lehet tudni, szerintem az együttes tagjai sem tudják/tudhatják igazán. És bár tény, hogy egyáltalán nem könnyű hallgatni való az Idioteque, vagy a Kid A lemez, vagy úgy globálisan véve a Radiohead, ez a dal mégis arról tesz tanúbizonyságot, hogy elsősorban miről is kellene szólnia a zenének. Mert ugyebár létezik egy szórakoztató funkciója is, de ha valaki tartós megváltásra törekszik, akkor nem elégszik meg egy-két felületes slágerrel, amelyek elsősorban azzal az intencióval láttak napvilágot, hogy a nyájas hallgatóságot megkopasszák. Thom Yorke szerint a zenének ennél jóval mélyebb jelentése és jelentősége van (vagy legalábbis a dalait ismerve nyilván így gondolhatja), és szinte minden egyes lemezhez, dalhoz komolyzenei elhivatottsággal áll hozzá. És talán pont ez az, amely a Radiohead-et kiemeli a tömegekből, talán pont ez az, amely olyannyira emlékezetessé és fontos élménnyé teszi a Radiohead dalokat, lemezeket, koncerteket.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: yeah yeah yeahs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: yeah yeah yeahs. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. december 29., kedd
2009. december 19., szombat
_2003
5. The Knife - Deep Cuts
A Knife definiálása pofonegyszerű: különc svédek. Talán ez a legegyszerűbb módja, hogy a zenéjüket is meghatározzuk pontosan olyan mértékben, amíg még nem beszélhetünk beskatulyázásról. A Deep Cuts a nagy utód, a Silent Shout finomabb, könnyebben emészthető változata, telis-tele alternatív slágerekkel (pl. Pass This On).

4. Akira Yamaoka - Silent Hill 3: Original Soundtrack
Akira Yamaoka valamikor a kilencvenes évek vége felé szegődött a Konamihoz, hogy elkészítse az első Silent Hill játék zenéjét. Majd a másodikét, a harmadikét, és így tovább. Bár az első két lemez is hemzsegett a jobbnál jobb "freak-out ambient" megnyilvánulásoktól, talán a harmadik soundtrack-re sikerült elérnie a tökéletesség szintjére. Egyrészt az egyes dalok (sok esetben csak zajok) kifejezetten erősek, a vokális tételeket sikerült a lehető legjobb helyre beillesztenie és az olykor-olykor felbukkanó narratíva egy pillatanra sem hagyja nyugodni a hallgatót. Sajnos a negyedik és az ötödik játékhoz, valamint a Silent Hill Origins-hez készített soundtrack-ek már annyira nem parádésak, mint jelen írás alanya, de még mindig nagyságrendekkel jobbak, mint bármelyik játék zenéje.

3. Placebo - Sleeping with Ghosts
A WAN2 által "cybergoth" jelzővel ellátott Sleeping with Ghosts a Placebo legjobb albuma, és ezt azt hiszem mindenféle apelláta nélkül kijelenthetem. Zseniális mestermű, amelyen tökéletes összhangban van a kísérletezés, a slágeresség és az, ami alatt "Placebot" értünk.

2. Yeah Yeah Yeahs - Fever to Tell
Mint azt már egy korábbi írásomban említettem, a Fever to Tell talán nagyobbat szólt, mint a Strokes debütje. Bár a vélemények igencsak megoszlanak erről a lemezről is, szerintem kifejezetten zseniális, főleg a No No No/Maps/Y Control triász. Az első előkészíti a terepet a Maps-nek, amely a XXI. század első évtizedének legszebb szerelmes dala. Ezután a Y Control "középtempós vadulásával" és letagadhatatlan YYYs attitűdjével újraéleszti az albumot még mielőtt azt hinnénk, hogy bágyadtságba fordulna, vagy éppenséggel leülne.

1. Radiohead - Hail to the Thief
Thom Yorke-ék leginkább ambivalens érzésekkel fogadott újabb csúcsművét kb. két hét alatt rántották fel Los Angelesben, újfent Nigel Godrich producerrel. Ambivalens azért, mert visszatérést ígértek a gitáralapú zenékhez, de az olyan - egyébként kifejezetten zseniális - szerzemények, mint a Backdrifts, The Gloaming vagy Sit Down Stand Up más képet mutattak. Ettől függetlenül a címében ifj. George Bush akkori amerikai elnöknek beszóló Hail to the Thief egy makulátlan munka, telis-tele csak és kizárólag a Radiohead-re jellemző "ízekkel" és ötletekkel.

Mindemellett Marilyn Manson is kiadott egy új lemezt 2003-ban (The Golden Age of Grotesque), ami elsősorban azokból az ihletforrásokból táplálkozott, amiket Brian Warner imád (pl. náci Németország filmművészete, irodalma, stb.). Tény, hogy egy kicsit szembefordult önmagával, de az is tény, hogy emlékezeteset alkotott. A Massive Attack ezzel szemben addig toporzékolt egy helyben amíg nem tett egy nagy lépést hátra. A 100th Window pontosan olyan, mint amit a MA imitátorok próbálnak csinálni (belassult, jellegtelen háttérzenét) - viszont ezek közül talán a legjobbat pont ők tették le az asztalra. 3D további mentségére szóljon, hogy Daddy G akkoriban épp apai teendőivel volt elfoglalva. A Mars Volta ezzel szemben pörgött egy nagyot debütáló nagylemezén (De-Loused in the Comatorium), sokkolva a hallgatóságot és a kritikusokat a maguk "neo-prog" izéjével. És ha már prog, akkor legyen kövér: a Muse is villantott egy nagyszerű, bár közel sem olyan kiegyenlítetten jó lemezt, mint az Origin of Symmetry (ez volt az Absolution), a Spiritualized-ról már nem is beszélve (Amazing Grace).
A Knife definiálása pofonegyszerű: különc svédek. Talán ez a legegyszerűbb módja, hogy a zenéjüket is meghatározzuk pontosan olyan mértékben, amíg még nem beszélhetünk beskatulyázásról. A Deep Cuts a nagy utód, a Silent Shout finomabb, könnyebben emészthető változata, telis-tele alternatív slágerekkel (pl. Pass This On).

4. Akira Yamaoka - Silent Hill 3: Original Soundtrack
Akira Yamaoka valamikor a kilencvenes évek vége felé szegődött a Konamihoz, hogy elkészítse az első Silent Hill játék zenéjét. Majd a másodikét, a harmadikét, és így tovább. Bár az első két lemez is hemzsegett a jobbnál jobb "freak-out ambient" megnyilvánulásoktól, talán a harmadik soundtrack-re sikerült elérnie a tökéletesség szintjére. Egyrészt az egyes dalok (sok esetben csak zajok) kifejezetten erősek, a vokális tételeket sikerült a lehető legjobb helyre beillesztenie és az olykor-olykor felbukkanó narratíva egy pillatanra sem hagyja nyugodni a hallgatót. Sajnos a negyedik és az ötödik játékhoz, valamint a Silent Hill Origins-hez készített soundtrack-ek már annyira nem parádésak, mint jelen írás alanya, de még mindig nagyságrendekkel jobbak, mint bármelyik játék zenéje.

3. Placebo - Sleeping with Ghosts
A WAN2 által "cybergoth" jelzővel ellátott Sleeping with Ghosts a Placebo legjobb albuma, és ezt azt hiszem mindenféle apelláta nélkül kijelenthetem. Zseniális mestermű, amelyen tökéletes összhangban van a kísérletezés, a slágeresség és az, ami alatt "Placebot" értünk.

2. Yeah Yeah Yeahs - Fever to Tell
Mint azt már egy korábbi írásomban említettem, a Fever to Tell talán nagyobbat szólt, mint a Strokes debütje. Bár a vélemények igencsak megoszlanak erről a lemezről is, szerintem kifejezetten zseniális, főleg a No No No/Maps/Y Control triász. Az első előkészíti a terepet a Maps-nek, amely a XXI. század első évtizedének legszebb szerelmes dala. Ezután a Y Control "középtempós vadulásával" és letagadhatatlan YYYs attitűdjével újraéleszti az albumot még mielőtt azt hinnénk, hogy bágyadtságba fordulna, vagy éppenséggel leülne.

1. Radiohead - Hail to the Thief
Thom Yorke-ék leginkább ambivalens érzésekkel fogadott újabb csúcsművét kb. két hét alatt rántották fel Los Angelesben, újfent Nigel Godrich producerrel. Ambivalens azért, mert visszatérést ígértek a gitáralapú zenékhez, de az olyan - egyébként kifejezetten zseniális - szerzemények, mint a Backdrifts, The Gloaming vagy Sit Down Stand Up más képet mutattak. Ettől függetlenül a címében ifj. George Bush akkori amerikai elnöknek beszóló Hail to the Thief egy makulátlan munka, telis-tele csak és kizárólag a Radiohead-re jellemző "ízekkel" és ötletekkel.

Mindemellett Marilyn Manson is kiadott egy új lemezt 2003-ban (The Golden Age of Grotesque), ami elsősorban azokból az ihletforrásokból táplálkozott, amiket Brian Warner imád (pl. náci Németország filmművészete, irodalma, stb.). Tény, hogy egy kicsit szembefordult önmagával, de az is tény, hogy emlékezeteset alkotott. A Massive Attack ezzel szemben addig toporzékolt egy helyben amíg nem tett egy nagy lépést hátra. A 100th Window pontosan olyan, mint amit a MA imitátorok próbálnak csinálni (belassult, jellegtelen háttérzenét) - viszont ezek közül talán a legjobbat pont ők tették le az asztalra. 3D további mentségére szóljon, hogy Daddy G akkoriban épp apai teendőivel volt elfoglalva. A Mars Volta ezzel szemben pörgött egy nagyot debütáló nagylemezén (De-Loused in the Comatorium), sokkolva a hallgatóságot és a kritikusokat a maguk "neo-prog" izéjével. És ha már prog, akkor legyen kövér: a Muse is villantott egy nagyszerű, bár közel sem olyan kiegyenlítetten jó lemezt, mint az Origin of Symmetry (ez volt az Absolution), a Spiritualized-ról már nem is beszélve (Amazing Grace).
2009. december 6., vasárnap
UNDERGROUND MELEG KLUB NEM CSAK HETEROSZEXUÁLISOKNAK!

Yeah Yeah Yeahs
It's Blitz!
Interscope
4'
A Yeah Yeah Yeahs egyértelműen az új évezred első évtizedének egyik meghatározó popjelensége, akik bemutatkozó albumukkal talán nagyobbat durrantottak, mint a Strokes. Karen O és díszes társulata ugyanis sokkal rétegeltebb, sokkal színesebb, ugyanakkor egy kicsit nehezebben befogadható zenét kezdett el játszani, mint Julian Casablancas-ék. A második lemezzel (Show Your Bones) szintén nagyot villantottak, tehát kérdés volt, hogy merre és hogyan tovább. Végül a legújabb indie trendeknek a maguk módján behódolva szintit ragadtak és elkezdtek számokat írni. Ebből lett az idei It's Blitz, amely kifejezetten meggyőző, de!
Aki Fever to Tell kaliberű anyagra számított, az igencsak pofára eshetett. Jó hír viszont az, hogy a természetes és könnyed punkos lendületet sikerült (többé-kevésbé) megtartaniuk. Csak a maró, mégis kiváló érzékkel eltalált nyersesség helyett a művésziességre (és nem művészkedésre!) fektettek nagyobb hangsúlyt (lásd a heroikus Skeletons-t), ezáltal okosan elkerülve az önismétlést és ennek tetejébe ez az új szerep még jól is áll az együttesnek. Viszont a dalok valahogy nem egységesen zseniálisak. Ezalatt azt kell érteni, hogy a kifejezetten dögös és feszes indítást (Zero, Heads Will Roll) viszonylag hamar belassulás követi, aztán a lemez megint erőre kap (Dull Life), és így megy ez egészen a negyven akárhányadik perc végéig. És bár ezek a tempós, dögös, vad, szexi, táncolható és ellenállhatatlan dalok mindig helyrebillentik a lemezt, újra megtalálva a helyes egyensúlyt, de ettől egyértelművé válik a fókuszálatlanság a lemez szerkesztésében. Vadabb pillanatainkban pedig akár még az undorító tavalyi Kaiser Chiefs lemez is felelevenedhet. És valahogy ez a kettősség jellemző a borítóra is.
Alapvetően ugyebár négyféle szemléletet különíthetünk el a lemezborítókkal kapcsolatban. Vannak az ocsmányak, amelyek ugye. Aztán ott vannak az indifferensek, amelyek igazából nem vesznek el, de nem is adnak hozzá semmit a hangzóanyag lényegéhez. Vannak a kifejezetten harmonikus darabok, amelyek remek összhangban állnak a tartalommal. És végül vannak a nagyszerű borítók, amelyeket sajnos a zenei tartalom nem támaszt alá teljes mértékben. Nos, pontosan ez a helyzet az It's Blitz!-cel is. Az elképesztő, hídba lemenős ötletet a zene csak részben és nem egészben támasztja alá. A roppanásig feszült idegeket ily módon depiktáló borítókép talán sokkal inkább illett volna az első albumhoz (értsd: Tick). Ezeket a roppanásig feszült ideges dalokat több helyen nagy ívű, monumentális, de szerencsére egyáltalán nem túlspilázott dalok váltották (például Runaway), amelyekkel igazából csak annyi a baj, hogy néha túl hosszúnak és – a Yeah Yeah Yeahs-től teljesen meglepő módon – erőtlennek tűnhetnek.
De visszatérve a dalokhoz és a címben emlegetett meleg klubhoz. Talán a Heads Will Roll és a Zero azok a dalok az It's Blitz-en, amelyek egy ilyen helyet eleveníthetnek fel bennünk. Ez persze csak az együttes javára válhat, mert mondjuk aki Mika első lemeze, vagy a 2006-os Scissor Sisters album meghallgatása után félt lehajolni a szappanért, de mindenképpen érdeklődött a stílusjegyek iránt, az most közelebbről is megismerheti azokat anélkül, hogy homofób gondolatai támadnának, esetleg megijedne férfiasságának megkérdőjelezhetőségétől. Egyébként - ha már nemi identitásról van szó - a Gossip idei lemezéhez hasonlóan egy két glam-es momentum itt is akad, de annyira nem merültek el ebben a világban, sokkal inkább díszítőelemként integrálták. Viszont azt mindenképp meg kell hagyni, hogy ez a trió legszínesebb albuma.
Tehát alapvetően nincs semmi gond a Yeah Yeah Yeahs idei LP-jével, sőt! Kifejezetten kellemes hallgatnivaló és egy nagyszerű irányvonal jelzésként (is) értelmezhető, amely mindenképp meghatározza majd az együttes jövőbeli hangzását. És mint tudjuk, az átmenetek mindig egy kicsit nehézkesek, nincs ez máképp a new yorkiakkal sem.
Ajánlott dalok: Zero, Heads Will Roll, Skeletons, Dull Life, Dragon Queen
It's Blitz!
Interscope
4'
A Yeah Yeah Yeahs egyértelműen az új évezred első évtizedének egyik meghatározó popjelensége, akik bemutatkozó albumukkal talán nagyobbat durrantottak, mint a Strokes. Karen O és díszes társulata ugyanis sokkal rétegeltebb, sokkal színesebb, ugyanakkor egy kicsit nehezebben befogadható zenét kezdett el játszani, mint Julian Casablancas-ék. A második lemezzel (Show Your Bones) szintén nagyot villantottak, tehát kérdés volt, hogy merre és hogyan tovább. Végül a legújabb indie trendeknek a maguk módján behódolva szintit ragadtak és elkezdtek számokat írni. Ebből lett az idei It's Blitz, amely kifejezetten meggyőző, de!
Aki Fever to Tell kaliberű anyagra számított, az igencsak pofára eshetett. Jó hír viszont az, hogy a természetes és könnyed punkos lendületet sikerült (többé-kevésbé) megtartaniuk. Csak a maró, mégis kiváló érzékkel eltalált nyersesség helyett a művésziességre (és nem művészkedésre!) fektettek nagyobb hangsúlyt (lásd a heroikus Skeletons-t), ezáltal okosan elkerülve az önismétlést és ennek tetejébe ez az új szerep még jól is áll az együttesnek. Viszont a dalok valahogy nem egységesen zseniálisak. Ezalatt azt kell érteni, hogy a kifejezetten dögös és feszes indítást (Zero, Heads Will Roll) viszonylag hamar belassulás követi, aztán a lemez megint erőre kap (Dull Life), és így megy ez egészen a negyven akárhányadik perc végéig. És bár ezek a tempós, dögös, vad, szexi, táncolható és ellenállhatatlan dalok mindig helyrebillentik a lemezt, újra megtalálva a helyes egyensúlyt, de ettől egyértelművé válik a fókuszálatlanság a lemez szerkesztésében. Vadabb pillanatainkban pedig akár még az undorító tavalyi Kaiser Chiefs lemez is felelevenedhet. És valahogy ez a kettősség jellemző a borítóra is.
Alapvetően ugyebár négyféle szemléletet különíthetünk el a lemezborítókkal kapcsolatban. Vannak az ocsmányak, amelyek ugye. Aztán ott vannak az indifferensek, amelyek igazából nem vesznek el, de nem is adnak hozzá semmit a hangzóanyag lényegéhez. Vannak a kifejezetten harmonikus darabok, amelyek remek összhangban állnak a tartalommal. És végül vannak a nagyszerű borítók, amelyeket sajnos a zenei tartalom nem támaszt alá teljes mértékben. Nos, pontosan ez a helyzet az It's Blitz!-cel is. Az elképesztő, hídba lemenős ötletet a zene csak részben és nem egészben támasztja alá. A roppanásig feszült idegeket ily módon depiktáló borítókép talán sokkal inkább illett volna az első albumhoz (értsd: Tick). Ezeket a roppanásig feszült ideges dalokat több helyen nagy ívű, monumentális, de szerencsére egyáltalán nem túlspilázott dalok váltották (például Runaway), amelyekkel igazából csak annyi a baj, hogy néha túl hosszúnak és – a Yeah Yeah Yeahs-től teljesen meglepő módon – erőtlennek tűnhetnek.
De visszatérve a dalokhoz és a címben emlegetett meleg klubhoz. Talán a Heads Will Roll és a Zero azok a dalok az It's Blitz-en, amelyek egy ilyen helyet eleveníthetnek fel bennünk. Ez persze csak az együttes javára válhat, mert mondjuk aki Mika első lemeze, vagy a 2006-os Scissor Sisters album meghallgatása után félt lehajolni a szappanért, de mindenképpen érdeklődött a stílusjegyek iránt, az most közelebbről is megismerheti azokat anélkül, hogy homofób gondolatai támadnának, esetleg megijedne férfiasságának megkérdőjelezhetőségétől. Egyébként - ha már nemi identitásról van szó - a Gossip idei lemezéhez hasonlóan egy két glam-es momentum itt is akad, de annyira nem merültek el ebben a világban, sokkal inkább díszítőelemként integrálták. Viszont azt mindenképp meg kell hagyni, hogy ez a trió legszínesebb albuma.
Tehát alapvetően nincs semmi gond a Yeah Yeah Yeahs idei LP-jével, sőt! Kifejezetten kellemes hallgatnivaló és egy nagyszerű irányvonal jelzésként (is) értelmezhető, amely mindenképp meghatározza majd az együttes jövőbeli hangzását. És mint tudjuk, az átmenetek mindig egy kicsit nehézkesek, nincs ez máképp a new yorkiakkal sem.
Ajánlott dalok: Zero, Heads Will Roll, Skeletons, Dull Life, Dragon Queen
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)