2011. február 9., szerda

_I N /M E M ORIA M W_HIT E S/T RIP ES/




És ez akkor kezdődjön most úgy, mint egy Naplós álszentimentalista riportfilm, azzal a különbséggel, hogy az áldozat itt talán nem is igazi áldozat, gyilkosság sem történt, csak hát éppenséggel szomorúak vagyunk. Van, aki örül. Szíve joga. De nagyon sok ember, aki táplált még némi reményt, hogy kedvencei tető alá hoznak valami újat, s izgalmasat, ezáltal megváltva rajongóik belső világát, nos, előlük a remény utolsó morzsáit is elfújta a szél. Jack White ugyanis szavahihető ember, és ha ő azt mondja február 2-án, hogy a White Stripes feloszlott, akkor bizony - sajnos - a White Stripes feloszlott. Jelennek még meg anyagok, kiadatlan és koncertfelvételek, gondolom a lemezeket is egyszer csak újracsomagolják, sőt talán még újra is keverik őket. De új felvételek megjelenése nem valószínű.

Igazából sejthető volt, hogy valami nincs rendjén a White Stripes háza táján. Pályafutásuk kezdete 1997 környékére datálható. Első, cím nélküli lemezük 1999-ben jelent meg, és egészen a 2002-es, a Rolling Stone által piedesztálra emelt, fétistárggyá konvertált, a Pitchfork által pedig komolyan lenézett Elephant-ig minden évben kiadtak egy stúdióalbumot. A masszív turnét kisebb pihenő követte. Ezután a Get Behind Me Satan a maga módján való kísérletezéssel új életet lehelt az együttesbe, Meg és Jack kreatív energiái tomboltak, sokan fanyalogtak, de hát ilyen ez a popbiznisz, nemde? Szóval, érezhetően volt még valami a White Stripes-ban. Ezt igazolta a - szerintem egy kicsit haloványabb, de még így is rendkívül élvezetes - Icky Thump. Az ezt követő, szintén hosszúra sikerült turné után Meg a pánikbetegség tüneteit mutatta, nagyon sokáig kérdéses volt az további együttzenélés. Nem is olyan rég, valamikor a tavalyi év folyamán azonban Jack beharangozta, hogy Meg-gel minden rendben, ő is hamarosan letudja ügyes-bajos dolgait, s folytatódhat a White Stripes diadalmenete.

Hogy mi történhetett? A hivatalos sajtóközleményben eléggé szűkszavúan fogalmaztak, konkrétumokat pedig egyáltalán nem említettek. Ergo maradt a találgatás. Szerintem nekikezdtek az új dalok írásának, felvételének, s valamikor idő közben jöttek rá arra, hogy ezt már nem tudják úgy és ugyanott folytatni, ahogy és ahol abbahagyták. Valami kiveszett a kémiából az elmúlt pár évben. Talán az Icky Thump is ezért nem szólt úgy, ahogy kellett volna. De ez csak egy lehetséges szcenárió a sok közül, de tulajdonképpen teljesen felesleges ezzel foglalkozni. A saját dolguk. Ennél sokkal fontosabb az a kitérő a búcsúlevélben, hogy zenéjük most már a rajongóké, azt csinálnak, csinálunk vele, amit csak akarunk. És igazuk van. Ha kiszúrták volna a szemünket egy gyengébb produktummal, akkor amiatt fanyalogtunk volna, ez szükségszerűen elindított volna egy láncreakciót, amiből se mi, se ők nem jöttek volna ki túl jól. Végső soron a White Stripes hallgatásából kiveszett volna az, amitől olyan izgalmas tud lenni a mai napig egy-egy dal, ők pedig a stúdióban, egy zongora mellett, egy dobszerkó mögött, vagy éppenséggel egy erősítőn ülve, kávét szürcsölve keseredtek volna meg. Ezzel a döntéssel őriztek meg mindent, ami szép, s jó volt. Ha úgy tetszik, a csúcson hagyták abba.


És most következzen egy szubjektív lista a kedvenc White Stripes momentumaimmal.

Jimmy the Exploder
Album: The White Stripes (1999, Sympathy for the Record Industry)

Ahogy a Jimmy the Exploder elindítja Meg és Jack közös vállalkozásának első kézzel fogható manifesztumát az egészen egyszerűen nem mindennapi. Tanítani kellene. Gyors, mély nyomot hagy maga után, kicsattan, fenéken billent, felráz, elszédít, szerelembe ejt. Kérem szépen, így kell karriert kezdeni.


You're Pretty Good Looking (For a Girl)
Album: De Stijl (2000, Sympathy for the Record Industry)

Mivel ez egy szubjektív lista, ezért úgy érzem, megengedhetek magamnak egy olyan kirohanást, hogy a You're Pretty Good Looking (For a Girl) egészen egyszerűen a De Stijl legjobb tétele.


Hotel Yorba
Album: White Blood Cells (2001, Sympathy/V2/Third Man/XL)

Ez a dal egyszerűen olyan White Stripes-os. Infantilizmusával együtt.

Videó: Fell in Love with a Girl
Első, de - szerencsére - nem utolsó kooperációjuk Michel Gondry-val egy gyümölcsöző kapcsolat primér lenyomata. Avagy, ha két kreatív csomópont találkozik, abból jó is kisülhet.




Seven Nation Army
Album: Elephant (2002, V2/XL)

Talán mind a mai napig legnépszerűbb daluk. A második White Stripes dal, amit hallottam. Nehéz, szinte nem lehet nem szeretni. Annyira erős hangulata van, hogy az már szinte nyomasztó.

Videó: The Hardest Button to Button
És egy újabb Gondry csúcsmű. A Meg-gel és Jack-kel közös munka a francia rendező zseni számára is jót tett, az előtte kiaknázatlan területeket is sikeresen építette be munkásságába.




Blue Orchid
Album: Get Behind Me Satan (2005, V2/XL)

Az első White Stripes dal, amit hallottam. Jack hangja először kvázi arcon csapott, majd mint egy fekete lyuk, beszippantott. Utána figyeltem csak fel Meg dobolására, aki egészen egyszerűen a dobosok között a Philip Glass. Ehhez jött még egy szédítő melódia és kész. Engem megfőztek.

Videó: The Denial Twist
És az utolsó Michel Gondry kooperáció. Fantasztikus. Se több, se kevesebb. De leginkább nem kevesebb.




Icky Thump
Album: Icky Thump (2007, Third Man/Warner Bros.)

Az utolsó igazán nagy White Stripes sláger. A Get Behind Me Satan kísérletezését, az első album nyersességét és az Elephant szofisztikáltságát egyesíti egyetlen négyperces feszült agymenésben.



Köszönjük Meg & Jack.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése