Death Cab for Cutie
Codes and Keys
Atlantic
11 dal, 45 perc
7.5
Annak ellenére, hogy a soft rock egyértelmű atyaúristeneként a Coldplay-t tartják nyilván, a műfaj bizony tartogat még a nagyközönség számára egy-két izgalmas alakítást, s a Death Cab for Cutie – aminek tagjai legújabb, jelen írás alanyát képező lemezükre megújulást és kísérletezést ígértek – nagyon is idetartozik. Előre lelövöm a poént: az attitűdön kívül semmi sem változott ebben az együttesben, s ebbe a zene – szükségszerűen – nagyon is beletartozik. A kérdés csupán az, hogy ennyi elegendő-e ahhoz, hogy elcipeljen, s végső soron eladjon egy lemezt?
A helytelen módszert követve, folytassuk a negatívumokkal. Ha megszakadok, akkor sem találok egy igazi főművet, egy amolyan égszakadást és földindulást kiváltó alapvetést a Death Cab for Cutie diszkográfiájában. Hiába hemzseg minden eddigi dolgozatuk – legyen az stúdióalbum vagy EP – jobbnál jobb tételektől, hiába bukkan nagyon sokszor felszínre Ben Gibbard kreatív zsenije, mindez nem elég. Akarva, s akaratlanul tökéletlenségekbe ütközünk az amúgy rendkívül színes és bíztató katalógust fellapozva. A remény első szikrái a nagybetűs DCFC album eljövetelét illetően tavaly kezdtek el pattogni az éterben, amikor is a tagok szakítást hirdettek korábbi lemezkészítési gyakorlatukkal. De hogy rövidre fogjam a dolgot: sikerült teljes mértékben elérniük, amit akartak? Nem. A válasz ennél bonyolultabb? Hát persze.
Ha az ember fia a Death Cab for Cutie-ban zenél és legújabb stúdiólemezük megjelenése előtt a fentieket hangoztatja és ennek tetejébe olyan remekbe szabott dalokat mutat meg előzetesként, mint a You Are a Tourist, amely már hivatalos megjelenése előtt is az év egyik legjobb dala volt, vagy a hagyományosan DCFC-s és végtelenül fülbemászó Underneath the Sycamore, akkor számoljon a következményekkel, ha esetleg nem azt az albumot teszi le az asztalra. A helyzet azonban még ennél is összetettebb, ugyanis maga a lemez is csalóka. A kicsit Radiohead-es Home Is a Fire, az egyszerűen kellemes Codes and Keys, a kísérletezős Doors Unlocked and Open, a fáradt, de reményteljes Monday Morning, és persze az enyhén kocsma rock beütésű Portable Television mind bizakodásra adnak okot. Csak többszöri hallgatásra jön az a bizonyos „oh”. Amikor is rájövünk a turpisságra. Nem holmi nagyszabású átverési kísérletről van szó, hanem arról, ahogy az ember egyre jobban megismeri ezeket a dalokat, s velük együtt magát a lemezt, egyszerűen rájön, nincs is annyi rejtett tartalék egyes tételek mögött, mint amennyire számított.
A Codes and Keys cíművel alapvetően ugyanaz a baj, mint az eddigiekkel: zavaros a kép. Elsőre nagy a lelkesedés, de ez sajnos hamar kifullad. Az egyik legfontosabb különbség köztük és a már szóba hozott Coldplay között az, hogy míg a britek kritikailag bármennyire is le tudják járatni magukat, az eddigi legvacakabb lemezükön (X&Y) is van 5-6 tétel, ami mellett nem mehet el az ember szó nélkül – még évek múlva sem. Az igazság az, hogy ennek az együttesnek egy éles szemű, végtelenül dörzsölt producerre lenne szüksége. Mert bizony a kísérletezés és a kísérletezgetés, no és persze a szerethetőség és feltétlen imádat között mérföldnyi különbségek vannak. Abból a szempontból viszont már nagyon is nyert ügyük van, hogy a helyes ösvényre léptek rá. Ez a lemez pedig azért tud ennyire lebilincselő lenni, mert erről a döntési aktusról, illetve a közvetlenül utána következő eseményekről nagyon is valóságos dokumentációt nyújt át.
Ajánlott dalok: Home Is a Fire, Codes and Keys, Doors Unlocked and Open, You Are a Tourist, Underneath the Sycamore
Codes and Keys
Atlantic
11 dal, 45 perc
7.5
Annak ellenére, hogy a soft rock egyértelmű atyaúristeneként a Coldplay-t tartják nyilván, a műfaj bizony tartogat még a nagyközönség számára egy-két izgalmas alakítást, s a Death Cab for Cutie – aminek tagjai legújabb, jelen írás alanyát képező lemezükre megújulást és kísérletezést ígértek – nagyon is idetartozik. Előre lelövöm a poént: az attitűdön kívül semmi sem változott ebben az együttesben, s ebbe a zene – szükségszerűen – nagyon is beletartozik. A kérdés csupán az, hogy ennyi elegendő-e ahhoz, hogy elcipeljen, s végső soron eladjon egy lemezt?
A helytelen módszert követve, folytassuk a negatívumokkal. Ha megszakadok, akkor sem találok egy igazi főművet, egy amolyan égszakadást és földindulást kiváltó alapvetést a Death Cab for Cutie diszkográfiájában. Hiába hemzseg minden eddigi dolgozatuk – legyen az stúdióalbum vagy EP – jobbnál jobb tételektől, hiába bukkan nagyon sokszor felszínre Ben Gibbard kreatív zsenije, mindez nem elég. Akarva, s akaratlanul tökéletlenségekbe ütközünk az amúgy rendkívül színes és bíztató katalógust fellapozva. A remény első szikrái a nagybetűs DCFC album eljövetelét illetően tavaly kezdtek el pattogni az éterben, amikor is a tagok szakítást hirdettek korábbi lemezkészítési gyakorlatukkal. De hogy rövidre fogjam a dolgot: sikerült teljes mértékben elérniük, amit akartak? Nem. A válasz ennél bonyolultabb? Hát persze.
Ha az ember fia a Death Cab for Cutie-ban zenél és legújabb stúdiólemezük megjelenése előtt a fentieket hangoztatja és ennek tetejébe olyan remekbe szabott dalokat mutat meg előzetesként, mint a You Are a Tourist, amely már hivatalos megjelenése előtt is az év egyik legjobb dala volt, vagy a hagyományosan DCFC-s és végtelenül fülbemászó Underneath the Sycamore, akkor számoljon a következményekkel, ha esetleg nem azt az albumot teszi le az asztalra. A helyzet azonban még ennél is összetettebb, ugyanis maga a lemez is csalóka. A kicsit Radiohead-es Home Is a Fire, az egyszerűen kellemes Codes and Keys, a kísérletezős Doors Unlocked and Open, a fáradt, de reményteljes Monday Morning, és persze az enyhén kocsma rock beütésű Portable Television mind bizakodásra adnak okot. Csak többszöri hallgatásra jön az a bizonyos „oh”. Amikor is rájövünk a turpisságra. Nem holmi nagyszabású átverési kísérletről van szó, hanem arról, ahogy az ember egyre jobban megismeri ezeket a dalokat, s velük együtt magát a lemezt, egyszerűen rájön, nincs is annyi rejtett tartalék egyes tételek mögött, mint amennyire számított.
A Codes and Keys cíművel alapvetően ugyanaz a baj, mint az eddigiekkel: zavaros a kép. Elsőre nagy a lelkesedés, de ez sajnos hamar kifullad. Az egyik legfontosabb különbség köztük és a már szóba hozott Coldplay között az, hogy míg a britek kritikailag bármennyire is le tudják járatni magukat, az eddigi legvacakabb lemezükön (X&Y) is van 5-6 tétel, ami mellett nem mehet el az ember szó nélkül – még évek múlva sem. Az igazság az, hogy ennek az együttesnek egy éles szemű, végtelenül dörzsölt producerre lenne szüksége. Mert bizony a kísérletezés és a kísérletezgetés, no és persze a szerethetőség és feltétlen imádat között mérföldnyi különbségek vannak. Abból a szempontból viszont már nagyon is nyert ügyük van, hogy a helyes ösvényre léptek rá. Ez a lemez pedig azért tud ennyire lebilincselő lenni, mert erről a döntési aktusról, illetve a közvetlenül utána következő eseményekről nagyon is valóságos dokumentációt nyújt át.
Ajánlott dalok: Home Is a Fire, Codes and Keys, Doors Unlocked and Open, You Are a Tourist, Underneath the Sycamore
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése