A Z É _ V /I ZÉ I 1. RÉ SZ

Első körben itt vannak az év legjobb albumborítói, producerei, új együttesei, no és persze az év zsenije.

AZ_ ÉV LEG JOB B ALB UMBO R/ÍT Ó I
Jó lemezhez jó albumborító dukál, nemde? Persze, előfordulhat, hogy egy lemez csomagolása jobb, mint maga a zene, sőt akár vice versa is megtörténhet a dolog.


5. Brian Eno - Small Craft on a Milk Sea
Ahogy a Small Craft on a Milk Sea nem fogja megváltani a világot, úgy a hozzá készült albumborító sem. Talán egy kicsit túlreagált, talán egy kicsit unalmas, de az összbenyomás, a színek harmóniája mindenképp szemet gyönyörködtető – ha csak visszafogottan is.


4. The Chemical Brothers - Further
Az albumborító üzenete pontosan alátámasztja a hipotézisemet, mely szerint Ed Simons és Tom Rowlands a Further c. hetedik Chemical Brothers albumon minden eddiginél jobban alámerült a pszichedéliában, hogy felszínre hozzanak pár valóban nagyszerű kincset. Bármennyire is közhelyes a koncepció, a kompozíció korántsem az.


3. Four Tet - There Is Love in You
„Az élet olyan, mint egy doboz bonbon.” Ismerős a mondat? Remélhetőleg igen. Nagyjából ugyanez a helyzet a There Is Love in You-val és az ahhoz készült artwork-kel is. A borító egyszerűen, ugyanakkor rendkívül hatásosan hivatott prezentálni a tényt, hogy ezt a lemezt nem lehet kétszer ugyanúgy meghallgatni, a hangok páratlan harmóniája minden egyes alkalommal más és más reakciót vált ki a hallgatóból.


2. The National - High Violet
Bár a Mark Fox által készített képzőművészeti alkotás nem okoz instant katarzist, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva kiválóan illeszkedik a High Violet-hez. És ennél talán nem is kell több.


1. Arcade Fire - The Suburbs
Hogy minek nyolc albumborítót készíteni egyetlen lemezhez? Ez bizony egy fogas kérdés, a választ csak az alkotók tudhatják. Az Arcade Fire mindenesetre egy minimalizmusában is roppant mód kifejező artwork sorozatot készíttetett, amelynek bármelyik darabjára elég csak egyetlen pillantást vetni és máris egy amerikai nagyváros lakóövezetében találhatjuk magunkat. Uniformizált házak, uniformizált autók, uniformizált életstílus. Megszoksz vagy megszöksz. Itt csak az egyén különbözhet, a külcsín nem. Mert ez a módi.


A/Z É V _PRODUCE R E I
Egy producer közreműködése egy lemez munkálatai során felbecsülhetetlen értékkel bír. Megmenthet egy lemezt, egy együttest, ugyanakkor visszavonhatatlanul rá is nyomhatja a bélyegét az alkotói folyamat végeredményére, amely ugyebár lehet puszta terület megjelölés, de kézjegy is.


5. Markus Dravs (Arcade Fire: The Suburbs)
Bár Markus Dravs csak másodhegedűs lehetett a produceri munkálatok során, az irányt ugyanis az együttes jelölte ki, a Suburbs viszont annak ellenére nem lett annyira Arcade Fire-ös, hogy mégis nagyon az lett.


4. Tim Goldsworthy (Archie Bronson Outfit: Coconut)
Tim Goldsworthy egyszer már robbantott egy nagyot egy hasonló stílusú együttessel (The Rapture) pár évvel ezelőtt (Echoes), talán éppen ezért csúszhatott a negyedik helyig ezen a listán, no meg persze azért is, mert a Coconut finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mindazonáltal a producer úrnak sikerült kellemesen összefésülnie a zaj rock-ot, a shoegaze-t, a Franz Ferdinand-os fesztelen, táncolható new wave pop rock izét és mindazt, amit az együttes az előző lemezen (Derdang Derdang) csúcsra járatott.


3. Peter Katis (Jónsi: Go)
Jónsi első szólólemezének produceri teendőiből barátja, Alex Somers és Nico Muhly is kivették a részüket az utolsó szó jogát azonban egyértelműen Peter Katis tartotta fenn magának, és milyen jól is tette. A Go gyönyörűen szól, minden hang a helyén, a dalok pontosan olyan hosszúak, amilyen hosszúnak lenniük kell, és így tovább.


2. Luke Smith (Foals: Total Life Forever)
A Foals első és második lemezét összehasonlítva nyilvánvalóvá válik az egyszeri hallgató számára, hogy mire is volt szüksége ennek az együttesnek: egy jó producerre. A Total Life Forever az Antidotes-hoz képest lényegesen hosszabb, elnyújtottabb dalokkal van tele, amelyek nem csupán kicsattannak az élettől, az érzelmektől, hanem egyrészt sokkal jobban lekötik az ember figyelmét (ha úgy tetszik, az album elkapja fantáziánk grabancát, szinte egy szempillantás alatt), másrészt nehezebben szerettetik meg magukat, de lassabban is tűnnek el a hallójáratainkból.


1. The National (The National: High Violet)
Ami az Interpol-nak nem sikerült, az a National esetében is csak egy hajszálon (és a kiváló az arányérzéken) múlott. Ugyanakkor persze fontos megjegyezni, hogy Matt Berninger és díszes társasága nem is rugdosott ki annyi embert a stúdióból, ők még kitartóan ragaszkodtak a munkálatok során régi jó producerük, Peter Katis véleményéhez. Ami nem is baj. A High Violet erőssége – a produceri munka tekintetében – abban rejlik, hogy sokkal több rizikót mer vállalni, sokkal kevésbé játszik biztonsági játékot. Egy-egy ponton az ember már tényleg úgy érzi, hogy ezek a jóemberek éppen most borulnak át a ló túloldalára, de aztán jön egy Conversation 16, ami azon nyomban helyrebillenti az egyensúlyt.


/AZ É V ZE NE I ZSENIJE_

Damon Albarn

Igazából ez nem nagyon szorul magyarázatra. Vagyis de. Damon Albarn nem csupán azért lett – szerintem – az év zenei géniusza, mert nettó projekthalmozó, hanem azért, mert azon kevés emberek közé tartozik, akik pontosan tudják, hogy mit miért csinálnak, és hogy mikor kell valamit abbahagyni, vagy éppenséggel egy kicsit visszatenni a sufniba. Ez nyilvánvalóan hihetetlen objektivitással ruházza fel, mindemellett csak és kizárólag színvonalas produktumokat ad ki a kezei közül. Az évek során mint ember is rendkívül sokat fejlődött, saját bevallása szerint sokkal jobban tisztában van a saját korlátaival, no és persze képes jobban disztingválni a dolgok között. Csak annyit tudok mondani, hogy csak így tovább, Mr. Albarn!


A Z ÉV L EGJOBB/ Ú J EGY Ü T T ESE I E LŐA DÓI
A vérfrissítés a popzene egyik legfontosabb alappillére. Nyilván egy kisebb folyót lehetne rekeszteni az önmagukat folyamatosan megújító művészekkel, ettől függetlenül mindenkinek jót tesz egy kis kitekintés, egy kis újdonság.


5. Fang Island
Amerikai tini rock és pop punk progresszív rock-kal, power pop-pal ötvözve, kvázi standion himnuszok formájában prezentálva. Kellemesen elmebeteg (de egyáltalán nem elborult) zene ez, no és szerintem mindent elárulok azzal, hogy Wayne Coyne (The Flaming Lips) is szereti őket, sőt, még turnézni is meghívta a Fang Island-et.


4. David Lynch
David Lynch. Filmrendező. Hobbizenész. Volt. Saját bevallása szerint egy kicsit többet szeretne foglalkozni a zenével. Megértem, sőt szorgalmazom. Bár már közreműködött lemezeken, dalokon (legutoljára a Dark Night of the Soul c. Danger Mouse and Sparklehorse albumon), első saját szerzeményei csak idén láttak napvilágot egy dupla A-oldalas kislemez formájában: Good Day Today / I Know. Előbbi egy fájdalmas optimistahimnusz sodró ütemekkel, utóbbi pedig egy végtelenül elborult alternatív blues dal. Olyan, mintha egy nagyon szomorú Portishead dolgozna fel egy Eels dalt. Jöhet a többi!


3. Janelle Monáe
Janelle Monáe idén egy sokrétűségének ellenére is elképesztően karakteres és egységes lemezzel lepett meg szinte mindenkit. Az év egyik legpáratlanabb bemutatkozása az övé és bár nagyon univerzálisnak, már-már közhelyesnek hat, de ebből a csajból még tényleg lehet bármi.


2. How to Dress Well
Az anonimitás a How to Dress Well néven tevékenykedő kölni filozófia szakos hallgató esetében kifejezetten áldásos. A hihetetlenül természetes, mindent átölelő intimitás egy kis titokzatossággal kiegészülve páratlan kombinációt képez, pláne ha még hozzávesszük, hogy a zene semmihez sem hasonlítható. Az idei év során feltűnt egyik legnagyobb pop zenei reménység. Tessék odafigyelni rá!


1. Tame Impala
Bár a Tame Impala közel sem olyan eredeti, mint az imént említett How to Dress Well, de tény és való, hogy Kevin Parker együttese mutatkozott be a legemlékezetesebben az idei év során. Egyrészt új életet leheltek a már néhány éve éledező, de kitörni nem képes pszichedéliába, másrészt elkészítették az év legfantasztikusabb bemutatkozó lemezét. Az Innerspeaker egy kellemes slágergyűjtemény és bár hibái, hátrányai szinte nyilvánvalóak, a dalok egy pillanat alatt elfeledtetik ezt velünk. Ennél pontosabban nehéz megmagyarázni, hogy miért a Tame Impala az év legjobb új együttese. Unalmasan hangzik, de ki kell próbálni, nincs mese.

...és akikre érdemes még odafigyelni a jövőben: Emika, Fitz & the Tantrums, Karen Elson, Two Door Cinema Club, Villagers


A_Z /ÉV L E GJOB B Ú _JRA K/IA DOTT L EM E Z E I
Re-Issue. Szükségszerűen rettegnivaló terminus ez egy az átlagnál magasabb pop zenei érzékenységgel rendelkező egyén számára? Szükségszerűen a jogdíjak kihasználásáról és az aktuális siker meglovagolásáról lenne szó, semmit egy kiváló lemez renoméjának öregbítéséről? A válasz összetett, erősen szubjektív. Mindenesetre itt van öt olyan album, amelyek újra kiadott változataira is érdemes odafigyelni.


5. The National: High Violet (Expanded Edition)
A National idén egy igazán emlékezetes lemezzel lepte meg mind rajongóit, mind a szaksajtót. A High Violet előtt rendre leborultak a kritikusok, az album sikerességének egy további ékes bizonyítéka pedig a Billboard listán elért magas helyezés. Nem is kellett sokat várni az album újra kiadott változatáig, amelyet ezúttal „expanded edition” fantázianévvel láttak el. Hogy őszinte legyek, a második lemez finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után. Tény, hogy az első lemezen helyet foglaló stúdióalbum bármelyik tétele köröket ver bármelyik második lemezes szerzeményre (ennek igazából az ellenkezője lenne meglepő), de a Wake Up Your Saints és a You Were a Kindness tényleg kifejezetten színvonaltalannak tűnik a többi dalhoz képest. A Terrible Love újravett változata csodálatos, de az eredeti még mindig sokkal karizmatikusabb, hangulatosabb. Az összképet a Walk Off és a Sin-Eaters, valamint az Anyone’s Ghost és az England élő változata menti meg, de előbbi két szerzeményt már bónusz dalokként korábban ismerhettünk, két kiváló koncertfelvételt pedig bármikor találhatunk a YouTube-on.


4. Nine Inch Nails: Pretty Hate Machine (2010 Remaster)
A Nine Inch Nails mára klasszikussá vált, kanonizált bemutatkozó lemezének úgy kellett már az újrakeverés, mint eltévedt embernek a sivatagban egy korty víz. (Bocs, a szörnyű hasonlatért.) A remaszterizálás puszta tudata is elegendő lenne már ahhoz, hogy ez a lemez ezen a listán landoljon, de ha hozzávesszük még azt is, hogy milyen jól sikerültek a munkálatok, akkor igazán elégedettek lehetünk. Egyetlen negatívumként az extrákkal mindig bőkezű Trent Reznor aktuális fukarsága tudható be (csak egy Queen feldolgozást kapunk bónusz dalként), de legalább van egy csinos új artwork is. Tényleg jól néz ki. Ami azt illeti, ennek a lemeznek így kell megszólalni és kinézni. Ha úgy tetszik, a Pretty Hate Machine most jelent meg.


3. R.E.M.: Fables of the Reconstruction (25th Anniversary Edition)
A jövő tavasszal új lemezzel jelentkező R.E.M. a Collapse Into Now felvételeinek szüneteiben sem tétlenkedett. Leporolták mára klasszikussá vált harmadik lemezüket, kiegészítették az együttes szülővárosában, az amerikai Athens-ben rögzített demófelvételeket és újra kiadták azt. Nem lehet sok hozzáfűznivalója az embernek, a Fables of the Reconstruction mind a mai napig friss és bivalyerős, mintha nem is egy komoly alkotói válságban szenvedő zenekar műve lenne. Pedig nagyon is. A gyötrelemnek ezúttal megvolt az eredménye. Még 25 év után is érezhető.


2. Nick Cave Re-Issues (Tender Prey, The Good Son, Henry’s Dream)
Nick Cave. Ő az a popszemélyiség, akit senkinek nem kell bemutatni. Az érzékenyebb lelkűek a PJ Harvey-val elhümmögött Henry Lee, a nyálasok a Kylie Minogue-gal előadott Where the Wild Roses Grow, a kemény fickók pedig a tesztoszteron-túltengéses Stagger Lee kapcsán emlékezhetnek rá. A rajongók meg ugyebár lépten-nyomon őt látják, az álmaikban, a gettóban, mindenhol. Nick Cave. Ő az, akinek zenei és irodalmi munkássága észveszejtően erős összhangban, elképesztően markánsan van jelen a kortárs popkultúrában. Ő az, aki professzióvá tette az ördögűzést a popzenén keresztül. Nick Cave. Zenei munkásságának jelentőségét nyilván saját maga is felismeri. No, meg persze a kiadója is, és hát azok a klasszikus lemezek nem éppen két éve jelentek meg. Időszerű volt már őket leporolni, kicsinosítani, újra kiadni. A Re-Issues sorozat már tavaly kezdődött, jelenleg valahol a Henry’s Dream lemez körül tart és nagy valószínűséggel még jövőre is érkeznek majd installációk. Várjuk szeretettel.


1. David Bowie: Station to Station (2010 Re-Issue)
Ha a ’60-as éveket a Beatles uralta és határozta meg, akkor a ’70-es éveket egyértelműen David Bowie. Punk rock szcéna ide, progresszív rock oda, Bowie olyan tempót diktált, amelyet nem lehetett tartani. Utánozni próbálták, de velük ellentétben a művész úr pontosan tudta, hogy mikor kell levetkőzni egy szerepet, mikor kell valami újat kitalálni. Így történt ez a glam rock-kal is, amit tulajdonképpen ő teremtett meg, majd annak rendje és módja szerint el is temette. (Persze, sokan csak évekkel később kapcsoltak.) Ezt egy rövid soul korszak követte, majd 1976-ban bemutatkozott a sovány fehér herceg (Thin White Duke), Bowie mindmáig egyik legnagyobb hatású karaktere. A drogfüggő, kősznob idegen azért lépett elő a semmiből, hogy a jazz, a soul, a rock és az elektronika fúziójából megteremtsen egy olyan zenei hangzást, ami na. És mit ad Isten, sikerült is neki. Ennek lenyomata a Station to Station, amely alatt mind a mai napig beszakad az asztal, az olyan slágerek hatására, mint a TVC 15 és a Golden Years pedig még a talaj is elkezd a lábunk alatt mozogni. Így kell szólnia egy progresszív gondolkodású művész úttörő és paradigmaváltó lemezének. Akár a ’70-es években, akár a jövő hét folyamán.
Az Thin White Duke-ot megtestesítő David Bowie ezalatt szépen lassan tönkre tette magát. Drogfüggősége egyre csak súlyosbodott, de pár évvel később szerencsére már teljesen rendbejött. Ez azonban egy másik történet.

Hosszas előkészületek után idén szeptemberben megjelent az album újrakevert változata, telis-tele extrákkal. Ajánlom a páratlanul gyönyörű, díszdobozos limitált kiadást mindenki figyelmébe.


FU TO TTA K _M É/G
Az alábbi lemezek vagy nem fértek fel a top 20-as listára, vagy eleve nem kaptak volna ott helyet ellentmondásos teljesítményük miatt. Mindenesetre fontosnak tartottam, hogy szót ejtsek róluk, hiszen volt bennük valami, amitől nagyon is szerethetőek voltak. Csak hát a végeredmény, ott bukott el a dolog.


Archie Bronson Outfit: Coconut
A Coconut az év legfélresikerültebb lemeze. Amilyen magabiztosan és energikusan, majdhogynem parádésan a Magnetic Warrior, a Shark’s Tooth, a Hoola és a Wild Strawberries felvezeti az anyagot, a Chunk és a You Have a Right to a Mountain Life/One Up on Yourself olyan lazasággal rúgja tökön az egészet. A Bite It and Believe It és a Hunt You Down pedig ahelyett, hogy észhez térítené szerencsétlen hangzóanyagot, csak még jobban leülteti. A visszaszámlálás előtt azonban szerencsére a Harness (Bliss) elég energiát szolgáltat még egy kör átvészelésére, a Run Gospel Singer pedig legalább annyira ambivalens módon fejezi be a Coconut-ot, mint amennyire ambivalens maga a lemez. Kár érte, hiszen Tim Goldsworthy remek munkát produceri munkát végzett, az albumon keveredő stílusokat tökéletes arányérzékkel keverte össze, nincs túlpolírozva és agyonfésülve az egész. Egy csodálatos darabka nyers gyémántot kaphattunk volna, de ehelyett...


Brandon Flowers: Flamingo
A Killers frontemberének első (és ha így folytatja remélhetőleg utolsó) szóló próbálkozása a Flamingo. Mint oly sok lemez, amely az alábbiakban górcső alá kerül majd, ez is kifejezetten vegyes érzelmeket kelt az emberben. De talán mind közül a legrosszabb. Amíg a lenti lemezek jócskán tartalmaznak olyan dalokat, amelyek nagy valószínűséggel elég sokáig a köztudatban lesznek még, addig Mr. Flowers albuma, ha tartalmaz is ilyen tételeket, azok mára egyértelműen kifakultak. Az egyetlen ok, amiért a Flamingo említésre került ezen a listán az nem más, mint Brandon Flowers dalszerzői vénája. Komoly színvonaltalansága ellenére valamilyen perverz módon még így is fülbemászó tud lenni legalább a dalok fele. Más kérdés, hogy ezek az impulzusok idejekorán elhagyják a testünket, de ez akkor is egy olyan bravúr, ami előtt meg kell hajolni. Ha csak egy kicsit is, és akkor is óvatosan.


Broken Bells: Broken Bells
James Mercer (The Shins) és Danger Mouse (Gnarls Barkley, etc.) közös zenei kalandjának első kézzel fogható, füllel hallható lenyomata a Broken Bells cím nélküli albuma. Az összbenyomás legalább annyira vegyes, mint mondjuk a Massive Attack idei lemezével kapcsolatban. Egyrészt akad négy-öt egészen kiváló, csak komoly erőfeszítések árán feledhető dal ezen a lemezen, de a többi egyszerűen csapnivalóan színvonaltalan. Unalmasak, pozőrködnek, és úgy általában: ellenérzéseket váltanak ki. Reméljük második nekifutásra sikerül valami egységesebbet (egységesebben jobbat) összehozni a művész uraknak.


Goldfrapp: Head First
A Head First pofátlanul jól sikerült átverés. Elsőre minden porcikánkat megmozgatja, majdnem belé is szeretünk, de másnap reggel kiderül, hogy ez a nő smink nélkül már egyáltalán nem szép. Lady Gaga-hoz képest persze még így is egy istennő, de az átverés az átverés.
Félreértés ne essék, nem Alison Goldfrapp-ről volt szó, csupán ötödik, Will Gregory-val közös lemezéről. A Head First első hallgatásra a hallójáratainkba költözik, de talán egy kicsit hamarabb távozik onnan és talán egy kicsit keserűbb utóízt hagy a szánkban, mint kellene.


Hans Zimmer: Inception
Nem elég, hogy az Inception (Eredet) egyértelműen az év egyik legjobb filmje (ha nem maga a legjobb), de a Hans Zimmer keze munkáját dicsérő filmzene is ott van valahol az élmezőnyben. Az zeneszerző előző munkáira jellemző hömpölygő, olykor bódítóan és álmosítóan lassan, semmint feszültségkeltően kibontakozó csúcspontok miatt azok a lemezek önmagukban hallgatva nem tették túl izgalmassá magát a hangzóanyagot. Nem tudni, hogy Johnny Marr hatására, vagy csak egy szimpla megtáltosodásnak köszönhetően, de az Eredethez készült filmzene lényegre törő, feszült, izgalmas, sejtelmes és sok esetben felidézi magát a filmet is – képek nélkül, természetesen.


Klaxons: Surfing the Void
Végre bebizonyosodott, amit már három éve sejteni lehetett: a Klaxons az univerzum (hangszerrel előállítható) legfurább hangjainak mestere. Ami ennél is sokkal fontosabb, hogy az eleve önálló esztétikai értékkel rendelkező hangok, ill. melódiafoszlányok Jamie Reynolds-éknak köszönhetően olyan konstellációba kerülnek, amely mit sem von le a fentebb említett minőségből, sőt. Ennek ellenére a Surfing the Void talán egy kicsit túlpolírozott lett nagyszerű elődjéhez képest, ha úgy tetszik, kényszerzubbonyt adtak az őrültre, de szerencsére a könnyebben szakadó fajtából.


Massive Attack: Heligoland
Az év vesztese egyértelműen a Massive Attack és a duó rajongóinak 99%-a. Hét évnyi szünet után nagy nehezen megszülték ötödik stúdióalbumukat, a Heligoland-et, amely finoman szólva elég nagy csalódást okozott. A lemezen ennek ellenére akad pár egészen kiváló dal (azok közül is kiemelkedik a Psyche és a Paradise Circus), de az átlagszínvonal a Massive Attack sztenderdjétől fényévekre van. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy bár egységként egyértelműen nem működik a hangzóanyag, részekre bontva meglepően erős tud lenni. Talán jobban is járnak mind a rajongók, mind pedig az együttes tagjai, ha a jövőben tényleg csupán kislemezeket és EP-ket fognak megjelentetni. Úgy szökőévente.


MGMT: Congratulations
Az MGMT idei lemeze szép és becsülendő törekvés a siker feldolgozására, illetve annak demonstrálására, hogy ők többre is képesek, mint egy Time to Pretend vagy Kids kaliberű sláger összetákolására, vagyis végső soron a rajongók elijesztésére. A probléma csupán az, hogy tíz évvel ezelőtt egy oxfordi, Radiohead nevű együttes ugyanezt eljátszotta. A különbség pedig az, hogy míg előbb említett együttes csak a renoméját szilárdította meg ezzel a lépéssel és az elidegenült rajongók többségét sikerült visszacsábítania, illetve jószerivel újakat is szerezni a hűtlenek helyére, addig Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser igencsak felsült ilyen szempontból. Egy másik probléma pedig az, hogy azért az MGMT az Oracular Spectacular-ral nem járta meg a csúcsok csúcsát, csak nagyon szépen teljesítettek vele – elsősorban a lemezeladások tekintetében, másodsorban pedig a kritikusoknál.


The Radio Dept.: Clinging to a Scheme
A sötét, zord Skandináv tél idén végre véget ért a svéd The Radio Dept. számára is. Clinging to a Scheme c. lemezük az év egyik legkellemesebb meglepetése a maga filantróp beütésével, könnyű emészthetőségével és mással össze nem téveszthető hangulatával. Persze, ennél erősebb is lehetne a hangzóanyag, de amennyiben az együttes kis lépésekben gondolkodik és nem szeretnének, mondjuk két hét múlva U2 lenni, akkor ez az album bizony nagyon is szép teljesítmény és pazar időtöltés a világmegváltásig.


Villagers: Becoming a Jackal
Annak ellenére, hogy a Villagers idei bemutatkozó lemeze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, érdemes lesz a továbbiakban is figyelemmel követni Conan O’Brien együttesének sorsát, hiszen ha szerencsénk van (neki pedig elég mázlija), a következő lemezen akár meg is történhet a csoda. A csoda pedig az lenne, ha a Becoming a Jackal összes hibáját kijavítaná: jobban eldolgozott hatások, csak egy kicsit erősebb és emlékezetesebb dalok, jobb dallista.

2 00_9: AZ ÉV IZÉI/

Egy év végi lista soha nem lehet eléggé objektív. Ami azt illeti, egyetlen lemezkritika, egyetlen koncertbeszámoló sem lehet az. Egy-egy listába rendszerint bekerülnek olyan lemezek, amelyek egyeseket megbotránkoztatnak, másokat felvillanyoznak és megerősítenek rajongásukban. Talán éppen ezért tűnik olyan lehetetlennek bizonyos esetekben a kritikai újságírás, úgy am block. Újfent problematikus, amikor egyszemélyes blogot vagy magazint vezet valaki, hiszen ebben az esetben hatványozottan fontos az objektivitás. Ennek ellenére úgy érzem, hogy sikerült egy korrekt listát összeállítanom az év lemezeiről, az év legjobb kislemezeiről, a legjobb albumborítókról és még néhány dologról.


AZ ÉV LEMEZEI

20. Muse - The Resistance
Az Air-hez hasonló módon járt a Muse is, sajnos. A Resistance-ről nem sokkal megjelenése után talán egy kicsit túl lelkes kritikát írtam, de az vesse rám az első követ, aki nem várta hozzám hasonlóan izgatottan, majd' lélegzetvisszafojtva a devoni trió ötödik stúdióalbumát! Klasszikus zenei inspirációforrások ide, nagyzenekar szerepeltetése oda, Matt Bellamy-ék sajnos ezúttal egy önmagukhoz képest gyenge hangzóanyaggal szúrták ki a közönség szemét, amely csak az első pár meghallgatásig tűnik kellemesnek. Mondjuk egy Black Holes & Revelations és egy Origin of Symmetry után kifejezetten nagy lehetett a nyomás rajtuk.

Ajánlott dalok: Uprising, Resistance, Undisclosed Desires, I Belong to You




19. Air - Love 2
A Love 2-ról írt recenziómban valami olyasmit jelentettem ki egy-két hónapja, hogy ez a lemez az Air In Rainbows-a (Radiohead). Ez talán egy kicsit elhamarkodott döntés volt, néhány újrahallgatás után már annyira nem szólt meggyőzően ez az album, de tény, hogy még így is kifejezetten kellemes hallgatnivaló.

Ajánlott dalok: Do the Joy, Be a Bee, Missing the Light of the Day, Heaven's Light, Eat My Beat




18. Placebo - Battle for the Sun
Tény, hogy a Battle for the Sun nem a Placebo legjobb lemeze, de nem is a legrosszabb. A három évvel ezelőtti Meds-et viszont minden szempontból felülmúlja, és tulajdonképpen ebben rejlik az album erőssége. Meg persze abban is, hogy a legváratlanabb pillanatokban vált egy éleset, de ahelyett, hogy ez megbotránkoztató lenne, csak ébren tartja a hallgató érdeklődését. Brian Molko olykor-olykor túlspilázza a dalokat, sok megoldás már ismerős lehet, ugyanakkor új az dobos személyében új energiákat is fel tudtak szabadítani.

Ajánlott dalok: Ashtray Heart, Battle for the Sun, For What It's Worth, Bright Lights, The Never-Ending Why, Breathe Underwater




17. Eels - Hombre Lobo: 12 Songs of Desire
Az Eels-nek 2009-ben sikerült egy kifejezetten kellemes és baromi jó, invenciózus szövegvilágra álmodott albumot az asztalra tenni, amelyen Mark Oliver Everett (alias E) ismét megcsillogtatta kivételes szerzői képességeit és nagyszerű hangját. Persze az Hombre Lobo: 12 Songs of Desire mérföldekre áll egy tökéletes lemeztől, ettől függetlenül nagyszerű volt konstatálni a tényt, hogy vannak még olyan együttesek ezen a világon, akiknek nem az az elsődleges céljuk, hogy megváltsák a jegyüket a Rock and Roll Hall of Fame-be!

Ajánlott dalok: Prizefighther, Tremendous Dynamite, Fresh Blood, What's a Fella Gotta Do, All the Beautiful Things, Beginner's Luck




16. Charlotte Gainsbourg - IRM
Míg az Air-rel és Jarvis Cocker-rel három éve megálmodott 5:55 hagyott némi kívánni valót maga után, addig az IRM egy igazi gyöngyszem. Nem remekmű, nem fogunk rá még évtizedekig emlékezni, de mindenképp kellemes hallgatnivaló. Emellett, aki hozzám hasonlóan kicsit csalódott a tavalyi Beck albumban (Modern Guilt), annak Gainsbourg kisasszony harmadik lemeze kifejezetten ajánlott. Ugyanis ennek producereként kedvenc los angelesi szcientológusunk tisztára mosta nevét és helyreállította renoméját. Az IRM-en zsinórban jönnek a jobbnál jobb, koszosabbnál koszosabb, nem utolsó sorban emlékezetesebbnél emlékezetesebb dalok. Az egészen zseniális Heaven Can Wait után pár percig úgy tűnhet, hogy az album leült és kinyírta magát, de a Time of the Assassins pillanatok alatt helyreállítja az egyensúlyt és feléleszti a hangzóanyagot. Az IRM igazából csak akkor működhetne jobban, ha Beck és Charlotte között lángoló szerelem gyúlt volna a felvételek alatt, de mivel ez nem következett be, ezért be kell érnünk „csupán” ezzel.

Ajánlott dalok: IRM, Heaven Can Wait, Time of the Assassins, Trick Pony, Greenwich Mean Time




15. Jarvis Cocker – “Further Complications.”
Már így elöljáróban tisztázni kell két fontos tényt Jarvis új lemezével kapcsolatban, amelyek közül az egyik az, hogy ilyen pálfordulást bizony láttunk már a popzene Woody Allen-jétől. A másik pedig az, hogy ennek ellenére az egykori Pulp frontember még mindig izgalmas. Bár – mint azt már említettem – ez a hangzásbeli éles váltás már ismerős lehet (lásd: Pulp – Different Class, majd This Is Hardcore), de mégsem ugyanarról van szó. Mert amíg a változást jelentő Pulp album (This Is Hardcore) inkább sötét volt és baljós, és a borítófotóval ellentétben semmi köze nem volt a szexualitáshoz, addig a “Further Complications.” egy kifejezetten szexis, párkapcsolati „komplikációkat” körüljáró lemez, egy kicsit gyengébb dalokkal, mint az előző Jarvis albumon; a This Is Hardcore-hoz pedig hasonlítgatni nem szabad, mert az csak tönkreteszi az élményt.

Ajánlott dalok: “Further Complications.”, Angela, I Never Said I Was Deep, Slush, You're in My Eyes (Discosong)




14. La Roux - La Roux
A korrekt retrós ízeket francia dekadens eleganciával felruházó La Roux zenéje pontosan olyan, mint egy randi Elly Jacksonnal: élvezed a jelenlétét, de a csaj nem mosolyog túl sokat és ez egy kicsit aggasztó. Ez a komolyság viszont amellett, hogy aggasztó nagyon is jól áll neki. Ha pedig valakiben felmerülne a duó kapcsán a „one album wonder” kifejezés, azt csak azzal tudom nyugtatgatni, hogy várja ki a végét, hisz bármelyik új együttes beleeshet önmaga csapdájába.

Ajánlott dalok: In for the Kill, Bulletproof, Colourless Colour, As If By Magic, Fascination




13. Röyksopp - Junior
A Junior nem más, mint egy önfeledt slágergyűjtemény, parádés ötletekkel tarkítva, a kiváló vendégelőadókról (Robyn, Karin Dreijer Andersson, Lykke Li) már nem is beszélve. A norvég duó zenéjének megvan a maga mélysége, de ezt – szerencsére – nem veszik túlságosan komolyan, hiszen az annyira nem is állna jól nekik, főleg egy alapvetően energikus és vidám lemezen. Talán pont ez válik az album hasznára és emiatt tud olyan meggyőző lenni.

Ajánlott dalok: The Girl and the Robot, This Must Be It, Tricky Tricky, You Don't Have a Clue




12. Kasabian - The West Ryder Pauper Lunatic Asylum
A West Ryder... az az album volt, amelyet én személy szerint tűkön ülve vártam, főleg a kiváló felvezető dalok (Vlad the Impaler, Underdog, Fire) ismeretében. Aztán valahogy mégsem tudott felérni az elvárásaimhoz, olykor-olykor megbotlik a dolog, lehet, hogy a megalomán törekvések miatt, mindezek ellenére azonban így is nagyszerű hallgatnivaló a Kasabian harmadik lemeze!

Ajánlott dalok: Underdog, Fast Fuse, Thick as Thieves, Vlad the Impaler, Secret Alphabets, Fire




11. Mando Diao - Give Me Fire
Mivel utálom a meglepetéseket – és szerintem ezzel nem csak én vagyok így –, ezért gyorsan le is lövöm a poént: a Mando Diao idei lemeze nagyon jól sikerült! A Give Me Fire egyértelműen a Franz Ferdinand első albumának hangzását viszi tovább, megtoldva még nagyobb löket tánczenével, sőt még egy ici-pici gospel-lel is (The Shining). És ezen kívül nem is vagyok hajlandó mást elárulni róla. Ha még nem hallgattad meg, hát hajrá!

Ajánlott dalok: Blue Lining White Trenchcoat, Dance with Somebody, Gloria, High Heels, Come On Come On, The Shining




10. Yeah Yeah Yeahs - It's Blitz!
A Yeah Yeah Yeahs mindig is tipikusan az az együttes volt, aki a saját útját járta és a rajongókat mindig is a megnyugvás kellemességével töltötte el az a tudat, hogy ha egyszer majd szét akar robbanni a fejük az éppen aktuális trendektől, akkor majd nyugodtan fordulhatnak Karen O-ék triójához. Nem volt ez másképp az idei It's Blitz! esetében sem. Ennek ékes példája, hogy míg „odakint” tombol a szinti pop revival és szedi áldozatait, addig „idebent” éppen egy kisebb glam rock hullám szalad végig azon a tíz számon és negyvenegy percen. A dalok persze még mindig nem olyan meggyőzőek, mint a zseniális bemutatkozó albumon (Fever to Tell), de a három évvel ezelőtti Show Your Bones-hoz képest nagyságrendekkel jobban sikerült ez a lemez.

Ajánlott dalok: Zero, Heads Will Roll, Soft Shock, Dull Life, Dragon Queen




9. The Veils - Sun Gangs
A Veils azon könnyűzenei különcök közé tartozik, akiknek a mentális rangsorukban a világ megváltása egy-két stadionhimnusszal és a slágerlisták bevételéve finoman szólva sem élveznek túlságosan magas prioritást és talán pontosan ezért működik olyan ördögien jól minden egyes lemezük. A Nux Vomica c. három évvel ezelőtti csúcsmű után a Sun Gangs talán egy kicsit gyengébbnek tűnhet, hiszen ahhoz képest lényegesen nyugodtabb, kimértebb és sokkal kevésbé indulatos. Ez a három tényező pedig már bőven elég ahhoz, hogy Finn Andrews a Veils egy teljesen új oldalát mutassa meg, nem mellesleg kiemelkedő dalokkal.

Ajánlott dalok: Sit Down by the Fire, The Letter, Killed by the Boom, It Hits Deep, Three Sisters, Larkspur




8. Arctic Monkeys - Humbug
Az Arctic Monkeys legalább akkora pofátlanságot követett el a Humbug-gal, mintha a Horgász magazin címlapjára nem került volna egy bazi nagy hal.
A Humbug egyébként nem volt olyan nagy törés, mint ahogy azt várni lehetett, tulajdonképpen a diszkográfia teljesen logikus folytatásáról van szó, majdnem annyira zseniális dalokkal, mint ami a másik kettőn volt. Persze a kritikusok fanyalogtak, mondván, hogy gyenge és unalmas lett a végeredmény. Erre igen egyszerű a magyarázat: ez az album valóban nem sikerült olyan jól, de még így is jobb, mint a sokévi átlag. A kritikusok meg fanyalogtak, mert fanyalogni akartak: erre a nüánszi hátrányra természetesen egyből ugrottak, kifordították, szétcincálták a dolgot és örültek, hogy végre ízekre szedhették az utóbbi évtizedben feltűnt egyik legizgalmasabb együttest. De végső soron, aki nem várt Alex Turner-éktől egy tökéletes, világmegváltó albumot, az tulajdonképpen nem is csalódhatott nagyot.

Ajánlott dalok: Crying Lightning, Dangerous Animals, Potion Approaching, Fire and the Thud, Pretty Visitors




7. Editors - In This Light and on This Evening
Az In This Light-tal kapcsolatban csak önmagamat és a kritikusok többségét tudom idézni: az idei év legnagyobb változásán egyértelműen az Editors hangzása esett át. Úgy fordultak szembe az állandó joydivisionözéssel, hogy közben megtartották stílusuk legfontosabb építőelemeit: természetesen Tom Smith kegyetlen hangját, a szívbe markoló és elgondolkodtató szövegeket, és persze a fülbemászó dallamok komponálását. A birminghami négyes harmadik lemeze nem tökéletes, olykor egy kicsit túllőnek a célon, egy-két dal lehetne rövidebb is, ettől függetlenül a dallista összeállítása tökéletes és maga az album még jó sokáig emlékezetes marad.

Ajánlott dalok: In This Light and on This Evening, Bricks and Mortar, You Don't Know Love, The Big Exit, Like Treasure, Eat Raw Meat = Blood Drool




6. Franz Ferdinand - Tonight: Franz Ferdinand
A Franz Ferdinand az indie együttesek adu ásza - amihez hozzányúlnak, az minden bizonnyal arannyá válik. Zseniális debütalbumukat egy kicsit haloványabb második lemez követette, no meg legalább egy millió koncert és végül egy kis pihenő, amely kifejezetten jót tett a derék skótoknak, hiszen egy elhamarkodott és semmitmondó harmadik lemez helyett egy hozzájuk minden szempontból méltó hangzóanyaggal sikerült elkészülniük, amelyben ötvöződik a jelenleg oly divatos szinti pop, egy kis afrobeat és mindaz, ami alatt Franz Ferdinand-ot értünk. És persze újfent sikerült bebizonyítaniuk, hogy nevükhöz méltóan ők az indie zene császárai.

Ajánlott dalok: Ulysses, No You Girls, Send Him Away, Live Alone, Bite Hard, What She Came For, Can't Stop Feeling




5. The Horrors - Primary Colours
Az idei évben a Horrors volt az egyik olyan együttes, akiknek sikerült megcáfolni minden kétkedő negatív kalkulációját, hiszen a Primary Colours nem csak hogy jobban teljesített a lemezeladási listákon, mint elődje, hanem jelölték a rangos Mercury-díjra is (amelyet végül Speech Debelle nyert meg), emellett pedig majdnem teljes művészi diadalként könyvelhető el. A Primary Colours-nek vannak hátrányai (egy jobb hangmérnök például nem ártott volna), viszont sokkal több az előnye, amelyek közül az én személyes kedvencem, hogy a londoni ötös fogat második albumával egy az egyben bebizonyította, hogy a krautrock még mindig él!

Ajánlott dalok: Mirror's Image, Who Can Say, New Ice Age, Scarlet Fields, Primary Colours, Sea within a Sea




4. Fever Ray - Fever Ray
Karin Dreijer Andersson szólóprojektje legalább annyira meggyőző, mint a Deep Cuts és a Silent Shout c. The Knife lemezek. Persze fontos megjegyezni, hogy a Fever Ray sokkal inkább az utóbbi album hangzását viszi tovább, ugyanazokkal az olykor vokóderen átszűrt, de minden esetben túlvilági vokálokkal teletűzdelt nem hétköznapi zenei megoldásokkal.

Ajánlott dalok: When I Grow Up, Seven, Now's the Only Time I Know, Keep the Streets Empty for Me




3. The xx - xx
Miközben a nagyvilágban még mindig dúl és áldozatait szedi a szinti pop revival, addig a dél-londoni illetőségű The xx csendben leszarja az aktuális trendeket, hogy romantikus-álmodozós tripre invitálja a zaklatott lelkű ifjúságot. Igazából ezekkel a szívfájdítóan gyönyörű, feszes R'n'B alapokra ültetett vérbeli dreampop megnyilvánulásokkal nem nyújtanak különösebb feloldozást, de az a háromnegyed óra, amíg az album tart valamiért különlegessé válik. Aztán jöhet a replay gomb.

Ajánlott dalok: Crystalised, Heart Skipped a Beat, Basic Space, Night Time




2. Phoenix - Wolfgang Amadeus Phoenix
A Phoenix egy sajnos és egyben szerencsére későn érő együttes, akiknek negyedik albumukkal sikerült megnyerni a jackpotot. Bár az előző három albumuk (United, Alphabetical, It's Never Been Like That) is kifejezetten jól szól, a Wolfgang Amadeus Phoenix az a lemez, amely egyesíti minden erősségüket egy kb. 38 perces agymenésben, ami úgy kezd, ahogy az meg van írva és akkor lesz vége, amikor kell. Semmi mellébeszélés, semmi extra kör, csak a lényeg. Ez pedig csak egy a WAP sok pozitív tulajdonsága közül.

Ajánlott dalok: Lisztomania, 1901, Fences, Love Like a Sunset Pts. 1 & 2, Rome, Girlfriend




1. The Flaming Lips - Embryonic
Az első ötletem az volt, hogy az Embryonic kapcsán nem írok egy árva szót se, mert egyszerűen képtelenség keretbe foglalni a Flaming Lips tizenkettedik albumát. Elképesztően kicsapongó, a végletekig eredeti, ily módon semmihez sem hasonlítható (na jó, talán egy kicsit a Pink Floyd-hoz). Éppen ezért álljon itt egy kis keletkezéstörténet. Az Embryonic dalai közös jammelésekből alakultak ki, majd csatlós producerük, Dave Fridmann segítségével rögzítették és gyorsan ki is adták őket. A kritikusok – akárcsak a korábbi The Soft Bulletin, Yoshimi Battles the Pink Robots, At War with the Mystics lemezek előtt – újfent leborultak Wayne Coyne-ék zsenialitása előtt (a Pitchfork 9.0-val osztályozta teljesítményüket) és itt a happy end. Az Embryonic egy olyan zenekar műve – ahogy a WAN2 kritikusa fogalmazott – „amelyik valószínűleg több évszázadot utazott vissza hozzánk a jövőből, […] nekünk meg marad a dicsőség, hogy mi hallhattuk először.

Ajánlott dalok: Convinced of the Hex, See the Leaves, Powerless, Worm Mountain, Watching the Planets





AZ ÉV LEGJOBB ÚJ EGYÜTTESEI
Newcomer-nek lenni egyszerre áldás és átok. Áldás, mert minden új együttesben/előadóban megvan a világmegváltás potenciálja. Ugyanakkor minden új együttesben/előadóban megvan a jellegtelenné, egyszeri csodává válás veszélye is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy megannyi olyan együttest mutathatnánk, akik borzalmasan indítottak, mégis fantasztikus karriert futottak be. Aztán ott van a fordítottja is a dolognak: elképesztő indítás, majd gyors színvonalcsökkenés. Pozitívumokkal és negatívumokkal viszont naphosszat dobálózhatnánk, de minek, amikor ilyen nagyszerű új előadókkal hozott minket össze a sors 2009-ben.

5. Little Boots
Little Boots, eredeti nevén Victoria Hesketh már sokfelé járt a sikert keresvén-kutatván, amellyel végül idén találkozott. Hands c. első nagylemeze egy igazi slágerparádé, amely főleg az idén újjáélesztett nyolcvanas évek szinti popját lovagolja meg, de persze más hatások is visszaköszönnek rajta: kortárs R'n'B, sci-fi, sőt nyomokban még techno és house zenei behatásokat is kimutathatunk rajta. A divatos hangzás és a fülbemászó dallamok ellenére Little Boots nem az év befutója mivel egyszerűen hiányzik a varázs a zenéjéből, vagy valami plusz, ami kiemelhetné a tömegekből.



4. White Lies
A White Lies már legalább egy-két éve próbálkozott betörni a popzenei piacra, több-kevesebb sikerrel egészen tavaly megjelent két EP-jükig (Death, Unfinished Business), amelyet az NME az egekig magasztalt, ezáltal felpezsdítve az együttes körüli életet. Idén kiadott debütáló albumuk (To Lose My Life...) egészen jó kritikákat gyűjtött be, sőt még jól is fogyott a briteknél! Tény, hogy az együttesnek egészen markáns hangzást sikerült összehozniuk, amelyben a Joy Division, a Depeche Mode és az Echo & the Bunnymen egyaránt jól megfér, a teátrális kiállásokat és az esetenként kifejezetten idegesítő túlspilázást azonban én személy szerint nem tudom elfogadni. Ezeket a gyermekbetegségeket pedig a nagyszerű címadó dal és a Death c. szám sem képesek lepel alatt tartani. Bizony elkélni a srácoknak egy jó producer.



3. The Big Pink
A brit The Big Pink zenéjében annyi együttes és stílus hatása visszatükröződik, hogy gyakorlatilag fölösleges lenne mindet kiemelni, hiszen hamar elvesznénk ebben a labirintusban. Helyette a legnyilvánvalóbbat kell kiemelni, amely nem más, mint az elektro-rock; ebben a legmeglepőbb, hogy a Cordell-Furze szerzőpárosnak sikerült bebizonyítani, hogy ennek a műfajnak bizony még 2009-ben is van relevanciája és bőven van még benne szufla. Ezt pedig mi sem támaszthatja alá jobban, mint a fantasztikus Too Young to Love vagy éppenséggel a Dominos. A Brief History of Love a maga szoftpornós borítójával nem kötelező darab, de erősen ajánlott.



2. La Roux
Az idei évre kibontakozó szinti pop revival legnagyobb nyerteseként talán a La Roux hozható ki és egyáltalán nem érdemtelenül. Mindaz, ami Little Boots zenéjéből hiányzik megvan Elly Jackson és Ben Langmaid duójában. A franciás dekadencia, az orbitális slágerek és Elly Jackson remek hangja mind-mind egy ígéretes együttest tárnak elénk, akiket szintén a hype-mániás NME dicsért agyon (a cím nélküli bemutatkozó albumra 10 pontból 9-et adott a zenei szaklap kritikusa) és talán részben ezért köszönhetik a remek helyezéseket a brit lemez- és kislemez eladási listákon.



1. The xx
Az xx az év legnagyobb meglepetése. Négy londoni fiatal, akik éppen, hogy megtanultak játszani hangszereiken elkezdtek dalokat komponálni, amelyekből végül olyan fülbemászó indie különlegességek lettek, mint a Basic Space vagy a Night Time. És igen, az xx nagyon is indie - méghozzá az az indie együttes, akiket azért kell szeretni, mert bebizonyították, hogy van még élet ebben a stílusban és ahhoz, hogy ezt a tézist alátámasszák még kétujjas szintifutamokat sem kellett komponálniuk.





AZ ÉV LEGJOBB ALBUMBORÍTÓI
Egy albumborító esetenként legalább annyira fontos, mint maga a zene. Egy jó albumborító pedig első sorban nem csak azért lehet fontos, mert szorosan kapcsolódik a lemez tematikájához, hanem önálló esztétikai értékkel is bír. Ahogy az ismerkedés során az emberek először a külsőt látják meg és nem a lelki, erkölcsi értékeket, úgy amikor leveszünk egy lemezt a boltban a polcról, akkor is először a borítót látjuk és nem a zenét halljuk.

5. Anthony and the Johnsons - Crying Light
A borító egy japán butoh táncosnőről készült képet ábrázol. Az Anthony and the Johnsons-hoz híven gyönyörű kontrasztú fekete-fehér fotó kifejezetten expresszionista, annak ellenére, hogy elsőre nem sok kapcsolatot fedezhetünk fel a cover és a zene között.



4. The Flaming Lips - Embryonic
Az Embryonic borítója legalább annyira értelmezhetetlen, mint maga a zene. Viszont tény, hogy rendkívül jól néz ki és valamilyen furcsa módon nagyon is összeillik a kettő.



3. Jarvis Cocker – “Further Complications.”
Jarvis mindig is ötletes cover megoldásokban gondolkodott, már a Pulp idején is. Viszont a “Further Complications.” mind fölé emelkedik, még a három évvel ezelőtti, kissé klasszicizáló Jarvis c. lemez képét is legyűrve.



2. Franz Ferdinand - Tonight: Franz Ferdinand
Az együttes énekese, Alex Kapranos csak annyit mondott a borítóról egy interjúban: „jól mutatja, hogy miket csinál egy skót együttes az éjszaka közepén.”



1. Yeah Yeah Yeahs - It's Blitz!
Egyértelmű, hogy az It's Blitz! nincs olyan nyers és roppanásig feszült, kirobbanó, mint a borítója, talán a Fever to Tell csomagolásán jobban is mutatott volna, ennek ellenére a kép tökéletesen visszaadja mindazt, ami alatt YYYs-t értünk.






AZ ÉV ZSENIJE

5. Tom Smith: azért, mert Tom Smith zseniális énekes, előadó és dalszerző, akinek szintén sikerült egy nagyot tekernie együttese hangzásán, szintén úgy, hogy teljes mértékben megtartották az Editors-re jellemző „ízvilágot”



4. Karin Dreijer Andersson: azért, mert Fever Ray nevű szólóprojectjével sikerült bebizonyítania, hogy nem csak testvérével együtt képes kiemelkedő dalok komponálására



3. Yeah Yeah Yeahs: azért, mert harmadik lemezükre sikerült olyan eksztatikus dalokat összehozniuk, mint a Zero vagy a Dull Life



2. The xx: azért, mert őket nem érdeklik a trendek



1. The Flaming Lips: azért, mert sikerült valószínűtlenül jó dalokat írniuk





AZ ÉV KISLEMEZDALAI

10. Radiohead - These Are My Twisted Words
A These Are My Twisted Words a Radiohead második kiadványa volt idén a Harry Patch (In Memory Of) c. nagyzenekarra írt dala mellett. Ed O'Brien szerint a TAMTW egy olyan, mintha az In Rainbows-ról lemaradt, kicsit sötétebb, ősziesebb szerzemény lenne. És valóban, a dalnak kifejezetten őszies hangulata van, de ami még ennél is jobb: az egyszeri hallgató észre sem veszi, hogy öt és fél perces.




9. The Veils - The Letter
A Letter a Veils idei albumán (Sun Gangs) egy kifejezetten kellemes kontrasztot nyújt, hiszen a relatíve belassult, kissé bágyadt bevezetést jelen dal egyik pillanatról a másikra pezsdíti fel, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem üt el az album mondanivalójától, és ha jobban belegondolunk még zeneileg is kiválóan illeszkedik.




8. Arctic Monkeys - Crying Lightning
Az Editors mellett az Arctic Monkeys váltott a legélesebbet az idei évben. Humbug c. harmadik albumuk már igazi „felnőtt lemez”, és bár sokan argumentációjukban kihangsúlyozták, hogy talán idejekorán nőttek fel a sheffieldi srácok, azt azonban rendszerint elfelejtik megemlíteni (vagy direkt nem is akarnak így tenni), hogy legalább annyira jó dalok sorakoznak a Josh Homme bábáskodásával rögzített albumon, mint az előző kettőn. Ezek közül a Crying Lightning csak az egyik.




7. Phoenix - 1901
Talán úgy tűnhet, hogy ezen a listán csak meglepetésekről tudok beszélni, és ez így is van. És ez szerintem így a helyes. Egy ilyen meglepetés volt idén a Phoenix negyedik lemeze, rajta jobbnál jobb dalokkal, de talán az összes közül a 1901 egy kicsit kiemelkedőbb.




6. Franz Ferdinand - No You Girls
Legalább annyira természetesnek vehető a Franz Ferdinand jelenléte egy ilyen listán, mint a Kasabian-é. És bár a skótok idei albuma lényegesen jobb lett, mint a leicester-i suhancoké, a No You Girls egy árnyalatnyival gyengébb lett, mint a Fire. Ez persze semmit sem von le a dal érdemeiből, sőt még az is könnyen előfordulhat, hogy az idő vasfoga jelen írás alanyát kevésbé fogja majd.




5. Kasabian - Fire
Ahogy a Bulletproof témáját tekintve nem meglepő (a slágerlisták mindig is kedvezően fogadták a szerelmes számokat), úgy az sem túlságosan meglepő, hogy a Kasabian, pontosabban Sergio Pizzorno, az együttes dalszerző-gitárosa írta az év egyik legjobb számát. Nem mellesleg a Fire-höz készült egy remek klip is!




4. La Roux - Bulletproof
A La Roux egyértelműen legnagyobb slágere, nem utolsó sorban a debütáló album legjobb dala teljesen megérdemelten került a slágerlisták élére. A Bulletproof egyáltalán nem meglepő módon egy szerencsétlen kimenetelű szerelmi kapcsolatról szól, illetve a rendszerint azután következő idétlen fogadalmakról, a dal azonban mindenféle idétlenséget mellőz, sőt! Minden benne van, ami Little Boots zenéjéből hiányzik.




3. Mando Diao - Dance with Somebody
A Dance with Somebody egyértelműen az idei év egyik legnagyobb slágere egy olyan együttestől, akiknek a tagjaiból én személy szerint soha nem néztem volna ki ilyen nagyszerű dal és nem utolsó sorban remek album megírását. A léc viszont most már igencsak magasan van, lehet imádkozni, hogy ne bukjanak el.




2. Yeah Yeah Yeahs - Heads Will Roll
Bevallom őszintén, engem kifejezetten idegesített, hogy mind az NME, mind a Pitchfork listáján előbbre vették a Zero-t, mint a Heads Will Roll-t, holott ez utóbbi dal lényegesen jobban sikerült. Tömörebb, lényegre törőbb, invenciózusabb, szóval sokkal jobban szól, mint az amúgy szintén remek Zero.




1. Thom Yorke - All for the Best
Az All for the Best egy Mark Mulcahy feldolgozásokat tartalmazó lemezre készült, amely valamikor idén szeptemberben jelent meg, azzal a céllal, hogy támogassák az egykori The National énekes-dalszerzőjét, mivel magára maradt két gyermekével és anyagi problémáival, miután felesége elhunyt. Az albumra rendkívül jó feldolgozásokat készítettek (pl. Mercury Rev, Michael Stipe), azonban mindegyik közül kiemelkedik Thom Yorke-é, aki meglepő módon testvérével, a szintén zenész Andy Yorke-kal adja elő ezt az eleve kivételes, de most már nemessé emelt dalt.