David Bowie
Hunky Dory
1971
RCA
11 dal, 42 perc
David Bowie minden kétséget kizáróan a nagybetűs pop egyik legfontosabb, megkerülhetetlen alakja. Hatása a kortárs popzenére majdnem annyira felbecsülhetetlen, mint a Beatles-é. Idén negyven éves Hunky Dory c. lemeze diszkográfiájának egyik legfényesebb darabja, s az összes Bowie lemez közül egyértelműen az egyik legfontosabb.
Előzmények
1971-re Bowie már jó pár könnyűzenébe való betörési kísérleten volt túl. Voltak neki kérészéletű együttesei, próbálkozott kabarészerű music hall akármicsodákkal, de a helyes ösvényre végül is a pszichedelikus folk terelte, amelynek első lenyomata a közepesnél éppen csak valamivel jobb Space Oddity volt. A Hunky Dory volt az a lemez, ami tulajdonképpen minden korábbi ötletét és elképzelését egybesűrítette, megspékelve néhány új vonással, s tett egy utolsó nagy próbálkozást. De nem abból a görcsös, izzadós, hanem abból a lesz, ami lesz fajtából. Talán éppen e nihilista báj miatt nem csömörlik meg az egyszeri hallgató, amikor sokadszorra is felteszi ezt az albumot.
A mű
A Hunky Dory mind zeneileg, mind szövegileg, mind koncepcióját tekintve teljes és tökéletes művészi diadal. A nyitótétel (Changes) azonnal kijelöl egy haladási irányt a lemeznek, ami valahol a kamara pop, a pszichedélia, a folk és a kortárs experimentális zene halmazainak metszéspontjában leledzik. Emellett a glam rock stílusjegyei a zenében és a tálalásban már egyaránt kimutathatók. A lemez egyetlen egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket, s ezt vagy meghökkentéssel, vagy pofátlan slágerességgel éri el. Ami viszont talán ennél is fontosabb, hogy az elsőtől az utolsó percig egyfajta könnyedség, természetesség uralja az egész hangzóanyagot. A hatások és áthallások természetesen kimutathatók (mindig is azok voltak, s azok is lesznek), a lemezhallgatás e válfaja azonban mégsem élvez magas prioritást. A Hunky Dory finom kaotikussága, enyhe fókuszálatlansága ellenére hibátlan mestermű, s valamikor a The Bewlay Brothers utolsó szólamai után megerősödik bennünk a gondolat: ez az, ahogyan David Bowie elképzeli a popzenét és saját magát a popzenén belül. Mindemellett a Hunky Dory egy hatalmas főhajtás is egyben. Főhajtás Bowie kedvencei, meg úgy en bloc a kortárs popkultúra előtt.
Utóélet
Bowie egyszer azt nyilatkozta, hogy minden lemezén van egy dal, ami valamilyen mértékben meghatározza következő albumát. A Hunky Dory talán az a hangzóanyag, ami a művész úr nagy nehezen beinduló szekere előtti utolsó és egyben legfontosabb momentum, ugyanis ennek köszönhetően mozdult el a glam rock, s a világhírnév irányába. A lemez annak ellenére, hogy jól fogyott, nem volt túlzottan nagy siker kiadásakor. A Ziggy Stardust-láz azonban felkeltette a Bowie korábbi munkái iránti érdeklődést és lelkesedést, aminek eredményeképpen a Hunky Dory 1972-ben egészen a harmadik helyig kúszott fel az eladási listákon. Az album megélt néhány újrakiadást, amelyek közül a legjelentősebb a 1990-es Rykodisc re-issue, amelyen az eredeti 11 dal mellett négy további bónusz felvétel kapott helyet.
Bowie-val mindig is nehéz volt lépést tartani. Amikor más együttesek kezdtek belelendülni a glam rock-ba, kedvenc nagybetűs művészünk már rég eltemette a műfajt, s belekezdett valami egészen másba: elkezdett kísérletezni a soul-lal, s a Ziggy Stardust, valamint az Aladdin Sane albumok után egy újabb alapvetést sikerült kipréselnie magából, a mai napig vérfagyasztóan gyönyörű és zseniális Station to Station-t. A sikernek persze ára volt. Bowie-t csúnyát átverte és gyakorlatilag kisemmizte menedzsere, akkori feleségével sem volt minden teljesen rendben, s mindeközben egyfolytában attól rettegett, hogy nála is bármikor megjelenhetnek a családjában öröklődő skizofrénia tünetei. 1976-ban olyannyira mélyponton volt, hogy saját bevallása szerint chilin, tejen és kokainon élt és gyakorlatilag nem voltak érdemi emberi kapcsolatai. De sikerült magát annyira összeszednie, hogy belássa, ez így nem folytatható tovább. Otthagyta az Egyesült Államokat, leszokott a drogokról, Berlinbe költözött, készített három olyan albumot (Berlin trilógia), amelyek alatt a mai napig egyenként beszakad az asztal, illetve sokan a lelküket is eladnák, ha csak feleannyira jó hangzóanyagot hozhatnának össze. 1980-ra már teljesen tiszta volt, megemberelte magát, s kiírta a fejében lakozó démonokat (Scary Monsters), majd homlokegyenest a mainstream popzene és a filmezés karjaiba rohant, hogy készítsen három nagyon nyolcvanas évek lemezt, s végre valami bevétele is legyen a zeneszerzésből. A kilencvenes évekre kihisztizte magát, s ráeszmélt, ennél többre is képes. Az 1993-as Black Tie White Noise c. lemeztől kezdődően már soha nem adott ki olyan nagyszerű albumokat, mint a hetvenes években, valami elveszett a varázsból, de talán az Earthling és az ’hours...’ c. lemezeket leszámítva ezek még mindig hallgathatóbb munkák voltak, mint bármi, amit tíz évvel azelőtt adott ki a kezei közül (főleg ami a Never Let Me Down-t illeti). 2004-ben komoly szívműtétet hajtottak végre Bowie-n, s azóta csak nagyon ritkán lép színpadra, illetve csak olykor-olykor segít be valakinek a stúdióban. Ettől függetlenül mind a mai napig rengeteg pénzt kaszál lemezei jobbnál jobb újrakiadásaival, legutóbb például a tavalyi, szimplán gyönyörű Station to Station díszdobozos változatával. S mindez talán így is van rendjén.
Hunky Dory
1971
RCA
11 dal, 42 perc
David Bowie minden kétséget kizáróan a nagybetűs pop egyik legfontosabb, megkerülhetetlen alakja. Hatása a kortárs popzenére majdnem annyira felbecsülhetetlen, mint a Beatles-é. Idén negyven éves Hunky Dory c. lemeze diszkográfiájának egyik legfényesebb darabja, s az összes Bowie lemez közül egyértelműen az egyik legfontosabb.
Előzmények
1971-re Bowie már jó pár könnyűzenébe való betörési kísérleten volt túl. Voltak neki kérészéletű együttesei, próbálkozott kabarészerű music hall akármicsodákkal, de a helyes ösvényre végül is a pszichedelikus folk terelte, amelynek első lenyomata a közepesnél éppen csak valamivel jobb Space Oddity volt. A Hunky Dory volt az a lemez, ami tulajdonképpen minden korábbi ötletét és elképzelését egybesűrítette, megspékelve néhány új vonással, s tett egy utolsó nagy próbálkozást. De nem abból a görcsös, izzadós, hanem abból a lesz, ami lesz fajtából. Talán éppen e nihilista báj miatt nem csömörlik meg az egyszeri hallgató, amikor sokadszorra is felteszi ezt az albumot.
A mű
A Hunky Dory mind zeneileg, mind szövegileg, mind koncepcióját tekintve teljes és tökéletes művészi diadal. A nyitótétel (Changes) azonnal kijelöl egy haladási irányt a lemeznek, ami valahol a kamara pop, a pszichedélia, a folk és a kortárs experimentális zene halmazainak metszéspontjában leledzik. Emellett a glam rock stílusjegyei a zenében és a tálalásban már egyaránt kimutathatók. A lemez egyetlen egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket, s ezt vagy meghökkentéssel, vagy pofátlan slágerességgel éri el. Ami viszont talán ennél is fontosabb, hogy az elsőtől az utolsó percig egyfajta könnyedség, természetesség uralja az egész hangzóanyagot. A hatások és áthallások természetesen kimutathatók (mindig is azok voltak, s azok is lesznek), a lemezhallgatás e válfaja azonban mégsem élvez magas prioritást. A Hunky Dory finom kaotikussága, enyhe fókuszálatlansága ellenére hibátlan mestermű, s valamikor a The Bewlay Brothers utolsó szólamai után megerősödik bennünk a gondolat: ez az, ahogyan David Bowie elképzeli a popzenét és saját magát a popzenén belül. Mindemellett a Hunky Dory egy hatalmas főhajtás is egyben. Főhajtás Bowie kedvencei, meg úgy en bloc a kortárs popkultúra előtt.
Utóélet
Bowie egyszer azt nyilatkozta, hogy minden lemezén van egy dal, ami valamilyen mértékben meghatározza következő albumát. A Hunky Dory talán az a hangzóanyag, ami a művész úr nagy nehezen beinduló szekere előtti utolsó és egyben legfontosabb momentum, ugyanis ennek köszönhetően mozdult el a glam rock, s a világhírnév irányába. A lemez annak ellenére, hogy jól fogyott, nem volt túlzottan nagy siker kiadásakor. A Ziggy Stardust-láz azonban felkeltette a Bowie korábbi munkái iránti érdeklődést és lelkesedést, aminek eredményeképpen a Hunky Dory 1972-ben egészen a harmadik helyig kúszott fel az eladási listákon. Az album megélt néhány újrakiadást, amelyek közül a legjelentősebb a 1990-es Rykodisc re-issue, amelyen az eredeti 11 dal mellett négy további bónusz felvétel kapott helyet.
Bowie-val mindig is nehéz volt lépést tartani. Amikor más együttesek kezdtek belelendülni a glam rock-ba, kedvenc nagybetűs művészünk már rég eltemette a műfajt, s belekezdett valami egészen másba: elkezdett kísérletezni a soul-lal, s a Ziggy Stardust, valamint az Aladdin Sane albumok után egy újabb alapvetést sikerült kipréselnie magából, a mai napig vérfagyasztóan gyönyörű és zseniális Station to Station-t. A sikernek persze ára volt. Bowie-t csúnyát átverte és gyakorlatilag kisemmizte menedzsere, akkori feleségével sem volt minden teljesen rendben, s mindeközben egyfolytában attól rettegett, hogy nála is bármikor megjelenhetnek a családjában öröklődő skizofrénia tünetei. 1976-ban olyannyira mélyponton volt, hogy saját bevallása szerint chilin, tejen és kokainon élt és gyakorlatilag nem voltak érdemi emberi kapcsolatai. De sikerült magát annyira összeszednie, hogy belássa, ez így nem folytatható tovább. Otthagyta az Egyesült Államokat, leszokott a drogokról, Berlinbe költözött, készített három olyan albumot (Berlin trilógia), amelyek alatt a mai napig egyenként beszakad az asztal, illetve sokan a lelküket is eladnák, ha csak feleannyira jó hangzóanyagot hozhatnának össze. 1980-ra már teljesen tiszta volt, megemberelte magát, s kiírta a fejében lakozó démonokat (Scary Monsters), majd homlokegyenest a mainstream popzene és a filmezés karjaiba rohant, hogy készítsen három nagyon nyolcvanas évek lemezt, s végre valami bevétele is legyen a zeneszerzésből. A kilencvenes évekre kihisztizte magát, s ráeszmélt, ennél többre is képes. Az 1993-as Black Tie White Noise c. lemeztől kezdődően már soha nem adott ki olyan nagyszerű albumokat, mint a hetvenes években, valami elveszett a varázsból, de talán az Earthling és az ’hours...’ c. lemezeket leszámítva ezek még mindig hallgathatóbb munkák voltak, mint bármi, amit tíz évvel azelőtt adott ki a kezei közül (főleg ami a Never Let Me Down-t illeti). 2004-ben komoly szívműtétet hajtottak végre Bowie-n, s azóta csak nagyon ritkán lép színpadra, illetve csak olykor-olykor segít be valakinek a stúdióban. Ettől függetlenül mind a mai napig rengeteg pénzt kaszál lemezei jobbnál jobb újrakiadásaival, legutóbb például a tavalyi, szimplán gyönyörű Station to Station díszdobozos változatával. S mindez talán így is van rendjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése