AZ ÉV LEMEZEI
20. Muse - The Resistance
Az Air-hez hasonló módon járt a Muse is, sajnos. A Resistance-ről nem sokkal megjelenése után talán egy kicsit túl lelkes kritikát írtam, de az vesse rám az első követ, aki nem várta hozzám hasonlóan izgatottan, majd' lélegzetvisszafojtva a devoni trió ötödik stúdióalbumát! Klasszikus zenei inspirációforrások ide, nagyzenekar szerepeltetése oda, Matt Bellamy-ék sajnos ezúttal egy önmagukhoz képest gyenge hangzóanyaggal szúrták ki a közönség szemét, amely csak az első pár meghallgatásig tűnik kellemesnek. Mondjuk egy Black Holes & Revelations és egy Origin of Symmetry után kifejezetten nagy lehetett a nyomás rajtuk.
Ajánlott dalok: Uprising, Resistance, Undisclosed Desires, I Belong to You
19. Air - Love 2
A Love 2-ról írt recenziómban valami olyasmit jelentettem ki egy-két hónapja, hogy ez a lemez az Air In Rainbows-a (Radiohead). Ez talán egy kicsit elhamarkodott döntés volt, néhány újrahallgatás után már annyira nem szólt meggyőzően ez az album, de tény, hogy még így is kifejezetten kellemes hallgatnivaló.
Ajánlott dalok: Do the Joy, Be a Bee, Missing the Light of the Day, Heaven's Light, Eat My Beat
18. Placebo - Battle for the Sun
Tény, hogy a Battle for the Sun nem a Placebo legjobb lemeze, de nem is a legrosszabb. A három évvel ezelőtti Meds-et viszont minden szempontból felülmúlja, és tulajdonképpen ebben rejlik az album erőssége. Meg persze abban is, hogy a legváratlanabb pillanatokban vált egy éleset, de ahelyett, hogy ez megbotránkoztató lenne, csak ébren tartja a hallgató érdeklődését. Brian Molko olykor-olykor túlspilázza a dalokat, sok megoldás már ismerős lehet, ugyanakkor új az dobos személyében új energiákat is fel tudtak szabadítani.
Ajánlott dalok: Ashtray Heart, Battle for the Sun, For What It's Worth, Bright Lights, The Never-Ending Why, Breathe Underwater
17. Eels - Hombre Lobo: 12 Songs of Desire
Az Eels-nek 2009-ben sikerült egy kifejezetten kellemes és baromi jó, invenciózus szövegvilágra álmodott albumot az asztalra tenni, amelyen Mark Oliver Everett (alias E) ismét megcsillogtatta kivételes szerzői képességeit és nagyszerű hangját. Persze az Hombre Lobo: 12 Songs of Desire mérföldekre áll egy tökéletes lemeztől, ettől függetlenül nagyszerű volt konstatálni a tényt, hogy vannak még olyan együttesek ezen a világon, akiknek nem az az elsődleges céljuk, hogy megváltsák a jegyüket a Rock and Roll Hall of Fame-be!
Ajánlott dalok: Prizefighther, Tremendous Dynamite, Fresh Blood, What's a Fella Gotta Do, All the Beautiful Things, Beginner's Luck
16. Charlotte Gainsbourg - IRM
Míg az Air-rel és Jarvis Cocker-rel három éve megálmodott 5:55 hagyott némi kívánni valót maga után, addig az IRM egy igazi gyöngyszem. Nem remekmű, nem fogunk rá még évtizedekig emlékezni, de mindenképp kellemes hallgatnivaló. Emellett, aki hozzám hasonlóan kicsit csalódott a tavalyi Beck albumban (Modern Guilt), annak Gainsbourg kisasszony harmadik lemeze kifejezetten ajánlott. Ugyanis ennek producereként kedvenc los angelesi szcientológusunk tisztára mosta nevét és helyreállította renoméját. Az IRM-en zsinórban jönnek a jobbnál jobb, koszosabbnál koszosabb, nem utolsó sorban emlékezetesebbnél emlékezetesebb dalok. Az egészen zseniális Heaven Can Wait után pár percig úgy tűnhet, hogy az album leült és kinyírta magát, de a Time of the Assassins pillanatok alatt helyreállítja az egyensúlyt és feléleszti a hangzóanyagot. Az IRM igazából csak akkor működhetne jobban, ha Beck és Charlotte között lángoló szerelem gyúlt volna a felvételek alatt, de mivel ez nem következett be, ezért be kell érnünk „csupán” ezzel.
Ajánlott dalok: IRM, Heaven Can Wait, Time of the Assassins, Trick Pony, Greenwich Mean Time
15. Jarvis Cocker – “Further Complications.”
Már így elöljáróban tisztázni kell két fontos tényt Jarvis új lemezével kapcsolatban, amelyek közül az egyik az, hogy ilyen pálfordulást bizony láttunk már a popzene Woody Allen-jétől. A másik pedig az, hogy ennek ellenére az egykori Pulp frontember még mindig izgalmas. Bár – mint azt már említettem – ez a hangzásbeli éles váltás már ismerős lehet (lásd: Pulp – Different Class, majd This Is Hardcore), de mégsem ugyanarról van szó. Mert amíg a változást jelentő Pulp album (This Is Hardcore) inkább sötét volt és baljós, és a borítófotóval ellentétben semmi köze nem volt a szexualitáshoz, addig a “Further Complications.” egy kifejezetten szexis, párkapcsolati „komplikációkat” körüljáró lemez, egy kicsit gyengébb dalokkal, mint az előző Jarvis albumon; a This Is Hardcore-hoz pedig hasonlítgatni nem szabad, mert az csak tönkreteszi az élményt.
Ajánlott dalok: “Further Complications.”, Angela, I Never Said I Was Deep, Slush, You're in My Eyes (Discosong)
14. La Roux - La Roux
A korrekt retrós ízeket francia dekadens eleganciával felruházó La Roux zenéje pontosan olyan, mint egy randi Elly Jacksonnal: élvezed a jelenlétét, de a csaj nem mosolyog túl sokat és ez egy kicsit aggasztó. Ez a komolyság viszont amellett, hogy aggasztó nagyon is jól áll neki. Ha pedig valakiben felmerülne a duó kapcsán a „one album wonder” kifejezés, azt csak azzal tudom nyugtatgatni, hogy várja ki a végét, hisz bármelyik új együttes beleeshet önmaga csapdájába.
Ajánlott dalok: In for the Kill, Bulletproof, Colourless Colour, As If By Magic, Fascination
13. Röyksopp - Junior
A Junior nem más, mint egy önfeledt slágergyűjtemény, parádés ötletekkel tarkítva, a kiváló vendégelőadókról (Robyn, Karin Dreijer Andersson, Lykke Li) már nem is beszélve. A norvég duó zenéjének megvan a maga mélysége, de ezt – szerencsére – nem veszik túlságosan komolyan, hiszen az annyira nem is állna jól nekik, főleg egy alapvetően energikus és vidám lemezen. Talán pont ez válik az album hasznára és emiatt tud olyan meggyőző lenni.
Ajánlott dalok: The Girl and the Robot, This Must Be It, Tricky Tricky, You Don't Have a Clue
12. Kasabian - The West Ryder Pauper Lunatic Asylum
A West Ryder... az az album volt, amelyet én személy szerint tűkön ülve vártam, főleg a kiváló felvezető dalok (Vlad the Impaler, Underdog, Fire) ismeretében. Aztán valahogy mégsem tudott felérni az elvárásaimhoz, olykor-olykor megbotlik a dolog, lehet, hogy a megalomán törekvések miatt, mindezek ellenére azonban így is nagyszerű hallgatnivaló a Kasabian harmadik lemeze!
Ajánlott dalok: Underdog, Fast Fuse, Thick as Thieves, Vlad the Impaler, Secret Alphabets, Fire
11. Mando Diao - Give Me Fire
Mivel utálom a meglepetéseket – és szerintem ezzel nem csak én vagyok így –, ezért gyorsan le is lövöm a poént: a Mando Diao idei lemeze nagyon jól sikerült! A Give Me Fire egyértelműen a Franz Ferdinand első albumának hangzását viszi tovább, megtoldva még nagyobb löket tánczenével, sőt még egy ici-pici gospel-lel is (The Shining). És ezen kívül nem is vagyok hajlandó mást elárulni róla. Ha még nem hallgattad meg, hát hajrá!
Ajánlott dalok: Blue Lining White Trenchcoat, Dance with Somebody, Gloria, High Heels, Come On Come On, The Shining
10. Yeah Yeah Yeahs - It's Blitz!
A Yeah Yeah Yeahs mindig is tipikusan az az együttes volt, aki a saját útját járta és a rajongókat mindig is a megnyugvás kellemességével töltötte el az a tudat, hogy ha egyszer majd szét akar robbanni a fejük az éppen aktuális trendektől, akkor majd nyugodtan fordulhatnak Karen O-ék triójához. Nem volt ez másképp az idei It's Blitz! esetében sem. Ennek ékes példája, hogy míg „odakint” tombol a szinti pop revival és szedi áldozatait, addig „idebent” éppen egy kisebb glam rock hullám szalad végig azon a tíz számon és negyvenegy percen. A dalok persze még mindig nem olyan meggyőzőek, mint a zseniális bemutatkozó albumon (Fever to Tell), de a három évvel ezelőtti Show Your Bones-hoz képest nagyságrendekkel jobban sikerült ez a lemez.
Ajánlott dalok: Zero, Heads Will Roll, Soft Shock, Dull Life, Dragon Queen
9. The Veils - Sun Gangs
A Veils azon könnyűzenei különcök közé tartozik, akiknek a mentális rangsorukban a világ megváltása egy-két stadionhimnusszal és a slágerlisták bevételéve finoman szólva sem élveznek túlságosan magas prioritást és talán pontosan ezért működik olyan ördögien jól minden egyes lemezük. A Nux Vomica c. három évvel ezelőtti csúcsmű után a Sun Gangs talán egy kicsit gyengébbnek tűnhet, hiszen ahhoz képest lényegesen nyugodtabb, kimértebb és sokkal kevésbé indulatos. Ez a három tényező pedig már bőven elég ahhoz, hogy Finn Andrews a Veils egy teljesen új oldalát mutassa meg, nem mellesleg kiemelkedő dalokkal.
Ajánlott dalok: Sit Down by the Fire, The Letter, Killed by the Boom, It Hits Deep, Three Sisters, Larkspur
8. Arctic Monkeys - Humbug
Az Arctic Monkeys legalább akkora pofátlanságot követett el a Humbug-gal, mintha a Horgász magazin címlapjára nem került volna egy bazi nagy hal.
A Humbug egyébként nem volt olyan nagy törés, mint ahogy azt várni lehetett, tulajdonképpen a diszkográfia teljesen logikus folytatásáról van szó, majdnem annyira zseniális dalokkal, mint ami a másik kettőn volt. Persze a kritikusok fanyalogtak, mondván, hogy gyenge és unalmas lett a végeredmény. Erre igen egyszerű a magyarázat: ez az album valóban nem sikerült olyan jól, de még így is jobb, mint a sokévi átlag. A kritikusok meg fanyalogtak, mert fanyalogni akartak: erre a nüánszi hátrányra természetesen egyből ugrottak, kifordították, szétcincálták a dolgot és örültek, hogy végre ízekre szedhették az utóbbi évtizedben feltűnt egyik legizgalmasabb együttest. De végső soron, aki nem várt Alex Turner-éktől egy tökéletes, világmegváltó albumot, az tulajdonképpen nem is csalódhatott nagyot.
Ajánlott dalok: Crying Lightning, Dangerous Animals, Potion Approaching, Fire and the Thud, Pretty Visitors
7. Editors - In This Light and on This Evening
Az In This Light-tal kapcsolatban csak önmagamat és a kritikusok többségét tudom idézni: az idei év legnagyobb változásán egyértelműen az Editors hangzása esett át. Úgy fordultak szembe az állandó joydivisionözéssel, hogy közben megtartották stílusuk legfontosabb építőelemeit: természetesen Tom Smith kegyetlen hangját, a szívbe markoló és elgondolkodtató szövegeket, és persze a fülbemászó dallamok komponálását. A birminghami négyes harmadik lemeze nem tökéletes, olykor egy kicsit túllőnek a célon, egy-két dal lehetne rövidebb is, ettől függetlenül a dallista összeállítása tökéletes és maga az album még jó sokáig emlékezetes marad.
Ajánlott dalok: In This Light and on This Evening, Bricks and Mortar, You Don't Know Love, The Big Exit, Like Treasure, Eat Raw Meat = Blood Drool
6. Franz Ferdinand - Tonight: Franz Ferdinand
A Franz Ferdinand az indie együttesek adu ásza - amihez hozzányúlnak, az minden bizonnyal arannyá válik. Zseniális debütalbumukat egy kicsit haloványabb második lemez követette, no meg legalább egy millió koncert és végül egy kis pihenő, amely kifejezetten jót tett a derék skótoknak, hiszen egy elhamarkodott és semmitmondó harmadik lemez helyett egy hozzájuk minden szempontból méltó hangzóanyaggal sikerült elkészülniük, amelyben ötvöződik a jelenleg oly divatos szinti pop, egy kis afrobeat és mindaz, ami alatt Franz Ferdinand-ot értünk. És persze újfent sikerült bebizonyítaniuk, hogy nevükhöz méltóan ők az indie zene császárai.
Ajánlott dalok: Ulysses, No You Girls, Send Him Away, Live Alone, Bite Hard, What She Came For, Can't Stop Feeling
5. The Horrors - Primary Colours
Az idei évben a Horrors volt az egyik olyan együttes, akiknek sikerült megcáfolni minden kétkedő negatív kalkulációját, hiszen a Primary Colours nem csak hogy jobban teljesített a lemezeladási listákon, mint elődje, hanem jelölték a rangos Mercury-díjra is (amelyet végül Speech Debelle nyert meg), emellett pedig majdnem teljes művészi diadalként könyvelhető el. A Primary Colours-nek vannak hátrányai (egy jobb hangmérnök például nem ártott volna), viszont sokkal több az előnye, amelyek közül az én személyes kedvencem, hogy a londoni ötös fogat második albumával egy az egyben bebizonyította, hogy a krautrock még mindig él!
Ajánlott dalok: Mirror's Image, Who Can Say, New Ice Age, Scarlet Fields, Primary Colours, Sea within a Sea
4. Fever Ray - Fever Ray
Karin Dreijer Andersson szólóprojektje legalább annyira meggyőző, mint a Deep Cuts és a Silent Shout c. The Knife lemezek. Persze fontos megjegyezni, hogy a Fever Ray sokkal inkább az utóbbi album hangzását viszi tovább, ugyanazokkal az olykor vokóderen átszűrt, de minden esetben túlvilági vokálokkal teletűzdelt nem hétköznapi zenei megoldásokkal.
Ajánlott dalok: When I Grow Up, Seven, Now's the Only Time I Know, Keep the Streets Empty for Me
3. The xx - xx
Miközben a nagyvilágban még mindig dúl és áldozatait szedi a szinti pop revival, addig a dél-londoni illetőségű The xx csendben leszarja az aktuális trendeket, hogy romantikus-álmodozós tripre invitálja a zaklatott lelkű ifjúságot. Igazából ezekkel a szívfájdítóan gyönyörű, feszes R'n'B alapokra ültetett vérbeli dreampop megnyilvánulásokkal nem nyújtanak különösebb feloldozást, de az a háromnegyed óra, amíg az album tart valamiért különlegessé válik. Aztán jöhet a replay gomb.
Ajánlott dalok: Crystalised, Heart Skipped a Beat, Basic Space, Night Time
2. Phoenix - Wolfgang Amadeus Phoenix
A Phoenix egy sajnos és egyben szerencsére későn érő együttes, akiknek negyedik albumukkal sikerült megnyerni a jackpotot. Bár az előző három albumuk (United, Alphabetical, It's Never Been Like That) is kifejezetten jól szól, a Wolfgang Amadeus Phoenix az a lemez, amely egyesíti minden erősségüket egy kb. 38 perces agymenésben, ami úgy kezd, ahogy az meg van írva és akkor lesz vége, amikor kell. Semmi mellébeszélés, semmi extra kör, csak a lényeg. Ez pedig csak egy a WAP sok pozitív tulajdonsága közül.
Ajánlott dalok: Lisztomania, 1901, Fences, Love Like a Sunset Pts. 1 & 2, Rome, Girlfriend
1. The Flaming Lips - Embryonic
Az első ötletem az volt, hogy az Embryonic kapcsán nem írok egy árva szót se, mert egyszerűen képtelenség keretbe foglalni a Flaming Lips tizenkettedik albumát. Elképesztően kicsapongó, a végletekig eredeti, ily módon semmihez sem hasonlítható (na jó, talán egy kicsit a Pink Floyd-hoz). Éppen ezért álljon itt egy kis keletkezéstörténet. Az Embryonic dalai közös jammelésekből alakultak ki, majd csatlós producerük, Dave Fridmann segítségével rögzítették és gyorsan ki is adták őket. A kritikusok – akárcsak a korábbi The Soft Bulletin, Yoshimi Battles the Pink Robots, At War with the Mystics lemezek előtt – újfent leborultak Wayne Coyne-ék zsenialitása előtt (a Pitchfork 9.0-val osztályozta teljesítményüket) és itt a happy end. Az Embryonic egy olyan zenekar műve – ahogy a WAN2 kritikusa fogalmazott – „amelyik valószínűleg több évszázadot utazott vissza hozzánk a jövőből, […] nekünk meg marad a dicsőség, hogy mi hallhattuk először.
Ajánlott dalok: Convinced of the Hex, See the Leaves, Powerless, Worm Mountain, Watching the Planets
AZ ÉV LEGJOBB ÚJ EGYÜTTESEI
Newcomer-nek lenni egyszerre áldás és átok. Áldás, mert minden új együttesben/előadóban megvan a világmegváltás potenciálja. Ugyanakkor minden új együttesben/előadóban megvan a jellegtelenné, egyszeri csodává válás veszélye is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy megannyi olyan együttest mutathatnánk, akik borzalmasan indítottak, mégis fantasztikus karriert futottak be. Aztán ott van a fordítottja is a dolognak: elképesztő indítás, majd gyors színvonalcsökkenés. Pozitívumokkal és negatívumokkal viszont naphosszat dobálózhatnánk, de minek, amikor ilyen nagyszerű új előadókkal hozott minket össze a sors 2009-ben.
5. Little Boots
Little Boots, eredeti nevén Victoria Hesketh már sokfelé járt a sikert keresvén-kutatván, amellyel végül idén találkozott. Hands c. első nagylemeze egy igazi slágerparádé, amely főleg az idén újjáélesztett nyolcvanas évek szinti popját lovagolja meg, de persze más hatások is visszaköszönnek rajta: kortárs R'n'B, sci-fi, sőt nyomokban még techno és house zenei behatásokat is kimutathatunk rajta. A divatos hangzás és a fülbemászó dallamok ellenére Little Boots nem az év befutója mivel egyszerűen hiányzik a varázs a zenéjéből, vagy valami plusz, ami kiemelhetné a tömegekből.
4. White Lies
A White Lies már legalább egy-két éve próbálkozott betörni a popzenei piacra, több-kevesebb sikerrel egészen tavaly megjelent két EP-jükig (Death, Unfinished Business), amelyet az NME az egekig magasztalt, ezáltal felpezsdítve az együttes körüli életet. Idén kiadott debütáló albumuk (To Lose My Life...) egészen jó kritikákat gyűjtött be, sőt még jól is fogyott a briteknél! Tény, hogy az együttesnek egészen markáns hangzást sikerült összehozniuk, amelyben a Joy Division, a Depeche Mode és az Echo & the Bunnymen egyaránt jól megfér, a teátrális kiállásokat és az esetenként kifejezetten idegesítő túlspilázást azonban én személy szerint nem tudom elfogadni. Ezeket a gyermekbetegségeket pedig a nagyszerű címadó dal és a Death c. szám sem képesek lepel alatt tartani. Bizony elkélni a srácoknak egy jó producer.
3. The Big Pink
A brit The Big Pink zenéjében annyi együttes és stílus hatása visszatükröződik, hogy gyakorlatilag fölösleges lenne mindet kiemelni, hiszen hamar elvesznénk ebben a labirintusban. Helyette a legnyilvánvalóbbat kell kiemelni, amely nem más, mint az elektro-rock; ebben a legmeglepőbb, hogy a Cordell-Furze szerzőpárosnak sikerült bebizonyítani, hogy ennek a műfajnak bizony még 2009-ben is van relevanciája és bőven van még benne szufla. Ezt pedig mi sem támaszthatja alá jobban, mint a fantasztikus Too Young to Love vagy éppenséggel a Dominos. A Brief History of Love a maga szoftpornós borítójával nem kötelező darab, de erősen ajánlott.
2. La Roux
Az idei évre kibontakozó szinti pop revival legnagyobb nyerteseként talán a La Roux hozható ki és egyáltalán nem érdemtelenül. Mindaz, ami Little Boots zenéjéből hiányzik megvan Elly Jackson és Ben Langmaid duójában. A franciás dekadencia, az orbitális slágerek és Elly Jackson remek hangja mind-mind egy ígéretes együttest tárnak elénk, akiket szintén a hype-mániás NME dicsért agyon (a cím nélküli bemutatkozó albumra 10 pontból 9-et adott a zenei szaklap kritikusa) és talán részben ezért köszönhetik a remek helyezéseket a brit lemez- és kislemez eladási listákon.
1. The xx
Az xx az év legnagyobb meglepetése. Négy londoni fiatal, akik éppen, hogy megtanultak játszani hangszereiken elkezdtek dalokat komponálni, amelyekből végül olyan fülbemászó indie különlegességek lettek, mint a Basic Space vagy a Night Time. És igen, az xx nagyon is indie - méghozzá az az indie együttes, akiket azért kell szeretni, mert bebizonyították, hogy van még élet ebben a stílusban és ahhoz, hogy ezt a tézist alátámasszák még kétujjas szintifutamokat sem kellett komponálniuk.
AZ ÉV LEGJOBB ALBUMBORÍTÓI
Egy albumborító esetenként legalább annyira fontos, mint maga a zene. Egy jó albumborító pedig első sorban nem csak azért lehet fontos, mert szorosan kapcsolódik a lemez tematikájához, hanem önálló esztétikai értékkel is bír. Ahogy az ismerkedés során az emberek először a külsőt látják meg és nem a lelki, erkölcsi értékeket, úgy amikor leveszünk egy lemezt a boltban a polcról, akkor is először a borítót látjuk és nem a zenét halljuk.
5. Anthony and the Johnsons - Crying Light
A borító egy japán butoh táncosnőről készült képet ábrázol. Az Anthony and the Johnsons-hoz híven gyönyörű kontrasztú fekete-fehér fotó kifejezetten expresszionista, annak ellenére, hogy elsőre nem sok kapcsolatot fedezhetünk fel a cover és a zene között.
4. The Flaming Lips - Embryonic
Az Embryonic borítója legalább annyira értelmezhetetlen, mint maga a zene. Viszont tény, hogy rendkívül jól néz ki és valamilyen furcsa módon nagyon is összeillik a kettő.
3. Jarvis Cocker – “Further Complications.”
Jarvis mindig is ötletes cover megoldásokban gondolkodott, már a Pulp idején is. Viszont a “Further Complications.” mind fölé emelkedik, még a három évvel ezelőtti, kissé klasszicizáló Jarvis c. lemez képét is legyűrve.
2. Franz Ferdinand - Tonight: Franz Ferdinand
Az együttes énekese, Alex Kapranos csak annyit mondott a borítóról egy interjúban: „jól mutatja, hogy miket csinál egy skót együttes az éjszaka közepén.”
1. Yeah Yeah Yeahs - It's Blitz!
Egyértelmű, hogy az It's Blitz! nincs olyan nyers és roppanásig feszült, kirobbanó, mint a borítója, talán a Fever to Tell csomagolásán jobban is mutatott volna, ennek ellenére a kép tökéletesen visszaadja mindazt, ami alatt YYYs-t értünk.
AZ ÉV ZSENIJE
5. Tom Smith: azért, mert Tom Smith zseniális énekes, előadó és dalszerző, akinek szintén sikerült egy nagyot tekernie együttese hangzásán, szintén úgy, hogy teljes mértékben megtartották az Editors-re jellemző „ízvilágot”
4. Karin Dreijer Andersson: azért, mert Fever Ray nevű szólóprojectjével sikerült bebizonyítania, hogy nem csak testvérével együtt képes kiemelkedő dalok komponálására
3. Yeah Yeah Yeahs: azért, mert harmadik lemezükre sikerült olyan eksztatikus dalokat összehozniuk, mint a Zero vagy a Dull Life
2. The xx: azért, mert őket nem érdeklik a trendek
1. The Flaming Lips: azért, mert sikerült valószínűtlenül jó dalokat írniuk
AZ ÉV KISLEMEZDALAI
10. Radiohead - These Are My Twisted Words
A These Are My Twisted Words a Radiohead második kiadványa volt idén a Harry Patch (In Memory Of) c. nagyzenekarra írt dala mellett. Ed O'Brien szerint a TAMTW egy olyan, mintha az In Rainbows-ról lemaradt, kicsit sötétebb, ősziesebb szerzemény lenne. És valóban, a dalnak kifejezetten őszies hangulata van, de ami még ennél is jobb: az egyszeri hallgató észre sem veszi, hogy öt és fél perces.
9. The Veils - The Letter
A Letter a Veils idei albumán (Sun Gangs) egy kifejezetten kellemes kontrasztot nyújt, hiszen a relatíve belassult, kissé bágyadt bevezetést jelen dal egyik pillanatról a másikra pezsdíti fel, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem üt el az album mondanivalójától, és ha jobban belegondolunk még zeneileg is kiválóan illeszkedik.
8. Arctic Monkeys - Crying Lightning
Az Editors mellett az Arctic Monkeys váltott a legélesebbet az idei évben. Humbug c. harmadik albumuk már igazi „felnőtt lemez”, és bár sokan argumentációjukban kihangsúlyozták, hogy talán idejekorán nőttek fel a sheffieldi srácok, azt azonban rendszerint elfelejtik megemlíteni (vagy direkt nem is akarnak így tenni), hogy legalább annyira jó dalok sorakoznak a Josh Homme bábáskodásával rögzített albumon, mint az előző kettőn. Ezek közül a Crying Lightning csak az egyik.
7. Phoenix - 1901
Talán úgy tűnhet, hogy ezen a listán csak meglepetésekről tudok beszélni, és ez így is van. És ez szerintem így a helyes. Egy ilyen meglepetés volt idén a Phoenix negyedik lemeze, rajta jobbnál jobb dalokkal, de talán az összes közül a 1901 egy kicsit kiemelkedőbb.
6. Franz Ferdinand - No You Girls
Legalább annyira természetesnek vehető a Franz Ferdinand jelenléte egy ilyen listán, mint a Kasabian-é. És bár a skótok idei albuma lényegesen jobb lett, mint a leicester-i suhancoké, a No You Girls egy árnyalatnyival gyengébb lett, mint a Fire. Ez persze semmit sem von le a dal érdemeiből, sőt még az is könnyen előfordulhat, hogy az idő vasfoga jelen írás alanyát kevésbé fogja majd.
5. Kasabian - Fire
Ahogy a Bulletproof témáját tekintve nem meglepő (a slágerlisták mindig is kedvezően fogadták a szerelmes számokat), úgy az sem túlságosan meglepő, hogy a Kasabian, pontosabban Sergio Pizzorno, az együttes dalszerző-gitárosa írta az év egyik legjobb számát. Nem mellesleg a Fire-höz készült egy remek klip is!
4. La Roux - Bulletproof
A La Roux egyértelműen legnagyobb slágere, nem utolsó sorban a debütáló album legjobb dala teljesen megérdemelten került a slágerlisták élére. A Bulletproof egyáltalán nem meglepő módon egy szerencsétlen kimenetelű szerelmi kapcsolatról szól, illetve a rendszerint azután következő idétlen fogadalmakról, a dal azonban mindenféle idétlenséget mellőz, sőt! Minden benne van, ami Little Boots zenéjéből hiányzik.
3. Mando Diao - Dance with Somebody
A Dance with Somebody egyértelműen az idei év egyik legnagyobb slágere egy olyan együttestől, akiknek a tagjaiból én személy szerint soha nem néztem volna ki ilyen nagyszerű dal és nem utolsó sorban remek album megírását. A léc viszont most már igencsak magasan van, lehet imádkozni, hogy ne bukjanak el.
2. Yeah Yeah Yeahs - Heads Will Roll
Bevallom őszintén, engem kifejezetten idegesített, hogy mind az NME, mind a Pitchfork listáján előbbre vették a Zero-t, mint a Heads Will Roll-t, holott ez utóbbi dal lényegesen jobban sikerült. Tömörebb, lényegre törőbb, invenciózusabb, szóval sokkal jobban szól, mint az amúgy szintén remek Zero.
1. Thom Yorke - All for the Best
Az All for the Best egy Mark Mulcahy feldolgozásokat tartalmazó lemezre készült, amely valamikor idén szeptemberben jelent meg, azzal a céllal, hogy támogassák az egykori The National énekes-dalszerzőjét, mivel magára maradt két gyermekével és anyagi problémáival, miután felesége elhunyt. Az albumra rendkívül jó feldolgozásokat készítettek (pl. Mercury Rev, Michael Stipe), azonban mindegyik közül kiemelkedik Thom Yorke-é, aki meglepő módon testvérével, a szintén zenész Andy Yorke-kal adja elő ezt az eleve kivételes, de most már nemessé emelt dalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése