2011. március 27., vasárnap

SZ UF L_A/




The Strokes
Angles
RCA / Rough Trade
10 dal, 34 perc

5.5

Az ég szerelmére, persze, hogy magasak az elvárásaink, elvégre arról az együttesről van szó, akik elkészítették az Is This It-et, az előző évtized egyik legfontosabb és legjobb albumát! Ugyanakkor Julian Casablancas és cimborái is emberek, ez nyilvánvaló. Ebből fakadóan pedig hibázhatnak, tévedhetnek a legkülönfélébb módokon. S ez így normális. Azonban annak ellenére, hogy az Angles csapnivaló album lett, mégsem szabad lebecsülni, szó nélkül elmenni mellette.

Egyrészt elégedettek lehetünk, hogy öt év után új Strokes lemezt vehetünk a kezünkbe. Kivételesen ronda borítóval lett megáldva, de legalább itt van. Végre. Másrészt örüljünk, hogy a New York-i kvintett végre valahára magához tért. A tagok nem csináltak belőle nagy titkot, hogy valóban nehéz szülés volt a negyedik lemez, a kezdeti, Joe Chicarelli-vel felvett zsengék például ki is lettek hajítva. Na, nem mintha mindenki egyöntetűen meg lenne elégedve a mostani teljesítménnyel, de legalább újra összekovácsolódtak. Mindazonáltal ez is egy sorlemez, ezt is értékelni kell. Önmagában. Legfeljebb enyhítő körülményeket hozhatunk fel mentségként.

Az igazat megvallva, semmi kedvem védeni ezt az öt ficsúrt. Megvolt mindenük, amit egy rock sztár csak kívánhat: tehetség, elismerés, pénz, nők, no és persze garázs. Ha úgy vesszük, egészen ügyesen másztak ki a fényre (Is This It, Room on Fire), s teljesen érthető a kísérletezés iránti vágy is (First Impressions of Earth). Ami viszont ezután következett, számomra teljesen indokolatlan. Széthúzások, ellenségeskedés, többlemeznyi kidobott dal és jóval több side projekt – relatíve kevés idő alatt –, mint amennyit a jó ízlés még megenged. És persze a felismerés: külön-külön nem lehetünk olyan jók, mint együtt. Úgy gondolom, hogy elsősorban nem azért sikerült így az Angles, mert nehéz volt újra összerázódni, hanem azért, mert egyszerűen elveszett valami a kémiából. Valami, ami a Strokes esszenciáját adta. Az a kis tinédzseres felelőtlenség, a bohémság, a szakadtság. 2011-ben sajnos el kellett jutnunk oda, hogy mindez már csak panírként van jelen. Minden egyes mozdulat, dalszöveg-részlet, taktus és akkord programozottnak, előre eltervezettnek tűnik, s mindez szöges ellentéte annak a Strokes-nak, akik tíz éve mutatkoztak be, de még a 2003-asnak, sőt, megkockáztatom a 2006-osnak is. Szinte fáj, hogy egy fülbemászó dallam sem hallható a lemezen, semmi pimaszkodás, csak egy jól érzékelhető, amúgy szimpatikus, de mégis rendkívül erőltetettnek tűnő nyolcvanas évek máz, ami pontosan annyira torz és gejl, mint maga a borító, s inkább unalmas, semmint experimentális.

Megvolt tehát a szükséges rossz, nem biztos, hogy mindenki köszöni szépen. De most már jöhet egy igazi Strokes lemez.

Ajánlott dalok: Machu Picchu, Two Kinds of Happiness, Life Is Simple in the Moonlight



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése