ARCTIC MONKEYS
Beneath the Boardwalk c. demójukkal futótűzként söpörtek végig (vagy éppenséggel fel) Anglia utcáin. Egyes hírforrások szerint például Londonban az a fiatal vagy indie rajongó nem számított "menőnek" (akármit is jelentsen ez a szó), akinek ez nem volt meg.
Persze a saját gyártmányú kiadványról megoszlanak a vélemények, de az teljesen biztos, hogy a debütáló Whatever People Say I Am, That's What I'm Not lett minden idők egyik leggyorsabban fogyó bemutatkozó lemeze kedvenc szigetországunkban. Másodjára a Favourite Worst Nightmare c. albummal lőttek hatalmas gólt, természetesen jött is a díjeső Turner-éknek. A harmadik próbálkozástól (Humbug) viszont teljesen kiakadt a sajtó. Egyszerűen nem tudnak vele mit kezdeni.
Legnagyobb slágerek: I Bet You Look Good on the Dancefloor; Dancing Shoes; When the Sun Goes Down; Brianstorm; D Is for Dangerous; Old Yellow Bricks; Crying Lightning; Dangerous Animals; Pretty Visitors
FRANZ FERDINAND
A new wave-be új életet lehelő derék (és kifejezetten jól öltözött) skótok igazán bombasztikusan kezdték cím nélküli albumukkal. A WAN2 2008-as összeállításában minden idők egyik legjobb debütlemezének választották a 2004-es kiadványt. Lépten-nyomon ráismerhetünk a tőlük nyúlt, összekacsintós indie diszkó-szerű valamire, de igazából egyik együttes sem űzi ezt a műfajt olyan természetesen, olyan rakoncátlanul, mint Alex Kapranos-ék. A második album már nem szólt olyan nagyon jól a kritikusoknál, igazából egy kicsit szétszórt lett a You Could Have It So Much Better, de érdekes módon a dalok egyenként igazán helytállóak. A harmadik albummal viszont minden kétséget eloszlattak: a Franz Ferdinand nem egy egyszeri csoda ám!
Legnagyobb slágerek: Take Me Out; This Fire; Michael; Do You Want To; This Boy; Outsiders; Ulysses; No You Girls; Can't Stop Feeling
THE VEILS
Aki meg tudja nekem mondani, hogy a The Veils zenéje mitől működik ilyen ördögien jól, az kap egy nagy dicséretet.
Igazából a képlet egyszerűnek tűnik: karcos rockdalok, maradandó "nemsláger slágerek", amelyek nagyon, de nagyon hosszú ideig a fülünkben maradnak és mindenek előtt Finn Andrews remekbe szabott hangja. Számtalan másik együttes bír hasonló tulajdonságokkal, de az XTC billentyűsének fia és annak bandája valahogy mégis más.
A nagyszerű debütálást még nagyszerűbb folytatás követte, a tavalyi, szintén fenomenális harmadik albumról már nem is beszélve.
Legnagyobb "slágerek": Lavinia; More Heat Than Light; The Tide That Left and Never Came Back; Not Yet; Advice for Young Mothers to Be; One Night on Earth; The Letter; Three Sisters
ARCADE FIRE
Már nem emlékszem pontosan, hogy melyik zenész mondta, hogy amikor elment egy Arcade Fire koncertre azt hitte, hogy "az egész falu a színpadon van". És abból szempontból nem is tévedett sokat, hogy egyrészt tényleg többen vannak, mint egy átlagos együttesben. Erre csak egy lapáttal tesz még az is, hogy zenéjükben markánsan jelen van a folk is. Mégis ennél egy kicsit többről van szó. Zeneileg a U2, David Bowie és hasonló nagyságok örökségei köszönnek vissza, de sokkal kevesebb excentrikussággal (gyakorlatilag nulla), megspékelve egy kis gótikus utóízzel, amely leginkább a második albumon volt kimutatható. Harmadik lemezük felvételeinek nemrég kezdtek hozzá, és Win Butler elárulta, hogy mindannyian nagyon örülnek, hogy újra együtt dolgozhatnak új dalokon. És ennek mi is nagyon örülünk.
(Érdekesség: a Neon Bible vonóstémáit Budapesten rögzítették.)
Legnagyobb slágerek: Neighborhood #1 (Tunnels); Wake Up; Rebellion (Lies); Keep the Car Running; The Well and the Lighthouse; No Cars Go
VAMPIRE WEEKEND
Ahogy lényegében a Travis az egyetlen olyan zenekar, amely úgy viszi tovább a Radiohead zenei örökségét, hogy közben mindig sikerül valamit hozzátenni, albumról albumra, úgy a Vampire Weekend az egyetlen "autentikus Talking Heads klón". Ezt mindenki úgy értse, ahogy csak akarja, de abban mindannyian biztosak lehetünk, hogy Ezra Koenig és díszes (egyetmista) társulata valamit nagyon tudnak.
Legnagyobb slágerek: Mansard Roof; A-Punk; Walcott; Cousins; Horchata; Giving Up the Gun
LILY ALLEN
Beszólogatós brit indie popper, nem mellesleg főállású hisztérika. Allen kisasszony éppen most tervezi (így két album után), hogy kilép a zenebizniszből, mert elege van az egészből. Igazából nekem meg abból van elegem, hogy ő úgy adja el a lemezeit, hogy folyamatosan beszólogat olyan együtteseknek, akik egy kicsit mélyebbről indultak, mint ő és mégis többet tettek le az asztalra. Szerencsétlen Lily Allen, mint zeneipari jelenség ott bukik el (de ott aztán nagyon), hogy az egy-két emlékezetes szöveg mellé teljesen érdektelen, éppen hogy fülbemászó dallamot eszkábáltat az éppen aktuális csatlós producerrel és pontosan ezért lehetséges az, hogy ami egy-két alkalommal izgalmasnak bizonyul, az idejekorán kifullad. Lily, mi nem tartunk vissza, ha menni szeretnél, hát menj.
Legnagyobb slágerek: Smile; LDN; The Fear; Fuck You
INTERPOL
A Joy Division revival, meg úgy általában véve a poszt-punk újjáéledése 2006-2007 környékén érte el csúcspontját, ennek az egész zenei mozgalomnak pedig egyértelműen az Interpol volt az egyik legjelentősebb előfutára. Leporolták az Unknown Pleasures-t és a Closer-t, jó nagyot szippantottak belőle, hozzácsaptak még vagy fél tucat egyéb zenei hatást és elkezdték magabiztos menetelésüket az örök szürkeségbe.
Legnagyobb slágerek: Slow Hands; Pioneer to the Falls; The Heinrich Maneuvre; Mammoth
EDITORS
Amit 2002-ben az Interpol elkezdett, majd 2004-re tökéletesített, azt az Editors 2005 tájékán újraértelmezte és elképesztő sikereket ért el vele. Tom Smith markáns hangja, amely sokak szerint kísértetiesen hasonlít Ian Curtis-ére az Editors számára már védjeggyé vált. A kezdeti "közepesen himnikus" daloktól szépen lassan haladtak a "teljesen himnikus" hősköltemények felé, olyan megaslágerekkel bebiztosítva helyüket a képzeletbeli virtuális vörös szőnyegen, mint a Racing Rats, vagy a Munich. Az pedig, hogy az Editors-ről még hallani fogunk egy jó párszor szinte teljesen evidens, hiszen nem sok együttes képes olyan bravúrral stílust váltani, önmagát megújítani, mint a birminghami négyes tette azt tavaly.
Legnagyobb slágerek: Munich; Blood; All Sparks; Bullets; Smokers Outside the Hospital Doors; An End Has a Start; Bones; The Racing Rats; Bricks and Mortar; You Don't Know Love; Eat Raw Meat = Blood Drool
KASABIAN
Nagyon szeretném azt hinni, hogy a Kasabian több, mint indie slágergyár, de sajnos nem az. Ez persze mit sem von le a lentebb említett örökzöldek értékeiből. Az, hogy a Kasabian zenéjéből hiányzik az a plusz, az isteni szikra, a zseni faktor talán leginkább a legutóbbi, West Ryder Pauper Lunatic Asylum c. lemezükön ütközött ki, hiszen a nagyszerű felvezetéseket (Vlad the Impaler, Fire, Underdog) egy igazából "csak" jó album követte. Nem zseniális, "csak" jó. Viszont szintén e album kapcsán érdemes hangsúlyozni, hogy olybá tűnik, Sergio Pizzorno és társulata kezd rálelni saját hangzására és feltérképezni azt, amivel rendelkeznek.
Legnagyobb slágerek: Club Foot; Processed Beats; L.S.F. (Lost Souls Forever); Empire; Shoot the Runner; Underdog; Fire
BURIAL
Burial (polgári nevén William Bevan) a dubstep újraértelmezője, megreformálója, atyaúristene, akinek eddigi két stúdióalbumán kiváló arányérzékkel sikerült eltalálni a teljes melankólia, az eszméletvesztést okozó ütemek és a szépség közötti harmóniáját. Emellett kiváló remixeket készített olyan együtteseknek és előadóknak, mint Thom Yorke (And It Rained All Night) és a Bloc Party (Where Is Home?).
Legnagyobb slágerek: Distant Lights; Archangel
KLAXONS
A "nu rave-nek" csúfolt műfajt megteremtő Klaxons eddig egyetlen lemezzel állt elő, attól viszont tátva maradt a szánk. Kaptak is érte Mercury meg Ivor Novello díjat rendesen, de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Myths of the Near Future kiválóan működik. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy hajszálon múlik az, hogy az albumot eszementnek, vagy zseniálisnak nevezzük. Reméljük a második, idén esedékes hangzóanyagon is hasonlóan ügyesen táncolnak majd azon a bizonyos pengeélen.
Legnagyobb slágerek: Golden Skanks; Magick; It's Not Over Yet
DUFFY
Az Amy Winehouse által 2007-ben útjára indított soul és R&B revival-t talán ez a wales-i csaj, Aimée Ann Duffy lovagolta meg a legjobban. Ezt legjobban az olyan elképesztő slágerek, mint a Mercy és a Warwick Avenue támasztják alá, de igazából bármelyik dalt kiemelhetnénk a 2008-as bemutatkozó lemezről, ugyanis Duffy mindegyikben megcsillogtatja briliáns hangját, szerzőtársai (Bernard Butler, Steve Booker és Jimmy Hogarth) pedig nagyszerű zenei köntösbe bugyolálják az egész "Rockferry élményt".
Legnagyobb slágerek: Mercy; Rain on Your Parade; Warwick Avenue; Stepping Stone
MGMT
Ha már útjára indított stílusokról van szó (itt: neo-pszichedélia), nem mellesleg elképesztő slágerekről, akkor nem hagyhatjuk ki a felsorolásból az MGMT-t sem. Bár a legtöbb kritikus megdícsérte bemutatkozó lemezüket, a 2008-ban megjelent Oracular Spectacular-t és a rajta hallható alternatív slágereket (Time to Pretend, Kids), mégis kiemelték, hogy ez bizony még nem elég a mennybemenetelhez. És valóban, én is úgy érzem, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser tudnak ennél jobbat is produkálni. Az idei második albummal minden kiderül!
Legnagyobb slágerek: Time to Pretend; Kids; Electric Feel
THE BIG PINK
Robbie Furze és Milo Cordell duójának első albumán, a tavaly kihozott A Brief History of Love-on egy viszonylag egyszerűnek tűnő receptet alkalmazott, amely ennek ellenére elképesztően jól működött. A shoegaze elektro rock alapokra helyezése és indie rock elemekkel való feldúsítása azonban még nem lenne garancia a sikerre, kell még hozzá egy-két remek ötlet, meg egy kis slágerszerzői képesség. A Big Pink-ben mindez érezhetően megvan, annak ellenére, hogy a bemutatkozásuk nem tökéletes.
Legnagyobb slágerek: Too Young to Love; Dominos; Velvet
LITTLE BOOTS
Victoria Hesketh nagyon popos, nagyon elektronikus izéje nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A New in Town és a Meddle kellemesen semmilyen felvezetések voltak, arra viszont bőven elegendőek, hogy felkeltsék az érdeklődésünket. A Hands c. tavaly megjelent debütalbum azonban összességében jellegtelen, semmitmondó és három-négy meghallgatás után már szórakoztatónak sem mondható. Reméljük, a következő jobb lesz.
Legnagyobb slágerek: Remedy; Symmetry; Hearts Collide
LA ROUX
A La Roux - Elly Jackson és Ben Langmaid duója - a Little Boots-féle jellegtelenségnek a tökéletes antitézise. Zenéjük vegytiszta nyolcvanas évekbeli szintipop, mindenféle R&B-s felhangok nélkül, rendesen programozott dobgépekkel és kellemes szintifutamokkal. No meg persze Jackson kisasszony érőteljes hangjával, dekadens dalszövegeivel és megjelenésével. Már csak az a kérdés, hogy ha Victoria-t és Elly-t összeeresztenénk, vajon ki nyerne?
Legnagyobb slágerek: In for the Kill; Bulletproof; As If By Magic; Fascination
THE XX
Az xx nem indie, nem chillout, nem dream pop, nem ambient, nem shoegaze, nem R&B, mégis mind egyszerre. Talán az őket ért zenei hatások egy negyvenperces hangzóanyagban való összegyúrásának komplex eredménye miatt nehéz kategorizálni őket, ugyanakkor ez a legjobb a londoni együttesben. Annyira megfoghatatlan az egész, mégis oly egyszerű. Az xx a sokadik olyan együttes a zenetörténetben, aminek a csodájára kell járni és meg kell élni, nem pedig elemezgetni.
Legnagyobb slágerek: Crystalised; Islands; Heart Skipped a Beat; Basic Space; Night Time
GNARLS BARKLEY
Szerencsére a kétezres évek első évtizedét nem csak Beyoncé, Kanye West és hasonló zenei szörnyszülöttek uralták soul és R&B fronton. Persze, volt nekünk 2007-ben egy Amy Winehouse-unk, akinek a második albuma kifejezetten szerethető volt, mégis jócskán hagyott maga után kívánni valót. Aztán jött Duffy 2008-ban, aki bizonyos szempontból nagyobbat szólt, mint addiktív kolléganője, mégsem volt teljes a kép. Még előttük, valamikor 2006-ban azonban volt egy amerikai duó, aki újra színt, észt és dögöt vitt ebbe a műfajba, ez a duó pedig a Gnarls Barkley volt.
Legnagyobb slágerek: Crazy; Gone Daddy Gone; Smiley Faces; Going On; Run (I'm a Natural Disaster)
YEAH YEAH YEAHS
2001-ben Julian Casablancas a Strokes-szal megmutatta, hogy a dupla nullás éveknek nem szükségszerűen lounge-ba oltott elektronikus szarokról kell szólnia. Egy dologgal azonban nem számoltak. Két évvel a később a Yeah Yeah Yeahs, Karen O-val az élükön bebizonyította, hogy bizony new york-i kollégáik hozzájuk képest jól fésült úriembereknek tűnnek. És bár lényegében sok közös vonás fedezhető fel a két együttes között, talán a jelenleg tárgyalt banda felé billen a mérleg, hiszen ők valamelyest fenn tudták tartani a színvonalat a második és a harmadik lemezükön is, amíg a Strokes-nak ez nem sikerült. Mindenesetre a YYYs a mai napig tökéletesen egyensúlyoz a hisztériás roham és a hallgathatóság között.
Legnagyobb slágerek: Date with the Night; Maps; Gold Lion; Cheated Hearts; Zero; Heads Will Roll
THE KILLERS
Ahogy Little Boots-nak a La Roux, úgy a Kasabian-nek a Killers az antitézise. Közös vonás, hogy első lemezeiken nagyobbnál nagyobb slágerek váltják egymást, azonban a hangzóanyagok végére valahogy elvesznek a saját erdőjükben a fiúk és kisebb-nagyobb áldozatokkal/veszteségekkel térnek vissza. És bár a Kasabian második albuma köröket ver las vegasi társaik második megnyilvánulására (Sam's Town), Brandon Flowers-ék harmadik lemezükön végre rátaláltak igazi hangzásukra, míg Sergio Pizzorno csak elkezdte arrafelé terelni társait. Persze, a Killers más építőköveket használ palotája építésénél-szépítésénél (poszt-new wave és poszt-punk hatások, kicsit egyértelműbben: a Joy Division-től a New Order-ön át egészen Bruce Springsteen-ig elég sok minden), de rengeteg közös vonatkozási pont van a két együttes között.
Legnagyobb slágerek: Mr. Brightside; Somebody Told Me; All These Things That I've Done; When You Were Young; Bones; Human; Spaceman
THE RUMBLE STRIPS
Az indie-ben az a jó, hogy tulajdonképpen egy hatalmas nagy olvasztótégely az egész és kvázi arra találták ki, hogy ide sorolják be azokat az együtteseket, akikkel amúgy nem tudnának mit kezdeni a kritikusok, vagy kénytelenek lennének újabb és újabb címkékkel, stílusmeghatározásokkal előrukkolni, ami végső soron számukra lenne a leginkább kedvezőtlen, hiszen előbb vagy utóbb elvesznének ezek között. Ez az olvasztótégely egyébként hasonlóképpen működik, mint a kortárs emberi társadalmak, azaz különböző irányzatok (lecsupaszítva: divathullámok) határozzák meg leginkább. Van azonban egy olyan szegmense ennek a jelenségnek, amely annak ellenére, hogy kifejezetten nyitott a közvetlen környezetére, mégsem a dominánsnak mondható tényezők definiálják hangzását. Ez az indie pop, amely megfigyeléseim szerint leginkább Amerikában jelentős, de az angolok természetesen (és szerencsére) emellett sem mehetnek el szó nélkül. Ennek ékes bizonyítéka a Rumble Strips, akik igazából nem adnak semmit ehhez a jelenséghez, viszont nem is vesznek el belőle, ami azért valljuk be, elég ritka. Magabiztos és megbízható indie pop slágerek szállítói ők, senki mások. Zenéjükben kiválóan megfér egymás mellett a kocsmazene és a barokk pop, ebből az eklektikából azonban mindig jól jönnek ki.
Legnagyobb slágerek: Girls and Boys in Love; No Soul; Daniel; Raindrops
The Rumble Strips - Girls and Boys in Love
THE RUMBLE STRIPS | MySpace Music Videos
WHITE LIES
Röviden és tömören: a White Lies ígéretes zenekarnak tűnik, de sajnos sokkal többet akarnak fogni, mint amennyit képesek markolni. Egy-egy ponton pattanásig feszülhet az egyszeri hallgató majdnem összes idegszála, hiszen mind zeneileg, mind szövegileg zsúfolt a hangzásuk. Néhány dalt szemrebbenés nélkül lehagyhattak volna a To Lose My Life... c. bemutatkozó albumról, a maradékot pedig le kellett volna rövidíteniük nagyjából olyan hosszúságúra, mint a címadó dal. Ennek azért lehetne relevanciája, mert egyszerűen a négy-öt perces tételeket nincs mivel kitölteni (értsd: sok az üresjárat). Ennek ellenére javaslom, hogy adjunk Harry McVeigh-nek, Charles Cave-nek és Jack Lawrence-Brown-nak egy újabb esélyt, hiszen ki tudja mi sülhet még ki ebből?
Legnagyobb slágerek: Death; To Lose My Life; Farewell to the Fairground
MAROON 5
A Maroon 5 azon kevés amerikai együttesek egyike, akik tudják hol a határ slágeresség, kísérletezés és maradandóság között. Ezen halmazok találkozási pontjában pedig elképesztő magabiztossággal közlekednek, aminek eddig olyan eklektikus végeredményei voltak, mint a Songs about Jane c. album, amelyen az Oasis és a Coldplay legintimebb pillanatai találkoztak különböző R&B és hard rock hatásokkal. Valamint a három évvel ezelőtti It Won't Be Soon Before Long c. album, amelyen az imént említett R&B hatásokra helyeztek nagyobb hangsúlyt, fuzionálva egy kis funk-kal és alternatív rock-kal. A várhatóan nagyszerű harmadik album pedig még csak ezután jön! (Egészen pontosan idén tavasszal.)
Legnagyobb slágerek: This Love; She Will Be Loved; Harder to Breathe; Makes Me Wonder; Wake Up Call; Goodnight Goodnight
RAZORLIGHT
A Johnny Borrell vezette londoni Razorlight egy kifejezetten ígéretes együttes benyomását keltette első albumával (Up All Night), amit egy valóban nagyszerű második követett 2006-ban (Razorlight), telis-tele slágerekkel, surf rock és poszt-poszt punk hatásokkal, azonban (nagy valószínűséggel a sikerek miatt) frontemberük agya egy kicsit elborulhatott. A 2008-as Slipway Fires c. harmadik korongjuk elég sok kívánni valót hagyott maga után, a dalok háromnegyede a félkész állapot benyomását keltette és csak reménykedni tudunk, hogy nem így fogják folytatni az amúgy remekül elkezdett munkát.
Legnagyobb slágerek: Golden Touch; In the Morning; America; Before I Fall to Pieces; Hostage of Love; Tabloid Lover
BLOC PARTY
A Rumble Strips kapcsán már beszéltem egy kicsit az indie-ről, egy azon belüli tipikus jelenségre azonban nem tértem ki. Nem újkeletű a dolog, rengeteg olyan együttes fél ettől, akik egy zseniális (vagy ahhoz közeli) első albummal jönnek ki a fényre. Ez a dolog pedig nem más, mint a második album. A Bloc Party Silent Alarm c. első lemezével hajszálnyira volt a tökéletességtől, az album tömve volt parádésabbnál parádésabb ötletekkel, szokatlan, de kifejezetten tetszetős megoldásokkal. És bár a második album is egészen jól szólt, közel sem volt olyan magabiztos és elképesztő, mint az első, sőt talán eleinte kicsit nehéz is volt befogani a Weekend in the City-t. Mondhatni, a relatíve magasra tett, de éppenséggel átugorható lécet Kele Okereke és barátai leverték, aminek az eredménye egy, az együttestől kifejezetten középszerűnek mondható lemez lett. Az összességében negatív fogadtatásban részesült második albumot túlszárnyalandó kezdtek neki a harmadik album, a 2008 októberében megjelentetett Intimacy munkálatainak, de sajnos abba is beletört a bicskájuk. Talán jobban, mint azt sejthették. Ennek ellenére a poszt-punk és alternatív dance hatásokat egyaránt felhasználó Bloc Party egy kifejezetten szerethető zenekar tudott maradni. Reméljük, hogy a hiátus jót fog tenni a kreatív energiáiknak.
Legnagyobb slágerek: Banquet; Helicopter; This Modern Love; Pioneers; The Prayer; I Still Remember; Talons; One More Chance
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése